Feltámolygott a szobájába. A házon mély csönd ült. Hanyatt feküdt az ágyon, nem törődött a kölcsönruhával, a cipőjével. Nézte a plafont. Teljesen üres volt. Nem reménykedett semmiben. Miért nem tudta kimondani, hogy igen, hogy akarja, hogy akarja ... Még így, a csöndben, saját magának, a csupasz falaknak se tudja kimondani?

António legalább csak belevágott, nem filozofált. Igaz, annak se lett jó vége. De valami történt. Most pedig? Reménykedjen a „majd beszélünk”-ben, ami Sérgiónál két hónap múltánt is jelenthet? Annyi ideje nincs már az ösztöndíjból, hogy hónapokat szalasszon el! Bárcsak visszafordíthatná az időt pár órával! Kimondana mindent. Vagy elég lenne, ha ő hajolna oda a fiúhoz és tapasztaná rá az ajkát az ajkára. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni. De megint előjött a darab fa. Pont, ahogy António mondta. Pedig minden volt, csak nem fa.

Nagyon rossz éjszakája volt, valahogy azért elaludt, de nyugtalanul dobálta magát az ágyban. A reggel még gyötrelmesebbnek bizonyult. Vasárnap reggel, tavaszi szünet, mindenki a családjával. Neki pedig senkije, még egy kellemes emléke sem, amelyből erőt meríthetne ebben az ürességben.

A tavasz olyan erővel áradt be a szobába, hogy Viki kénytelen volt becsukni a zsalugátereket. Nem akart tudni erről a tobzódásról. A madarak csivitelését azonban nem tudta kizárni. És aludni sem tudott tovább. Lezuhanyozott, felöltözött, visszatette Mafalda ruháját a helyére. Elhatározta, hogy elmegy egy bevásárlóközpontba, ott ebédel, végigjárja az üzleteket, vesz egy krimit, mondjuk Agatha Christie-t, mert még annak a legjobb a szerelmi bánatűző hatása, délután megnéz valami filmet a moziban. Lehetőleg egy romantikus vígjátékot. Ha éppen akad ilyen a kínálatban.

Hosszan gyalogolt a Tejo partján. Rengetegen voltak odakint, turisták, családok, valami kínai mester keletmániás portugálokat fogott tornára az illatos füvön, idegenvezetők magyaráztak Gago Coutinho repülőgépe mellett, Viki hirtelen magyar szót hallott, annyira váratlanuk érte, hogy elfutotta a szemét a könny. Mintha eddig visszatartotta volna a lélegzetét és csak most venne levegőt. Egy kis társaság ácsorgott a repülő körül, volt, aki fel is mászott a gépre, egyesek fényképeztek. Középkorú illetve idősebb férfiak voltak, annyira kelet-európai arcok, sápadt, megfáradt ábrázatok, rosszul fésült hajak, csálé nyakkendők, hogy Vikinek összeszorult a szíve. Mennyire elszokott már ettől! Itt, Lisszabonban még a csálé nyakkendők is másképp voltak csálék, a lehasznált arcok másképp lehasználtak. Leült egy padra, hallótávolságra.

A férfitársaságot, amely nyilván hivatalos úton volt és annak keretében nyílt alkalma városnézésre, egy kövérkés fiú kalauzolta. Puhány mozdulatokkal mutogatott, beszélt a Felfedezések emlékművéről, a túlparti Krisztus-szoborról, amely ugyanolyan, mint Rióban, csak persze sokkal kisebb, az Április 25. hídról, amely a Golden Gate-re emlékeztet, és eredetileg Salazar-hídnak hívták. A csoport tagjai érdeklődéssel figyelték az előadást, humorosnak szánt megjegyzéseket tettek, mi lett volna, ha a Petőfi-hidat anno Kádár-hídnak nevezik el, akkor ma Október 23. híd lenne?

– De menjünk tovább a Jeromos-kolostor felé, amely építészek számára valódi csemege. Manueli stílusban épült ...

A puhány idegenvezető távolodott, tudta, hogy kevés idő áll rendelkezésére, gyorsan le kell tudni ezt a lisszaboni városnézést, hogy folytathassák a szakmai programot. Viki is felállt, észrevett egy összehajtogatott magyar újságot az egyik öregúr kezében.

– Ne haragudjon – lépett oda hozzá –, kiolvasta már?
A szimpatikus öregúr meglepetten nézett fel.
– Egy magyar kislány itt? Micsoda véletlen.
– Ösztöndíjas vagyok.
– Tessék, az újságot már kiolvastam, különben tegnapelőtti.
– Ó, nekem tökéletes, két hónapja nem tudok semmit az otthoni dolgokról.
– Két hónap alatt nem változott sokat a világ. És mondja, hogy érzi itt magát?
Az ilyen kérdésekre mindig nehéz őszintén válaszolni. Aznap végképp lehetetlen lett volna.
– Nagyon jól – hazudott Viki. – Kedvesek az emberek. Nem is tartom fel, még elveszti a többieket!
– Akkor Isten áldja, kislány!
És az öregúr sietett a Jeromos-kolostor felé.

Ez a kis epizód és a megszerzett újság kissé helyrerázta Viki hangulatát. Villamosra szállt és folytatta útját a bevásárlóközpont felé, ahol spagettit is lehetett rendelni – ez ugyanis nagy ritkaság volt a tésztát nem igazán értékelő portugál éttermek és kifőzdék kínálatában. Egy egyszerű bolognai spagetti, igen, ez lesz a tökéletes ebéd a Népszabadság társaságában.

Szerencséje volt, krimit is talált, filmet is, sőt, egy, a Mafalda-féle ruhához hasonló darabot is: ez nem fekete, hanem sötétkék volt, kivágott, térd fölé érő, elasztikus ruhácska. Nem volt épp olcsó, de Viki semmiképp nem hagyta volna ott. A legközelebbi alkalomra, ha majd ki meri mondani. Sérgiónál.

Sötét volt, mire hazament, nem volt valami nagy kedve ahhoz, hogy újra ott gubbasszon a csöndes házrészben. Nem ment fel a szobájába, bekapcsolta a tévét, hogy legalább úgy tűnjön, mintha társasága lenne.

Épp egy kísértet huhogott egy amerikai filmben, mikor megcsörrent a telefon. Viki egy pillanatra mozdulatlanná meredt. Mi van, ha Sérgio az? Lehetetlen! Ilyen hamar biztos nem. Akkor Nuno? Vajon van kedve Nunóval találkozni, hogy legalább találkozhasson valakivel? Más nem nagyon lehetett, ki telefonálna neki vasárnap este?

Lassan ment fel a másodikra. A telefonáló kitartónak bizonyult, mintha tudná, hogy van ott valaki, hogy fel fogják venni.
– Estou? – szólt bele portugálul.
– I would like to speake to Viktoria, please.
Egy idősebb nő hangja volt, nagyon rossz angol kiejtéssel, magyaros akcentussal.
– Én vagyok az – felelte magyarul.
– Vikikém, drágaságom! Jaj, de jó, hogy elértelek! Már egész délután próbállak hívni, azt hittem, rossz számot adott meg a nagymamád.
– Ki beszél?
– Jaj, még nem is mondtam? Juli néni vagyok, tudod, a svájci Juli néni! Apukád unokatestvére!

Mi az ördögért telefonál ez a Juli néni ide? Mit akarhat?
– Drágám, itt vagyok, Lisszabonban! István bácsival jöttem – ez Juli néni férje volt –, tudod, üzleti út, de ő egyáltalán nem ér rá semmire. Állandóan tárgyal. Itt leszünk a nagyhéten és mikor megtudtam, hogy ösztöndíjasként tanulsz Lisszabonban, na, gondoltam, megkereslek. Igazán megmutathatnád a várost! Nagymamád megadta ezt a számot, de azt hittem, tévedett, mert egész délután nem vette fel senki.
– Nem voltam itthon.
– Drágaságom, értem én. Mondjad, holnap reggel ide tudnál jönni értem a szállodába? Egy modern, négycsillagos szálló, hogy is hívják? Pista – fordult a férjéhez –, hogy hívják ezt a hotelt?
– Turim.
– Micsoda? – süvöltötte Juli néni.
István bácsi átvette a telefont:
– Ne haragudj, Viktória, ha nincs kedved a nénikéd kísérgetéséhez, mondd meg nyugodtan.
– Nem, semmi gond – válaszolta Viki. – Úgyis szünet van az egyetemen.
– Na, akkor bediktálom a címet: Hotel Turim Lisboa, Rua Filipe Folque – noha a bácsi portugál kiejtése nem volt tökéletes, Viki megértette, mire gondol. Megegyeztek abban, hogy holnap reggel tízre odamegy, a hotel a központban volt, tehát nem volt bonyolult odatalálni.
Juli néni lelkendezett, István bácsi köszönetet mondott és hozzátette, hogy meghálálja. Viki tudta, hogy ez tényleg így lesz, és egy kis plusz pénz nagyon is jól jött.


Másnap jóval tíz előtt ott volt a hotel előterében. Az udvarház kopott falai és berendezése után ez a kifinomult elegancia szokatlanul hatott. A fekete hajú, helyes recepciós fiú meglepődve konstatálta, hogy a csinos szőke lány mennyire jól beszél portugálul.

– Júlia Kerekeshez jöttem – mondta neki –, fel tudna szólni telefonon?
– Egy pillanat, kisasszony.
A fiú keresgélt a számítógépben, aztán felvette a telefont és tárcsázott. Míg a telefon kicsengett, le sem vette a szemét Vikiről. A lány belepirult a nézésébe, elfordította a fejét, mintha nagyon érdekelné a berendezés.
– Sajnálom, kisasszony, nem veszik fel. Lehet, hogy a hölgy a reggeliző teremben van még.
Viki az órájára nézett, hát persze, fél tíz. Megint túl korán érkezett.
– Megnézhetem, hogy ott van-e?
– Természetesen, kisasszony, az az ajtó vezet a reggelizőbe.
– Köszönöm.

A fiú mosolya a hivatalos udvariasságon túlmutatóan széles volt.
Juli néni épp abban a pillanatban lépett ki a reggelizőből. Elkapta a fiú pillantását. Zajosan üdvözölte Vikit és mindjárt félrevonta.

– Drágaságom, egészen odavagyok ezektől a portugál fiatalemberektől. Láttad a recepcióst? Majd’ felfalt téged a szemével.
– Ugyan már, Juli néni – próbálta nyugtatgatni a felhevült dámát Viki.
– Azt hiszed, öreg vagyok már ehhez, pedig még nekem is forr a vérem.

Juli néni mindig ilyen ponyvaregényekbe illő kifejezéseket használt. Igazából elég idős volt már, hetvenen túl, de a nyugodt svájci élet, a kellemes utazások, a gondtalanság, és persze a méregdrága kozmetikumok megtették jótékony hatásukat: remekül nézett ki. Viki persze tudta, hogy a szőke hajkorona valójában eredeti hajból készült paróka, egy a sok közül, ami Juli néni Zürich melletti otthonának egyik luxus fürdőszobájában próbababákon szokott pihenni, ha épp nincs használatban. A műfogsor is elsőosztályú volt, de ha Juli néni kivette, és a parókáját is letette pihenni, legalább tíz évvel idősebbnek nézett ki, mint teljes díszben.

– Vikikém, mondd csak, meghódítottál már valakit? – kacsintgatott a recepciós fiú felé. – Van már udvarlód?
Viki az ég felé nézett. Erre most mit mondjon? Nunóról végül is veszélytelenül beszélhet.
– Volt egy, de nekem nem tetszett.
– Ne mondd! Egy ilyen tüzes tekintetű barna fiú? Olyanok ezek, mint az arabok. Félig arabok is. Egyszer nyaraltam Marokkóban, azt látnod kellett volna! Persze még sokkal fiatalabb és karcsú voltam, ötven kilós, most aligha hinné el bárki – nevetett kitelt alakján. – De tudod, a bácsikád egész nap magamra hagyott és az idegenvezető, egy igazi, vérbő muzulmán, hát, mi tagadás, felkorbácsolta a véremet.
– Juli néni, ez a portugál, akit maga udvarlónak nevez, nos, ez egyáltalán nem arab kinézetű. Inkább a vizigót ősei dominálnak benne.
– Vizigót? Mi köze a gótoknak a vízhez?
– Jaj, Juli néni, a vizigótoknak semmi köze a vízhez. Ez egy germán nép volt, amely az Ibériai-félszigeten pár évszázadig uralkodott és keveredett az őshonosokkal.
– Istenem, hogy te milyen egy okos lány vagy, Vikikém! De mondd csak, ez a vizi fiú, miféle?
– Egyetemista és brácsázik.
– Komolyan hangzik. És miért nem tetszik?
– Nagyon unalmas.
– Az baj. Az unalmas fiatalembereket én se szerettem soha. Volt egyszer egy udvarlóm, még odahaza, Erdélyben, az hegedült. Lehet, hogy a zenészek ilyen unalmasak. Beszélni az se tudott, csak kiállt az ablakba és hegedült. Különben fess fiatalember volt, jó családból. De unalmas, bizony. Más nem akadt? Csak ez a brácsás?
– Hát ...
– Ó, látom én, Vikikém, titkolsz előlem valamit! Gondolsz valakire. Egy ilyen sötét arab félére, mi? Fekete szemű, barna bőrű, magas, nézd, már lúdbőrzik a karom, ha csak elképzelem.
– Zöld szemű.
Viki nyelt egyet. Mekkora hülyeség! Miért kellett ezt mondania?
– Ajaj, a zöld szeműek külön kategória. Azoknak én se tudtam soha ellenállni. Persze ne gondolj rosszra, soha nem történt semmi egy-egy csókon, összebújáson kívül. Emlékszem, volt egy ügyvédbojtár – Juli néni közel hajolt Viki füléhez – egy zsidó fiú, képzeld el, valóságos botrány lett volna, ha bárki megsejti, hogy ... annak olyan zöld szeme volt ... –
És Juli néninek nála merőben szokatlan módon mintha megtört volna a hangja ... – a németek elvitték a családjával együtt.

Viki hallgatott. Juli néni és a történetei. A háború előtti és alatti tragédiák, amelyekről olyan könnyed hangon tudott beszélni, mintha csak egy színes illusztrációkkal teli képeskönyvet lapozgatna.

– De mesélj el mindent erről a te zöld szeműdről – tért vissza a jelenbe. Fehér táskájában kezdett kotorni, minden táskájához külön cipője és kesztyűje volt, úgy gondolta, hogy egy fekete táskához fehér cipőt felhúzni teljességgel elfogadhatatlan.
– Nem találom a messzelátó szemüvegem – panaszkodott.
– Juli néni, nem hagyta az ebédlőben?
– Lehet, hogy ott hagytam. Igen, azt hiszem, felvettem, hogy megnézzem, mi minden van a svédasztalon, aztán levettem. Ott lesz az asztalon.
– Akkor nézzük meg.

Az ebédlőt már becsukták, hiába próbáltak visszamenni. Viki megint kénytelen volt odalépni a recepciós fiúhoz és megkérni, hogy hadd nézzen utána a hölgy szemüvegének. A fiú szolgálatkészen előjött a pult mögül és egy kulccsal a kezében odalépett a reggeliző ajtajához.
– Parancsoljon, kisasszony.

Viki besietett a terembe, az asztalokat félig már leszedték, két pincérnő takarította el a maradékot. Megkérdezte, nem találtak-e egy szemüveget. Az egyik elővette a zsebéből az elveszett darabot és átnyújtotta.
– Köszönöm – suttogta Viki a recepciós fiúnak, aki megvárta az ajtóban, noha nem szabadott volna ilyen sokáig otthagynia a pultot.
– Nagyon szívesen. Bármi kívánságuk van, kérem, ne habozzanak, forduljanak hozzám. Maurício vagyok.
– Köszönöm, Maurício. Remélem, nem lesz szükségünk semmire.
– Én az ellenkezőjét remélem – merészkedett a protokollon túlra a fiú. – Ne vegye tolakodásnak, kisasszony.
Viki csak zavartan mosolygott és visszament Juli nénihez, aki egy félreeső fotelben omlott el időközben.
– Mit sugdolóztál ezzel a fess fiatalemberrel?
– Semmit, Juli néni, itt a szemüvege.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr371409721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csapajev 2009.09.27. 19:03:18

Imádom. Én Vikinek drukkolok. És azt is szeretem, hogy képek vannak benne -- pl. a legvégén az autó a vízcsappal (szerintem ez a vizigótok miatt van), meg ez a piroscsizmás csaj. Szerintem ő a szerző. És nem ám a mintaszerző, hanem az empirikus!

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.27. 19:12:30

@csapajev: Milyen jó, h neked külön a regényhez illő hirdetéseket illeszt be a szerver! Kár, h én nem láttam a piroscsizmásat.

Bodli 2009.09.29. 14:09:22

@csapajev: ... a piroscsizmás vízcsapról lemaradtam. (Változnak a hirdetések?) A "hivatalos" képek mutatósak, bár azt hiszem, nem szokás regénybe konkrét, ott készült fényképeket tenni. Kicsit zavarja az egyéni képzelgéseket, túl reálissá válnak a körülmények. Mindazonáltal még nem tudom, zavar-e, hogy ott vannak.
Carmesina fordulata annyira csúfondáros, szinte szürrealista - a gyönyörű, zöld szemű, fekete, macsósan borostás Sergio helyett egy kopasz, fogatlan, elhízott unokanagynéni udvarol Vikinek - , mint maga a valóság. Bumm!Sokkal jobb ilyet is olvasni, mint csurig romantikus, rózsaszín, akár könnyfakasztó, de teljesen irreális képzelgést. Remélem, a fiúktól is kap még pár pofont, nem szabad ennyire bízni, remélni. Persze nem kívánok rosszat neki, csak edződést, a szex terén is. Hogy magában találja meg elsősorban a céltudatosságot, ő döntse el, mi jó neki, mit akar - ne csak sodródjon innen oda, ne függjön annyira a könnyűvérű férfiak libídójától. Persze ehhez türelem is kell, ami ellentmond egy korábbi hozzászólásommal.
Egyébiránt én nem állok Sergio oldalán, várok egy következő szereplőt...

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.29. 14:40:50

@Bodli: Hú, de harapós kedvedben vagy! Szegény Viki, még az ág is húzza, és szeretnéd, ha további pofonokat kapna? Fog is, mert másképp nem megy, bár ő mindent megtesz, h betartsa a szabályokat, végrehajtsa a feladatot és jókislány legyen, csak az a baj, h nem ismeri a szabályokat és nem tudja, mi a feladat. A jókislányok meg rá szoktak faragni.
De Sérgio azért nem tűnik el :)
Az, h a nagynéni a helyébe lép, és ő az "udvarló", eszembe se jutott, de nagyon jó :)

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.29. 14:43:15

Ja, a képek ... Nem szokás, de az nem baj, szeretem felrúgni a szabályokat. Már az is elég szokatlan, h egy születő regénybe beleszólnak az olvasók :) De én nagyon élvezem. Azért nem lesz túl sok kép, csak hangulatfestés, meg a portugál külker hivatalt próbálom bepalizni, h támogasson :)

Csuri / Bariildi 2009.09.30. 11:34:48

De igenis legyenek képek, sőt!!! én is akartam már küldeni neked lisszaboni képeimből - ha elfogadod :)
Bodli, mért nem tetszik neked Sergio? Szerintem Vittorianak pont egy ilyen pasira van szüksége, bér, elismerem, nem érzelmileg. Úgy értem ha beleszeret, az szenvedős lesz (már meg is történt), de ahhoz hogy a görcsei alól kicsit felszabadítsa, tökéletes.

Csuri / Bariildi 2009.09.30. 11:36:46

@Carmesina:
Na igen, a jókislányság, meg a feladat!
Hát ezeken kellene változtatni, szerintem, és ehhez Sergio a megfelelő partner.
Arra vagyok kíváncsi, hogy a regény végére V-ból egy öntudatos ifjú hölgy lesz, vagy talál valakit aki nem ezt akarja tőle???? Hanem pont a jókislányságot...?

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.30. 17:08:58

@Csuri / Bariildi: Persze, örülök a képeknek, köszi! :) Majd mindig a szöveghez passzintva. Nem akarok sokat betenni, de ahol olyan a helyszín, sztem érdekes.

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.30. 17:10:52

@Csuri / Bariildi: Még nem dőlt el, mi lesz belőle a végére, de egyre inkább valószínűsítem, h öntudatosabb, magabiztosabb és talán vidámabb lesz. Sérgióval tényleg az a helyzet, h görcsoldásra, tapasztalatszerzésre kiváló, de beleszeretésre egyáltalán nem. Vitória viszont folyton szerelmes szeretne lenni.

Bodli 2009.10.01. 11:50:41

@Carmesina: ... a pofonokat időben bőven elosztva is kaphatja. Közben pedig jár egy-egy cukorka is, de nehogy szúvasodni kezdjen a foga!
Szabályok, feladat? Ettől szabadabb gondolkodásúnak tartom. Nem illenek ide ezek a paradigmák. Viki nem így áll az élethez. Ő ebben a korában még a lelkéből néz a világra, nem a Központi Idegrendszeréből, se nem a nemi szervén át (ahogy ugye állítólag Freud). Ő nem csupám kalandot keres, hanem legalább egy rövid időre társat, akitől tanulhat és akinek ő is adhat valamit. Különben az otthon őt le se ...na jó, fütyülő Kati útját járná. Viki nem tudja szétválasztani a testi működését a lelkitől és a szellemitől se teljesen - ezért roppant nehéz neki, sokkal szerencsétlenebb, mint az átlag lány.Mert már nem tudom, igaz-e az, hogy aki mélyen átéli az életet, az teljesebb életet is él-e, jó-e, ha annyit töpreng az emberi kapcsolatokon, vagy sokkal célravezetőbb elsősorban a saját érdekünket nézni. Első-, másod-, és talán harmadsorban is.
(Célra-vezető: mert mi a célja az embernek? A boldogság, hahaha)

Bodli 2009.10.01. 11:59:26

@Csuri / Bariildi: Pont azért, mert nem nyújt távlatot. Nagyon rossz ám "úgy maradni": megmámorosítja az Első Nagy Szerelem, minden ízében, de még mielőtt oszlani kezdene a bódító félhomály, még mielőtt eszmélni kezdene, hogy a másik is emberből van, az ott hagyja. Nem tudom, de azt képzelem, ettől lehet örökre boldogtalanná, kissé talán habókossá válni, hisz így benne szakad az érzés: ő volt a Nagy Lehetőség, a Tökéletes, és mégis elbénázta, elszalasztotta a soha vissza nem térő alkalmat.
De lehet, hogy ez baromság. Igazatok van, könnyebben kéne kezelni az efféle ügyeket. Sajnos az én előéletem sem könnyen engedi ezt meg...

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.10.02. 10:20:26

@Bodli: Nagyon érdekes, amit írsz, én is sokat gondolkodtam rajta anno, most távlatokban kezdem másképp látni. De épp az Érzelmi intelligenciáról (EQ) olvasok, és találtam egy nagyon jó részt, amely arról szól, milyen a személyiségképe egy magas IQ-jú, de alacsony EQ-jú nőnek (vegytiszta típus, amilyen az életben nem szokott lenni), ezt most idemásolom, mert sokminden vissza fog köszönni belőle Vikire vonatkoztatva is:
"A tisztán magas IQ-jú nőben megvan az elvárható magabiztosság, gördülékenyen fogalmazza meg gondolatait, intellektuális beállítottságú, sokrétű szellemi és művészi érdeklődéssel. Hajlamos az önelemzésre, a szorongásra, a rágódásra, a bűntudatra, és tartózkodik haragja nyílt kimutatásától (bár közvetve érezteti)."
Az érzelmileg intelligens nő viszont határozott, és egyenesen nyilvánít érzelmet, önmagát pozitívan ítéli meg; számára van értelme az életnek. Mint a hozzá hasonló férfi, ő is kezdeményező társas lény, érzelmeinek adekvát kifejezést ad (mellőzi az olyan kitörést, amit később megbán); jól alkalmazkodik a stresszhez. Fellépése révén könnyen teremt kapcsolatot; elfogadja önmagát, ezért nincs ellenére a játékosság, a spontenaitás, az érzékiség. A csak magas IQ-val rendelkező nőkkel ellentétben ritkán érez szorongást vagy bűntudatot, nincs hajlama az önemésztésre."
Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, Bp, 75. old.

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.10.02. 10:23:36

Nos, Viki célja ezek szerint, noha maga sem tud róla, az, h EQ-ra tegyen szert, amivel gyerekkorában nem látták el. Bár a szerző nem szokta magyarázni a művét, most kivételt teszek, ui. magam is újraértelmezem a hozzászólások nyomán.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.23. 11:59:48

Nem kell jó kislány szerep, lehet rossz is. Viki is a többi lány is.
Csak tudja mit vállal és cserébe mit várhat. Ne legyen áldozat!
Persze ehhez a tapasztalat visz közelebb. Pofonokkal és cukorkával.

Reactor 2018.10.02. 02:08:05

A vizigótoknak tehát nincs köze a vízhez?
És a szarmatáknak a szarban matatáshoz? :DDDDDDDDDDDDDD
süti beállítások módosítása