2010.01.02. 08:43
Negyvenkettedik fejezet: Levél Carlosnak (3)
Aztán eszébe jutott a levél. Hogy adja át Josuénak? Hol lehet az a kollégium? Kutatott az emlékezetében, valaha hallotta-e kollégium nevét. De nem. Nem jött rá semmire.
A telefonszám. Keresett egy fülkét, és tárcsázta, de nem a kollégium számát, hanem a tudakozóét. Megadták a címet. Viki emlékezett rá, hogy valaha járt az utca közelében, tudta, merre kell indulnia. Gyalog ment, hogy tovább tartson az út. Le kellett higgadnia.
Raquel gyűlölete nagyon rosszul esett neki. Hogy még mindig ilyen elánnal utálja. Nehezen viselte, ha haragudtak rá. Talán az átlagnál is nehezebben. Az a kóros megfelelési mánia állandóan rágta a belsejét. De tudta, hogy Raquelt nem tudja kiengesztelni. Egyszerűen el kell fogadnia ezt a gyűlöletet, zsebre kell tennie, és nem szabad emésztenie magát miatta. Könnyű azt mondani.
Ebédidő körül ért az új építésű, vöröstéglás kollégiumba, mikor alig lézeng valaki. Portást nem látott, a portásfülke teljesen elhagyatottnak látszott. Nem tudta, kihez forduljon, hogyan juttassa el a levelet a címzetthez vagy Josuéhoz. A bejárattól nem messze nagyobb tévészobára bukkant, amelyhez bár is tartozott, és történetesen nyitva volt.
Kávézni lehetett, sőt, még néhány sütemény is árválkodott egy üvegszekrényben. A terem elég nagy volt, belső, füves udvarra nézett, az udvartól üvegfal választotta el, így elég kellemes hangulatot árasztott. Számos faasztal és –szék állt a terem több pontján, fali állványokon két televízió is, mindkettő be volt kapcsolva, de más és más műsor ment rajtuk. Közvetlenül a tévék előtt elhelyezett heverőkön néhány unatkozó diák lustálkodott.
A bár ugyan a tévéktől távol helyezkedett el, de eléggé növelte az alap hangzavart, hogy a pincér dzsesszt hallgatott. A teremből üvegajtókon keresztül oda lehetett látni a főkapura, és egy pingpongasztalra, amelynél abban a pillanatban nem tartózkodott senki. De a bárpulton hevert két, igencsak lehasznált ütő.
Kért egy tejeskávét és egy berlini sütit, ami tulajdonképpen tojáskrémmel súlyosbított fánk, millió kalóriával. A pincér egy elég nemtörődöm fiatal srác volt, aki gitárt tartott a falra akasztva és néha vágyakozva a hangszerre nézett. A srác kicsit hasonlított az otthoni Jancsira, akit Kati mindig zsíros hajúként emlegetett, ez sem adott túl sokat a hajmosásra, és a frizurája is olyanforma volt.
– Ne haragudj, nem ismered esetleg Carlos Coutót? – kérdezte Viki, mikor visszavitte az edényeket a pulthoz.
– Carlos Couto ... Itt lakik?
– Úgy tudom, igen. Csak azért kérdem, mert ő is gitározik, úgy látom, neked is van némi közöd a zenéhez.
– Á, Carlos, a tunavezető! Biztos rá gondolsz.
– Igen, pontosan rá. Van nálam egy levél, ami neki szól, de nem tudom, hogyan juttassam el hozzá.
– Egy levél? – A fiúban némi érdeklődés látszott. – Te írtad?
– Az nem számít.
- Hát, azt mondanám, ezért találták ki a postát. Például feladhatnád.
Viki fanyarul elmosolyodott.
– De szeretném, ha még ma megkapná.
– Nyilván te írtad.
– Nézd, ha meg tudnád mondani, hogy hol a szobája, felvinném és becsúsztatnám az ajtaja alatt.
– Az nem ilyen egyszerű. A folyosókra vezető ajtók általában zárva vannak. Különben nem tudom, hol a szobája.
– És nincs itt portás? Nem találtam senkit odakint.
– Hát, a portásunk nem áll a helyzet magaslatán. Valószínűleg részegen fekszik valahol.
– Nagyszerű. Akkor várnom kell.
– Nagyon fontos neked az a levél, úgy látom. Sajnos én nem tudom átadni, egyrészt, mert négykor bezárok és megyek a másik melóhelyemre, másrészt, mert fogalmam sincs, mikor jár erre Carlos. Ugye, külföldi vagy?
– Igen, azt hiszem, ez elég nyilvánvaló.
– Érezni a kiejtéseden. Aranyos.
- Köszi.
Nocsak. Vikit kicsit feldobta, hogy a srác flörtöl vele. Jót tett a Raquel-féle jelenet után.
– Brazil vagy?
– Brazil? Hát, ez jó. Tán annyira jól beszélek?
– Majdnem tökéletesen. Csak nagyon nyíltan ejted a magánhangzókat.
– Igen, már mások is mondták.
– Nem vagy brazil.
– Nem. Magyar.
– Magyar? Várjál csak, van egy cédém magyar zenekartól. EDDA, ha jól emlékszem.
– Igen, létezik ilyen nevű magyar zenekar. Sose gondoltam volna, hogy nemzetközi hírűek.
– Én gyűjtöm az ilyen zenét. Szeretek lehetetlen nyelveken rockot hallgatni.
– Érdekes.
A beszélgetés ezen pontján jött két fiú, hogy rendeljen, a srác kicsit bosszúsan szolgálta ki a klienseket, látszott rajta, hogy szeretné folytatni a társalgást, de Viki visszaült az asztalhoz, ahol a holmiját hagyta. Nem tudta, mit csináljon. Lehet, hogy estig is itt szobrozhat, Josué akkor sem jön.
Aztán mozgásra lett figyelmes a kapunál. Néhány feketébe öltözött fiatal közeledett alaposan megpakolva. Mindegyiknek volt valami csomagja, némelyeknek hangszere is. Vadul dobogni kezdett a szíve. Carlos! Biztos Carlos is ott van közöttük.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.26. 10:42:37
Flört, ez már hiányzott a lánynak!