– Most már hiszel nekem? – kérdezte Viki egy idő után.
– Mikor mellettem vagy és érzem az illatodat, mindent képes vagyok elhinni. Mint valami drogos.

Viki kuncogott.


Carlos leroskadt a járdára. A lány odaült mellé. Egy ideig nem szóltak egymáshoz. Viktória szinte lélegezni se mert. Most el fog dőlni, hogy Carlos hisz-e neki vagy sem. A büszkesége, a féltékenysége, a bizalmatlansága majdnem teljesen ellene fordította. De még nincs veszve minden.

– Miért követsz? – kérdezte végül Viki.
– Mert hülye vagyok. Mert nem tudom elhinni, hogy hazudtál.
Carlos! De hát miről beszél? Mit hazudott?
– Úristen, te vagy az? Halálra ijesztettél.

Telefonok éppen jöttek, de egyik sem Carlostól. Sónia úgy állt a készülék mellett, csípőre tett kézzel, mint valami halárus asszony a piacon.
– Vitória ... Ide figyelj, kezd elegem lenni ebből. Nem ülhetek tíz percig nyugodtan a seggemen a telefonjaid miatt.
– De hát honnan tudnám, hogy mikor hívnak?
– Az nem az én dolgom.

Viktóriát csak hajnal felé nyomta el az álom. Annyi minden rajzott a fejében és annyira hiányzott neki Carlos. Mintha a puszta üresség maradt volna António után is. Szerelmes sose volt belé, de gyengédséget, szeretetet, barátságot, sajnálatot érzett iránta. António volt az első férfi az életében, akivel lefeküdt. Ő vallott úgy istenigazából szerelmet is először. Ha nem annyira bizonytalan önmagában, ha több a tapasztalata, ha nincs annyi kudarc mögötte, sose megy bele ebbe a felemás kapcsolatba. De ő csak az tudott lenni, ami volt. Se több, se kevesebb.

Viki még sokáig üldögélt a szobájában arra várva, hogy António felébredjen. Közben São is megérkezett, mint a felmentő sereg, de mivel holtfáradt volt, lefeküdt azzal, hogy Viki nyugodtan keltse föl, ha probléma lenne. A lány így két alvó között nézett a semmibe.
António estefelé ébredt fel, nyöszörgött, mint akit kínoznak, először azt se tudta, hol van, aztán eszébe jutott minden.

Mikor visszament a szobába, csak António hátát látta, a férfi a falnak fordulva aludt. Még horkolt is. Nagyon kiütötte magát, ha a kávé ellenére ilyen gyorsan el tudott aludni. Viki magához vette a kulcsát és a csészét. Kiment a szobából, de nem zárta be az ajtót, hátha António időközben felébred, biztos nem vette volna jónéven, ha fogoly. Lesietett a lépcsőn.

Három vagy négy buszt is elengedtek, mire képesek voltak elbúcsúzni, pedig a buszok nem ötpercenként jártak. Végül Viki kapaszkodott fel a saját járatára hirtelen elhatározással, és hagyta ott Carlost. Érezte, hogy az arca piros, Carlos nem borotválkozott aznap reggel, és a sok csókolózás irritálta a lány a nap miatt is kipirult bőrét. De boldog volt ettől a pirosságtól és a testének kellemes fáradtságától, amely ölelkezéseik, szeretkezéseik, játékaik nyomait őrizték.

Mire Carlos visszajött a mosdóból, a lány letörölte a könnyeit. Aztán nem igazán szóltak egymáshoz, felszálltak a vonatra, leültek egymással szemben, de még a térdük sem ért össze. Viki az állomást bámulta, majd ahogy a szerelvény elindult, a tájat. Az esőcseppek elkenődtek az ablakon. Mikor Viki újra Carlosra nézett, látta, hogy a fiú elaludt.

Viktória lezuhanyozott, megreggelizett, nekiállt kivasalni az első nap viselt ruháját, aztán rájött, hogy túl vékony viselet, inkább visszaveszi az előző napi nadrágot és pólót. Manuela néni adott neki kölcsön egy esőkabátot, és ajándékba egy bokaharisnyát. Carlos álmosan üldögélt a kanapén, képes lett volna visszafeküdni, aludni még pár órát, ugyanakkor ki akart szabadulni a két asszony vizsla tekintete és gondoskodása alól.

Viki szinte semmit nem hallott abból, amit Manuela néni magyarázott neki. Néha bólogatott, de leginkább csak a saját euforikus világának a tetején lebegett. Carlos mégiscsak szereti! Eddig is sejthette, de most tudja. Minden más mellékes ehhez képest. Hogy nem akar bízni benne ... Majd megszolgálja a bizalmát.

A fiú felállt. Manuela néni tapintatosan bement a nappaliba, hogy a szerelmesek elbúcsúzhassanak. Carlos kivitte Viktóriát a teraszra.

– Sajnálom, hogy hazudtam nekik, de nem értenék meg. Nem értenék, miféle kapcsolat van köztünk.

Mindketten úgy összerezzentek a vékonyka hangra, mintha áramütés érte volna őket, bár elővigyázatosságból addig is csak suttogtak. A néni lépett be a konyhába, homlokához valami borogatást szorított. Lehetett vagy negyvenöt kilós, százötven centis, mint az anyja, az arca kicsit halálfejre emlékeztetett, amin az ügyetlenül bodorított barna haj sem sokat enyhített. Sötét szemüveg volt rajta, és vértelen ajka körül vékony ráncok csoportosultak, olybá tűnt, mintha mindig valami keserűt érezne a szájában. De nagyon kedvesen elmosolyodott, ahogy meglátta az unokaöccsét, és Vikit is szeretettel köszöntötte.

Carlos a nagyi mellett állva csak forgatta a szemét. Nagyon ideges volt, noha a nagymamában semmi fenyegetőt nem lehetett felfedezni. Vikinek eszébe jutott az elhasznált óvszer, vajon Carlos csak úgy szemétbe dobta-e, vagy becsomagolta valamibe. Akármibe fogadott volna, hogy Dona Martina egy szót sem hitt a sátras meséből, pontosan tudta, hogy az unokája együtt aludt a külföldi lánnyal, és nem csak aludt. Szült néhány gyereket ahhoz, hogy ne legyen teljesen naiv. Ha pedig tudja, de csak kerülgeti a forró kását, nyilván nem akar botrányt csinálni, főleg vénkisasszony lánya miatt, aki biztos sokkal ártatlanabb.

Mikor kezdett hűvösebb lenni, mindannyian felöltöztek és kirázták a homokot a fürdőlepedőkből, összepakoltak. Hirtelen szomorkás lett a hangulat, ha a másnapi munkakezdetre vagy az iskolára gondoltak, túl rövid nyaralás volt ez a hétvége. Miguel megkérdezte Carlostól, hogy mennek-e vele vissza Lisszabonba, de Carlos elhárította a meghívást, majd másnap délelőtt vonattal. Ráérnek addig, neki sincs kedve hétfő reggel belekezdeni a vizsgákra való felkészülésbe.

Carlos elfutott, bronzbarna bőrével, karcsúságával, lapos hasával olyan volt szinte, mint valami reklámfilm szereplője, noha annak valószínűleg kitépik az összes szőrszálát. Testhez simuló, boxer szabású sötétkék fürdőgatyát viselt és szerencsére már elmúlt az erekciója, mert abban nagyon meglátszott volna.

Viki csak akkor látta viszont Carlost, mikor a család fele beült a mikrobuszba. Végre egymás mellett lehettek, de úgy tűnt, a fiú inkább a többiekkel hülyéskedik. Ő volt az egyetlen hímnemű a társaságban, és ezt eléggé felvillanyozta, Viktóriának az volt a benyomása, hogy Carlos valamiképpen az összes Nunes-lány titkos szerelmese volt, legalábbis fantáziáltak róla, mikor még Otáviával járt.

A desszertnél Otávia bejelentette, hogy egy kis szieszta után kimegy a strandra. Megkérdezte, ki akar vele tartani, ha a papa kölcsönadja a kisbuszt (a hatalmas családnak egyszerű személyautó nem lett volna elég). A lányok csatlakoztak az ötlethez, csak Rodrigónak voltak más tervei, szerette volna Carlost is eltéríteni, de Carlos a vendégére hivatkozott, akinek megígérte ezt a strandolást, a gond csak az, hogy Vikinek nincs fürdőruhája.

Akármilyen közel is lakott Otávia családja, Vikiék negyedórás késéssel értek csak oda. Ráadásul kissé megizzadva. A család: a szülők, egy nagymama, egy nagybácsi és öt fiatal tizenhat és huszonnégy éves kor között már az asztal körül nyüzsgött.

Mire visszamerészkedett a lakásba, egyrészt, mert átfázott a szélben, noha hétágra sütött a nap, másrészt, mert sejtette, hogy el kéne indulniuk Otáviáékhoz, Carlos már megágyazott, becsukta a heverőt, és éppen a lehető legnagyobb lelki nyugalommal gitározott. Úgy tűnt, egy új dalon töri a fejét, néha megállt, dúdolt egy kicsit, aztán megint az akkordokat kezdte próbálni.

Tíz körül ültek le végre reggelizni, miután a bojlert újra bekapcsolták és újra lefürödtek. Az esti rossz hangulat elmúlt, vagy legalábbis Carlos úgy tett, mintha meg se történt volna. Vidám volt, de azért kicsit távolságtartó.

Viki hajnalban ébredt. Odakint derengett már némi fény, ő pedig egy plédbe burkolózva kiment a teraszra. Akkor kelt fel a nap. Noha magát a napfelkeltét onnan nem láthatta, a fény játéka, a hajnali levegő, a madárcsicsergés egészen elkápráztatta. A vár világítását lekapcsolták, az ég ibolyakékből lassan váltott egyre világosabbra. Az utcán feltűnt néhány autó, egy-egy járókelő sietett ki tudja, hová, aztán fiatalokat lehetett hallani, akik nyilván az egész éjszakai mulatozást követően szédelegtek haza.

Carlos végre visszajött. Hátulról átölelte a lányt és megcsókolta a nyakát. Viki összerezzent. Azonnal elpárolgott a dühe, de a szomorúság ott maradt. Nem szabad mindig más nőkről, a többi nőről beszélnie vele, de így szinte minden fontos kimondatlan marad.

Percek múlva a fiú szólalt meg.
– Tudod, lehet, hogy nem kéne bevallanom, de nekem ez volt az első.
– Miféle első?
– Az első, hogy is mondjam, dugás az életemben.
– Micsoda?

Ahogy eltűnt, Viki kiment, hogy megkeresse a ruháját. Felvette. Hezitált, hogy a fehérneműjét is visszavegye-e, aztán úgy döntött, nem teszi. Hátha ez azt jelentené Carlos számára, hogy elzárkózik a folytatástól.
A fiú egy törölközővel a derekán jött vissza.

süti beállítások módosítása