Akárhol abba lehet hagyni, nem kell, hogy a befejezés lezárás is legyen egyben. Úgyhogy ezen a ponton én most abbahagyom, fenntartva azt a lehetőséget, hogy a történet majd valamikor, más címmel, más felületen esetleg folytatódik. Mivel ez blogregény, nincsenek benne véglegességek. Ha lesz bennem elég erő, hogy házaljak vele, nyilván megváltoztatom majd, és arról itt is írni fogok itt, hogy tudjatok róla.

Ez volt az első blog, amelybe belekezdtem, 2009 augusztus 5-én, több, mint három éve. Nem tudtam, merre kanyarodik majd, és hogyan végződik, de most egyelőre így végződött, tele új lehetőségekkel és kérdésekkel.

Köszönöm, hogy elkísértetek az úton, és ha van kedvetek, olvassátok a jövőben a többi blogomat, aztán majd mindenképp itt is feltüntetem, ha valami új történetbe kezdek. Most fáradt vagyok ehhez, túl sok egyéb dolgom van, pénzt is kell keresni, gyereket nevelni, és a többi, és a többi.

Minden jót nektek,

Carmesina/Gloria

Nem is tudta, mit reméljen, azt kívánja-e inkább, hogy a fiúnak sejtelme se legyen róla, már találkoztak korábban, vagy azt, hogy emlékezzen rá. A pap az anyósülésre ült, Viki meg hátra, és megpróbált úgy helyezkedni, hogy legalább a srác profilját lássa néha, mikor épp beszélgetőpartnere felé fordul. Nem figyelt oda a beszélgetésre, teljesen kikapcsolt, ilyenkor csak duruzsolásnak hallotta, amit a mellette lévő mondtak egymásnak, a saját gondolataival volt elfoglalva. Mihez kezdjen most ezzel a felfedezéssel, használja-e ki a kínálkozó alkalmat, a pap ajánlatát arra, hogy a sráccal valamilyen módon kapcsolatban maradhasson? Akármennyire reménytelen és ostoba dolog is ez. Mert az aztán biztos nem hiányzik, hogy plátóian beleszeressen egy elérhetetlen papnövendékbe. Biztos arra kellene törekednie, hogy normális partnert találjon, esetleg egy korban hozzá illő, nem nős partnert. Olyat, mint Carlos, mondjuk. 

- Viktória, Viktória, hall engem? Alszik?

Viki végre felfogta, hogy az atya hozzá beszél. 

- Nem alszom, csak elgondolkodtam. 
- Megmondaná a címét, hogy tudjuk, hol tegyük ki?
- Persze.

Viki megmondta a címét. 

- Gyanítottam, hogy valahol arrafelé lakik - mondta a kispap. 
- Igen? - reagált a lány ijedten, most akkor mégis emlékszik?
- Noha akkor nem várta meg József atyát, most mégis rátalált. Ő az, akiről beszéltem. 

Miért játszotta meg magát eddig, mintha nem ismerné? Vikit elöntötte a forróság. Miért nem maradhat kettesben vele, csak egy kicsit? Úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor mindig a szülei döntötték el, hogy menjenek-e még vasárnap cukrászdába vagy sem, miután a nagyszülőknél jártak. Ha balra fordultak, volt cukrászda, ha jobbra, nem. De Viki tudta, hogy jobb, ha ő nem kérdezi meg, mik a terveik. Ha csak egy kis érdeklődést mutat, biztosan kimarad a cukrászda. Miért is jutott ez eszébe? 

- Erre mondják a portugálok, hogy Isten görbe vonalakkal ír.
- Vagyis az útjai kifürkészhetetlenek. 
- Ezek szerint korábban is találkozhattunk, Viktória? De hát nem azt mondta, hogy rég nem jár templomba? 

Most mondja azt, hogy az éppen a volánnál ülő szeminarista miatt volt hajlandó több misét is végigülni?

- Olykor betévedek. Hangulatfüggő.
- És gyónni is szokott, ha betéved?  
- Nem, de akkor eszembe jutott. Biztos csak beszélgetni szerettem volna. Régen jókat beszélgettem a gyóntatómmal. Igaz, egy idő után úgy éreztem, már nem tud újat mondani. 
- Előfordulhat.
- Elnézést, József atya, nem akartam megbántani.
- Biztos én is sokszor ismétlem önmagam.
- Nem erre gondoltam. 
- Hanem?
- Intellektuálisan... Valahogy nem is értette a kérdéseimet. 
- Biztos vagyok benne, hogy nem volt egyszerű feladata, már nekem is adott némi ízelítőt a kérdéseiből.
- József atya szereti a kihívásokat - állapította meg a kispap.  
- És maga - kérdezte hirtelen a lány -, maga is szereti? 
- Nagyon is. 

Viki nem tehetett róla, arra kellett gondolnia, hogy a fiú harapdálja az ajkait és belemarkol a hajába. Szenvedélyes szerető lehet, domináns, és gyengéd egyszerre. Ugyan már, baromság, semmilyen szerető, hiszen szűzies életet él. De mégis, ahogy vezetett, ahogy gyorsított, sebességet váltott, az egésznek a ritmusa olyan férfias volt, olyan határozott, hogy Viki nem tudott elvonatkoztatni tőle. Sugárzott ebből a kispapból a vonzerő, és ezt semmi nem tompíthatta, se stóla, se reverenda, se miseruha. 

Mikor megálltak Vikiék háza előtt, a férfi kiszállt és kivette a lány bőröndjét. 

- Örülök, hogy újra láttam. Jöjjön el József atyához, tényleg jót fog tenni. 
- Maga is nála szokott gyónni? 

A fiú elmosolyodott. 

- Miért fontos ez?
- Nem... Nem fontos. 
- Remélem, hamarosan újra látom. Vigyázzon magára. 
- Maga is. Köszönöm a fuvart. 

Kezet fogtak. Aztán azok ketten elhajtottak, Viki meg ostobán bámult a kocsi utána, amíg az el nem tűnt a szeme elől.  

Megérkezett Viki bőröndje. De csak az övé. A papé még sehol nem volt. Döntenie kellett, menjen-e, maradjon-e. Ha egy kicsit is marad, arra utal a viselkedésével, hajlandó mérlegelni ezt az ostoba ötletet, hogy olykor beszélgessenek. Mégis, mint mik? Ha gyónóként szerepelne, nem kéne semmit kitalálni, de gyónni nem akar. Barátok nem lehetnek, egy huszonéves lány egy ötvenes férfi barátja? Ugyan. A szó eredeti értelmében, szexuális konnotáció nélkül főleg nem. Milyen hülye társadalmi konvenciók ezek... De azért léteznek, és most kapóra is jöttek, ürügyként. 

- Én akkor mennék is, nagyon örültem a találkozásnak. Igazán kedves ajánlat volt, de nem hiszem... - hebegte a lány. 
- Viktória, szívesen elvisszük hazáig. Értem jön valaki a szemináriumból, maga merre lakik? Nem valahol a belvárosban? 
- De, valahol arrafelé. Igazán nem szükséges, reptéri busszal is tudok menni. 
- Persze, azzal is mehet. Távol álljon tőlem, hogy erőszakoskodjam. 

Viki érezte, hogy ezt azért nem kellett volna, végül is az nem kötelezi semmire, ha elfogadja a meghívást. Legfeljebb hamarabb ér haza. A bőrönd azonban még váratott magára. Akkor jutott eszébe, hogy ha már annyira tanácsot akar adni a pap, megkérdezi Kati felől, vajon mi lenne a helyes megoldás, ha egy valaha barátnőjének számító ember arra kéri, hogy fogadja be. 

Az atya bólogatott, közben végre megérkezett a bőröndje is, energikusan felkapta és rátette a tilitoli kocsira. Vikiét már korábban felpakolta. 

- Mindenképp segíteni kell ezen a kislányon. Ez nyilvánvaló. Persze, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de visszautasítani ebben a helyzetben bűn lenne. Ezt maga is tudja, Viktória. Ugyanakkor maga sem akar semmibe belekeveredni, ez is teljesen világos és jogos igény. Nézze, holnap utánanézek, hogy tudok-e segíteni valahogy, léteznek olyan helyek, amelyek kifejezetten hasonló problémákra kínálnak megoldást. Persze nem lesz egyszerű az sem, hogy elfogadtassa a barátnőjével, az a legjobb, ha egy intézményhez fordul, biztos azt fogja mondani, hogy az túl személytelen. De ennél jobban nem tudok kitalálni, ha a meggyőzésben is szüksége lenne a segítségemre, abban is szívesen a rendelkezésére állok...

- Milyen intézményről lenne szó? Egyházi?
- Igen, elsősorban egyházi otthonokat ismerek, illetve egy-kettő létezik, mert még mindig nagyon gyerekcipőben járnak. 
- Nem tudom elképzelni Katit egy olyan helyen, ahol neki apácákkal kellene egyezkednie.
- Ha nagyon muszáj, meg fogja emészteni. 
- Nem ismeri Katit. 
- De ismerem a hozzá hasonló lányokat. És főleg azok a nővérek ismerik a hozzá hasonlókat, akikhez be akarom ajánlani. 
- Ez hatalmas segítség lenne. Elnézését kell kérnem, hogy olyan udvariatlan voltam az előbb. 

Időközben átmentek a vámon és az útlevél-ellenőrzésen, és kiértek a váróba, ahol kisebbfajta tömeg tolongott. 

- Ott van, azt hiszem, ő lesz ma a sofőrünk. Mindig őt küldik, mert remekül vezet. 

Viki úgy érezte, hogy képtelen továbbmenni. De valami mégis vitte előre, az eszeveszett öröm és a szégyenérzet egyvelege, a vágy, hogy közelebbről is megnézhesse a fiút. Hogy lehet, hogy egészen eddig még csak eszébe se jutott, akkor sem, amikor a szemináirum szóbakerült? Hiszen kézenfekvő volt, hogy a pap ismeri a srácot, aki pár hónapja olyan különös hatást tett Vikire, és akinek a lehetséges jóindulatát épp Kati miatt vesztette el. És most itt van, vele tölthet egy fél órát, beszélhet vele. A közelében lehet. Nem vált azonnal világossá, hogy a kispap emlékszik-e Vikire, mikor az idősebb atya a keresztnevükre hivatkozva bemutatta őket egymásnak, csak odabiccentett a lánynak. 

Szóval egy pap: ez érthetővé tett egyet s mást. Viki fejében többször megfordult a beszélgetés során, hogy talán pszichológusba botlott, de mindenesetre olyasvalakibe, akinek nagy gyakorlatra tett szert mások lelkének kifürkészésében, és néhány odavetett megjegyzésből egész szép kis kórképet képes összeállítani. Vagy Viki tette túlságosan is könnyűvé a feladatát. Mikor a repülőbe való beszállás miatt kényszerűen elváltak egymástól, a lány kényelmetlenül is érezte magát a nagy kitárulkozás miatt, amelyet szinte észrevétlenül követett el. Egy pap, atyaég, és ő érzékeltette vele, mennyi férfi van az életében, legalább is nem titkolta kifejezetten. De miért is kéne feltétlen titkolnia, végül is nem szégyen - még mindig ott tart, hogy saját maga előtt is szégyelli? Vagy inkább ott, hogy tudván, milyen előítéletek jellemezhetnek egy egyházi embert, utólag mégis szeretett volna kedvezőbb színben feltűnni előtte?

Az atya biztosan azon töri most a fejét, hogyan vezethetné vissza az eltévedt báránykát az akolba. Most jön valami jármbor zarándoklatról, talán Lourdes-ból, és hisz a sok hókuszpókuszban, a csodás gyógyulásokban meg a Szűzanya százféle megjelenésében... Nyilván buzgóbb, mint normális esetben, még friss az élmény, átjárja a szentség érzése, és ezt a nagyon megértő attitűdöt, amelyet eddig tanúsított, csupán Viki jóindulata elnyerése érdekében kényszerítette magára. Kiszálláskor biztosan valami olyasmivel jön majd, hogy a lánynak fel kellene keresnie a plébánosát, ahová tartozik, és megpróbálnia bekapcsolódnia az ottani közösségi életbe, ez értelmet adhatna az életének - férfiakat hajkurászni úgyis értelmetlen, és hosszú távon csak kiégéshez vezet. Fel kell készülni a szentségi házasságra, az anyaságra, blablabla.

Viki dühösen megpróbált belemerülni a krimijébe, és nem gondolni a papra meg a beszélgetésükre, mérges volt önmagára, amiért ilyen könnyen besétált a csapdába. Volt idő, hogy csak a társaságkeresés miatt bibliaórára járt, egyházi kórusba, sőt, egy szekta néhány gyűlésére is elment, hogy emberek között legyen, de újra és újra rá kellett jönnie, hogy nem ilyen emberek közé vágyik, és nem képes elviselni azt a tömény ájtatosságot és képmutatást. Talán a Bognár által olyan nagy kedvvel ecsetelt ókori vallási szertartások jobban megérintették volna, bár ahhoz azért finnyás volt, hogy mindenféle állatáldozatok látványára és szagára vágyjon. Ez a modern vallásosság azonban olyan steril, vérszegény, sápatag volt, amolyan összekulcsolt kezű, zárt ruházatú, mozdulatlan vallásosság. 

A krimi lapjain tovább morfondíroztak a több férfit mozgató gyanúsított jellemén, persze kiderült, hogy azért vált ilyen nagyétkűvé, mert a férje verte és megalázta, huszonévesen elvetélt, és nem lehetett többé gyereke, tehát bosszút esküdött, és megfogadta, hogy egyetlen férfi sem fogja még egyszer kihasználni és nem fog uralkodni sem rajta: a hatalom mindig az ő kezében kell, hogy legyen. Vagyis a sok partner önvédelemből kellett, nem azért, mintha valóban élvezte volna. Igazából gyengeség volt és nem erő. Viki se azért él így, mert ezt választotta, csak sodródik. Noha bosszút nem akar állni senkin, de azt sem lehet mondani, hogy meggyőződésből csinálja, amit csinál.

Már krimit se olvashat nyugodtan anélkül, hogy a saját dilemmái ne jutnának eszébe. És az a pap... Majd csak leépíti valahogy, végül is fél órája lesz legfeljebb arra, hogy megpróbálja megmenteni a lelkét. És ki tudja, nem talált-e közben más áldozati bárányt egy utastársa személyében, akinek sürgősebb szüksége van a megmentésre. A filmekben mindig érdekes kapcsolatok szövődnek a repülőkön, de Viki most senkivel nem akart érdekes kapcsolatba kerülni. 

Mikor Viki kiszállt, nem látta a papot, csak később, a bőröndökre várva érkezett mellé a férfi, felajánlva a tilitoli kocsit, amelyet ketten is használhatnak, hiszen neki nincs sok csomagja. Viki megköszönte, zavarban volt, folyton pásztázta a környezetét, mintha várna valakire, a csomagszállító szalag még működésbe sem lépett. 

- Nézze, Viktória, tudom, hogy nem örült túlságosan a ténynek, hogy egy pappal beszélgetett Párizsban másfél órát. És megmondhattam volna hamarabb, gondolom, ezt is a szememre hányja. Nem mondja, de feltételezem, hogy gondolja. Másképp beszélt volna, ha tudja.
- Valóban másképp beszéltem volna.
- Elzárkózott volna. Ne haragudjon, hogy elhallgattam, ki vagyok valójában, de többet ért, hogy őszintén halljam beszélni. Még mindig úgy érzem, helyesen tettem.

Na, most jön a térítés része - gondolta Viki kissé szégyenkezve a saját cinizmusa miatt. 

- Gondolkodtam mindazon, amit hallottam magától. Úgy érzem, tudnék segíteni. Tudom, hogy nagyképűen hangzik, és maga nem kérte a segítségem. Azt is tudom, hogyan vélekedik az egyházról. Nem akarok vitatkozni magával erről. De meggyőződésem, hogy tudnék segíteni. Nem, nem arról van szó, hogy gyónni hívnám, mert ezt nyilván nem akarná. De szívesen venném, ha olykor elbeszélgetne velem. Talán. Ha nem vagyok nagyon antipatikus a maga számára, mert akkor nem lenne értelme.

Viki szótlanul nézte, olykor megállapodott a tekintete a férfi száján, olykor elreppent és pásztázta tovább a várótermet, a többi utast. 

- Mit mondhatnék? Nem értem. Vagyis azt hiszem, értem. Kötelességének érzi, hogy visszavezessen a helyes útra, nem így van? Mivel lelkiismeretes ember, nem tudja nem felajánlani a segítségét. 
- Nem, nem azért teszem, mert lelkiismeretes vagyok. Nem hivatali kötelességből.
- Hát? 
- Személyes szimpátia, ha úgy akarja.
- Lehet egy papnak személyes szimpátiája? 
- Hogyne lehetne. 
- Persze, ez hülye kérdés volt.

Az átszállásig minden rendben ment, Párizsban megtalálta a megfelelő járatot is, noha kissé zavaros volt az egész repülőtér, buszra kellett szállnia, és nem volt benne biztos, hogy a megfelelő buszt választotta ki, de végül ott kötött ki, ahol kellett. Zuhogott az eső, az üvegtetőn keményen koppantak az esőcseppek, és patakokban folytak le a földig az üvegfalakon. Minden hűvösnek tűnt, főleg a meleg portugál tavasz után. Mikor odaért a megfelelő kapuhoz, még alig lézengett ott valaki, 2 órája volt az átszállásra, csak lassan gyűltek össze az utasok. Megpróbált olvasni, de nem nagyon ment, újra és újra becsukta a könyvet és csak nézte az esőt, vagy a körülötte nyüzsgőket, persze magyarok is voltak köztük. 

Carlos járt a fejében, vajon azt várja majd, hogy meghívja magához lakni? És vajon ő szeretne vele együtt lakni? Nem, Carlos biztosan nem vár ilyesmit, nem ebben a fázisban. Ki tudja, mi lesz addig, lehet, hogy még valaki olyan is akad, akivel hosszabb távon együtt tud maradni, lemondva a kalandozásról, Mártonról, az esetleg felbukkanó Diogóról - akinek első szavára még mindig ugrana... 

Pedig nem kéne. Mit vár önmagától? Valójában mindvégig azt várta, hogy végre megállapodhasson? Carlos még mindig ezt a lehetőséget jelentheti? Akit őszig talonban tarthat, ha addig nem jön össze valami érdekesebb? Igen, meglehet, emiatt örült annyira a hírnek: a jövő, a relatíve közeljövő nem tűnik annyira üresnek és strukturálatlannak, ugyanakkor épp elég messze van ahhoz, hogy ne kelljen döntést hoznia - például abban a kérdésben, hogy meghívja-e magához lakni. Esetleg akár olyan alapon, hogy olykor szex is lehet, de nem tartoznak egymásnak semmivel. Ki-ki szabadon garázdálkodhat. Á, Carlos nem bírná úgysem. Másfajta személyiség kell hozzá, talán idősebbnek is kell lennie az illetőnek. Lehet, hogy a saját korosztályában sose fog olyat találni, aki ennek az elvárásnak megfelel. De miért is kéne, hogy ez elvárás legyen? Csak nem jutott addig, hogy már teljességgel képtelen elképzelni olyan kapcsolatot, amelyben nincs kikacsintás és nincs félrelépés? Vajon tényleg eljutott eddig, vagy csak védekezésből gondolja, hogy ez a jó megoldás? 

A krimiben, amelyet olvasott, éppen egy ilyen nőről volt szó, jóllehet a negyvenes éveiben járt már, de bejáratott rendszere volt arra, hogy mindig legyen egy aktuális, egy jövendőbeli és egy talonban lévő régi szeretője. A nyomozók szörnyülködve konstatálták, hogy a nő hány férfivel állt kapcsolatban - de ebbe a szörnyülködésbe némi irigység is vegyült. Úgy kell csinálni, ahogy a férfiak - mondta egyikük. De persze a férfiak nagy része sem csinálta így - főleg nem ilyen módszeresen. 

Közben elérkezett a beszállás ideje, de nem volt mozgás a kapunál. Többen járkáltak nyugtalanul fel s alá, kérdezgették egymást. Volt, aki odasétált a szomszéd kapuhoz, mert ott már szedegették az utasoktól a beszállókártyákat, de az alkalmazottak csak a vállukat vonogatták. Ahogy közeledett az indulás ideje, úgy lett egyre idegesebb a hangulat, tapintható volt a feszültség. Végül 10 perccel a hivatalos idő előtt megjelent egy légikísérő, és bejelentette, először franciául, majd angolul, hogy legalább két órát kell még várniuk az indulásra, addig nyugodtan egyenek-igyanak. Műszaki okokra hivatkozott. Mindenkinek járt egy kis étkezési jegy, amelyet be lehetett váltani valamelyik közeli büfében. Senki nem örült a kényszerpihenőnek, de szépen sorbaálltak a jegyért. Viki szokása szerint kimaradt a tülekedésből, így utoljára maradt, gondolta, sietni aztán végképp nem siet sehová. Mikor átvette a jegyet, egy férfi ért mellé, úgy lihegett, mint aki egész eddig futott, nyilván azt gondolta, hogy mindjárt lekési a gépét, mert éppen indulási idő lett volna. Bár időközben a központi hangosbemondó is közölte a reptéren kószáló utasokkal, hogy a járat két órát késik, a jelek szerint ez elkerülte a figyelmét. 

A dolog gyorsan tisztázódott, a férfi pár szót váltott a légikísérővel, aztán kissé színpadiasan a homlokára csapott és nevetett. Úgy ötvenes lehetett, tagbaszakadt, de nem kövér, jól leizzadt a rohanásban, bár nem tűnt kicsit se elpuhultnak. Mivel franciául beszélt a stewardes-szel, Viki feltételezte, hogy francia, bár nem igazán törődött vele, lassan elindult visszafelé a folyosón, hogy megkeresse az éttermeket, amelyek egyikében vehet egy szendvicset meg egy üdítőt. Érezte, hogy a férfi követi, aztán meg is szólította - előbb angolul, majd mikor kiderült, hogy mindketten magyarok, persze áttértek az anyanyelvükre. 

A lány először bosszankodott, miért csapódik hozzá egy vadidegen, ha kicsit is vonzó lett volna, biztos másképp érez, de nem volt az, vagyis férfiként nem volt az egyáltalán, mégis volt benne valami, ami rokonszenvessé tette, talán az őszinte érdeklődés, amellyel mások felé fordult, talán a finom önirónia és a humorérzék... Nem tett fel tolakodó kérdéseket, Viki mégis elég hamar azon kapta magát, hogy meglehetősen személyes beszélgetésbe bonyolódik vele, noha a férfiról ő nem tudott meg szinte semmit. Talán túlságosan is élvezte, hogy beszélhet önmagáról - ahogy az emberek többsége. És ez az alak pontosan tudta, hogyan kell valakit beszéltetni. Együtt ettek és mikor visszagyalogoltak a kapuhoz, magától értetődő volt, hogy egymás mellé ülnek le, igaz, Viki kettejük közé tette a táskáját. Mikor beszálláshoz hívták őket, a férfi végre kibökte, hogy ő tulajdonképpen pap, és éppen egy zarándoklatról tart hazafelé - az egész csak amiatt került szóba, mert Viki említette, hogy egyházi iskolába járt, de mivel nem sejtette, kivel van dolga, elég keményen fogalmazott az Egyházzal kapcsolatban többször is. 

Vagytok még itt néhányan, akik követitek az eseményeket. Tudom, hogy már rég megtört a lendületem, és arra gondoltam, hogy visszafejteném a történetet, mint a kötött kardigánt, bár még sose kötöttem kardigánt.

Szóval, szerintetek hol van az a pont, ahol be lehetne fejezni? Ahol fel lehetne függeszteni az egészet? Meddig volt izgalmas?

Vagy nem értetek egyet "nem én voltam"-mal (lásd előző fejezetnél szereplő komment), és folytatni kéne? Esetleg felfüggeszteni határozatlan időre, amíg nem jön vissza a kedvem?

Várom a véleményeteket.

Gloria/Carmesina

Minden utazásnál eljön ez a pillanat, amikor nem tud az ember mit kezdeni magával. Sajnál elmenni, de legszívesebben már maga mögött hagyná az egészet, és visszatérne a saját életébe, abba, amit talán otthonnak nevezne. Noha Viki esetében ez az otthon egy lepukkant lakás volt, ráadásul azzal a perspektívával, hogy egy nagyon zűrős nőszemély kvártélyozza meg magát nála. 

Abban reménykedett, hogy Kati talál valami más megoldást, bármit, egy pasit a régiek közül, aki befogadja és megvédi - mert ő nem tudja megvédeni. Ugyanakkor aljasnak érezte magát ezek miatt a remények miatt. Jellemes emberek biztos bárkit befogadnak, aki bajban van, akár életüket is kockáztatva - és ő most igazán messze van attól, hogy az életét kockáztassa. Tényleg. 

Carlossal nem sokat beszéltek a reptérre vezető úton, a fiú megint a vezetésre koncentrált, bár nem annyira görcsösen, mint a legutóbb. Viki csak nézett ki az ablakon, hol lehet most Diogo, mit művel, és Sérgio hány nőt fektetett le, mióta végzett vele. Miért van az, hogy olyannyira a hatalmába tudta keríteni, mitől ennyire jó vele a szex - vagy jó lenne, ha valaha még csinálnák. Pár perc volt mindössze, mégis sóvárgott utána. 

- Nem jössz vissza többet? - kérdezte Carlos, miután feladták Viki csomagját, és nem volt más hátra, mint a suta búcsúzkodás. 
- Nem tudom. Lehet, hogy még lesznek ösztöndíjak, lehet, hogy megpályázok egyet-kettőt.
- Aha... Ha már ösztöndíjakról beszélünk.
- Igen?
- Nem tudtam, hogy mondjam el... Olyan hülyén jött ki. 
- Micsoda?
- Még régebben megpályáztam én is egyet.
- És megnyerted? 
- Nézd, akkor még reméltem, hogy megint összejön. Vagyis nem akarom, hogy úgy érezd, erőszakoskodom, tényleg nem.
- Csak nem Pestre jössz ösztöndíjasnak? 
- Nem tudom, menjek-e. Lehet, hogy hülye ötlet. 
- Miért nem mondtad eddig? 
- Nem tudtam, hogy mondjam el. Azt reméltem, hogy adódik majd valami alkalom. Hogy úgy érzed, hiányozni fogok. De nem érezted úgy. 
- Ha megnyerted, ne hagyd ki, miattam ne.
- Miattad pályáztam meg. 
- Mikor lenne egyáltalán?
- Szeptembertől 5 hónap. 
- Az szép. Gratulálok. 
- Köszönöm. Csak ne érezd úgy, hogy ezzel rád akarok szállni. Ha akarod, lemondok róla.
- Szeretnél elmenni? 
- Persze. Ne kérdezz hülyeségeket, persze, hogy szeretnék. De ha ott leszek is, persze te úgy tehetsz, mintha nem volnék ott. 
- Na persze. 
- Komolyan. 
- Nézd, Carlos, mindenképp fogadd el és gyere. Természetesen segítek majd mindenben, amire szükséged van. Egész izgalmas gondolat, hogy ott leszel.
- Tényleg izgalmas? Azt hittem, már a hátad közepére se kívánsz.
- Nem, nem erről van szó. Csak... tudod, már megbeszéltük. Az a hagyományos fajta kapcsolat nem menne nekem. Mindössze ez a gond. Semmi egyéb. És ki tudja, lehet, hogy nem maradok örökre így. 
- Akkor elfogadom az ösztöndíjat. Pedig már meg is írtam a lemondó levelet. Tegnap este. 
- Tépd szét. Most mennem kell. Ideges vagyok az utazás miatt. De akkor majd várlak szeptemberben, jó? 

Viki megpuszilta Carlost, sőt, még a szájára is nyomott egy csókot, csak úgy futtában, majd odaállt az útlevélellenőrző pult előtt kialakulóban lévő sor végére. Nem tudta, miért, de az a gondolat, hogy Carlosra várhat odahaza, egészen felvillanyozta. Lesz mire várnia. És ez valahogy nagyon jó érzésnek bizonyult. Továbbá megállapította magában, hogy teljesen bolond. 

- Nézd, Kati, ezt át kell gondolnom. Holnap repülök haza, addig eldöntöm. 
- Kimegyek eléd a reptérre. Mikor érkezel?
- Ne, ne gyere ki, kijön elém valaki - hazudta Viki, mert nem volt kedve ahhoz, hogy Kati mindjárt érkezése estéjén elkísérje haza. 
- Pasi? 
- Igen. Majd kereslek holnapután. Gondolom, otthon leszel. 
- Nem tudom. Inkább én kereslek. Lehet, hogy addig meghúzom magam valahol. Nincs kedvem visszamenni abba a lakásba. 
- Ahogy gondolod. Akkor vigyázz magadra.

Miután letették, Viki gyorsan elmagyarázta Carlosnak, mi a probléma lényege. 

- Egyáltalán nem tetszik nekem ez a csaj - mondta Carlos. - Még téged is belekever valamibe. Szép dolog a barátság, de ha jól értem, ő inkább csak akkor bukkan fel, ha neki kell valami, de akkor levakarhatatlan. 
- Jól érted.
- Te meg hagyod magad kihasználni, mert nem tudsz nemet mondani.
- De, tudok nemet mondani, mondtam már én nemet másnak is.

Carlos magára értette.

- Ja, persze, van, amikor tudsz nemet mondani. De most nem a szexről van szó. 
- Tudom, mennyire elviselhetetlen tud lenni és valóban nem lehet rá számítani, de hogy utasítsak el egy ilyen kérést, mikor tényleg szarban van? 
- Van családja, vagy nem?
- Van, de nem tudják, miből él. És szégyell hazamenni. Ilyenkor követnek el marhaságokat az emberek.
- Te tudtad, hogy prosti?
- Igen, eldicsekedett vele. 
- Dicsekedett is?
- Úgy érezte, végre megtalálta azt, amit igazán jól tud csinálni.
- Érdekes. És te mit szóltál az egészhez?
- Először nem is akartam elhinni. És persze tartottam tőle, hogy baj lesz belőle. De nagyon magabiztosnak tűnt. Világ életében falta a pasikat, logikusnak tűnt, hogy ebből is éljen meg. De a jelek szerint mégsem ennyire egyszerű. 
- Nem tudom, Magyarországon milyen. Itt nem egyszerű. 
- Voltál valaha ilyen lánnyal?

Carlos csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

- Nem. 
- Nem is lennél kíváncsi, milyen?
- Nem igazán. Milyen lenne? Pénzért csinálja azt, amit más nő szerelemből vagy minimum, mert odavan értem. Vagy, mert, szexelni akar. Elég baj lenne, ha fizetnem kéne  a szexért, szerintem. 
- Hátha olyasmit tud, amit egy kevésbé képzett nő nem.
- A legtöbb szerintem nem tud semmi különöset. De persze lehet, hogy vannak kivételek. Nem izgat a téma. És szerintem ne engedd be a lakásodba, vagyis ne hagyd, hogy megtelepedjék nálad. Ha csinálja egy ideje, biztos nem szorul rá, hogy nálad lakjon.
- Anyagilag nem, inkább az a helyzet, hogy fél. 
- És te nem félsz?
- Nem tudom, kéne? Gondolod, hogy utána jönnének, ha esetleg befogadnám? 
- Fogalmam sincs, de nem valami jó érzés arra gondolni, hogy neked igazából senkid sincs, aki megvédene, ha bármi történne. 
- Csak nem aggódsz?
- De, aggódom. Mivel fontos vagy nekem, szeretnélek biztonságban tudni. 
- Nagyon kedves tőled. De minden rendben lesz, majd kitalálok valamit. 

Viki később úgy érezte, elszalasztott egy újabb alkalmat. Nem ölelte át Carlost, valahogy elmúlt az a pillanat, amikor újra közel kerülhettek volna egymáshoz, és a fiú nem is maradt éjszakára. Egy éjszaka ide vagy oda, végül is nem számított, úgyis el kellett válniuk, de Viki azért kicsit fázott és borzongott, mikor lefeküdt aludni. Hiányzott az az érzés, hogy tartozik valakihez. És bármennyire is szerette volna elhessegetni, azért a hiányérzet ott maradt benne. 

Az utolsó nap nagy része eseménytelenül telt, úgy tűnt, Diogo távoztával a többiek is eltűntek a távolban, és már senki sem kíváncsi Vikire. Soha alkalmasabb időt az önsajnálatra. Valóban bele is süppedt, de csak annyira, hogy épp ne legyen túl nagy teher önmagának. Ha nagyon elfoglalt volt, mindig vágyott egy ilyen, semmittevős, szép napra, amikor nincs feladat, nem kell senkivel találkozni, nem kell senkinek megfelelni. De ahányszor ilyen nap keletkezett az életében, szorongani kezdett. Az ürességérzettől, a magánytól, a strukturálatlan időtől, az elszalasztott lehetőségektől. Azt nevelték belé, hogy a lustálkodás bűn, és soha nem szabad elengednie magát. Ha kettesben lustálkodna valakivel, nem érezné ennyire a súlyát, mert a másik feloldozná a bűntudat alól, de így... Felesleges nap, amelyet legjobb átaludni, ha már semmi hasznosra nem képes az ember.

Késő délután azért megjelent Carlos, megbeszélték a másnapi transzfer részleteit, aztán ültek az ágyon egymás mellett sután, mint akik nem tudják, mit kezdjenek a maradék sok-sok órával. Viki direkt Rosárióról kérdezgette Carlost, valami miatt róla akart hallani, de a fiú közhelyekkel traktálta csupán, ahelyett, hogy egyenesen válaszolt volna. Aztán csörgött a telefon. Csak nem Diogo már megint? Ez elég különös lenne, ha minden nap felhívná a nászútjáról. És mi legyen, ha mégiscsak ő? Carlos jelenlétében nem tud beszélni vele. Carlos azonban nem tett úgy, mintha udvariasan félre akarna vonulni.

Végül azonban nem Diogo volt, hanem Kati. Valamely meggondolatlan pillanatában Viki megadta az ex-barátnőnek a munkahelyi számát, és mivel a melóban közölte, hol fog tartózkodni 10 napig, Katinak nem volt nehéz kiderítenie, hogy találja meg.

Nem volt túl meglepő, hogy azért szánta el magát egy nemzetközi hívásra, mert nagy bajban van. A hangja zaklatott volt, és eléggé összefüggéstelenül kezdett a történetébe, de Viki azért viszonylag hamar összeállt a kép: valamelyik ügyfelét nem jól mérte fel, és az elég csúnyán helybenhagyta. Vagy esetleg az egész megrendezett volt, és így akarták figyelmeztetni arra, hogy nem lehet szabadúszó, szüksége van védelmezőre, aki persze nem tenne mást, mint verné és elszedné a pénzét.

Viki nem nagyon tudott mit lépni az egész történetre, azt sem értette, Kati miért tőle vár segítséget, otthon sincs, és az adott területen sincs semmi tapasztalata, kihez lehet ilyenkor fordulni? Persze, tett feljelentést, de látta a rendőrökön, hogy megvan a maguk véleménye, és a prostik miatt nem szokták törni magukat.

- Ne tudom, mit csináljak, Viki, a családomat nem avathatom be.
- És az a lány, aki úgymond protezsált? Meséltél valakiről.
- Á, összevesztem vele, azt hitte, direkt elhappoltam előle egy ügyfelet.
- Az nagyszerű.
- Most a legkevésbé sincs szükségem a prédikációkra.
- Akkor mégis, mire?
- Egy helyre, ahol meghúzhatom magam.
- Mi a baj a lakásoddal?
- Félek itthon egyedül. És egy ideig nem dolgozhatok, tudod.

Ez nem lehet igaz. Ugye, nem arról van szó, hogy Kati be akar költözni hozzá? Laktak már együtt, de akkor más volt az ábra, mindketten más helyzetben is voltak. Mit szabadít magára, ha akár átmenetileg megengedi, hogy ott lakjon nála? Ugyanakkor hátat fordíthat-e neki ebben a helyzetben?

- Hazamehetnél, amíg rendbe nem jössz.
- A szüleimhez? Na nem, azt az egyet nem. Hogy mehetnék haza egy monoklival a szememen? És törött bordával? Mit mondjak, hogy leestem a lépcsőn?
- Mégiscsak a szüleid.
- Mért, te hazamennél a szüleidhez, ha valami bajod lenne?
- Az más.
- Persze, te mindig olyan más vagy. Nézd, Viki, kurva sokba kerül nekem ez a hívás, úgyhogy fejezzük be, ha nem akarsz befogadni, akkor mondd meg most, oké? Majd kitalálok valamit. Azt hittem, haverok vagyunk, hogy számíthatok rád.

Most meg ez a zsarolás. Viki vadul forgatta a szemét, Carlos meg kérdőn nézett rá.

Carlosnak szerencsére dolga volt, így fel sem merült, hogy maradjon. Viki megkönnyebbülten szabadult meg a szandáljától, ahogy akkor érezte, egyszer s mindenkorra, aztán ráhasalt az ágyára és olvasni kezdett, hamarosan teljesen elmerülve a sztoriban. Ez volt a legjobb módszer arra, hogy ne agyaljon folyamatosan ugyanazon.

Eseménytelenül telt az éjszaka, sokáig nézte a tévét, aztán sokáig aludt, és semmi kedve nem volt felkelni, minek is tette volna, másnap elutazik, azt az egy napot akár az ágyban is töltheti, úgyis restanciája volt alvásból. Reggelizni azért lement, mert az éhség lekergette, majd visszasietett a szobájába. Valamikor a délutáni alvás közepén csöngött a telefon, ő pedig hagyta csöngeni. Nem volt kedve senkivel beszélni, és Carlost sem akarta látni, ha esetleg ő lenne az. Aztán eszébe jutott, hogy ő viszi ki a reptérre, nem árt, ha megbeszélik a részleteket. Úgyhogy kidörzsölte az álmot a szeméből és felvette a kagylót.

Diogo volt az, már Krétáról.

- Csak tudni szerettem volna, hogy rendben vagy-e. Nem tudtunk rendesen beszélgetni, sajnálom.
- Persze, hogy nem tudtunk, nem is számítottam rá.
- Nagyon el voltál kenődve a végén. Mi volt a baj?
- Csak belegondoltam, hogy nem látlak többé.
- Ugyan már, mért ne látnál?
- Nem hiszem, hogy látnálak. Most már más a helyzeted, együtt éltek Otáviával. És az nyilvánvaló volt, mennyire féltékeny.
- Volt egy kis incidens, de megoldottuk. Nem lesz semmi gond. Nem kell örökre elbúcsúznunk, nyugi.
- Jó, majd meglátjuk. Hogyhogy tudsz telefonálni?
- Lement a medencéhez, én meg itt maradtam a szobában. De nemsokára én is megyek.
- Nehogy lenyomoztassa a hívást.
- Rémeket látsz.
- Egy féltékeny nő mindenre képes.
- Na, és, ha beszéltem veled, abban még nincs semmi. Megyek lassan. Mikor utazol?
- Holnap.
- Carlos kivisz?
- Azt ígérte.
- Akkor jó utat. Hívlak a melóban. Vagy otthon. És ne szomorkodj. Inkább szeretkezz egy jót az első adandó alkalommal.

Viki nézte egy ideig a kagylót, miután letette. Diogo szemével a világ. Minden olyan egyszerű, csak szeretkezni kell, minél többet. Persze nem vele, mert ő elérhetetlen. Biztos jobb lesz, ha nem találkoznak többet. Csak azért nem akarta kimondani, mert nem volt szíve elszomorítani őt. De ostobaság lenne arra várni, hogy majd valamikor Budapesten jár. Le kell számolni ezzel a reménnyel. Bár maga a tény, hogy a férfi telefonált, valahogy mégiscsak megmentette Viki napját. És az egész utazást más megvilágításba helyezte.

Ez a mondat túlságosan is gunyorosnak hangzott, pedig Diogo nem annak szánta. Viszont elég gyorsan rájött, hogy Vikinek rosszul esett. A lány nem szólt semmit, csak megvonta a vállát.

- Nem úgy értettem, Vick, te is tudod. Néha túlságosan érzékeny vagy.
- Mint a nők általában. Bosszantó egy tulajdonság.
- Mi a bosszantó? - lépett hozzájuk Otávia. Viki rosszmájúan konstatálta ismét, hogy Otávia sminkje egyáltalán nem válik előnyére.
- Hogy Vitória milyen keveset iszik - vágta rá Diogo. - És még fotónk sincs vele. Itt lófrál a fotós valahol? Vagy használjuk a saját gépünket?
- Használjuk a sajátunkat, a fotós már elment. De tényleg jó lenne egy fénykép veled. És persze Carlossal. Úgyis épp most fejezik be az előadást.

Viki elnézést kért, amiért levette a szandálját, és most ismét felerőltette a lábára. Legalább volt téma, ami elterelje a figyelmét arról, mennyire zavarban van. Sérgio a látómezeje szélén beszélgetett valakivel, ő pedig nem mert odanézni. Szinte sántikált a szandálban, mindenki ki is fejezte részvétét emiatt, Otávia azonban megjegyezte, hogy ő remekül bírja a magassarkút, csak arra kell odafigyelnie, hogy minőségi cipőt vegyen. Csakis igazi bőrt. Viki nem reagált, szánalmasan érezte magát. Beálltak a fotóhoz, az ifjú pár középen, Viki Otávia, Carlos Diogo mellé. Otávia papája kapta le őket, többször, hogy biztos jól sikerüljön valamelyik kép.

Mikor végre túlvoltak a fotózáson, Diogo megkérdezte Carlost, nem vinné-e haza Vikit, mert annyira fáradtnak tűnik. Carlos persze készséggel vállalkozott rá, ő azért is nem ivott egész idő alatt, mert még tudta, hogy vezetnie kell. Vikinek egészen addig nem jutott eszébe, hogy most ki tudja, mennyi időre elköszön Diogóról, és talán sose látja többé, míg ott nem állt a kényelmetlen szandáljában előtte, körülöttük Otávia családtagjai, Carlos, Sérgio, és még ki tudja, hányan. Ilyen körülmények között kellett tőle elbúcsúznia. Diogóék egyenesen a reptérre mentek a lakodalomról, úgyhogy ők sem maradhattak már túl sokáig.

A búcsúzkodás semmitmondó volt, tele közhelyekkel és udvariaskodással. Viki egyrészt alig várta, hogy véget érjen, másrészt a sírás szélén állt, annyira szerette volna átölelni Diogót úgy istenigazából. Csak most érezte a veszteséget, most, amikor már nem volt mire várni, úgy, mint azelőtt. Ezért jött el Portugáliába, hogy elérkezzék ehhez a pillanathoz. Hogy fájjon: nem annyira a tény, hogy Diogo most már végérvényesen vagy legalábbis hosszú időre másé, hanem az, hogy nincs mire várni többé. Még futó találkozásokra sem.

A hotel felé a kocsiban egész idő alatt nem szólt egy szót sem.

Külön-külön távoztak, 10 perces eltéréssel. Először Sérgio, és csak utána Viki. Vikit meglepte, hogy a fiú a karjaiba vette aktus után és átölelve tartotta, de úgy érezte, hogy nem rá vágyott személyesen, csak egy női testre, és szinte mindegy volt, kié az a test. Ez pedig keserűséggel töltötte el. Hagyta, hogy öleljék, de nem vett részt ebben az ölelésben, kívül maradt. És csak arra gondolt, hogy haza akar menni. Első lépésben a hotelbe, aztán minél hamarabb felülni a gépre és elrepülni. Ha valami varázslat folytán most azonnal a pesti lakásában lehetne... De akkor eszébe jutott, milyen üresség várja otthon. Még egy lakótársa sincs. Hazamegy a magányba.

Egyszerűen fáradt volt, és kiábrándult, még a lába is fájt a szandálban. Jót tett neki a pihentetés, de pár lépés után ismét megfájdult. Hogy fog visszajutni, ha nem Carlossal viteti magát a hotelbe? Gyaloglásra nem gondolhat, mert beledöglik, Carlos viszont észre fogja venni rajta, hogy nemrég szexben volt része, és abból megint botrány lesz. Mikor visszamerészkedett az asztalokhoz, a tuna éppen valami édesbús diákdalt játszott, amitől Viki még jobban elszomorodott. Eszébe jutott, hogy mennyire odavolt először Sérgióért, aztán Carlosért, és bármennyire is meggyötörte mind a kettő, azt kívánta, bárcsak képes lenne még azokra az érzésekre. Vagy csak idealizálja a múltat, visszasírja a sosemvolt vidám diákévet? Félévet. Ebből a virtigli portugál diákérzésből mindössze fél évet kapott, és az is nagyon zavaros volt. De visszavágyódott, maga sem tudta mibe. Ahogy António Variações énekli, ott érzem jól magam, ahol nem vagyok. Vagy valami hasonló.

Még Carlos mutatta meg neki ennek a különös portugál énekesnek a dalait, aki 84-ben AIDS-ben halt meg, miután a coimbrai szalagégetésen énekelt életében utoljára. A luzitán Freddie Mercury-nak is nevezték, az életrajzi párhuzamok miatt, még a haláluk oka is megegyezett. Variações (ez persze művésznév, annyit tesz, változatok) is homoszexuális volt, mégpedig a nagyon extravagáns fajtából. Volt a zenéjében valami nagyon nyomasztó, de Carlos imádta.

Viki leült a székére, végignézett a lakoma romjain. Az emberek kezdtek szállingózni, búcsúzkodtak a házigazdától és a jegyespáról. Diogo is ott állt, ingujjra vetkőzve, valakitől kért egy szál cigarettát, gyakorlott mozdulatokkal rágyújtott. Úgy tűnik, ez az egész esküvő túl nagy stressz volt ahhoz, hogy kibírja dohányzás nélkül. Odabiccentett Vikinek, rámosolygott. Carlosék még mindig zenéltek. Otávia nagyban beszélgetett valakikkel, Sérgiót nem lehetett látni, szerencsére. Bár Viki még most is beleborzongott az érzésbe, amit a fiú ujja kiváltott belőle. Csak tudná, hogyan csinálja. Hátha másnak is meg tudná tanítani.

Egyszercsak Diogo ült le mellé.

- Valami baj van? Olyan rosszkedvűnek tűnsz.
- Biztos nem ittam eleget.
- Carlosnak nem volt kivel csókolóznia, úgy láttam.
- Túléli.
- Meglógtál a ceremónia elől? Még kép se készült rólad velünk.
- Aludtam egyet. Rossz volt az éjszakám.
- Akkor legalább kipihented magad, ügyes vagy.
- Mehetek is haza.
- Nem kell sietned. Élvezd ki a nyaralást, és ne sajnálj semmit.
- Hová mentek nászútra?
- Krétára.
- Az jó. Én is megnézném egyszer.
- Majd a saját nászutadat szervezd oda.

Azok ketten nyilván csókolóztak, mert abbahagyták a beszédet. Viki visszatartotta a lélegzetét, annyira nem akarta, hogy felfedezzék, noha ez szinte elkerülhetetlennek tűnt. Még mindig jobb lett volna fekve maradni, akkor színlelhetné, hogy alszik, és nem vette őket észre, de így végképp semmi magyarázata nem lesz arra, hogy nem szólt semmit. Mégse volt képes megszólalni.

- Ha jól emlékszem, van itt egy ágy... - mondta félhangosan Sérgio. Honnan az ördögből emlékszik ő az itt lévő ágyra? Otávia ide is elhozta?
- Csak nem azt akarod mondani...
- Mit?
- Hogy... Tudod, hogy nem lehet. Nem volna ildomos, a nővérem esküvőjén, az ő volt barátjával.
- Mikor volt az már, Lena, mit érdekli őt most ez az egész. Mással van elfoglalva.

Szóval, Helena, a középső lány. Az, a kissé kerekebb. Viki már épp készült, hogy megszólaljon, mikor valaki kiabálni kezdett a lépcsőházból, Helenát szólongatva.

- A fenébe, ez a nagyi. Nem akarom, hogy itt lásson veled. Mennem kell, Sérgio. Jó volt smárolni egy kicsit, de ennyi.
- Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen lerázol, kislány.
- Majd meglátjuk. Maradj itt még pár percig, nehogy gyanút fogjanak.

Viki még annyit hallott, hogy a lány felsikkant, Sérgio biztos megpaskolta a fenekét, vagy valami hasonlót tett, aztán nyílt az ajtó, és újra becsukódott. Most ketten voltak, csak a fiú nem tudta, hogy ő is ott van. Viki hallgatott. Arra gondolt, hogy akár azt is némán végignézte volna, ha valami komolyabb történik a másik kettő között, persze a családot ismerve erre nem sok esélyt látott. De maga a gondolat felajzotta.

Mikor Sérgio a paraván mögé lépett, Viki ismét feküdt már, megpróbált lazán, természetesen viselkedni. A fiú visszahőkölt, mikor meglátta, de csak egy pillanatra, aztán már értékelte is a helyzetet.

- Jól elbújtál, Vick. Sikerült rámijesztened. Mi az ördögöt művelsz itt?
- Aludtam.
- Ez komoly? Megszöktél a lakodalomról, hogy alhass?
- A csókolózós számról lógtam el.
- Kivel csókolóztál volna?
- Szerintem senkivel, de látni se bírom az ilyen erőltetett jeleneteket.
- És Carlos? Nem fog keresni?

Időközben Sérgio lehuppant az ágyra, egyenest Viki mellé. Ő is hátradőlt és a feje mögé tette a kezeit.

- Remélem, nem.
- Akkor alszunk egyet? Mi a véleményed?
- Én már végeztem, te maradj itt nyugodtan.
- Sietsz valahová?
- Nem, nem sietek. De már aludtam, és azt hiszem, most hazamegyek a szállodába. Fogok egy taxit, mert megöl a lábam, nem bírom ezt a cipőt.

- Azt hittem, be akarod pótolni, amit egy éve elmulasztottál.

Viki szíve a torkában dobogott. Persze, hogy pótolni akarta volna, de nem így. Nem azután, hogy fél perce Sérgio még Helenával csókolózott. Bár igazából nem volt akkora jelentősége az egésznek, Viki mégse érezte tőle jól magát.

- Az előbb odalent még el tudtam volna képzelni. De te egy másik lánnyal jöttél ide, Sérgio.
- Hisz ismersz.
- Hát, ez a baj. Hogy ismerlek.

Már fel is vette a szandálját, de Sérgio a derekánál fogva visszarántotta az ágyra.

- Ne csináld már, Vick. Mindketten tudjuk, hogy ennek semmi jelentősége.

Olyan gyakorlott mozdulattal siklott a keze a lány bugyijába, hogy Viki szinte észre se vette, már ott volt az ujja a csiklóján. Felnyögött. Erre emlékezett, de mégis elfelejtette, hogy ennyire jó. Mégis megpróbált kiszabadulni, nem akarta magát ennyire alávetni a gyönyörért majd megdöglő testének.

- Így nehéz lesz, ha fickándozol. Pedig olyan nedves vagy, hogy hiába is akarnád eljátszani nekem a közömböst.
- Nem is akarom... eljátszani...

Kezdte megadni magát, ahogy egyre forróbb lett, zihált és nyögdécselt, Sérgio meg elképesztő hatékonysággal simogatta tovább. Viki mindenestül kívánta, mégis megvetette magát miatta. Nem itt és most kellene ennek történnie, de azt is tudta, hogy Sérgio nem fog vele időpontot egyeztetni. Valahol derengett benne ez a tudás, bár nem volt képes racionálisan gondolkodni. Aztán érezte, hogy elönti a gyönyör, majd vadul dobog a szíve, akkor elernyedt, már nem is próbált szabadulni. Sérgio szétfeszítette a lábait, nem, mintha nagyon kellett volna erőlködnie, de olyan vehemensen csinálta, hogy Vikinek megfájdult. Becsukta a szemét és várta az elkerülhetetlent, amit már annyira szeretett volna megkapni. Aztán tövig kapta. És pár másodperc után már túl is voltak mindenen.

A hálószobák egyikébe se merne bemenni, ezt jól tudta, úgy érezte, ez szinte tolvajlás lenne, ha csak betenné a lábát bármelyikbe is a tulajdonos meghívása nélkül. De eszébe jutott a padlás, amelyről Carlos már beszélt egyszer. Régen szívesen bújtak ott el Otáviával, csókolózni, egymást simogatni, még abban a korszakukban, amelyben még a ruháikat sem vették le soha. Vikinek ez tapasztalat, a lassú felfedezés, fokozatos egymásba-feledkezés folyamata teljesen hiányzott az életéből, ezért képtelen volt elképzelni most, viharos élményeiből visszavetítve, hogy lehet kibírni évekig az ilyen állapotot és húzni az időt, míg végre a fiú beteszi a kezét a lány blúza alá. Vagy a bugyijába. Mégis, hány évnek kell eltelnie ehhez? Miért nem érzik úgy, hogy nem számít semmi, tovább kell menni, hiszen ott van az a két test, az a két testrész, amely egymásba illik, a vágy, hogy megtapasztalják, nem, képtelen volt megérteni azt a hét évet. Otávia ma fogja először megérezni, milyen.

Beleborzongott: Diogo farka egy szűz hüvelyben, az nagyon nem lesz kellemes.

Ezen elkezdett kuncogni magában, de legszívesebben sírt volna. Ó, Diogo majd csak megoldja, talán síkosítóval. Biztos nem fogja úgy elbarmolni, mint António annak idején.

A padlásra vezető lépcső kissé csikorgott, és a ház csöndjében ez különösen zavarónak tűnt. Viki lassan haladt felfelé. Aztán egy ajtónak ütközött, nagyszerű, biztos be van zárva. Felesleges volt idejönnie. Mégis megpróbálta: az ajtó kicsit szorult, de ki lehetett nyitni. A tágas padláson látszott, hogy szoktak oda járni, nem volt éppen makulátlanul tiszta, de elhagyatott sem. Rengeteg limlom, főleg gyerekjáték, mindenféle sporteszköz, bőrönd, ruhanemű hevert szerteszét, és egy paravánnal elválasztott ágy állt körülbelül középen. Mintha egyenest arra találták volna ki, hogy légyottokat bonyolítsanak benne. Még ágynemű is volt rajta, igaz, csak ágytakaró. Kiszuperált éjjeliszekrény állt az ágy mellett, rajta néhány hajcsat. A kertbe persze nem lehetett kilátni, a tetőablakok dőlésszöge nem tette lehetővé, hogy a makulátlanul kék égen és a tetőcserepeken kívül bármit is lásson az ember.

A kávé ellenére álmos volt, és fájt a lába. Egy franciaágy kínálkozik pihenésre, végül is mit árt azzal, ha birtokba veszi egy kis időre? Lefejtette a lábáról a szandált, lehevert az ágyra. Ilyenkor, ebéd után nagyon könnyen elnyomta az álom, és most is észrevétlenül belesüppedt, főleg, mert az éjjel nem igazán tudta kipihenni magát. Suttogásra ébredt. Vagyis nem ébredt fel mindjárt, a tudatáig nem jutott el, hogy valaki van a padláson, csak jónéhány perc múlva, addig félálomban lebegve nem is vett róla tudomást, mégis érzékelte. Mikor végre teljesen felébredt, akkor sem tett semmit, csak feküdt tovább, mozdulatlanul. A suttogásba kuncogás vegyült.

Ez egy fiú meg egy lány. És ide jöttek smárolni, vagy még rosszabb. Vagyis jobb. Jaj, de kínos, hogy itt találják az ágyon. Lehet, hogy Otávia valamelyik húga, de persze az is lehet, hogy a lány fivére hozta ide a barátnőjét. Vagy bárki más, aki ismeri ezt a búvóhelyet. A lány húzódozott. Évődve tiltakozott, vagyis inkább akarta, mint nem, de az ágyig mégse szeretett volna eljutni, úgy tűnt. Viki nem tudta eldönteni, mit tegyen. Szóljon, hogy ott van, és elnézést kérve távozzon, vagy várja meg, amíg felfedezik? Felült, de úgy, hogy ne hallják meg.

- Nem lesz semmi bajod, hidd el. Nem teszek veled semmit, amit nem akarsz.

A hang túlságosan is ismerős volt.

- Már én sem tudom - vonta meg a vállát Viki, és ellenállt a kísértésnek, hogy Diogóra nézzen. -  Azt hiszem, lassan ebből is kigyógyulok. De ha nem vagyok szerelmes, hiányérzetem támad. Hülye egy tulajdonság, mi?
- Érdekes, tényleg hiányérzeted van ettől?
- Mintha akkor nem is élnék. Úgy érzem, kimaradok valami fontosból.
- Így folyton szerelmes vagy?
- Ha nem is folyton, de elég gyakran.
- És nem jobb a nyugalom? Én nem szeretem, ha totálisan függök egyetlen nőtől, és nem én uralom a játékot.
- Függtél te totálisan egyetlen nőtől valaha?
- Hát, mondjuk, csecsemő koromban - nevetett Sérgio.
- Nagyon vicces.
- Komolyan. Talán említettem neked azt a lányt, akibe kissrácként voltam beleesve.
- Persze.
- Na, azóta soha nem engedtem meg magamnak, hogy egy nőtől függjek.
- Most nincs is hivatalos barátnőd?
- De, persze, hogy van. Az kell.
- Kell?
- Naná. Kell a biztos háttér.
- Ennyi? Biztos háttér?
- Nem, ennél azért jóval több. Joana nagyon kedves és szeretem - a magam módján.
- Itt van valahol?
- Most nincs az országban, különben elhoztam volna.
- Ezek szerint egyedül jöttél?
- Szomorú, de igen.
- És még nem fűztél meg senkit?
- Most veled beszélgetek.

Időközben Carlosék befejezték az éneklést, és visszasétáltak az asztalhoz. Sérgio felállt, hogy átadja a helyét az egyik tunás fiúnak. Viki kicsit tartott tőle, hogy fog Carlos reagálni régi legjobb barátja jelenlétére, de aztán rájött, hogy biztos találkoztak már reggel, és Carlos nyilván számított rá, hogy Sérgio odajön köszönni. A zenészek nagy elánnal nekiláttak az édességnek, és Viki követte a példájukat, noha nem annyira nagy lelkesedéssel, annyira azért nem volt oda a felszolgált tortáért. A kávé után jött az a csókolózós tömegjelenet, amelytől előre ódzkodott, úgyhogy, mikor elkezdődött a hercehurca, odaszólt Carlosnak, hogy kimegy a mosdóba. Nem volt egyszerű a művelet, mert a magassarkú szandálban alig tudott tipegni, meg is állapította magában, hogy puszta pénzkidobás egy ilyen szandál, amelyben még járni se lehet, és soha többé nem pazarol pénzt ilyesmire.

Ugyanabba a mosdóba ment, amelyben pár nappal korábban Diogo tisztogatta a sebét. Mintha nagyon rég lett volna az egész, akkor közel érezte magát a férfihoz, mostanra azonban megértette, hogy teljesen elérhetetlenné vált. Igazából minek maradni? A pofavizit megvolt, látták, hogy eljött a lakodalomra, evett-ivott, ettől kezdve felesleges jó pofákat vágni és végigvárni a fotózást. A hagyomány szerint ugyanis a meghívottak mindegyike készíthet fotót az ifjú párral, ami elképesztő hosszadalmas és unalmas folyamat. Minek szerepeljen ő egy közös fotón Diogóval és Otáviával? Ráadásul Carlossal párban? Persze, ha Carlost és őt egy párnak tartják, ami korántsem biztos.

Kíváncsi volt rá, mennyire duzzadt még a szeme, de már alig látszott a sírás nyoma. Mégsem volt kedve visszamenni a kertbe a vendégek közé. Vajon van valaki ilyenkor a házban, az emeleten? Nem valószínű: legfeljebb WC-re jönnek be az emberek, vagy a konyhába, mikor újabb adag ételt kell felszolgálni, de most már nincsenek újabb adag ételek, a kávét is megitták. Esetleg más is meg akarhat szökni az össznépi csókolózás elől?

Úgy osont a lépcső felé, mintha valami bűnt készülne elkövetni. Milyen magyarázattal szolgálhat, ha rajtakapják? Nem akart ő semmit, csak keresni egy csendes zugot, nem bánta volna, ha kilát a kertre, és onnan figyelheti a történéseket, biztos távolságból.

Mire odaértek az ebédre, már mindenki nagyban küszködött az előétellel. Egészen pici rákokat kellett megszabadítaniuk a páncéljuktól ahhoz, hogy a kevéske húshoz hozzájussanak. Viki evett már rákot korábban, de gyakorlata nem volt benne egyáltalán, és annyira nem is rajongott az ízéért, hogy különösképpen meg akarta volna erőltetni magát, inkább megvajazott egy kis toastot.

Carlos az ültetési rend szerint, mert az is volt, mellette kapott helyet, körülöttük pedig a többi tuna-tag, néhányukat Viki ismerte is, ha másképp nem, látásból. Ott volt a közelben Miguel és Manuel is, úgy vigyorogtak Vikire, mintha tudnának valamit. Otávia családja azonban tőlük messze ült, a jegyespár közelében, Viki helyéről csak kitekert nyakkal lehetett látni Diogóékat, teljesen kiestek a látószögéből. Ezt nem is nagyon bánta, belépéskor odabiccentett, de nem sikerült szemkontaktust létrehoznia Diogóval, csak később, a tyúkleves felszolgálása után váltottak néhány szót, mikor a jegyespár körbejárta a vendégeket, hogy megérdeklődje, minden rendben van-e.

Diogo egy pillanatra megsimogatta Viki vállát, megkérdezte, jól érzi-e magát, és már ment is tovább. Úgy tűnt, ellenállt Otávia nagyzoló hóbortjainak, mert meglehetősen egyszerű öltönyt viselt, és még virág sem volt a gomblyukában. A menyasszonya, vagyis felesége már nem abban a költeményben volt, mint amit a templomban viselt, tudta meg Viki a környezetében lévő fiatal nőktől, hanem egy egyszerűbb, vajszínű, vállpánt nélküli koktélruhában. Majdnem tökéletes volt az összhatás, bár a hajával és a sminkjével kicsit túlzásba estek a felkért szakemberek, a kevesebb több lett volna, állapította meg Viki csak úgy, magában, mert semmi kedve nem volt vitába bocsátkozni az asztaltársasággal erről a témáról.

Jól tette, hogy nem ment el a templomba, és nem kellett látnia azt a patetikus szertartást, biztos rossz hatást tett volna rá, talán még el is bőgi magát, most már nem fenyegette ez a veszély, meglehetős közönnyel szemlélte a kavargó, hangosan beszélgető, nevetgélő és zabáló társaságot. A zajszint egyre nagyobb lett, ahogy egyre több fogyott az alkoholból, amelyet a házigazdák, vagyis Otávia szülei nem sajnáltak a vendégseregtől. A zenészek nem sokat ittak, mert nem akartak elázni a fellépésükig, így Viki is csak módjával kortyolgatott a borokból. Még két nap és elmegy. Végül is nem volt rossz, hogy az utazás mellett döntött, szegényebb lett tán néhány illúzióval, gazdagabb néhány tapasztalattal, csalódott Diogóban, de ha jobban belegondol, hosszú távon ennek így kellett lennie, talán nem is baj, hogy nem húzta tovább. Nem tudta már elképzelni, hogy újra szeretkezzenek, de mikor arra gondolt, hogy soha többé nem lesz benne része, mégiscsak elérzékenyült. Nem tudott szabadulni az önsajnálattól.

Carlos a zenekar tagjaival viccelődött nagyrészt, noha igyekezett Vikit is bevonni a beszélgetésbe, ez nem igazán sikerült neki. Volt hal és mindenféle hús, aztán a desszerttel egyidőben jött a zene, akkor kiürültek a székek Viki körül. Hirtelen egyedül maradt. De nem sokáig.

- Na, végre, hogy elment a testőröd, akkor gyorsan kihasználom a lehetőséget.

Nem kellett volna meglepődnie, hiszen logikus volt, hogy Sérgiót is meghívják, vagy a fene tudja, vajon logikus volt? Egy ex-szeretőt? Diogo persze nem az a fajta vőlegény vagyis férj, akit az ilyesmi egy pillanatig is zavarna.

- Testőröm? Úgy néz ki, mintha Carlos testőrködne mellettem? - nevetett Viki.
- Ez csak amolyan rossz bevezető volt. Tudod, valami szellemeset mindig kell mondani. Ha nem is olyan szellemes. Örülök, hogy látlak. De nem vagy valami vidám, úgy nézem.
- Szarul nézek ki, ezt akarod mondani?
- Dehogy, azért ennél jobban kéne, hogy ismerj, sose mondanék ilyet egy nőnek. És nem is igaz. Csak melankolikusnak. Mintha nem vidítana fel ez a nagyszerű társadalmi esemény, Otávia barátnőd férjhezmenetele.
- Barátnőm?
- Nem a barátnőd?
- Hát, attól függ, milyen értelemben. Portugál szóhasználat szerint lehet mondani, hogy az.
- És magyarul nem?
- Magyarul nem mondanám így.
- Mindenesetre nem vidít fel az esemény - mutatott körbe Sérgio. Közben Carlosék elkezdtek játszani, erre csillapodott a beszélgetés zaja, de nem némult el a társaság.
- Nem vagyok oda az esküvőkért.
- Én se. De jót lehet csajozni a lakodalmon.
- Akkor mit vesztegeted az időt?
- Mért, talán nem egy csajjal beszélgetek?
- Nem, egy két lábon járó tabuval, elfelejtetted?
- Tabu? Nem tudom, mire utalsz.
- Komolyan elfelejtetted?
- Azóta már elég sok hülyeséget összehordtam, nem emlékezhetek mindenre.
- Mindegy is. Csajozni jöttél tényleg?
- Mármint ide, hozzád? Vagy úgy általában?

Viki megint felnevetett.

- Úgy általában te mindig azt csinálod, nem? 24 órában.
- Á, túlbecsülsz. Szoktam pihenni is. És te régi barát vagy. Átmenetileg ellenség. De megint barát. Szóval más kategória.

Viki csalódást érzett. Még mindig sajnálta, hogy Sérgio kimaradt neki, és még mindig neheztelt egy kicsit Carlosra, hogy gátat szabott a játékuknak. Akkor is, ha sose lett volna semmi komoly az egészből. Elnézett a fiú mellett, nem nagyon tudott mit mondani erre, hogy más kategória.

- Most végül is együtt vagytok Carlossal egyébként? - kérdezte Sérgio.
- Nem igazán.
- De dugtok, nem?

Viki elpirult.

- Előfordul.
- Akkor jól sejtettem. Szerintem lenne jövőtök.
- Nem hiszem, hogy lenne jövőnk. Én... tulajdonképpen már rég nem az vagyok, akinek megismertél.
- Persze, hogy nem. Annak is megvolt a bája, egyébként. És látom, hogy még ugyanúgy el tudsz pirulni. Nagyon szexis. Miért nincs jövőtök Carlossal? Ha jók vagytok az ágyban?
- Mindenen összeveszünk. És nekem van más is. Otthon.
- Nem is hittem, hogy ölbetett kézzel vártál rá. Valami komoly?
- Nem, igazán komoly nincs.
- Kalandozol? Kipróbálsz ezt-azt?
- Valahogy úgy.
- Carlos tudja?
- Ha nem is mindent, a lényeget tudja.
- Az kemény. És neked jó ez így? Élvezed?
- Nem tudom. Biztos nem annyira, mint te. Nekem ez nem megy olyan könnyen, érzelemmentesen, sportból.
- Akkor miért csinálod? Itt van ez a pasi, aki összetöri kezét-lábát érted, csak csettintened kellene. Fogadok, hogy megoldaná még azt is, hogy utánad megy Magyarországra.
- Na, ezt végképp nem szeretném.
- Mert? Túl nagy felelősség lenne?
- Az. Ha bele lennék még esve, nyilván ezt akarnám, de az egész dolog sokkal bonyolultabb.
- Akkor valaki másba vagy beleesve. Aki elérhetetlen. Jól sejtem?

Végül kiment az álom a szeméből, lezuhanyozott, hajat mosott, és éppen azon igyekezett, hogy smink segítségével eltüntesse a sírás nyomait az arcáról, mikor kopogtak. Vikin csak egy átlátszó fekete kombiné volt, ezért felvette a szálloda által rendszeresített fürdőköpenyt, miközben megkérdezte, ki az. Carlos volt. A lány nem akart hinni a fülének. Hogy lehet, hogy idejött, miután az éjjel kirúgta?

De azért kinyitotta neki az ajtót, takarásban maradt, aztán szinte azonnal visszament a fürdőszobába, hogy folytassa a sminkelést. Nem akarta, hogy túl nyilvánvaló legyen a fiú számára, mennyit bőgött.

- Miért nem jöttél el a templomba? - kérdezte a fiú. Viki lopva odapillantott rá, Carlos úgy nézett ki, mintha szalagégetésre készülne, a diáköltözék, a traje volt rajta. Viki nem értette, miért. Nincs más elegáns ruhája?

- Mit keresel itt egyáltalán? Mondtam, hogy lehet, nem megyek el az esküvőre. Az ég világon semmi kedvem hozzá.
- Gyanús, ha nem jelensz meg.
- Gyanús? Mi a fenéről beszélsz?
- Végül is emiatt jöttél ide egyáltalán, nem emlékszel? Aztán eltűnsz két napra, mikor Otávia balhézik Diogóval.
- Már megint ez, Carlos? Hiszen mondtam, hogy nem történt semmi. Diogo azonnal visszajött Torres Vedrasba.
- Most nem történt semmi. Mondjuk.
- Kezdjük elölről?

- Vick. Miért kerülöd a tekintetemet?
- Ramatyul nézek ki, be van dagadva a szemem.
- Sírtál?
- Mit gondolsz?
- Sajnálom, hogy azt mondtam, amit mondtam. Pedig megígértem, hogy józan maradok.
- De soha nem tartod be.
- Nehezemre esik. Most viszont nem rólam van szó. Hanem Otáviáról. Szeretném, ha felhőtlen lenne ez a napja. És a te távolmaradásod szerintem nem venné ki jól magát.
- Miért aggódik mindenki Otáviáért? Diogo is, te is, másról se tudtok beszélni. Körülajnározza a családja, mindene megvan, férjhez megy egy jóképű, sármos, klassz pasihoz, aki még gazdag is. És őt kell sajnálni. Basszátok meg.

Carlos nem válaszolt. Leült az ágy szélére, és csak nézte Vikit, aki megint a könnyeivel küszködött.

- Ezért kellett neked Diogo? Mert be akartad bizonyítani magadnak, hogy képes vagy megszerezni Otávia pasiját? Mert a rögeszméd, hogy neki mindene megvan, ami neked nincs? Erről van szó?

Szóval tudja. Mindvégig tudta.

Viki megvonta a vállát. Nem fog semmit beismerni. Most minek kezdjen el tagadni, ha Carlos úgyis tudja? Honnan és mióta, az már nem számít. De tudja. Viszont úgyse árulja el a drágalátos kis exének, mert annak  a lelki nyugalma sokkal fontosabb neki, mint bármi más.

- Én szerettelek. Ez nem volt elég jó?
- Te rúgtál ki.
- Nem, én nem rúgtalak ki. Tudod nagyon jól, hogy nem így történt. És utána is helyrehozhattuk volna.
- Minek most erről lamentálni, Carlos? Volt, ami volt. Nem izgat senkit, hogy ott vagyok-e a lakodalmon vagy sem. Mondd meg nekik, ha egyáltalán megkérdezik, hogy rosszul vagyok.
- Nem mondom meg. Még egyszer kérlek, gyere el. Ne Otávia miatt, ha annyira utálod, és ne is miattam. Gyere el Diogóért, akit szeretsz. Vagy nem szereted?

Carlos tényleg azt akarja, hogy szétbőgje a fejét? A legjobb módszert választotta. Úgy szorította a torkát a sok érzelem, hogy belefájdult.

- Hagyd abba a győzködést, mert végképp szalonképtelen állapotba kerülök. Nincs mód rá, hogy csadorban jelenjek meg az ebéden?

Ezen elkezdtek nevetni.

- Kölcsön adhatom a köpenyemet, bár szerintem megfulladnál benne.
- Fúrhatok rá két lyukat a szememnek?
- Nem, a capámra nem lehet lyukakat fúrni.
- Miért ezt vetted fel? Miért nem mész egyszerű öltönyben?
- Á, itt van a tuna, nem mondtam? A templomban is előadtuk magunkat.
- Nem, erre nem emlékszem. Hogy mondtad volna. Emlékszel, milyen volt, amikor a szalagégetés estéjén ajánlatot tettél?
- A Szent György várban?

Viki bólintott.

- Nagyon kívántalak akkor.
- Hát még én téged - felelte a lány, egy pillanatra felidézte, milyen intenzív volt az a jelenet, mennyire rettegett, mennyire haragudott, és mennyire kétségbe volt esve. Ha visszatérhetne oda...
- Az a baj, hogy még most se gyógyultam ki ebből - tette hozzá Carlos halkan.

Viki nem válaszolt, visszafordult a tükör felé.

- Adj nekem két percet és elkészülök.
- Rendben.

Talán mindketten ugyanarra gondoltak, arra az estére, arra a pár napra.

- Még egy kis púder ide - törte meg a csöndet Viki, amúgy önmagához beszélve. - Úgy nézek ki, mint a saját nagyanyám. Katasztrófa.
- Marhaság. Most is szép vagy, mint mindig.
- Nem kellett volna bőgnöm.
- Nekem is lehetett volna több eszem.

Végül Viki végre felöltözve, kisminkelve leült az ágyra és felvette a rendkívül csinos, de rendkívül kényelmetlen magassarkú szandálját, amelyről már ekkor sejtette, hogy pokoli kínokat fog okozni a nap folyamán. De ha jajgat, legalább nem a szerelmi bánattól. Az is valami. 

Elzavarni Carlost viszonylag könnyű volt, de a jelenet utóhatása igencsak megviselte Vikit. Úgy érezte magát, mint egy darab rongy, hiába tiltakozott az érzés ellen, hiába győzködte magát, hogy Carlos téved, és ő nem tartozik senkinek se hűséggel, se elszámolással. Nem tudta túltenni magát azon, hogy a fiú megveti, bár tudta, hogy ez korántsem ilyen egyszerű az esetében, azért bántja őt, mert önmagát is bántani akarja, valójában önmagát veti meg, mert egy ilyen nőszemély vonzza magához, ahelyett, hogy a tisztességes vagy annak hitt Rosárióért rajongana.

Nem tudott mást tenni, a nagy önsajnálattól annyira elérzékenyült, annyira elhagyatottnak érezte magát, hogy képtelen volt visszafogni a könnyeit, és sírt vagy fél órát. Amit nem szabadott volna, tekintettel a másnapi esküvőre. Fejfájással ébredt, és azzal a tudattal, hogy a saját öreganyjának néz ki, vagyis teljesen értelmetlen dolog lenne elmenni a templomba. Jó kifogás a fejfájás és a feldagadt szem, ha valaki megkérdezné, ezekre hivatkozhat. Kitámolygott a fürdőszobába, valóban nem sok öröme telt a saját tükörképében. Pedig szeretkezés után általában szépnek látta magát, mintha a férfiak jelenléte valami olyasmit kölcsönzött volna a lényének, amely egyébként nem volt meg benne, vagy szunnyadt. Most ennek a fénynek vagy különös szépségnek nyoma se volt.

Visszafeküdt az ágyba, megpróbált elaludni, de sehogy se ment. A templomba nem megy el. A lakodalom vagyis az ebéd Otáviáéknál lesz a kertben, talán addigra összeszedi magát. Vagy nem. Végül is mindegy, annyian lesznek, hogy fel se fog tűnni a hiánya, volt már elég esküvőn ahhoz, hogy tudja, ilyenkor mennyire nem lehet beszélgetni a jegyesekkel, és milyen kínos az egész. Megúszhatja így azt a felettébb ostoba szokást, melynek értelmében minden pár, legyenek bár az ezer éves házasok, akik már rég nem is beszélnek egymással, vagy fiatal gyerekek alkotta párocska, a tömeg hujjogása közepette csókot kell váltson, a násznép nem nyugszik addig, amíg mindenki sorra nem kerül az ebédlőasztalnál. Carlos mesélte  ezt, viccelődve, hogy készüljön fel rá. Bár az nem volt világos, úgy gondolta-e, hogy Viki vele fog csókolózni, vagy csak magára a jelenetre akarta felkészíteni. De hisz Carlos nem vállalhatta őt ország-világ szeme előtt, és ezt már akkor is tudta. Valóban jobb az ilyesmiből kimaradni.

Mégis sikerült visszaaludnia. Már nem érdekelte, mennyi idő, egyáltalán nem számított, átaludta a reggeli idejét is, pedig kifejezetten szeretett reggelizni a kis panzióban, és nem volt nála semmi ehető. Nem baj, majd később elmegy kávézni egyedül. Olykor felébredt, ránézett az órára és elképzelte, hogy mi történik éppen. Diogo, a vőlegény. Biztos van valami nevetséges gaz a gomblyukában és azzal járkál ide-oda, mint valami kikent-kifent porcelánbaba. Ezt mégiscsak meg kellene néznie. A tükör azonban még mindig mást tanácsolt. Viszont a még több alvás nem segít a helyzeten, ez nyilvánvaló volt. Kénytelen volt szembenézni ezzel a nappal is.

Az esküvő előtti napon Carlos Vikinél aludt. A lány érezte, hogy egyre több kibeszéletlen dolog van köztük, hogy Carlos egyrészt biztos kíváncsi arra, amit Viki a kiruccanáson művelt, másrészt attól tart, hogy túlságosan fájna neki az a tudás. Vagy csak nem akarja zavarba hozni a lányt. Viki érezte a fiú távolságtartását még aközben is, hogy szeretkeztek, nem, mintha Carlos nem lett volna gyengéd vagy figyelmes, de lélekben máshol járt. Talán meggyőzte magát arról, hogy ki kell használnia az időt, aztán Viki visszatér Budapestre, és  ő is lezárhatja az egész történetet magában. De addig megadja a módját.

Viki majdnem elaludt már, mikor Carlos mégis úgy döntött, hogy beszélgetni akar.

- Lehet, hogy nem kéne szóbahoznom, mert már úgyis mindegy. És akármit mondasz, nem fogom továbbadni. Meg jelenetet se rendezek, Vick. De szeretném tudni.

Vikinek összerándult a gyomra. Most Diogóról fogja kikérdezni. És neki nem szabad igazat mondania, mert megígérte, hogy sose vallja be, ami kettejük közt történt. Ha egyszer elindul egy hazugság, azt fenntartani sokkal nehezebb, mint valaha gondolta. De meg kell tennie mindent, nem is a maga, de Diogo érdekében. Még akkor is, ha most úgy érzi, a férfi nem érdemli meg.

- Miért mondod, hogy most már úgyis mindegy?
- Hát nem mindegy?
- Nem tudom, mire gondolsz.
- Látott valaki a lisszaboni pályaudvaron Diogóval. Nem akartam elhinni, hogy közvetlen az esküvője előtt képes ezt megtenni.
- Mit? Nem tett semmit.
- Szerintem meg igen. Lehet, hogy csak bosszút akart állni Otávián. Te meg kéznél voltál. Éreztem én, hogy vonzódsz hozzá. Csak nem akartam tudomásul venni.
- Csak beszélgettük, nem történt semmi más. Egyedül az érdekelte, hogy miért haragszik rá Otávia.
- És te megmondtad?
- Carlos, hagyjuk ezt, jó? Azt hittem, leszoktál  a hasonló jelenetekről. Megígérted, hogy nyugodt maradsz.
- Mert nincs jogom megkérdezni, mi? Azt hiszed, bármit csinálhatsz velem, én mindig visszakullogok.
- Nem csinálok én veled semmit.
- Dehogynem, most dugtunk.
- Azt én csináltam veled? Vagy te velem?
- Ne forgasd ki a szavaimat.

Viki fáradt volt és valóban unta a vitát. Úgy érezte, Diogóról sikeresen elterelődött a gyanú, szerencsére tényleg nem kellett hazudnia, nem történt semmi, de ha folytatják a témát, akkor Carlos rákérdezhet olyan régebbi eseményekre, amelyekről végképp nem kellene beszélniük.

- Nézd - mondta, és megigazította a párnáját, jelezve, hogy igazán aludni akar - , most nem vagyok hajlandó veszekedni, épp elég lesz a holnapi nap. Korán kelünk, és már előre utálom az egészet. Valójában utálom az esküvőket. Úgyhogy, vagy alszunk, vagy menj haza, kérlek.

- Szóval nem Diogo művelte ezt a nyakaddal?

Viki majdnem felkacagott. Diogo ilyet sose csinált volna, nem az ő stílusa volt.

- Nem, dehogy.
- António?
- A fenéket, nem is találkoztam vele.
- Akkor Sérgio! Csak ő lehetett, biztos Lisszabonban volt.
- Carlos, hagyd abba. Nem ismered azt, aki ezt tette. És soha nem is fogod megismerni. Én se látom soha többé. Így már jó? Alhatunk végre?

Carlos egy ideig nem szólt. Viki már-már azt remélte, ezek után nem akar tovább kérdezősködni, de tévedett.

- Neked ez ilyen könnyen megy? Felszedtél valakit és hagytad magad megdugni? Csak úgy?
- Nem csak úgy. De hagytam. Ne aggódj, nem fogsz elkapni semmilyen betegséget.
- Olyan mélyre süllyedtél már, hogy...

Vikit elöntötte a düh. Feltérdelt az ágyon és elvörösödve kiabálni kezdett.

- Menj innen, most azonnal menj innen! Nem érdekel, ha kurvának tartasz, de ez az én szobám, és nem kell végighallgatnom ezt a sok marhaságot. Öltözz fel és menj.

De Carlos nem mozdult, alsógatyában állt az ágy előtt és megpróbált büszkének látszani.

- Nagyot csalódtam benned. Tán még az is jobb lett volna, ha Antónióval vagy Sérgióval csinálod. Vagy Diogóval. Mégiscsak ismerős.

Viki még mindig az ágyon térdelt. Már nem akart kiabálni, csak mihamarabb megszabadulni Carlostól. Elege volt az egészből, nem csak belőle, de Diogóból és a többiekből is mind.

- Leszarom, hogy mit gondolsz. Most bemegyek a fürdőszobába, és ha visszajöttem, nem akarlak itt találni.
Elég nagy az esélye, hogy arra a rohadt esküvőre se megyek el.

Kikászálódott az ágyból és beviharzott a mosdóba, majd magára zárta az ajtót.

Végre egy magányos éjszaka. Viki már nagyon vágyott rá, hogy egyedül lehessen, és Carlos nem is tett rá utalást, hogy szeretné vele tölteni az éjszakát, amiért a lány külön hálás volt. Nagyon elfáradt az algarvei kalandtól, és mindattól, amit azt megelőzte, jó volt végre lustálkodni, aludni, és persze gondolkodni. Álmában újra átélte a Tarakkal töltött éjszakát, csak minden másképp volt, nem egy szűk sátorban szerencsétlenkedtek, a sok, össze-vissza bepakolt holmi között, és nem csupán a fantáziájában csatlakozott hozzájuk a másik két fiú. Bőven volt hely, fény és kényelem, egy belső kerttel is rendelkező épületben, félig a szabadban, félig a természetben. A környezet indiainak tűnt, biztos valami romantikus indiai történetből rakta össze Viki agya a helyszínt. Inkább csak érzésekre emlékezett később az álomból, mint konkrét jelenetekre, de az egész egyszerre töltötte el félelemmel és izgalommal.

Másnap reggel arra ébredt, hogy csörög a telefon. Szentül meg volt róla győződve, hogy Carlos lesz az, ő az egyetlen, aki egyáltalán törődik vele annyira, hogy keresse. De tévedett, Diogo érdeklődött a hogyléte felől. Viki még nem volt teljesen éber, mikor beleszólt a telefonba, hagyta, hogy a férfi beszéljen, a maga megszokott módján. Mindig volt miről beszámolnia, és mindig szórakoztató volt, akármiről mesélt, így aztán sokáig haragudni sem lehetett rá, vagyis haragudni talán igen, de morcosnak mutatkozni jóval nehezebb volt. Mintha nem is úgy váltak volna el, ahogy... Diogo nyilván nem sejtette, mennyire megbántotta Vikit. Már vagy tíz perce beszélt egyfolytában, mikor rákérdezett, hogy hová tűnt Viki az előző pár napban. A lány részletesen elmesélte a kalandját a három fiúval. Diogo hümmögött.

- Miért nem mentél bele? Ha valójában vágytál rá?
- Szerinted normális dolog az ilyen?
- Miért ne lenne. Neked biztos jó lett volna, ha annyira kedves srácok voltak. Én nem bírnám elviselni, ha egy másik férfi lenne szex közben mellettem, de ezek a fiúk biztos másképp gondolták.
- Legalább is az egyikük, akivel végül is lefeküdtem, nem zavartatta volna magát.
- És jó volt vele?
- Nagyon is. Csak még nagyobb ribancnak érzem magam, mint eddig.
- Az nem baj. Majd hozzászoksz - nevette el magát Diogo.
- Visszajöttem, és folytattam Carlossal.
- Ó, szóval ennyire aktív voltál? Helyes.
- És te?
- Én? Velem minden rendben.
- Nem pánikolsz?
- Szerencsére megoldódott a krízis. És Távia megígérte, hogy nem hozza fel a témát többé.
- Nem lesz féltékeny?
- Arra nem tett ígéretet. Biztos, hogy lesznek féltékenységi jelenetek, ez már hozzá tartozik a dolog természetéhez.
- De te végül is hűséges akarsz maradni? Vagy hogy tervezed?
- Nem tervezek semmit. Pár nap múlva megnősülök, aztán megy tovább az élet, nem kell ennek akkora feneket keríteni. Csak a nők számára van ennek olyan nagy jelentősége.
- Hát jó.
- Akkor a templomban látjuk egymást.
- Már, ha észreveszel a tömegben.
- Vagy az ebéden. Ott biztosan. Addig is élvezd ki, hogy itt vagy. Mennem kell, légy jó.
- Akkor az esküvőn.

São-val mégiscsak sikerült találkoznia. Kicsit azért is akarta látni, hogy Torresben utána úgy tehessen, mintha kifejezetten miatta utazott volna el, senkinek semmi köze a valódi indokaihoz. A vonat indulása előtt egy órával futottak össze az állomás büféjében, amelynek félig-meddig zárt terében fel-alá járkáltak a galambok. Vikit ez nagyon zavarta, és 10 perc múlva megkérte a barátnőjét, hogy menjenek ki a peronokhoz, mert idegbajt kap a madaraktól. Zaklatott és nem túl jó hangulatú találkozás volt, olyan, amelynek minden pillanatában érződik a feszültség. Viki soha nem mesélte volna el a lánynak azt, hogy valójában miképp él az utóbbi időben, például az utóbbi pár napban... Pedig már azt hitte, legalább önmaga előtt nem szégyelli magát, de az igazság az volt, hogy mégiscsak nagyobb volt a szégyenérzete, mint gondolta.

São kiegyensúlyozottsága és elégedettsége nem örömmel, hanem nyugtalansággal töltötte el: ez a lány nem vágyott olyan erősen másra, többre, mint ő. Nagy nehezen, félreértések sorozata után mégiscsak szerelmet vallottak egymásnak Josuéval és azóta együtt jártak. Viki képes volt ennek örülni is, de nem annyira egyértelműen és őszintén, mint ahogy megpróbálta megjátszani. Egyrészt emlékezett rá, hogy egykor Josué is érdeklődött iránta, legalábbis Sérgio ezt állította, bár miért is kellett volna bármit elhinnie Sérgiónak, annak a notórius hazudozónak. De ő persze nem látta Josuét elég érdekesnek, nem volt meg benne az az intellektuális csillogás, ami Carlosban, de sokkal inkább Diogóban. Vajon ő ítélte meg tévesen, vagy São? Vagy az arabos szépségnek nem az volt a fontos egy férfiban, ami neki? Másrészt fájt, hogy a többiek, Diogo és Otávia, António és a tanárnője, meg São és Josué sikerrel jártak valamiben, ami neki sehogyan nem akart sikerülni. Lehet, hogy végképp lekésett róla? Lehet, hogy Carlossal kellett volna megélnie, és elrontotta? Helyre kellene hozni? Vagy ez már olyan nyögvenyelősen menne, hogy nem érdemes? És valójában nem is hisz benne?

Örült, mikor végre felszállhatott a vonatra, és kissé kényszeredett mosolyok és integetések után magára maradt. Pedig kedvelte São-t és csupa jót kívánt neki az életben, csak úgy érezte, nem lehet ennyire más értékrendek mentén barátkozni, mert alapvető kérdésekben eltérő a véleményük, és Viki nem akart folyton konfrontálódni, főleg nem védekezni. Még szerencse, hogy erre semmi szükség, hiszen jó messze élnek egymástól.

Mikor leszállt Torresben a vonatról, Carlos már várta. Viki nem készült rá, mit fog majd az utazásáról mondani, márpedig Carlos biztosan kíváncsiskodik, de a lánynak még arra se volt energiája, hogy valami hihető történetet összehozzon. A fiú azonban nem kérdezősködött, inkább ő mesélt mindenféléről, fociról, meg az egyetemmel kapcsolatos bürokráciáról, Vikinek nem is kellett egyebet tennie, mint hallgatnia, és olykor egy-egy szóval vagy mondattal jeleznie, hogy figyel, csak rajta. A panzióban Carlos magától értetődően felkísérte Vikit a szobájába és úgy vetkőztette le, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Viki pedig hagyta. Csak mikor Carlos már kielégülve feküdt az ágyon, félálomban, Viki akkor vette észre a hálószoba tükrében, hogy Tarak valami elképesztő módon kiszívta a nyakát, és ezt természetesen Carlos is biztosan látta. Érdekes, talán épp emiatt nem kérdezett semmit. De ezek szerint nem is zavarja?

- De hol voltál? Eszedbe se jutott, hogy aggódunk?
- Ki aggódik?
- Mindenki. Egyszerűen felszívódtál.
- Semmi bajom, tudok magamra vigyázni.
- Csak szerencséd volt. Mégis, hol az ördögben jártál?
- Az Algarvén.

Kinézett a telefonfülke üvegfalán át az utcára. Mintha egy örökkévalósággal korábban történt volna az az éjszaka. Nem, nem fogja elmesélni senkinek. Carlosnak biztos nem. Maga sem tudta, miért szökött meg, mielőtt a fiúk felébredtek volna, de már az éjjel úgy érezte, hogy nem bír a szemükbe nézni reggel. Tarakéba azért nem, mert ilyen könnyen megadta magát vagy mert mindenre hajlandó volt, szinte felfalta a fiút, úgy viselkedett, mint még soha, annyira felszabadult volt, a másik kettőébe meg... Mert egész idő alatt fantáziált róluk. Nem mentek ki a fejéből, hiába nem voltak jelen mind a hárman a sátorban, igazán mégiscsak ott voltak, és elképesztő dolgokat műveltek vele, használták a testét, egymás után és egyszerre, ő pedig a gondolatoktól, a fantáziaképektől olyan hatalmasakat élvezett, hogy maga sem értette, miképp lehetséges mindez. És közben szégyellte magát mindazért, amit átélt, talán jobban, mintha valóban megtörtént volna az egész.

Carlost csak azért hívta fel, mert mikor telefonált a Torres Vedras-i panzióba, hogy délután érkezik, és mindenképp tartsák fenn a szobáját, a recepciós lány a lelkére kötötte, hogy hívja fel a srácot, aki a szállást foglalta neki, nagyon aggódik. Ezek szerint Diogo persze nem mondott semmit arról, hogy őt látta volna Lisszabonban. Vajon ő kis aggódott egy kicsit, vagy azóta sem szállt ki a menyasszonya ágyából? Még ha nem is dugással töltötték az időt, egyelőre. Megint megrohanták a képek, és erős bizsergést érzett a lába között. Tarak jó szerető volt, határozott, de gyengéd, nem túl gyors, és nagyon lelkes, főleg, ami az orális szexet illette, abban fáradhatatlannak bizonyult, és sokkal jobbnak, mint Carlos. Talán csak Viki számára tűnt jobbnak, de hát az ilyen összehasonlítások úgyse alapulhatnak máson, mint személyes tapasztalaton. Tarak olyan kitartó volt, hogy a lány el tudott élvezni csak a nyelvétől, és egy kicsit az ujjai játékától, ilyen még sose történt vele.

 

Carlos még mindig beszélt, miközben Viki lassan végighúzta a fülke üvegén a jobb mutatóujját. A strandon vett ruha volt rajta, és nem vett alá melltartót. Ez sose volt rá jellemző, és maga sem tudta, miért lett ilyen merész, de ahányszor lehajolt a hátizsákjáért, tudta, hogy be lehet látni a ruhája alá, és a férfiak bámulták is szakadatlanul. Szégyenérzet és felszabadultság. Csak aludni nem tud két vagy három napja.

 

- Elmegyek érted Lisszabonba, jó?
- Nem szükséges, vissza tudok menni magam is.
- De biztos hulla vagy.

- Érdekes módon már nem is nagyon érzem. Majd, ha visszaértem, lehet, hogy alszom 24 órát.
- Biztos ne menjek érted?
- Biztos, persze.
- De a pályaudvarra kimehetek? Vagy zavarna?
- Örülök, ha kijössz. Ezek szerint már megbékéltél velem?
- Á, egy marha voltam, a szokásos, tudod. Nem kéne annyira komolyan venned. Hiányoztál. És tényleg aggódtam érted. Még São-t is megpróbáltam elérni.
- És nem sikerült?
- Nem, de azt hiszem, a régi pasiddal beszéltem. Nem Antóniónak hívták?
- De. Szóval beszéltél vele. Mondott valamit?
- Hogy bejelentkeztél, de aztán lemondtad.
- Így is volt.
- Ennek örültem. Illetve még jobban aggódtam.
- Semmi okod nem volt rá. És a jegyesekkel mi van? Még haragszom rádot játszanak?
- Otávia és Diogo? Ó, nem, Diogo visszajött, kibékültek. Szóval, táncolhatunk az esküvőn, megtartják.
- Nagyszerű, akkor minden a legnagyobb rendben – mondta Viki, noha egy csepp őszinteség sem volt a hangjában. Bár Tarak emléke most némileg elhalványította Diogóét. De Tarakot nem látja többé, és az élmény hamar szertefoszlik, vagy feledésbe merül, vagy hagy némi hiányérzetet maga után. Diogót nehéz lesz teljesen kiiktatni erotikus gondolatai közül. Vagy kiszeretni belőle végleg. Pedig muszáj lesz.

 

Viki szinte elrohant a fiú elől, mert nem tudott mit mondani neki, könnyebb volt rohanni egy kicsit, noha a homokban ez egyáltalán nem ment egyszerűen, kissé nevetségesnek is érezte magát. Még mindig csak alkonyodott. Egy ideig nem nézett hátra, aztán megállt, kifulladva visszafordult a barakkok felé, de nem látta Tarakot.

Lassan sétálva ment vissza az útra, leült egy lépcsőre, és komótosan letörölte a lábát, kiszedte a homokot még a lábujjai közül is. Mikor felállt, a fiú ott várakozott egy fél méterrel tőle, egy villanyoszlopnak dőlve.

- Nem akartalak egyedül hagyni. Bárki járhat erre. Visszakísérlek a kempingbe. A tiéd lehet a sátor, majd alszom a matracon a szabadban. Még kellemesebb is, mint a sátorban.
- Nem azért futottam el. Csak összezavarodtam.

Hirtelen nagyon megsajnálta magát, majdnem elkezdett könnyezni.

- Pár napon belül nősül a pasi, akibe szerelmes vagyok. Vagyis azt hittem, szerelmes vagyok belé. Most már nem is tudom.
- Miatta jöttél Portugáliába?
- Az esküvőre. Marhaság volt.
- Talán mégsem. Ez kellett, hogy kiábrándulj belőle?
- Lehet. Ostoba módon reménykedtem. Hogy fontos vagyok neki egy kicsit. De nem.
- Vagy a menyasszonya fontosabb. Attól még te is az lehetsz.
- Tudod, ez a Draupadi-történet...
- Igen?
- Lehet, hogy nekem való lenne. De úgy értem, hosszabb távon. Több férfi is van az életemben. De egyik sem köt le. Ő lekötött volna, hozzá tudtam volna ragaszkodni.
- Tudom, ha lenne poliandria...
- A poliandria tetszene. De amit te ajánlottál, az egyszeri szex.
- Nem kell, hogy egyszeri legyen, de abban igazad van, hogy nem hasonlítható házassághoz.
- Csináltátok más más lánnyal?
- Nem, dehogy. Miért gondolod?
- Olybá tűnt, mintha színpadon lennétek.
- Komolyan? Csak jól ismerjük egymást. És mind a hármunknak tetszel. De azt hiszem, a többiek is érezték, hogy leginkább hozzám vonzódsz. Ha még tényleg így van.
- Vagyis nem csináltátok még más lányokkal?
- Nem, semmi ilyet nem csináltunk. Ez változtat valamit a dolgon?
- Persze. Más lenne, ha sorozatban csábítanátok el a kóbor lányokat.
- Még egy egyedülálló, társaság nélkül utazó nővel se találkoztunk eddig. Főleg nem barátkoztunk vele össze.
- És velem miért?
- Így adódott. Szép voltál, ahogy ott kucorogtál a vonatban. És magányos. Egy szép, fiatal nő ennyire egyedül. Különös.

Ekkor már egymás mellett álltak és Viki hagyta, hogy Tarak kisimítson egy tincset a homlokából. Csókolóztak, ezúttal másképp, szomjasabban, erősebben. Nem volt semmi távolságtartás köztük, vagyis Viki nem volt távolságtartó, egész testét beleadta az ölelkezős csókolózásba, nem csak az arcát, a nyakát, hanem minden porcikáját, a karjait, a mellét, a csípőjét, a combját. Nem tudta megállni, hogy ki ne tapintsa a fiú nadrágján a dudort, próbálta felmérni, mire számítson, mert már esze ágában se volt elszalasztani a lehetőséget. Vele nem. Jó lesz abban a sátorban kettesben. Úgyse fértek volna el négyen sehol, egyik sátor se lett volna elég nagy hozzá - gondolta még magában mosolyogva.

- Csak kicsit kettesben akartam lenni veled, itt, ahol senki se zavar minket.
- Biztos, hogy senki nem fog zavarni?
- Ne aggódj. Eddig sem aggodalmaskodtál. Ez tetszik benned, nagyon bátor vagy.
- Lehet, hogy egyszerűen csak meggondolatlan.

A homokban ültek egymás mellett, Tarak simogatta Viki karját, megérintette az arcát, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha le akarná rohanni.

- Boldogtalan és elveszett?
- Nem is tudom. Ma nem éreztem boldogtalannak magam.
- Ma nem. De tegnap igen.
- Tegnap az voltam.
- És holnap?
- Sejtelmem sincs. Tudom, hogy mindez, ami itt van most, csupán erről a pillanatról szól. Nincs mögötte múlt és nincs jövő sem.
- Nem, ezt a pillanatot nem ragadhatod ki az életed folyamából. Valami miatt itt vagy most velem. Nem véletlenül. Egyszerű lenne most szeretkezni egyet, aztán holnap reggel úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
- De te nem akarsz így tenni.
- Nem akarom, hogy miattam elveszettebb légy. Tudod, mi járt az eszemben ma? Tudod, ki volt Draupadi?
- Tudnom kéne, jó voltam vallástörténetből. Gondolom, valami indiai mitológiai személy. De őszintén szólva most nem emlékszem. Meg is buktatna a tanárom.

Hirtelen egyszerre jutott eszébe Bognár, akinek a halála annyira megdöbbentette és Márton, akinek a kedvessége és bölcsessége most nagyon hiányzott. És bosszantotta, hogy nem tudja hová tenni Draupadit - ebben a teljesen abszurd, tengerparti, szex előtti helyzetben, ez tudta bosszantani.

Tarak mosolyát inkább csak sejtette, mint látta.

- A Pandavák felesége volt.
- Várjál, már rémlik valami. Hányan is voltak ezek a fivérek? Négyen?
- Öten.
- Az egyikük elvette ezt a Draupadit és mikor hazaértek, azt mondta, hogy hozott valamit, mire az anyja figyelmeztette, hogy meg kell osztania mindent a fivéreivel. Persze akkor nem tudta, hogy egy nőről van szó.
- Körülbelül így, látom, mégiscsak emlékszel.
- És Draupadira gondoltál... Vagyis arra, hogy... Nem, ezt biztos nem mondod komolyan.
- Neked is eszedbe jutott, biztos vagyok benne.
- Draupadi? Nem.
- Nem pont Draupadi, hanem az, hogy mindhármunkkal együtt légy.

Viki nem tagadhatta, hiszen eszébe jutott. Persze, mint valami abszurd ötlet, nem vette komolyan egy pillanatig sem.

- Még az is meggondolatlanság, hogy veletek maradtam. És most itt vagyok. Komolyan rá akarsz beszélni?
- Nem, nem akarlak semmire rábeszélni. Csak azt szeretném, ha szabadjára engednéd magadban ezt a gondolatot. Ne szégyelld és ne öld meg magadban.
- De miért akarnál te osztozni? Rajtam?
- Biztos nagyon különös ez számodra. Úgy érzem, ezáltal igazán a fivéreimmé válnának ők ketten. Általad, a te húsod és lelked által igazán egyesülnék velük. De nem akarom, hogy megtedd a kedvemért. Mert számodra ez nem ugyanarról szólna, mint számunkra. Úgy éreznéd, hogy csak egy orgia részévé akarunk tenni.

Viki nem tudta, hogy mit gondoljon minderről. Ügyes próbálkozás Taraktól abból a célból, hogy gruppenszexben legyen része a haverjaival együtt? Persze a rá jellemző finom diplomáciai érzékkel közelít, semmit nem erőltetve, sőt, egyenesen úgy beállítva a dolgot, mintha neki édesmindegy lenne. Ugyanakkor mégsem, hiszen a vágya teljesen egyértelmű, de képes uralkodni rajta. Vagy Tarak tényleg spirituális síkon képzeli el ezt az egészet, a férfiúi testvériség nevében? Mit mondana erre Márton? Féltené Vikit vagy inkább biztatná, hogy merüljön el a kalandban, mindenféle ostoba erkölcsi megfontolást félretéve? Persze, az egészségére azért odafigyelve.

Gondolati síkon, fantáziaként rendkívül izgató volt az elképzelés, ezt Viki magának kénytelen volt bevallani. Igen, ha lenne valami kivételes állapot, egy hely, ahol nem számít semmi, nem számít, hogy ki mit gondolna, ha tudná, hiszen úgysem tudná meg soha senki - az ismerősei közül... De ő maga mit gondolna önmagáról annak fényében, hogy nem lehetne biztos benne: ezek a fiúk nem nevetik ki a háta mögött és nem vetik meg azért, hogy összefeküdt mindhármukkal, pár órával azután, hogy felszedték a vonaton...? Talán csak szöveg az egész, egy bejáratott módszer, talán már eljátszották mással is, és lehet, hogy volt olyan lány, aki kötélnek állt. A nagy testvériség, a Mahabharátával együtt. Hogy aztán röhögve meséljenek róla odahaza az egyetemi kocsmában.

Nem tudta eldönteni, mit gondoljon, mint ahogy azt sem, hogy kívánja-e még Tarakot. Ha Tarak most hülyét csinál belőle ezzel az egész történettel, ebben a pillanatban kellene itt hagynia a fenébe. De mi van, ha teljesen őszinte?

- Menjünk innen - mondta végül. - Belefájdult a dereka és a háta abba, ahogy a homokban ült, nem volt mihez támaszkodnia, sosem szeretett törökülésben ülni. Taraknak pedig nem akart nekitámaszkodni.
- Haragszol?
- Nem, nem tudom, mit gondoljak. Jobb lett volna, ha nem említed.
- Azt hittem, bízol bennem. Bízol abban, hogy nem akarlak kihasználni.
- Csak azt tudom, Tarak, hogy nagyszerűen manipulálod az embereket. De ennyire bízni benned, ennyire pár óra alatt, na azt nem. Erre nem vagyok képes. És nem is lenne okos dolog.
- Értem. Ne haragudj.

Viki nem is tudta, kire dühös igazán. Önmagára, mert nem merte megtenni, amire titkon vágyott, vagy Tarakra, aki mintha azt éreztette volna vele, hogy csalódott, mert Viki mégsem annyira szabad szellem, mint hitte? És nem is annyira bátor? Hát akkor nem bátor. Még mindig jobb, mintha útszéli kurvának tartaná. Vagy az ördög tudja, mi jobb.

Sokáig ücsörögtek a tengerparton, Viki később nem tudta volna felidézni, miről esett szó, de túlságosan bonyolult társalgást nem folytathattak. Aztán, mikor kicsit elviselhetőbb lett a hőség, átgyalogoltak a kempingbe, és felverték a két sátrat. A fiúk nem vették igénybe Viki segítségét, aki elment, hogy kimossa a sós víztől megmerevedett ruháit. Élvezte a kempingekre jellemző zajokat, rég nem hallott hasonlót. Megnyugtató volt, egyfajta otthonosság, eszébe jutottak a szülei, és a velük átélt kempingezések. Pedig azok annyira nem is voltak kellemesek. De a kemping családias, szabadságos hangulata mégiscsak megmaradt Vikiben.

Lezuhanyozott, megmosta a haját. Nem volt egészalakos tükör sehol, és még az arcát is csak homályosan látta a fürdő helyiségben. De azt érzékelte, hogy megkapta a nap, egészen kipirult.

Mikor visszament a sátorhelyhez, a srácok már végeztek, egy gyékényen ültek, a földön. Viki érezte, hogy eljött a pillanat, amely az elkövetkező pár óra lefolyását meg fogja határozni.

- Választhatsz, melyik sátorban akarsz aludni - mondta Karl.
- És, hogy kivel - tette hozzá Kardal.
- Vagy, ha egyedül, mi azt is elfogadjuk - fejezte be Tarak.

Még csak kétértelműnek se tűnt a mosolyuk.

- Te mit szeretnél, Tarak?
- Mindannyian vágyunk rád, én is - felelte a fiú egyszerűen.
- Megbeszéltétek?
- Igen, bár anélkül is világos volt. Neked kell választanod. Vagyis választasz, ha akarsz. Vagy ne válassz senkit. Rajtad áll.

Viki számára egyértelmű volt, hogy az indiait szeretné, de a helyzet annyira különleges és élvezetes volt, hogy nem akart még véget vetni neki. Hogyan lehetséges, hogy ezek itt hárman felajánlják ezt neki? Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Bárkit is választok, szeretném, ha a többiek nem neheztelnének miatta.
- Nem fogunk - felelték szinte egyszerre.

Viki nem szólt, csak Tarakot nézte. Nyilvánvaló volt, hogy kit választ, és ezt a többiek is tudták, érezték. Akkor miért rendezték ezt a jelenetet?

- Mind a hármótokat kedvellek. És egyikőtöket sem akarlak megbántani.
- Nyugodj meg, nem is bántasz - mosolygott Kardal. - Menjetek, élvezzétek az estét.

Viki elpirult, lesütötte a szemét. Mintha most adták volna férjhez valami törzsi szertartás keretein belül. Valakihez, akit még huszonnégy órája se ismert. De mindez teljesen természetesnek tűnt, mintha így kellett volna lennie.

Tarak felállt, elindultak. Nem tudták hová, igaz, onnan olyan sok helyre nem is nagyon lehetett volna menni. Csak a tengerpart volt, a rengeteg homok, és néhány bár a sétánynál. Vagy sétálgathattak a kempingben. Mezítláb gyalogoltak az egyre hűvösödő homokban, szandáljukat a kezükben lóbálva.

Leültek egy kőlépcsőre a parton, és bámulták a hullámokat. Ott csókolóztak először, kellemes volt, de nem borzongató, kicsit eltért a ritmusuk és Vikinek az volt a benyomása, hogy Tarak nem igazán szeret csókolózni. A part lassan kiürült, a barakkokból kiköltöztek az emberek: ezeket a színes csíkos textillel takart kis építményeket használták arra napközben, hogy átöltözzenek, és ott tartsák a ruháikat. Olyan alacsonyak voltak, hogy felnőtt emberek csak görnyedten tudtak bennük átöltözni, nem volt valami kényelmes. 

Tarak úgy találta, hogy egy ilyen barakkban kellene elbújniuk. Napközben persze fizetni kellett a használatukért, de alkonyatkor már senkit nem érdekelt, ki van ott. Legalább is Tarak szerint. Viki ebben nem volt olyan biztos. Rengeteg barakk volt, sorokban álltak a parton, zöld-fehér, kék-fehér, piros-fehér csíkosak. Tarak az őrbódétól jó messze eső helyet választott, de nem a legszélső sorban. Gyorsan bebújtak.