Carlos magáról is lerángatta a ruhát, kivéve az alsógatyáját. Kapkodott, és egy szót se szólt. Aztán megint Vikihez fordult, átölelte, a száját az övére tapasztotta, és úgy fordította, hogy a nappali felé induljanak, Vikinek hátrafelé kellett lépkednie. Valami olyan ostobaságot kérdezett, hogy most hová megyünk …, de Carlos nem válaszolt. A heverőt célozta meg, nyilván, viszont a dohányzóasztal miatt nehezen fértek hozzá. A fiú lehajolt, hogy arrébb tolja. Aztán a heverőre lökte Vikit, valósággal lökte, és tovább csókolta, sőt, harapdálta, most már nem csak az ajkait, ahol csak érte.

Miguel és Manuel egy rakás más fiatallal együtt ült a törzskávézóban, széles mosollyal üdvözölték Viktóriát, aki kissé elfogódott volt a nagy társaságban. Carlos mindenkit ismert, a fiúkkal kezet rázott, a lányokat megpuszilta, Viki mindenkit csókkal üdvözölt. Leültek kávézni, a beszélgetés folytatódott, Carlos könnyen kapcsolódott be. Viki idegenül érezte magát, bár mindenki kedvesnek tűnt, nem volt igazán kíváncsi rájuk, a témáik helyi ügyekre és ismerős személyekre vonatkoztak, egy szót se tudott hozzáfűzni a társalgáshoz, amelyet kurjongatások, hahotázás, egymás oldalbabökése szakított meg minduntalan.

Kedves Olvasóim,

sajátos családi baleset folytán megszűnt az otthoni internet-hozzáférésem, elvileg kedd délutánra áll helyre, addig nem tudom tartani a magam diktálta ritmust. Elnézést. Kárpótlásul a jövő héten sűrűbben jelentkezem majd.

Viktória engedelmeskedett. Carlos a nappaliba vezette. Ez a helyiség egy kicsit hasonlított Sérgióék nappalijára, noha csinosabban volt berendezve. Csillogóra lakkozott stílbútorok, sok kézzel horgolt vagy hímzett textília, egy kinyitható heverő, ebédlőasztal. A szűk ablakokból a várra lehetett látni innen is.

Körülöttük a táj nagyon szép volt, dimbes-dombos, kissé száraz, de nem kopár, a nap még nem szívta ki a mezőket. Autóúton mentek, hegynek fel és dombról le, Viki mély levegőket vett, hogy ne forduljon fel a gyomra. Másfél órával később értek be Torres Vedrasba, a kellemes kisvárosba, amely mindjárt nagyon megtetszett a lánynak.

Hirtelen egy autó állt meg a kollégium kapuja előtt. Tíz múlt pár perccel. Az egyik fiú odament és kezet fogott a sofőrrel, aki kiszállt és kinyitotta a csomagtartót. Bekerültek a hátizsákok. Viki még mindig nem értett semmit. Vagy nem Carlos az egyik srác, vagy itt valami egészen furcsa dolog történik. Az, aki Carlosra hasonlított, megint az órájára nézett, megcsóválta a fejét, körbe-körbe nézelődött. Széttárta a karját. A két másik rágyújtott.

A csütörtököt ágyban töltötte, lázasan. A jobb nagy lábujja vörösre dagadt, de péntek reggelre ez rendbejött, a láza is megszűnt lassanként. A lányok visszaköltöztek a házba, kivéve persze Maryleent, aki többet nem jelent meg az épületben. Vikit őrültnek tartották, amiért a házban maradt, de nem kérdezték meg tőle, mit érzett, sőt, azzal sem foglalkozott senki, hogy beteg.

Valaki jött a lépcsőn felfelé. Az üvegcsörömpölést az udvar felőli oldalon hallotta, valószínűleg a konyhán át hatoltak be. Mintha az ajtókat nyitogatnák. De azok nagy része be volt zárva. Az övé nem. Hiszen nem hitte el, hogy ez a betörés megvalósul. Valaki megpróbálta az ő ajtaját is. Ekkor ijedt meg igazán. Mozdulatlanul feküdt, meg sem próbált menekülni, elbújni. Csak visszatartotta a lélegzetét. Az ajtó kinyílt. Valaki belépett. Felkapcsolta a villanyt. Odalépett az ágyához. Lehajolt. Egy negyvenes, megnyerő arcú nő.

Furcsa érzés volt. Nem félt, de valami nyugtalanság azért elfogta. A telefonra gondolt. A lakat nélküli telefonra az elsőn, amelyről most felhívhat bárkit. Például Carlost. Nagy kísértés fogta el, hogy hallhassa a hangját. Lemászott az ágyról és kinyitotta az ajtót.

Másnap órája volt a kis indiaival és Lúciával is, Isalinda ígéretéhez híven elhozta a leveleket. Juli néni írt szokott szálkás betűivel arról, hogy hol járt a legutóbbi hétvégén és mit evett előző nap ebédre, Kati pedig két oldalt körmölt össze legújabb olaszországi kalandjairól, terhessége előrehaladtáról és arról, hogy Orlando tejben-vajban füröszti.

A Pióca házában egészen más hangulat uralkodott, mint odakint, az utcán. Sónia népgyűlést, azaz lakógyűlést tartott a lépcsőházban. A hangja betöltötte az épületet. Rita, az állítólagos prosti és São a másodikról kísérték figyelemmel a szónoklatot, Matilda, Sara és még három lány, akiket Viki addig sose látott, az elsőn gyülekeztek. Az igazán különös az volt, hogy több fiú is képviseltette magát, bár ezek általában csak sub rosa tartózkodtak az épületben.

Másnap hatalmas, karneválszerű felvonulással folytatódtak a Szalagégetés ünnepségei. Minden egyetemi és főiskolai karnak fel kellett díszítenie egy nyitott kocsit, a diákok pedig karonként különböző pólóban és nadrágban illetve szoknyában követték a kocsikat: az intézményükre jellemző élénk színű cilinderben pompáztak, amelyekhez sétabot is tartozott.

Viktóriának csak később jutott eszébe, hogy Carlosnak nincs is meg az ő száma. Mário kirakta-e már vajon a hirdetéseket a kollégiumban? Mindenképp meg kell kérdeznie São-tól. Amikor visszatért a mosdókhoz, látta, hogy António nagyon türelmetlen, valakitől épp cigit tarhált, mert a saját doboza már kiürült. A lány észrevétlenül a háta mögé került, úgy tett, mintha akkor jönne ki a mosdóból.

A tánczene végeztével lihegve húzódtak félre, António kihörpintette a sörét, aztán nagy nehezen keresett egy szemetesládát, amely már úgyis teljesen tele volt. Valahogy ráügyeskedték a nyolcvanadik műanyagpoharat, mert a földre semmiképp nem akarták dobni, bár a talaj egyre inkább megtelt mindenféle szeméttel. Közben elkezdődött a következő blokk, a fiútuna szereplése.

Viktória vidámsága hirtelen sírhatnékba csapott át, és szeretett volna egyedül maradni, de nem küldhette el Antóniót. Kitalálta, hogy WC-re kell mennie, erre elkezdték keresni a mosdókat. Mikor végre megtalálták, úgy tett, mintha bemenne, de az ajtó mellett maradt. Megvárta, míg António, akinek a sör miatt tényleg kellett, eltűnt a férfiak részlegében, aztán elindult egyedül a színpad felé.

Fülsüketítő lárma fogadta őket már a Szent György vár aljában. Ahogy mentek felfelé a kis, kanyargós utcákon, a rockzene egyre erősödő zaja egészen elkedvetlenítette Viktóriát. Másfajta koncertre számított. Valami hagyományosabbra. Melodikusabbra.

– Ezt egész éjjel így fogják nyomni? – kérdezte Antóniótól.
– Nem nézted meg a programot?
– Nem, őszintén szólva. Vagy lehet, hogy megnéztem, de a zenekarok nevei nem mondtak semmit.
– Szerintem lesz másfajta zene is. Bár én bírom a rockot.
– Na, ezt a fajtát én egyáltalán nem.

Viktória aznap késő délután nem bírta elviselni António közeledését. A férfi jókedvűen érkezett meg hozzá, még virágot is hozott, vaknak kellett lenni hozzá, hogy az ember lánya ne lássa, milyen vonzó. De Viki kibújt az öleléséből, lerázta magáról a simogató kezet és hallani sem akarta a hangját.

Josuéval egy közeli kávézóba ment, ahová sok diák járt a menzaebédeket követően. Sérgióval is kávézott már ott, soha nem kettesben, hanem a többiekkel együtt, olykor Nuno ült mellettük (szigorúan csak ült és beszélt), olykor Josué, olykor még Gonçalo is. Talán Carlost is látta arrafelé, mielőtt megismerkedtek volna, de nem emlékezett rá.

A Szalagégetés hete másnap este kezdődött, az úgynevezett szerenáddal, amelyben a tunák természetesen fontos szerepet töltöttek be. Viki egyedül ment el rá, de olyan hatalmas volt a tömeg, és a civileket annyira nem engedték közel, hogy tíz perc nyújtózkodás után a távozás mellett döntött.

Aznap már másodszor zaklatta fel Carlos látványa annyira, hogy ne tudjon egy helyben ülni, se állni. Sokáig rótta a várost, míg végre hazakeveredett az elcsendesedett házba. Fellopózott a lépcsőn és kinyitotta az ajtót. Nem volt kedve bemenni, nyomasztotta a szoba, a magány, a ronda falak, a vaságy. Tudta, hogy nem lesz képes elaludni, de a tévéhez sem volt türelme. Zenét hallgatni végképp nem akart. Elővett egy könyvet, de úgy falta a betűket, hogy az értelmük nem jutott a tudatáig.

Az este folyamán kiderült, hogy valaki délelőtt már jelentkezett németre: Sónia vette át az üzenetet, a sztentori hangú lány, aki szinte mindig otthon lebzselt és közvetlenül a telefonkészülék mellett volt a szobája. Azt állította, hogy ő is egyetemista, de a stílusából nem erre lehetett következtetni. Volt egy kétméteres barátja vagy pasija, és Sónia csak akkor hagyta el a házat, ha ez a monstrum megjelent: a sarki kávézóba helyezte át a székhelyét és onnan telefonálgatott szobatársának, a kis csendes Sarának, bár senki nem tudta elképzelni, hogy miért nem bírja ki, amíg hazaér, mi sürgős közölnivalója lehet.

São késő délután kopogott be hozzá, valószínűleg a nap nagy részében aludt, mert előzőleg éjszakás volt.
– António? – kérdezte. – Jön ma este?
– Lement az anyjához vidékre. Csak vasárnap este jön vissza.
– És te mit csinálsz odafönt? Olvasol?
– Élveztem a napot, amíg idesütött. Csak gondolkodtam.
- Magányos vagy, ugye? Ennyire messze az otthonodtól ... Ha közelebb laknék az Algarvéhez, sokkal gyakrabban hazaugranék én is. Antóniónak szerencséje van, hogy a faluja nincs túl messze.

Viki hosszas bolyongás után tért csak vissza a Pióca házába. Felmászott az emeletes ágyra és lefeküdt. Egyetlen dolognak örült: hogy António két napig biztos nem kerül elő. Nem tudta, hogy fogja elviselni a vele való együttléteket, miközben folyamatosan Carlosra gondol. Mielőtt oda nem ment volna a kollégiumba, nem volt tisztában azzal, mennyire beleszeretett Carlosba. Hogy egyáltalán szerelmes belé.

Idegesen felkapkodta a cuccait az asztalról és elindult a bejárat felé. Aztán megtorpant. Félt ettől a találkozástól. Valósággal rettegett tőle. De Carlost látni! Ha csak egy pillantást vethet rá!

Összeszedte minden bátorságát és kiment az előtérbe. Legalább tíz fiatal férfi álldogált ott, volt, aki már elindult a lépcsőn felfelé, volt, aki a liftre várt, néhányan akkor léptek be az ajtón. Legszívesebben megkérdezte volna, hol marad az, akit ő annyira szeretne látni.

Aztán eszébe jutott a levél. Hogy adja át Josuénak? Hol lehet az a kollégium? Kutatott az emlékezetében, valaha hallotta-e kollégium nevét. De nem. Nem jött rá semmire.

A telefonszám. Keresett egy fülkét, és tárcsázta, de nem a kollégium számát, hanem a tudakozóét. Megadták a címet. Viki emlékezett rá, hogy valaha járt az utca közelében, tudta, merre kell indulnia. Gyalog ment, hogy tovább tartson az út. Le kellett higgadnia.

Raquel állt előtte hirtelen, a szokásosnál is soványabban, égő cigarettával a kezében. Viki azt gondolta, fel van készülve az eshetőségre, hogy a volt barátnője megjelenik, most mégis olyan hevesen reagált a szervezete, mintha teljesen váratlanul érné a támadás. Lassan felemelkedett, hogy a másik ne tudjon felülről nézni rá.