2010.01.10. 08:01
Negyvenharmadik fejezet: Passió és passzió (3)
Az este folyamán kiderült, hogy valaki délelőtt már jelentkezett németre: Sónia vette át az üzenetet, a sztentori hangú lány, aki szinte mindig otthon lebzselt és közvetlenül a telefonkészülék mellett volt a szobája. Azt állította, hogy ő is egyetemista, de a stílusából nem erre lehetett következtetni. Volt egy kétméteres barátja vagy pasija, és Sónia csak akkor hagyta el a házat, ha ez a monstrum megjelent: a sarki kávézóba helyezte át a székhelyét és onnan telefonálgatott szobatársának, a kis csendes Sarának, bár senki nem tudta elképzelni, hogy miért nem bírja ki, amíg hazaér, mi sürgős közölnivalója lehet.
A németre jelentkező egy Lúcia nevezetű lány volt, és meghagyta a telefonszámát, azzal, hogy estefelé otthon lesz. São úgyis kilenc körül találkozott a híres Márióval, akit Viki még nem is ismert, ugyanabban a sarki kávézóban, ahol Sónia második székhelye volt, így együtt mentek le. Csakhogy a kávézóban akkora volt a nyüzsgés, hogy Viki azonnal feladta telefonálási szándékát, otthagyta a barátnőjét és elindult, hogy telefonfülkét keressen.
Elég sokáig kellett gyalogolnia, alig ismerte még a környéket, fülkék szempontjából meg egyáltalán nem. Mekkora marhaság ez, hogy otthonról (otthonról! nevetséges szó a Pióca házára) nem lehet felhívni senkit! Annyira bosszantotta a dolog, hogy szinte megfeledkezett a bánatáról. Végre egy szélesebb utcára jutott, ahol talált fülkét, de ott meg az autók zaja volt fülsüketítő. Nem látta értelmét, hogy próbálkozzék, úgyse hallana sokat a Lúcia nevű lány beszédéből. Folytatta hát a keresést.
Nagyon eltávolodott már a saját háztömbjüktől, tulajdonképpen a városközpontban járt, és végül az egyik sétálóutcára jutott ki. Több nyitott fülkét is látott, és a zaj elviselhetőnek tűnt. Végre nyugodtan tárcsázhatott. A lány anyja vette föl, Lúcia még nem ért haza. Fél óra múlva próbálkozzék. Nagyszerű. Viki épp elég bosszús volt. Még a táskáját se vitte magával, csak a tárcáját. Leült egy szabad padra és bámulta a járókelőket.
Már vagy tíz perce ücsörgött ott, mikor meglátta őket. Először csak sejtette, aztán megbizonyosodott róla: Carlos andalgott a sétálóutcán Mafaldával kéz a kézben. Mafalda pántos fekete ruhában és piros blúzban volt, olyan magassarkú cipőben, amely egy kis kövekkel borított sétányon rendkívül kényelmetlen tud lenni. De mit törődött ezzel! Élénken magyarázott valamit, az arca ragyogott a boldogságtól. Carlos alig figyelt rá, szórakozottan lógatta a karját és mindenfelé nézett, csak Mafaldára nem. Mikor meglátta Vikit, abbahagyta a pásztázást. Nem mondott semmit Mafaldának, de lassított a sétájuk ütemén. Aztán megállt, magához vonta a lányt, megcsókolta. És közben le sem vette a szemét Vikiről.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
