2010.02.11. 09:00
Negyvennyolcadik fejezet: A régi tornyok városa (4)
Viktória engedelmeskedett. Carlos a nappaliba vezette. Ez a helyiség egy kicsit hasonlított Sérgióék nappalijára, noha csinosabban volt berendezve. Csillogóra lakkozott stílbútorok, sok kézzel horgolt vagy hímzett textília, egy kinyitható heverő, ebédlőasztal. A szűk ablakokból a várra lehetett látni innen is.
– Ha ki kell menned, a fürdőszobát erre találod – mutatott rá egy csukott ajtóra Carlos. Mellette meg a nagynéném és a nagyim hálószobája.
– És te hol szoktál aludni?
– Itt, a heverőn.
– Tanulni meg az ebédlőasztalnál?
– Vagy a heverőn, van itt egy dohányzóasztal is.
– Tehát nincs saját szobád.
– Soha nem is volt. Így szoktam meg.
– Kimegyek a mosdóba – mondta Viki és eltűnt a szűk helyiségben. A WC-kagyló közvetlenül a függönnyel eltakart kád mellett állt. Minden nagyon tiszta volt, és egy kicsit öregasszonyos. A mosdókagyló fölötti szekrényke három osztatú tükre elég homályos. Viki tanulmányozta az arcát. Vajon most következik az, amiért egyáltalán idejöttek?
Mikor kilépett a fürdőszobából, Carlos a konyhában csörömpölt.
– Mit csinálsz? – kérdezte a lány.
– Megmelegítem a kaját. Ebédidő van.
– A nagynénéd főzött?
– A nagyim. Ő a főszakács nálunk. Csodálatosan főz.
– Ezek szerint tudta, hogy jössz.
– Persze, felhívtam csütörtökön.
– De rólam nem tud.
– Nem, de ne aggódj, a kaja kettőnknek is bőven elég. Nagyi mindig tele akar tömni. Szerinte túl sovány vagyok.
– Nem mondanám, inkább pont jó.
– Úgy találod? Még nem láttál ruha nélkül ...
Viki lesütötte a szemét.
– Segíthetek?
– Hagyd csak, ebben a konyhában egy ember is alig fér el. Különben is csak meg kell melegítenem a kaját, nem olyan nagy dolog.
– Carlos, miért hoztál ide?
– Talán nem tetszik a hely? Sajnálom, ez van.
– Dehogynem tetszik. Csak megdöbbent, hogy idehozol, ahol bárki megláthat. Nyilván a fél város ismer. Könnyen visszamondhatják a nagynénédnek, hogy felhoztál egy lányt.
– Én nem titkolózom senki előtt, Vitória.
– És Mafalda?
Carlos megvonta a vállát.
– Mafaldát csak bízd rám.
– Ha megbántad, amit mondtál és mégsem akarod megcsalni, én megértem.
A fiú kiszedte a konyhaszekrényből a tányérokat.
– Megterítenél a nappaliban? A terítőt már kitettem, csak le kéne szedni a vázát meg a horgolást.
Viki kiment, hogy megterítsen. Különös helyzet. Vagy inkább annyira hétköznapi, hogy már különös. Az előzmények után. Miután megterített, visszament a konyhába. Carlos odaadta neki a gőzölgő levesestálat.
– Fehér száraz, ugye?
– Az pont jó lesz.
– Akkor én is azt iszom. Nem valami nagy eresztés, sajnos, ne haragudj!
Szóval esze ágában sincs a tárgyra térni. Vagy válaszolni bizonyos kérdésekre. Jól van, akkor nem válaszol. Leültek az asztalhoz és koccintottak. Carlos kenyeret is hozott be, foszlós fehér kenyér volt, annyira friss, hogy nyilván ő maga vette reggel még Lisszabonban. A sűrű zöldségleves valóban finomnak bizonyult, a nagyi tudott főzni. Ahogy csak az igazi nagyik tudnak.
– Josuétól tudom, hogy a szüleid nélkül nőttél fel.
– Igen, anyámra nem is emlékszem. De a nagynéném igyekezett pótolni őt. Szegény vénkisasszony egyébként, csúnyácska, és örökletes betegségben szenved, olykor borzalmas zajokat hall. Nem látni rajta, mert titkolja, nem akar senkit terhelni a szenvedésével.
– Nagyon vallásos?
– Igen, az egész család. Van rajta kívül két nagynéném, azok is buzgó katolikusok. De leginkább Manuela néni veszi komolyan a katolicizmust, ő az, aki felnevelt. A szenvedéseit mindig felajánlja valamiért.
– Te is ennyire vallásos vagy?
– Nem, inkább agnosztikus.
– És sose próbálnak meggyőzni?
– Dehogynem. Bár vitáink nincsenek erről. Tizennyolc évesen eldöntöttem, hogy nem járok többet templomba. Nem örültek neki, de egy fiútól könnyebben elfogadják az ilyesmit. Betudják a lázadó korszaknak. Majd jön egy kislány, aki visszatérít az Egyház kebelébe. Ezért imádkoznak.
Carlos olyan megbocsátóan mondta ezt, Viktóriának mosolyognia kellett. Mindenképp kényelmesebb fiúnak lenni, ha ilyen elnézők velük. Antóniót se zargatta az anyja a misével, mikor lent volt náluk. Elhessegette António képét. Nem akarta túlságosan megsajnálni. A zöldséglevestől nem hogy eltelt volna, de olyan éhes lett, hogy csak úgy tömte magába a kenyeret.
– Mi volt ebben a levesben, Carlos? Majd’ kilyukad a gyomrom!
A fiú nevetett.
– Ez az étvágycsináló. Most jön a főfogás.
Viki egy pillanatra azt hitte, hogy a főfogás a szeretkezés lesz, de Carlos a konyha felé vette az irányt. A lány ment utána a levesestállal. Sülthús, talán marhaszelet következett rizzsel és héjában sült krumplival. Hozzá zöld saláta.
– Attól tartok, túlságosan teleeszem magam. Utána nem fogok tudni megmozdulni.
– Dehogynem. Lemegyünk kávézni, az majd felébreszt. Van kedved megnézni a várat? Úgy láttam, nagyon tetszett, így, messziről.
A lány egyre kevésbé értette Carlos elképzelését. Egy egész hétvégére hozta ide? De mi lesz Antónióval holnap délben?
– Legszívesebben napokig itt maradnék és sétálgatnék veled, de attól tartok, ez nem fér bele az időnkbe. Legalább is az én időmbe.
Carlos teljes lelki nyugalommal nézett rá, és kiürítette a poharát.
– Sietsz valahová?
– Holnap délben Antónióval kell ebédelnem, Lisszabonban.
– Mondd le!
– Carlos, mégis milyen ürüggyel mondjam le?
– Nem kell semmilyen ürügyet kitalálnod. Mondd meg neki az igazat!
– Miféle igazat? Hogy veled vagyok itt?
– Pontosan.
– Mégis, mit gondolsz, hogy fog erre reagálni?
– Én nem ismerem, ezt neked kell tudnod.
– De én sem tudom.
– Hát, ebben nem segíthetek.
– Te mit mondtál Mafaldának?
– Miért, kellett volna mondanom valamit?
– Persze, igazad van, hiszen te csak hazajöttél a hétvégére.
– Nos, felhívod? A telefon ott van, az előszobában. Ha akarod, addig kimegyek a teraszra.
Viktória csak nézte a fiút. Nem tudta, mit lépjen erre.
– És mégis, mikor mennénk vissza Lisszabonba? – kérdezte végül.
– Talán vasárnap este. De lehet, hogy csak hétfő délelőtt. Persze, ha nincs órád hétfő reggel.
– Órám nincsen. Viszont cuccaim se nagyon. Egy váltás ruhát hoztam csak.
– Az bőven elég lesz.
– Rendben.
A lány hirtelen elhatározta, hogy valóban felhívja Antóniót. Még nem tudta, mit mond neki, de felhívja. Carlos kiment a borával a teraszra. Viktória előkereste az ifjúsági szállás számát és tárcsázott. Félt ettől a beszélgetéstől, de túl erős volt a kísértés, hogy Carlossal maradjon. Megkönnyebbült, amiért Antónióval nem sikerült beszélnie: éppen kiment valamit intézni. Marcosnak magyarázta el a helyzetet.
– Megmondanád neki, hogy vidéken vagyok, és csak hétfő délelőtt térek vissza Lisszabonba? Nem tudom megadni az itteni számot, fogalmam sincs róla. Hogy hol? Nem számít. Személyesen megbeszélem vele. De holnap délben nem tudunk együtt ebédelni. Köszi. Jó hétvégét!
António gyanakodni fog. És dühöngeni. Vagy már mindent megértett, és csak szomorú lesz.
Kiment Carloshoz.
– Megüzentem neki.
– Nagyszerű.
A fiú megsimogatta a haját. Ez volt az első érintése ezen a napon.
Lementek kávézni, Carlos süteményt is evett, semmiségekről beszélgettek. Aztán elgyalogoltak a várig. Elég meredek út vezetett fel hozzá, de Viki nem érzett fáradtságot, kellemes koranyári idő volt, odafent persze fújt a szél, de a makulátlan kék ég és a kilátás bőven kárpótolta. Felvette a kardigánját, amit lent, a városban túl melegnek érzett. Carlos megfogta a kezét, pár percig így sétált vele, aztán újra elengedte. Viktória egyre jobban vágyott az érintésére, de nem mert kezdeményezni. Halogatta a pillanatot. A fiú a városról beszélt, a várról, amelyet a már említett Dénes király is átépíttetett a XIII. században. Viki kérdezte az apjáról, de Carlos nem volt hajlandó hosszan beszélni erről a témáról, úgy tűnt, soha nem fog megbocsátani az apjának, amiért így lemondott róla, bár nagyon boldog gyerekkora volt így is.
– És Otávia? Mesélj egy kicsit róla!
– Hogy jutott eszedbe pont ő?
– Nagyon érdekelne, mit éreztél iránta. Hogy milyennek látod ma. Ő is idevalósi, ugye?
– Igen, együtt jártunk gimibe. Még mindig jóban vagyok a családjával. Nagy család, öt gyerekkel, ő a legidősebb. Kicsit pattogós is a természete emiatt, eszméletlen magabiztos. Az anyjára ütött, mert az apja elég csendes ember. Nagyon kedveljük egymást az apjával.
– Akkor vele is szoktál találkozni?
– Otáviával? Persze, összefutunk elég gyakran.
– Barátok vagytok?
– Hát, barátok nem, egy szerelmi kapcsolat után az nem megy olyan könnyen. De számíthatok rá, ha arról van szó.
– Van most valakije?
– Miért érdekel ez téged?
Carlos nevetett.
– Csak kíváncsi vagyok, néha túlzásba is viszem.
– Igen, az biztos, hogy nagyon kíváncsi vagy. Nem tudom, azt hiszem, van valakije Lisszabonban.
Viki szerette volna tudni, hogy Carlosnak még fáj-e ez a szakítás, de nem merte megkérdezni. Mint ahogy Mafaldáról sem mert kérdezősködni. Tabunak érezte kettejük között. Carloson nehezen lehetett kiigazodni, egyszer úgy tűnt, hogy pusztán ismerősként néz rá, másszor éreztette, hogy látja benne a nőt, de az a perzselő hangulat, amely a Szent György várban létezett köztük néhány percig, szinte hazugságnak, délibábnak tűnt. Viktória még azon sem csodálkozott volna nagyon, ha éjjel külön alszanak és semmi nem történik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Old Man 2010.02.11. 10:33:40
Gyors, gyors, gyors, lassú, lassú...
Izgalmas, olyan a felépítése, mint a klasszikus kovboj-filmeknek, sokáig nem történik semmi, csak fokozódik, mélyül a feszültség, ..... azután dirr-durr.
Viki meg teljesen értetlenül áll a helyzet előtt.Ez nem csak azt akarja?
Mit akar ez?Csak nem komolyak a szándékai?-kérdezi ijedten, tanácstalanul.
Izgalmas.
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2010.02.13. 16:09:46
