2010.01.26. 09:00
Negyvenhatodik fejezet: Kétségek és kilakoltatás (2)
Másnap hatalmas, karneválszerű felvonulással folytatódtak a Szalagégetés ünnepségei. Minden egyetemi és főiskolai karnak fel kellett díszítenie egy nyitott kocsit, a diákok pedig karonként különböző pólóban és nadrágban illetve szoknyában követték a kocsikat: az intézményükre jellemző élénk színű cilinderben pompáztak, amelyekhez sétabot is tartozott.
Viki megnézte ezt a felvonulást is, egyébként se lett volna könnyű kikerülni, ha az ember a városközpontban vagy az egyetem környékén intézett valamit. A kavalkád teljesen áttekinthetetlennek tűnt, késő délutánra a fiúk nagy része félig részegen ölelgette a lányokat, már akik hagyták magukat ölelgetni.
Viktória kint bolyongott az utcán, épp csak néhány falatot evett egy kávézóban, nem bírt hosszan ülve maradni, hajtotta a vágy, hogy viszontláthassa Carlost. Előző este fenyegetőnek tűnt a fiú sürgetése, hogy azonnal döntsön, reggelre kelve azonban Viktória attól kezdett rettegni, hogy Carlos csak fel akarta csigázni, és soha többé nem fog telefonálni.
Még ha megszerzi is a telefonszámát, amely az egyetemen több helyen ki van függesztve. De Carlosnak más dolga is van, mint az ő száma után nyomozni. És a szeretkezés ígéretét, fenyegetését a végtelenségig is elhúzhatja. Bár ez egyáltalán nem vallana rá. Mégis, bosszúból, mert olyan aljasul bánt vele, akár úgy is dönthet, hogy megjátssza ezt a kártyát, hiszen számára teljesen nyilvánvaló, hogy Viktória bele van esve.
Ha valóban le is akar feküdni vele, dönthet úgy, hogy alaposan megvárakoztatja, napokig, hetekig akár hónapokig ... Bár ez nem volt túl valószínű, hiszen Carlos tudta, hogy Viki ösztöndíja nemsokára véget ér és bármelyik pillanatban úgy határozhat, hogy valóban hazarepül.
A hömpölygő civilek között Isalindát pillantotta meg. A lány egyedül volt, riadt őzike módjára nézelődött, talán keresett is valakit. Viki odafurakodott mellé.
– Szia, Isalinda, emlékszel még rám?
– Persze, a részeges külföldi lány ... Vitória, nem?
– Pontosan. Nem akarlak zavarni, de ott laksz már az Udvarházban?
– Igen, pár napja költöztem be.
– Nem tudod véletlenül, hogy jött-e levelem? Vagy kerestek-e telefonon?
– Van néhány leveled. Mafalda odaadta őket Dona Deolindának. Biztos hívtak is, de én még sosem vettem fel a telefont, mióta ott vagyok.
– Ezek szerint el kell mennem a levelekért.
Isalinda megvonta a vállát.
– Ha akarod, elhozom neked őket. Holnapra, ha úgy jó. Bejársz még az egyetemre, nem?
– Igen, holnap lesz is egy magánórám a könyvtárban. Te is bejársz?
– Be kell mennem a titkárságra. Úgyhogy találkozhatunk délután a könyvtárban, odaadom a leveleket.
– Nagyon kedves tőled, főleg azután, ahogy viselkedtem veled.
A lány mosolygott.
– Most már azért jobban megértem. Nekem se tetszett volna, ha hirtelen ott találok egy idegent a szobámban. Én azt hittem, hogy Dona Deolinda előre szól majd.
– A többiek ... szoktak rólam beszélni?
– Biztos, hogy akarod tudni? Sok jót nem mondanak.
– Gondoltam. Ezek szerint még téma vagyok ...
– Inkább Mafalda számára. A pasiját félti tőled. Carlos, ugye így hívják?
– Így. És féltékeny rá?
– Nagyon. Folyton róla áradozik.
– Mikor jöttek össze, azt tudod?
– Mikor Portóban voltak. Múlt héten.
– Ahogy gondoltam. De Mafalda miért féltékeny?
– Azt csak ő tudja.
Viki elbúcsúzott a lánytól és hazament, beszélni akart São-val.
1 komment
Címkék: vágy levelek féltékenység felvonulás kétségek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.27. 20:40:45
Mafalda nagyon fúj rád! Vajon megtudja, hogy használtad a ruháit?