Josuéval egy közeli kávézóba ment, ahová sok diák járt a menzaebédeket követően. Sérgióval is kávézott már ott, soha nem kettesben, hanem a többiekkel együtt, olykor Nuno ült mellettük (szigorúan csak ült és beszélt), olykor Josué, olykor még Gonçalo is. Talán Carlost is látta arrafelé, mielőtt megismerkedtek volna, de nem emlékezett rá.
Leültek egy olyan asztalhoz, ahonnan az egész kávézó áttekinthető volt.

– Josué, ne haragudj, az előbb annyi minden járt a fejemben. Mondd csak, te nem mentél át a praxe-on? Sose láttalak denevér-egyenruhában.
– Miben?
– Tudod, traje-ban.
– Denevér-egyenruhának nevezed? Ez jó.
– Tudod, mert úgy néznek ki, mint batman abban a köpenyben.
– Van benne valami. Nem, nekem nincs ilyen csodálatos egyenruhám. Nem praxisoltam egyáltalán.

– Az ellenzők közé tartozol?
– Többé-kevésbé. Mikor erre az egyetemre kerültem, már túlkoros voltam ezekhez a játékokhoz. A teológián meg nem divat. Ott van más fekete egyenruha.
– Jártál reverendában?
– Persze, elég sokat.
– Furcsa lehetett újra civillé válni.
– Egy kicsit. De már megszoktam. Jó így.
– Most van kedvesed?
– Miért érdekel?
– Csak úgy, mint barátot.
– Hát, nincs. Sajnos.
– És nem is szeretnél?
– Elég direkt kérdéseket teszel fel. De, szeretnék.
– Van konkrét személy, akire szemet vetettél, vagy úgy általában szeretnél valakit?
– Nincs konkrét személy.

Viki mindeközben folyamatosan a bejáratot figyelte. Hátha megláthatja Carlost.
– Kár. Ha lenne, talán megértenéd, miért viselkedem ilyen hülyén.
– Vitória, miattam ne aggódj. Én nem kérdőjelezem meg a tetteidet. Azt csinálsz, amit akarsz.
– Mesélnél nekem Carlosról?
– Mégis mit?
– Bármit. Mindent. Amit csak elmondhatsz anélkül, hogy megsértenéd a magánszféráját.
– De mégis, mit szeretnél tudni?
– Például a családjáról. Mesélj a családjáról!

– Az egy kicsit bonyolult. Úgy emlékszem, az anyja még Mozambikban halt meg, mikor Carlos három éves volt, vagy valahogy így. Amikor kivonultunk a gyarmatokról. A teljes fejetlenségben sokan eltűntek, sokakat meggyilkoltak.
– Úristen, ezt nem is sejtettem! Nem beszéltünk a családjainkról egyáltalán. Szóval Carlos Mozambikban született?
– Igen, de 74-ben az apjával elmenekült Dél-Afrikába. Onnan a nagynénjével és a nagyanyjával jött el Portugáliába, mikor iskoláskorba ért. Ők nevelték fel. Torres Vedrasban laknak, Lisszabontól északra.
– És az apja?
– Ő Dél-Afrikában maradt.
– Így elengedte a fiát?
– Biztos úgy gondolta, hogy a gyereknevelés a nők feladata. Nem tudom, nem szoktunk erről beszélni.

– És ez a nagynéni? Jó volt Carloshoz?
– Úgy tudom, Carlos nagyon szereti. Mivel az anyjára egyáltalán nem is emlékszik.
– Az apjával szokott találkozni? Annyira messze vannak egymástól ...
– Nagy ritkán, azt hiszem, egyszer volt Dél-Afrikában az apjánál, mióta egyetemre jár.
– Testvérei, gondolom, nincsenek.
– Nem, egyetlen gyerek. Egy öregasszony meg egy vénkisasszony nevelte fel. Biztos ezért ment el karatézni, hogy ne nézzék puhánynak.
– Szóval karatézik. Nem csoda, hogy könnyedén kitért Sérgio támadásai elől.
– Az a hülyeség, hogy ezt Sérgiónak is tudnia kellett. Abszurd volt, hogy verekedni akar Carlossal.
– Te, azóta haragban vannak? Vagy már kibékültek?
– Azt hiszem, nem beszélnek egymással. Carlos elég zárkózott mostanában.

– És ez az Otávia-történet?
– Kitől hallottál erről?
– Mafaldától. De ő nem mondta, hogy ki miatt hagyta ott Otávia Carlost.
– Úgy tűnik, Sérgio elcsábította Otáviát. De lehet, hogy csak Sérgio hiszi ezt. Szerintem már túl régen voltak együtt, túl fiatal koruk óta. Kedvet kaptak arra, hogy mást is kipróbáljanak, főleg Otávia. Gyönyörű lány, és eléggé körbezsongták a fiúk, persze Carlos miatt nem mertek ajánlatokat tenni, de talán úgy érezte, hogy sokmindent szalaszt el, ha együtt marad vele. Úgyhogy szétváltak.
– Akkor már szomszédok voltatok?
– Nem, csak ebben a tanévben került mellém.

– És beszél Otáviáról?
– Néha megemlíti, ha épp olyasmiről van szó, ami abban az időben történt. Hét évig voltak együtt. De kifejezetten róla nem beszél. Mondtam, hogy nőkről velem nem szokott.
– Te ismered Otáviát? Úgy gondolom, közelebbről. Ide jár még, az egyetemre, nem?
–  Közelebbről nem ismerem, mert Carlossal is csak szeptembertől vagyok jóban. Otáviát, igen, néha látom a bárban.
– Nem sokáig volt együtt Sérgióval, gondolom.
– Nem, és a lány dobta Sérgiót. Ami elég ritka.
– Ez még Salomé előtt volt?
– Igen, Salomé Otávia után következett. Lehet, hogy azért választott Sérgio egy ennyire csendes csajt, mert Otávia pont az ellenkezője volt. Nagyon magabiztos, az a tipikus mozgalmár. Ő is benne volt a Diákszövetségben, a sztrájkszervezésekben. Kicsit sokat nyüzsgött.

– Múlt időben?
– Igen, mostanában mintha nem érdekelné ez az egész. Lehet, hogy elkezdett dolgozni, ritkán látom az egyetemen.
– Nagyon kíváncsi lennék rá.
– Miért? Carlos már nem foglalkozik vele.
– Ugyan már! Ha valakivel hét évig együtt van az ember, az nem múlik el nyomtalanul. Gondolom én, mert sok tapasztalatom persze nincs.
– Nekem sincs. De ha gondol is még Otáviára, már nem olyan értelemben.
– És most itt van Mafalda. Róla sem mondott neked semmit?
– Nem. De annyira keveset találkozunk, mióta ez a szalagégetési őrület megy... Szerintem most csak ekörül forog náluk a világ.

A kávét már rég megitták, Viki nem reménykedett, hogy megpillanthatja Carlost. Sietnie kellett vissza az egyetemre, mert Lúciával találkozott, délután kettőre beszélték meg az első órát.

Carlosék persze éppen akkor léptek be a kávézóba, amikor Vikiék elhagyták azt, a lánynak majdnem megroggyant a térde, mikor hirtelen ott állt Carlos előtt az ajtóban. A fiú hátrahúzódott, hogy kiengedje. A tekintetük néhány pillanatra egymásba fonódott, valami köszönésfélét is mondtak, aztán a lány kilépett az utcára. Josué kezet fogott Carlossal, váltottak két szót, majd ki-ki ment a maga útján tovább.

Viki némán gyalogolt Josué mellett. Átkozta magát, hogy nem volt türelme tovább várni, most még ott ülhetne a kávézóban és belemerülhetne a fiú nézésébe, elkaphatná néha a pillantását.

– Ha ennyire belé vagy esve, miért nem mondod meg neki? – kérdezte Josué, aki hosszú lába ellenére alig tudott lépést tartani a lánnyal. Viki valósággal rohant.
– Micsoda? – torpant meg a lány – Alázkodjam meg előtte?
– Miért lenne ez megalázkodás?
– Mert az. Ezt már megcsináltam Sérgióval. Látod, mi lett a vége.
– De Carlos nem Sérgio.
– Viszont mindent tud rólam. Mindent leírtam neki, az egész szégyenletes históriát. Meg kell, hogy vessen miatta. Én is csak ezt tenném a helyében.
– Ha te is megveted magad, akkor nehéz lesz. Te tulajdonképpen élvezed, hogy azt gondolhatod, Carlos megvet. Nem?

Viki fürkészőn nézett Josuéra.
– Nem tudtam, hogy ilyen jó pszichológus vagy.
– Elfelejted, hogy lelkipásztornak készültem.
– Nem felejtettem el. Azért bízom benned ennyire, mert valahol papnak tartalak. A szó jó értelmében.
– Rendkívül megtisztelő. Bár jobban örülnék, ha nem csak a papot látnád bennem. De tudom, hogy erre semmi esély.

A lány inkább nem reagált erre a burkolt bókra. Úgyis csak Carlosra tudott gondolni. Kegyetlen Josuéval, hogy folyton Carlos miatt nyaggatja, de képtelen mást tenni.

A délutáni óra Lúciával kínszenvedés volt. A könyvtárban ültek, egy kis üvegkalickában, amelybe félrehúzódva nem zavarták a tanulókat. Bár épp a Szalagégetés hetében nem sok diák szentelte az idejét a tanulásnak. Lúcia száznegyvenöt centis lányka volt, nagyon csendes, nagyon finom teremtés, hiába járt német szakra, egy helyes mondatot nem tudott leírni, nemhogy kimondani. Az írásra akart koncentrálni, mert szóbelijük úgyis csak a kurzus végén lesz.

Viki olyan példamondatokat adott neki fordításra, amelyek mind Carlosról szóltak valójában. A fiú találkozik a lánnyal a kávézó ajtajában. A zenekar játszik a színpadon. A diák rizst és kagylót eszik az étteremben. És így tovább. Lúcia szenvedett a mondatokkal, Viki meg alig bírt egy helyben maradni. Legszívesebben nekiiramodott volna és addig fut, amíg meg nem találja a fiút, és szerelmet nem vall neki.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.