Diogo tartotta a szavát, meggyőzte Nunes mérnököt, hogy fizessen előleget Vikinek, így nem kellett üres kézzel hazautaznia. Úgy egyeztek meg, hogy a fennmaradó összeget majd átutalják a cég budapesti devizaszámlájára, és Viki tőlük kapja meg, már forintban, az éppen aktuális árfolyamon. Erre talán a munka befejezése után három vagy négy héttel fog sor kerülni. Diogo előre figyelmeztette Vikit, hogy a kifizetés akár több hetet is késhet, nem árt a pesti kollégákat zaklatni miatta, de persze, ha Viki közvetlen nyomást szeretne gyakorolni a pénzügyi osztályra, neki, Diogónak szóljon.

A lányt a pénz érdekelte a legkevésbé. Ha csak belegondolt, hogy valószínűleg nem látja többé Diogót, elfutotta a szemét a könny. Már jó előre hiányzott neki, és a lehető legsötétebben látta az otthoni jövőjét. Tartott attól, ahogy a szülei bánnak majd vele, nem voltak illúziói afelől, hogy nem sokat változtak, mióta megszakította velük a kapcsolatot. Nagyon nehéz lesz úgy viselkedni előttük, ahogy önálló életében, főként az utóbbi fél évben megszokta. Érezte, hogy még nincsen kész újabb konfrontációkra. Még nem szilárdult meg az önbizalma, sőt, Diogo eltűnésével, az életéből való kilépésével (pedig nem a férfi, hanem Viki lépett ki a közös térből) óhatatlanul visszaesik majd valami korábbi fázisba. Ki jöhet Diogo után? Ki lesz elég vonzó, elég okos, elég varázslatos ahhoz, hogy elfeledtesse vele ezt az embert? Elképzelni se tudta.

Újra és újra eszébe jutott Carlos. Úgy tekintett rá, mint valami mentsvárra. Ha minden kötél szakad, ott lesz Carlos. De tényleg így van-e? Ott lesz? Meddig hajlandó várni? Csak, mert most még odavan Vikiért, holnap talán már emlékezni se nagyon fog rá. Nincsenek örökké epekedő szerelmes lovagok, már ez a kép is émelyítette, mert hazug volt és nevetséges. Carlos nem mentsvár, hanem lehetőség. De sajnos csak második opció. És a kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy vajon erkölcsös dolog-e valakit csak azért választani, mert a nála kívánatosabb nem lehet a miénk. Vagy legyen ez az erkölcs baja?

Az utolsó napon bevitte a céghez a csomagjait, kijelentkezett a hotelből. Valószínű volt, hogy úgysem tudna már aludni, mert rengeteget kellett még nyomtatniuk, és az éjszakába nyúlhat a munka. A fontosabb papírokon nem lehetett elírás, úgyhogy nyomtatásban kénytelen volt újraolvasni az egészet. Diogo is ott munkálkodott egész nap, mikor délután hat óra tájban a saját irodájuk nyomtatója teljesen megkergült, és hatalmas betűket festett a lapokra, kénytelenek voltak egy másik helyiségbe menni, másik nyomtatót keresni. Viki aztán nem értette, hogy miért nem eleve abban a nagy irodában próbálkoztak, ugyanis a lézer nyomtatók legalább négyszer olyan gyorsan dolgoztak, mint az ő elavult, nehézkes tintasugarasuk.

Az ellenőrzésnél persze felfedezett pár elírást, azokat a gépben ki kellett javítani, az egész iroda kavargott, Viki egyre fáradtabb lett, de nagyon izgatta is, hogy ilyen fontos folyamatnak lehet a részese, élvezte a társaságot, valamennyire minden férfi udvarolt neki, ki vehemensebben, ki visszafogottabban. Mosolygott, viccelődött velük. Jó lenne így élni, gondolta. Szeretek férfiak között dolgozni. Ezt kéne mindig csinálnom.

Vacsorára Diogo pizzát hozatott, a nyomtatók surrogása közepette majszolták az ételt, itták az üdítőt, aztán csak vártak, hogy a gépek befejezzék a feladatot. Volt, aki lefűzte a papírokat, kötetbe rendezte és becsomagolta, jó kis rakomány lett a több hetes munka végeredménye. Valóban éjjel lett, mire elkészültek. Csak akkor mutatták be Vikinek azt a futárt, aki az útitársa lesz.

Majdnem az utolsó pillanatra hagyta a telefonálást. Halogatta, mert tartott tőle. Mikor végre elszánta rá magát, csak gyorsan le akarta tudni. Ha nem ígéri meg Diogónak, nem is tette volna meg. Esetleg ír egy képeslapot. A telefon sose volt az ő műfaja.

Diogótól tudta azt is, hogy Carlos Torresben van, ott tudja elérni. Igaz, a vizsgaidőszaknak vége lett, Carlosnak semmi oka nem volt Lisszabonban maradni. Ilyenkor ki kellett üríteni a kollégiumi szobákat, csak kevesen maradtak a helyükön, főleg azok, akiknek nem állt módjukban hazamenni. De előfordult, hogy azok is másik kollégiumba költöztek.

Szóval, Torres. A nagynéni és a nagymama. Lehet, hogy velük is beszélni kell. Legalább az egyikkel. Kellemetlen, hisz Viki azt sem tudja, mit mesélt Carlos a köztük történtekről. Esetleg nem is tudnak a szakításról?

A hotelből tárcsázott. Bár drágább volt így, nem akart fülkéből beszélni. Attól tartott, mire odaérne, elszállna a bátorsága.

Carlos vette föl.

- Szia, Vitória vagyok.
- Vitória. El sem hiszem. Mi vitt rá, hogy telefonálj?
- El akarok köszönni.
- Szép tőled. A soha viszont nem látásra, gondolom.
- És bocsánatot kérni mindenért. Nem akartalak bántani.
- Azért egész jól sikerült. Mi lett volna, ha akarod?

Viki felsóhajtott. Lám, mégsem volt jó ötlet ez a hívás.

- Rendben, Carlos, nem is zavarlak tovább.
- Várj még. Várj. Hülye vagyok. Nagyon örülök, hogy felhívtál.

A lány nem válaszolt. Majdnem letette már. Erre Carlos visszakozik?

- Vick? Ott vagy még?
- Itt vagyok.
- Mikor utazol?
- Péntek hajnalban. A pályázati anyagot szállító futárral együtt.
- Ja, a tender. Sikerült mindent lefordítanod?
- Majdnem. Most már csak órák kérdése. Sokat kell még nyomtatni.
- És végleg hazamész?
- Nem tudom, lehet, hogy még járok errefelé valamikor. De most muszáj hazamennem.
- Az egyetem miatt?
- Nem csak. A nagyanyám kórházban van. Miatta is. Eltörte a bokáját.
- Sajnálom. Remélem, felépül.
- Én is remélem.
- Nála fogsz lakni?
- Egyelőre igen.
- Megírod a címed? És a telefonszámod?
- Minek az neked, Carlos?
- Ha odavetne a sorsom. Megcsörgetnélek. Meginnánk egy kávét. A régi szép idők emlékére.
- Gondolom, ennek nem sok esélye van, de megírhatom a címemet. Majd küldök egy lapot.
- Vick … Nem kéne ezt mondanom. De hiányzol.
- Carlos … Én … Tényleg sajnálom. Valószínűleg úgyse működött volna.
- Miért ne működhetett volna?
- Mert birtokolni akartál. Úgy látszik, én ezt nehezen viselem. Sose gondoltam, de így van.
- Nem akarlak birtokolni. Értem, hogy neked ez sok volt. Túl hamar is költöztünk össze, nem maradt magánéleted. Hidd el, felfogtam.
- Lehet …
- Épp ezért akartam veled beszélni múltkor. Hogy ezt lásd. Tudom, ócska, elcsépelt közhely, de megváltoztam. Ebben mindenképp.
- Carlos, még ha megváltoztál is … Most mit tegyek? Haza kell mennem. Te ittmaradsz.
- Csak annyit kérek, hogy néha felhívhassalak. Hogy ne tűnj el teljesen.
- A beszélgetés elején nem ilyen hangnemet használtál.
- Elnézést. Tudom. Nehéz volt lenyelni, ahogy Portóban viselkedtél. De az is hiba volt, hogy úgy lerohantalak.

Viki a telefonzsinórt tekergette. Egyezzen bele? Hagyjon meg egy kiskaput? Olyan sokba kerül az neki?

Aztán vállat vont, és megadta a számot.

Kezdett minden múltidővé válni. Viki szerette volna, ha lassabban telik az a hét, mintha eddig csak pazarolta volna a napokat ahelyett, hogy kiélvezte volna őket. Még alig látott valamit Portóból. És még alig volt együtt Diogóval. Tudta, hogy legjobban a férfi fog hiányozni neki, valósággal rászokott, mint valami kábítószerre. Túl nagy adagot kapott belőle ahhoz, hogy elvonási tünetek nélkül szakadjon el tőle.

Diogo el is mondta neki, hogy hiba volt egész éjszakákat együtt tölteniük. Akkor is tudta, hogy hiba, amikor éppen mindent elkövetett azért, hogy így legyen. De hagyta magát sodortatni. Tetszett neki Viki egyre inkább kinyíló szexualitása, hogy a szeme láttára lett magabiztosabb, nőiesebb, merészebb, és kezdte egyre felszabadultabban élvezni mindazt, amit a férfi kigondolt.

Bizonyos fokig kísérletezett vele. De nem hidegen és távolságtartóan, hanem élénk szimpátiával, mondhatni szeretettel. Féltette, de nem akarta egy percig se magának megtartani. Sokkal inkább az hajtotta, hogy felruházza mindazzal, amire a lánynak szüksége lesz eljövendő hódításokhoz. Szerette volna látni, hogyan csavarja el más férfiak fejét. De túl kevés idő adatott nekik, és a kapcsolatuk intenzitása Vikit túlságosan felkavarta ahhoz, hogy Diogo megmaradhasson  kényelmes, tanítói szerepében. Ezt ő maga is érezte. Mégse tudott ellenállni a lehetőségnek.

Az utolsó héten összesen kétszer szeretkeztek. Sok volt a munka is, de Viki úgy érezte, maga Diogo akarja így. Ha el kell válniuk, botorság lenne ugyanolyan intenzitással folytatni a kapcsolatot. Viki épp ellenkezőleg, úgy gondolta, hogy az utolsó percet is ki kéne használniuk. De nem erőltetett semmit. Sejtette, hogy értelmetlen volna, sőt, csak bosszantaná a férfit.

A hét közepén Diogo megkérdezte Vikitől, beszélt-e Carlossal. Valószínűleg pontosan tudta, hogy a válasz nem. Otávia nyilván mindenről beszámolt a kedvesének.

- Nem akarlak semmire rávenni. De ha úgy döntöttél, hogy Carlosnak nincs esélye nálad, akkor ezt illik megmondanod neki.
- A hallgatás épp elég ékesszóló.
- Nem, Vick, ez nem méltó hozzád. Mondd meg neki, hogy döntöttél.
- Lehet, hogy mostanra már akkor se kellenék neki, ha én vissza akarnék menni.
- Látod, ez lehet.
- Hát akkor?
- Azért csak beszélj vele, légy szíves. Megérdemel ennyit. Köszönj el tőle.

Viki elgondolkozva nézte a férfi száját. Gondolatban végigsimított rajta a hüvelykujjával. Szerette, ha Diogo bekapja az ujjait. Az egyik közös felfedezésük volt, mennyire izgatja Vikit, ha az ujjközeit nyalogatja. A hatás egészen meglepő volt, főleg első alkalommal. Vajon más is el tudja majd érni ugyanezt nála?

- Rendben – felelte Viki. Felhívom és elköszönök.

De úgy tekintett erre a feladatra, mint valami kellemetlenségre.

Azon a héten Diogo úgy tett, mintha szerelmespár lennének. Gyakorlatilag beköltözött Vikihez, a hotelbe. Bár hajnalban mindig elment, és otthonról indult munkába, de az éjszakákat együtt töltötték. Az irodában ugyanakkor kevesebbet látta Viki, és meg is egyeztek, hogy ott nem fognak feltűnően flörtölni, már így is épp elég óvatlanok voltak, Paulo minden bizonnyal pontosan tudta, mi folyik közöttük.

Viki lebegett. Minden könnyűnek tűnt, egyértelműnek, világosnak. Úgy érezte, csak ez a férfi kell neki, senki más. Ha eszébe jutott a jövő, elhessegette a gondolatot. Majd csak kitalálnak valamit. Majd csak megérti Diogo, hogy együtt kell maradniuk, hogy ő sokkal inkább hozzá illik, mint Otávia, a szűz, minden lében kanál szépség, aki előtt örökké szerepet kell játszani.

De péntek délután véget ért az idill, Diogo bejelentette, hogy Lisszabonba megy Otáviához, és jó hétvégét kívánt Vikinek. A lány alig bírt a könnyeivel. Noha Diogo előre figyelmeztette, hogy ne csapja be önmagát, pontosan azt tette, ami ellen a férfi meg akarta védeni. Három hete kezdődött a kalandjuk, és elvileg ezalatt az idő alatt Vikinek is végeznie kellett volna a munkával, de persze kiderült, hogy még egy hetet rá kell húzniuk. A következő hét péntek reggelén volt a tender leadási határideje. Viki nem tudta, mit tegyen, ha Diogo megkéri, hogy maradjon, gondolkodás nélkül beleegyezett volna, de a férfi egy szóval se említett ilyet. Ismét légüres térben lebegett, és ha utazni akart, akkor nagyon gyorsan el kellett kezdenie a szervezést. Se Lisszabonban, se Pesten nem volt szállása.

Visszament a hotelbe, és sírt egy darabig. Megértette, hogy az elmúlt hét kegyelmi állapotának vége, hogy Diogo egy pillanatig se mérlegelte, hogy vele maradjon. Megkedvelte, talán meg is szerette, de Otáviához fűződő kapcsolatát ez nem érintette. A hivatalos barátnő helyzete megingathatatlan volt.

Akkor nem marad más hátra, mint hazakullogni. Beiratkozni a következő félévre, újra iskolapadba ülni, félállást keresni, meg persze kalandokat. Ha lesznek. De mi van, ha eztán sem lesznek? Ha Pesten ugyanaz várja, mint amit otthagyott, mintha a Portugáliában töltött fél évet csupán álmodta volna? Akkor majd tényleg átkozhatja magát, hogy Carlost egyszerűen ellökte magától, pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy megbocsássa a félrelépését.

Az mindenesetre világos volt, hogy fel kell hívnia a nagymamát, egyrészt esedékes is volt, hiszen rendszeresen hívta, másrészt valahogy el kellene érnie nála, hogy ott lakhasson egy kicsit. A nagymama ezt egyszer már visszautasította, mikor Viki összeveszett a szüleivel. Akkor Kati segítette ki, ő osztotta meg vele nagy hirtelenjében a szobáját. Most viszont Kati sincs Pesten. Nem maradt senki, akire számíthatna.

A hotelből telefonálni azonban túl drága lett volna. Mindig valamelyik postáról szokta a nagyit hívni, ahol külön fülkék voltak nemzetközi hívás céljára, és nem kellett pénzt bedobni a készülékekbe. Felöltözött, és épp kilépett volna az ajtón, amikor megcsörrent a telefon. Hátha Diogo! Odarohant a készülékhez, és felvette.

- Te vagy az, Viktória?

A lány úgy állt ott, mintha egy kísértet szólítaná. Évek óta nem hallotta ezt a hangot, de ezer közül felismerte volna. Nagyot nyelt.

- Én vagyok.
- Mi az ördögöt csinálsz te még mindig Portugáliában? Nagyanyád azt mondta, hogy már haza kellett volna jönnöd.
- Dolgozom.
- Dolgozni itthon is lehet.
- Honnan szerezted meg ezt a számot?
- Nagyanyádtól. Lediktáltad neki.
- Igen, szükség esetére.
- Felvéste a naptárba, a telefon mellé. Nézd, Viki, azt ajánlom, csomagolj össze, amilyen gyorsan csak lehet, és gyere haza. A nagyi eltörte a bokáját, kórházban van.
- Ó, jaj. Hogy történt?
- Állítólag leesett az ágyról. De elég zavarosan beszél. Behozattam hozzánk, persze. Na, mikor jössz haza?
- Még egy hétig itt van dolgom.
- Akkor egy hét múlva?
- Amikorra sikerül helyet foglalnom.
- Leszel szíves majd közölni velünk? Lakáskulcsod van a nagyihoz?
- Azt hiszem, igen.
- Azt hiszed, vagy tudod?
- Úgy rémlik, van.
- Na jó, akkor be tudsz menni. Jó lenne, ha nála laknál, amíg lábadozik. Betehetném rehabra, de ahogy ismerem, nem jönne ki a többiekkel.
- Az lehet.
- Legyél szíves megtelefonálni, mikor jössz. Emlékszel még az otthoni számra?
- Emlékszem.
- Akkor rendben. Na, befejezem. Üzensz valamit a nagyinak?
- Puszilom, és jobbulást.
- Rendben. Végezd el a dolgod ott, és nyomás haza. Megértetted?

Viki nem válaszolt. A vonal megszakadt. Még most sem akarta elhinni. Évek óta nem beszélt az anyjával. Olyan volt, mintha ráomlott volna a gyerekkor összes szorongása. Ugyanaz a parancsoló hang. Ugyanaz a stílus. Rendelkezik vele, az idejével, a sorsával, és még csak eszébe se jut megkérdezni, hogy van, és mit csinál.

A döntés felelősségét mindenesetre levette a válláról.

Később sokáig heverésztek az ágyban meztelenül, összebújva, és beszélgettek. Viki minden pillanatát élvezte. Diogo soha nem volt ennyire kedves és megértő vele eddig, és nehéz volt elképzelni, hogy ismét el fog távolodni, elérhetetlennek fog tűnni, tudatosan vagy ösztönből, de így tesz majd.

Otávia megkerülhetetlen ebben a történetben. Talán, ha Diogo nem szeretné. Valóban annyira szereti? Vagy csak kényelmes vele maradnia? Hiszen Otávia vonzó személyiség, csinos, magabiztos, és zajlik körülötte az élet, ráadásul biztos családi háttere van, pont olyan, amilyennek egy tipp-top feleséget képzelnek az férfiak. Ehhez képest Viki mégiscsak zavaros, bizonytalan és teljesen gyökértelen. Még azt sem tudja, mi lesz vele egy hónap múlva. Carlos szerelmes belé, őt nem riasztják ezek az akadályok. De Diogo talán elsősorban a kényelemre hajt. És Otávia mellett nem kell nagy döntéseket hoznia. Ráadásul eljátszhatja a jófiút, amit Vikinek már sose adhatna elő.

- Vitatkoztál Otáviával?
- Nem, semmi különös nem volt.
- Hogyhogy akkor mégis idejöttél? Azt hittem, kicsit sok lesz a szeretkezésből úgyis. Rég nem láttátok egymást.

Diogo felnevetett.

- Javíthatatlan vagy. Mindig hozzá hasonlítod magad.
- Dehogy. Csak csodálom, hogy ...
- Hogy ekkora az étvágyam?
- Aha.
- Jaj, te lány. Mióta tanulmányozod a portugálokat, és még mindig nem érted …
- Mit nem értek? Hogy imádjátok a nőket?
- Azt a részt már érted, szerintem. De az nem jutott eszedbe, hogy Otávia még mindig a jövendőbeli férjének tartogatja magát.
- Még mindig szűz?
- Az hát.

Viki kuncogott.

- Ezt tényleg nem gondoltam volna. Soha az életben.
- Miért? Az elveiről tudtál. Carlos biztos mondta.
- De melletted? Egy ilyen pasi mellett hogy maradhat valaki szűz? És te ezt hogy bírod elviselni?
- Látod, hogy. Így.

Diogo végigsimított Viki csípőjén.

- És ő elhiszi, hogy te hónapszámra nem szeretkezel, csak, mert vele nem lehet? Komolyan elhiszi?
- Nem tudom, mit hisz. De miért is ne gondolná? Ő mást ismer belőlem, mint te.
- És ki látja az igazit?
- Te többet tudsz rólam, bizonyos tekintetben. De az is én vagyok, akit Otávia lát. A teljes igazság pedig úgysem érzékelhető.
- Az bizony nem. Pedig izgalmas lehet a teljes igazság. Milyen ez a Diogo, amikor nem játszik semmilyen szerepet?
- Talán baromi unalmas, nem gondolod?
- Sok mindent gondoltam már rólad, de azt, hogy unalmas vagy, egyelőre kizárnám.
- Pedig unalmas is tudok lenni. Persze több időt kellene velem töltened ahhoz, hogy érzékeld.
- Szívesen kipróbálnám.
- Én is szívesen töltenék veled több időt. Hasonlít a stílusunk. Jól érzem magam veled. De nemsokára elutazol.
- Úgy tűnik, nincs más választásom.
- Ott van Carlos, mint választás. 
- Miatta nem akarok maradni.
- Biztos vagy ebben?
- Meglehetősen.
- És akkor is biztos leszel, ha én már nem leszek melletted? Ha hazamész, és belegondolsz, hogy elszalasztottad Carlost? Aki annyira odavolt érted?
- Nem tudom, mit fogok akkor érezni.
- Lehet, hogy bánod majd. Nem akarom, hogy miattam mondj le róla. Ha magad miatt mondasz le, mert szabad szeretnél lenni, és szívesen kipróbálnál még más férfiakat, akkor rendben van, tedd. De miattam ne.
- Olyan komolyan mondod ezt.
- Komolyan is gondolom. Lehet, hogy teljesen lelkiismeretlen nőcsábásznak nézek ki, de azért vannak elveim. Nem szeretek senkit becsapni.
- Nem érzem, hogy becsapnál.
- De te se csapd be önmagadat.
 

Mind a hárman kiszálltak. Otávia megfogta Viki karját.

- Kérlek, gondold át alaposan. Én tudok neked segíteni, még ezek után is. De nem vesztegetheted az időt.
- Miért akarod annyira, hogy visszamenjek Carloshoz?

Otávia eleresztette Viki karját. Diogo az autó mellett állt, és úgy tett, mintha rá akarna gyújtani. De aztán valószínűleg eszébe jutott, hogy leszokott.

- Én is szeretném tudni, miért akarod annyira – jegyezte meg Diogo.
- Mert ő szerelmes beléd. És jót akarok neki. Megérdemelné, hogy legyen valakije.
- Ha akarja, bármikor lehet valakije. Te is tudod.
- Ő téged akar.
- Megvolt rá a lehetősége, hogy maga mellett tartson.
- Rendben, Vick, nem erőltetek semmit. Üzensz valamit Carlosnak? Amit esetleg nem mertél személyesen elmondani?
- Milyen furcsa kérdés. Nem. Nem üzenek semmit.
- De még gondolkodsz? Vagy döntöttél?
- Még gondolkodom.
- Jól teszed. Ne siesd el. Ha meggondolnád magad, szólhatsz nekem ...
- Tavinha – vetette közbe Diogo –, most már tényleg hagyd abba. Ez teljesen bizarrul hangzik. Nincs semmi kifogásom a bizarr dolgok ellen, de azért ez még nekem is sok.
- Jól van már, abbahagytam. Szép hétvégét, Vick. Nem szólok egy szót se.

Nevetgélve szállt be a kocsiba. Viki nem várta meg, hogy az autó eltűnjön az utcasarkon, sietett fel a szobájába.

Örült az egyedüllétnek, és azzal ellentétben, amit a többieknek mondott, nem akart gondolkodni. Főleg azon nem, hogy mit kezdjen Carlossal. Először is lefeküdt, hogy végre kialudja magát. Mivel már túl késő volt ahhoz, hogy megvacsorázzék, mikor felébredt, az ilyen alkalmakra félretett készleteihez nyúlt. Édességet evett, meg gyümölcsöt. Belekezdett egy krimibe. Ha nem akart semmin gondolkodni, a krimik mindig hatásosan elterelték a figyelmét. Közben ment a tévé, bár nem figyelt oda rá. Mikor elálmosodott, egyszerűen eloltotta a lámpát, és egészen reggelig aludt.

Egész vasárnap ki se tette a lábát a hotelből. Nem volt kedve. Ködszitálós, furcsa idő volt. Krimiolvasás, filmnézés. Láblógatás. Mióta egyetemista lett, voltak hasonló hétvégéi, de sosem érezte, hogy ilyen könnyeden tudná viselni a magányt. Akkor mindig vágyott rá, hogy legyen valakije. Sőt, legtöbbször volt valaki, akire konkrétan is vágyott. Nem kellemes emlékek voltak ezek, bár a magányos filmnézésekre szívesen gondolt vissza. Olykor Katival fosztogatták a sarki videotékát, alig vittek vissza egy filmet, már hoztak is másikat. Vizsgaidőszakban tanulás helyett kiváló program volt. Érdekes, most Kati kicsit hiányzott is neki. Talán ő volna az egyetlen, aki nem ítélné el. Akivel őszintén beszélhetne.
Valamikor este hét felé csöngött a telefon. Talán megint São? Egészen megfeledkezett róla. Lehet, hogy megtudta, mi történt Carlos és közte? De kitől? Csak nem Carlostól? Ez elég abszurd ötlet. Esetleg Otávia mondta el neki? Nem volt kedve beszélni. Senkivel. De a telefon makacsul csengett. Na jó, akkor felveszi.

Diogo volt az. A recepcióról hívta.

- Van kedved elmenni vacsorázni?

Viki nem akarta elhinni, hogy Diogo azonnal hozzá jött, miután elbúcsúzott Otáviától. Mert remélhetőleg elbúcsúzott.

- Egyedül vagy?
- Persze.
- Nem akarsz feljönni?
- Jó ötlet ez? Pletykálni fognak rólad.
- Nem érdekel.
- Rendben, nagy kislány vagy.

Két perc múlva Diogo ott volt a szobában.

Nem magyarázkodtak, nem kezdtek el beszélgetni, csak egymásnak estek. Mintha rég nem szeretkeztek volna. Ezúttal Diogo nem módolt ki semmit, nem próbálta hosszan hergelni a lányt, nem tartotta vissza magát, csókolni, ízlelni akarta, és birtokba venni. Olyan gyengéd, és olyan intenzív szeretkezés volt, hogy Vikinek kicsordult a könnye, mikor a férfi elélvezett.

- Majdnem sikerült? - kérdezte Diogo. - Úgy éreztem, közel vagy hozzá.
- Fizikailag nem, lelkileg voltam közel hozzá.

A férfi megsimogatta az arcát.

- Neked szerelemre van szükséged, nem rám.
- Ne mondd ezt, kérlek – felelte Viki, és tovább szivárgott a könny a szeméből.
- Miért ne? Ha ez az igazság. Legalább mi ketten ne hazudjunk egymásnak.

Megkönnyebbülés volt, mikor Carlos bejelentette, hogy még aznap délután hazautazik vonattal. Otávia ellenkezett, pedig pontosan tudhatta, hogy Carlos miért döntött így. Volt idejük megbeszélni, míg Diogo komótosan végigvezette a házon Vikit, és egy kicsit meg is cirógatta. De Otávia nem az a fajta volt, aki egykönnyen feladja, és bosszantotta Carlos rezignáltsága. Nem tudta elképzelni, hogy egy újabb együtt töltött éjszaka mind Viki, mind a fiú számára kínos volna.

Valójában nem is egyeztek meg semmiben. Carlos kerülte Viki tekintetét, a lány azonban érezte, mennyire figyeli, amikor azt gondolja, hogy ő nem vesz róla tudomást. Amíg együtt voltak négyesben, csak arra tudott gondolni, hogy természetesen kell viselkednie Diogóval. Ha feltűnően hideg vele, az ugyanannyira gyanús, mintha különösebben kedveskedne. De hogy legyen az ember mesterségesen természetes? Otávia gyanútlannak tűnt, talán, mert annyira meg volt győződve saját varázslatosságáról, hogy még csak fel sem merült benne, mi minden történhetett a mérnök és a magyar lány között. De Carlos találgatott. Vagyis Vikinek erősen ez volt a benyomása. És nagyon kellemetlennek érezte a helyzetet.

Mindannyian kikísérték Carlost a pályaudvarra, de leginkább Otávia sürgölődött körülötte. Aztán, mikor befutott a vonat, Carlos maga kérte, hogy ne várják meg az indulását. Már így is elég időt vesztegettek rá. Viki azonnal vissza akart menni a hotelbe, csak Otávia csacsogását ne kelljen hallgatnia. De nem menekülhetett előle. A kocsiban a lány hátra ült, Viki mellé, és egyenesen rátámadt.

- Vitória, mi a bajod? Így megalázni Carlost! Ezt sose gondoltam volna rólad. Alig sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön el, kérjen bocsánatot. Mert nyilvánvaló volt, hogy te nem leszel rá hajlandó. Erre elküldöd. Beletaposol.

Mielőtt Viki válaszolhatott volna, Diogo szólalt meg:

- Tavinha, ezt ne csináld. Ne avatkozz bele. Az ő dolguk.
- Nem, Diogo, nem csak az ő dolguk.
- De. Ha Vick nem akar megbocsátani Carlosnak, úgyse tehetsz semmit.
- Én nem nyugszom bele.
- Ne légy kislány. A világ nem úgy működik, ahogy te fütyülsz.
- Hagynád, hogy Vitória is szóhoz jusson? – vágott vissza Otávia a férfinak.
- Itt se vagyok. Beszéljetek. Én majd játszom a néma sofőr szerepét.

- Nehogy miattam veszekedjetek.
- Ne aggódj, nem fogunk – nyugtatta meg Otávia –. Viszont elmondhatnád, hogy mi volt ez. Miért rúgtad ki Carlost?
- Nem rúgtam ki. Csak időt kértem tőle.
- Ja, ezt a szöveget ismerem. Minden hülye amerikai filmben így kódolják a szakítást.
- Szakítani azzal lehet, akivel együtt vagy. Én már nem voltam együtt Carlossal. Előzetes bejelentés nélkül felbukkant. Nem számítottam rá. Színleltem volna, hogy hirtelen minden rendben? Semmi sincs rendben.
- Mi történt veled három hét alatt? Te bepasiztál?

Viki vérnyomása hirtelen megugrott. És Otávia merőn figyelte az arcát. Most tagadni, simán tagadni nem szabad. Diogo is gyanús lenne, ha éppen ebben a pillanatban szólalna meg.

- Be – válaszolta Viki. – Volt egy kalandom.

Vajon Diogo most azt hiszi, hogy mindent bevall? A férfi rezzenéstelenül vezetett. Csönd volt, csak a halk motorzúgás hallatszott.

- Csak nem várod, hogy elmeséljem? – kérdezte Viki.
-  A fenébe, ezt Carlosnak is bevallottad? – firtatta Otávia.
- Nem. De megsejtette. És állítólag nem csinál belőle gondot.
- Ő nem csinál belőle …? – Otávia hangja elbicsaklott. – Ez meglepő. Persze, ha valami jelentéktelen ügy ...

Viki érezte, hogy most ő van nyeregben. Otáviának is van takargatnivalója.

- Jelentéktelen – mondta Viki. – Ha annyira akarod tudni, egy itteni grafikushallgató volt. Semmi különös. Csak kicsit szórakoztunk. Lerajzolt. Ez a csajozási stratégiája.
- Hát, örülök, hogy semmi fontos – bólogatott Otávia. – De akkor miért rúgtad ki Carlost?
- Nem rúgtam ki, már az előbb is említettem.
- Mit akarsz? Hogy a földön csússzon előtted?
- Dehogy. Egyáltalán nem akarok semmit.
- Tőle, vagy úgy általában?
- Most rá értettem.
- Ha jól értelek, nem rúgtad ki ugyan, de nem is akarsz tőle semmit.
- Ez a pillanatnyi állás.

Viki kényelmesen hátradőlt, és kinyújtotta a lábát. Arra gondolt, hogy mindjárt odaérnek a hotelhez, és senkit nem kell majd elviselnie. Egyedül lesz. Persze Diogót szívesen látta volna, de hétfőn úgyis találkoznak. Jó lesz végre aludni egy nagyot.

- És miben maradtatok? – kérdezte Otávia.
- Semmiben. Csak annyit mondtam neki, hogy át kell gondolnom.
- Azt hiszed, majd ölbetett kézzel fog rád várni?
- Nem. Vagyis nem tudom.
- Nem fog. Szerintem nem. Nem szabadott volna megaláznod.
- Nem aláztam meg.
- Lányok, megérkeztünk – jelentette be Diogo.

Együtt mentek reggelizni, noha Carlosnak elvileg nem lett volna szabad, hiszen nem fizetett be, Viki már tudta, hogy a személyzet ebből nem csinál gondot. Ismert mindenkit. Mikor kifelé tartottak az ebédlőből, a recepciós fiú intett Vikinek. Telefon. Otávia volt az. Csinálhatnának-e közös programot, ő úgy szeretné. Már ki is gondolta, hogy a tengerparton sétálnak egyet, fürdőruha persze mindenképp kellene, hátha van kedvük  megmártózni. Diogo értük meg fél órán belül, ha rendben van.

Viki megkérdezte Carlostól, van-e kedve. Neki nem volt, de minden jobbnak tűnt, mint kettesben maradni és vitatkozni. Olyasmin, amit még nem tudott volna eldönteni. És láthatja Diogót. Hogy ez mennyire jó, az persze kérdéses. Lehet, hogy szenvedni fog tőle, sőt, biztos. Carlos azonban bólintott. Legyen. Menjenek a tengerpartra. Talán Otáviától várt tanácsot, vele akarta megbeszélni, hogy mit kezdjen a váratlan helyzettel, amelybe félig-meddig a volt barátnője kormányozta.

Diogo egyedül jött értük, Otáviának volt valami elintéznivalója, vagy csak tovább akart készülődni, ez nem derült ki. A férfi nem ismerte Carlost valami jól, ezért kézenfekvő volt, hogy őt kérdezgesse teljesen mindennapi dolgokról. Viki hagyta, hogy Carlos üljön a sofőr mellé, és hálás volt azért a nyugalomért, amelyben a hátsó ülésen része lehetett. Hihetetlen volt számára, hogy ezzel a két férfivel ő többször is szeretkezett, sőt, van egy másik nő is, akit mindketten behatóan ismernek, most mégis teljes lelki nyugalommal beszélgetnek, és talán eszükbe sem jut a helyzet furcsasága.

Először Diogóékhoz mentek, abba a bizonyos családi házba a gazdagok negyedében, ahol Viki sosem járt, sőt, még csak eszébe se jutott, hogy valaha beteheti oda a lábát. Valami modern, csillogó-villogó házat képzelt, de a valóság teljesen más volt. Magas kőfalak mögött bújt meg egy a XIX. századi villa, volt az egészben valami elegáns hanyagság, de korántsem hagyták úgy lepusztulni, mint azt a lisszaboni udvarházat, ahol Portugáliába való érkezése idején lakott. Ezt a kertet és házat rendesen gondozták, de hagytak benne helyet a természetnek is. Medence nem volt, de kis tavacska igen, és talán évszázados fák. Otávia a tó szélén üldögélt a reggelije mellett. Fürdőruhában volt, amelyre hanyagul felvett egy rövid köntöst, de úgy, hogy az talán izgatóbbnak hasson, mintha csak a bikini volna rajta. „Ügyes” – gondolta Viki. – „Garantált, hogy mindkét pasi Otávia köntösének a nyílásába bámul majd egész idő alatt.”

- Meg akarjátok nézni a házat? – kérdezte Otávia Carlost és Vikit a kötelező puszilkodás után. Mintha ő lenne a háziasszony. Pedig ugyanolyan vendég, mint bárki más.
- Nem kötelező ám – mondta Diogo. Nem várom el se azt, hogy megnézzétek, se azt, hogy ájuldozzatok tőle. Nem az én érdemem, hogy ez a ház létezik, és az sem, hogy olyan, amilyen. Szóval, hagyhatjuk későbbre is, vagy passzolhatjátok.
- Én kíváncsi vagyok – mondta Viki. Már kívülről is nagyon tetszett neki, amit látott. Ráadásul minden érdekelte, ami Diogóval volt kapcsolatos, természetesen a szülei háza is.
- Én most inkább itt ücsörögnék egy kicsit.

Viki hálás volt ezért Carlosnak. Bár sejtette, hogy a fiú csak zavartalanul akar beszélni Otáviával. Nagyszerű, mindenki megkapja, amit szeretne. Vagyis beszélhet azzal, akivel beszélnie kell.

Diogo betessékelte Vikit a házba, és megígérte Carlosnak, hogy küldet neki egy frissen facsart narancslevet. Azt Viki is kapott mindjárt a konyhában egy nagyon szimpatikus idősebb asszonytól, aki örök időktől fogva ott szolgálhatott már a házban.

- A szüleid nincsenek itthon? - kérdezte Diogótól.
- Nincsenek, ne aggódj. Elutaztak. Rengeteget utaznak. Élik az életüket. Szerintem jól is teszik.
- Persze. Akkor csak ti vagytok itt, Otáviával?
- Egy ilyen házban mindig vannak alkalmazottak is.
- Itt is laknak?
- Igen.
- Engem zavarna, azt hiszem.
- Én megszoktam.
- Jó, de – Viki elharapta a szót. Nem, Otáviáról, és az ő szexuális életéről nem fognak beszélni. – Hagyjuk.
- Rendben. Ha jól sejtem, inkább Carlosról akarsz beszámolni.

A lány bólintott. Közben lassan sétáltak a házban, és Viki úgy tett, mint aki tüzetesen megnéz egy-egy részletet, de igazából nem arra figyelt, amit látott. Várta, hogy Diogo tegyen valami kis mozdulatot, pedig tudta, hogy nem szabadna, itt nem. Ki tudja, mikor bukkan fel egy alkalmazott. Nem szeretne így élni, állandóan idegenek szeme előtt.

- Jól sejted. Szeretném hallani a véleményedet.
- Kibékültél vele? Mert nem az volt a benyomásom.
- Nem, nem békültem ki vele. Fogalmam sincs, hogy vissza akarok-e térni hozzá.
- Ő erre kért? Hogy térj vissza hozzá?
- Igen.
- Akkor csak rajtad áll. Szereted vagy sem? Ezt talán nem nehéz eldönteni.
- Szerinted, ha egyáltalán kételkedem benne, akkor már nem szeretem? Vagy ez lehet átmeneti állapot?
- Nem tudom. Ha még haragszol rá, akkor lehet, hogy ez az érzés homályosítja el a szeretetedet.
- Nem, már nem haragszom rá. Kicsit meg is könnyebbültem, hogy vége lett. Persze nem akkor rögtön. De utólag.
- Ez különös. Miért könnyebbültél meg?
- Nem tudom. Talán csak utólag értettem meg, hogy mennyire fojtogatott a szerelme. Mindig arra vágytam, hogy így érezzen valaki irántam. Akit én is tudok szeretni. És élveztem, amikor benne voltam. De kicsit nyomasztott is.
- Márpedig a szenvedélyes szerelem ilyen. Mindent akar. Legfőképp ki akar teljesedni. Nem elégszik meg félmegoldásokkal.
- És te? Hiszen te is szerelmes vagy Otáviába. Mégsem akarsz mindent. Vagy tévednék?
- Nem tévedsz. Otávia iránt inkább szeretetet érzek. Nem szenvedélyes szerelmet. Azt nem akarok többé.
- Miért nem? Nem volt jó?
- Jó volt, amíg mindketten egyformán akartuk. De túlságosan függővé tesz. Szívesen gondolok vissza rá, de nem akarom újra átélni.
- De szomorú ez.
- Ugyan. Mosolyogni kell rajta. Te viszont túl fiatal vagy még ahhoz, hogy lemondj a szerelemről. Meg kell élned, ki kell élvezned, még akkor is, ha kicsit ijesztő a sodrása. Hidd el, hogy ezt nem szabad kihagyni. Persze nem biztos, hogy Carlos a megfelelő alany erre. Ne próbáld meggyőzni magad arról, hogy Carlos az. Egyáltalán semmiről ne akard meggyőzni magad.

Viki úgy érezte, könnybe lábad a szeme. Ezt a férfit lehetne szeretni. De nem szabad. És ez fáj.

Ezt a kérést visszautasítani durvaság lett volna. Mintha irtózna Carlostól. Nem erről volt szó, persze, de nem kívánta a közelségét, nem abban a pillanatban. Mégis hagyta. Kicsit kényszeredetten, mereven, nem fészkelődött bele az ölelésbe, nem tett egyetlen mozdulatot sem, amely arra utalt volna, hogy ő is akarja.

Sokáig feküdt ébren, kényelmetlenné vált testhelyzetben, attól félve, hogy ha elkezd mocorogni, Carlos kezdeményezésnek veszi. Aztán, amikor már biztos volt benne, hogy a fiú elaludt, úgy, ahogy volt, fürdőköpenyestől, óvatosan kikászálódott az ágyból, és kiment az erkélyre. Először csak ácsorgott, aztán kivitt egy széket. Leült, a lábát feltette a korlátra.

Diogóra gondolt. Az irodára. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy a férfi azóta már Otáviával is szeretkezett. Persze semmi sem biztos. De elég valószínű. Rossz érzés volt, mégse bánta, amit délután művelt. Olyasmire volt képes, amit eddig elképzelni se tudott volna magáról, és ez rengeteget jelentett a jövőre nézve. Minden egyes Diogóval való találkozás, beszélgetés, szeretkezés egyre jobban növelte a magabiztosságát, noha mellette még mindig kislánynak érezte magát. Viszont félt, hogy azt a nagy érzelemtömeget, amelyet korábban Carlosra irányított, Diogóra fogja átruházni.

Carlos. Vajon miért ennyire megértő? Honnan szedte, hogy valaki mással akadt dolga? És miért nem féltékenykedik? Ő akkor sem omlott volna a nyakába, ha nincs ez a Diogo-féle affér. Túlságosan dühös volt rá. Nem ment volna egyik pillanatról a másikra a megbocsátás. Nem azért ilyen megértő Carlos, mert neki is vaj van a fején? Otávia és ő, sülve-főve együtt. Kísértésbe is eshettek. Ha nem is jutottak el a szexig, de valami csak történhetett köztük. Lehet, hogy Diogo csak önmagát csapja be, ha azt gondolja, hogy Otávia nem csalná meg semmi áron. Vagy csak neki nem akarta bevallani, hogy ilyesmit sejt. Lehet, hogy olyan nagyon nem is zavarná. Ameddig nincs bizonyosság, addig nincs fájdalom. Ez is egyfajta filozófia.

Végül is Otávia visszahozta neki Carlost. Ezek szerint vagy ő nem akart ismét összejönni vele, vagy Carlos döntött úgy, hogy nem kell neki Otávia. Persze, ha egyáltalán felmerült a visszarendeződés lehetősége. Ez se fog soha kiderülni. Ha elkezdené Carlost faggatni, az visszaüthetne rá. Semmi köze ahhoz, amit Carlos a szakításuk alatt művelt, ahogy a fiúnak se az ő viselt dolgaihoz. Eddig rendben, ha hallgatólagosan megegyeznek ennyiben. De mi lesz tovább? Mi lesz velük, kettejükkel?

Hajnalban feküdt vissza, miután hálóinget és bugyit vett magára. Az ágyban Carlostól a lehető legmesszebb húzódott. Nem akart félreértéseket ébredéskor.

Az éjszakázás hatására aztán jó sokáig aludt. De úgyis szombat volt, nem sietett sehová. Mikor felébredt, a fiú éppen zuhanyozott. Viki a bejárat melletti egészalakos tükörbe nézve kicsit megigazította a haját, kitörölte az álmot a szeméből. Aztán kiment az erkélyre megint. Jólesett volna egy kávé. Jó lett volna egyedül lenni.

- Hogy aludtál? - kérdezte a fiú, mikor odalépett hozzá. - Szabad a fürdőszoba.
- Sokáig nem tudtam elaludni.
- Sajnálom. Gondolkodtál? Jutottál valamire?
- Gondolkodtam, de még nem jutottam semmire.
- Segíthetek a döntésben?
- Nem lennél valami pártatlan tanácsadó.
- Azt valóban nem ígérhetem.
- Nézd, Carlos, ne siettess. Erre az egyre kérlek. Neked könnyű. Te tudod, mit akarsz. És nem kell feladnod az eddigi életedet. Amit kérsz tőlem, az pedig mégiscsak erről szól.
- Nem kérem, hogy feladd az eddigi életedet. Ha haza akarsz menni, attól még maradhatunk együtt. Valahogy megoldjuk.
- Távkapcsolatra gondolsz?
- Még az se kizárt.
- Szerinted működhet az ilyesmi? Egyikünknek sincs pénze, hogy ide-oda utazgasson. Ráadásul nekem szállásom sincs otthon. Semmim.
- Vick, csak akarni kell. De rajtad nem látszik, hogy akarnád.
- Jó, ebbe most ne menjünk bele. Inkább lezuhanyozom.
- Megint kitérsz.
- Időt kértem. Megadod? Vagy most döntsek, hálóingben, mielőtt még fogat mostam volna?
- Nagyon kemény vagy. Nem szeretsz már? Erre olyan egyszerű válaszolni.

Vikit bosszantotta a kérdés. Bosszantotta, hogy Carlos most kiszolgáltatja magát neki. Nem akarta ilyennek látni.  

- Tegnap már mondtam, hogy zavarosak az érzelmeim. Ennél többet most ne kérdezz. Kérlek.
- Jól van – sóhajtott a fiú. - Megértettem. Nem kérdezek. Másra számítottam, de ez van. Biztos én vagyok a hülye. Először telefonálnom kellett volna. Hogy egyáltalán akarsz-e látni.

Viki nem felelt, inkább elment zuhanyozni.

Jelentéktelen dolgokról társalogtak egy ideig, ide-oda sétálgatva, megittak egy italt, de aztán muszáj volt eldönteniük, hol tölti Carlos az éjszakát. Viki megismételte az ajánlatát,  és a fiú elfogadta. Zavarban voltak, mintha még soha nem lettek volna kettesben egy szobában. Viki kínosan kerülte, hogy a fiúhoz érjen, nehogy az félreértelmezze a helyzetet. Ott volt rajta Diogo illata, még az ő simogatását érezte a bőrén, attól tartott, hogy Carlos észreveszi rajta, és minden kiderül. Azonnal elment zuhanyozni, jó sokáig folyatta a meleg vizet, gondolkodott.

Ha józanul nézi a dolgok állását, be kell vallania magának, hogy Diogóval nincs jövő, nincs perspektíva. Felkavaró kaland, amely megváltoztatta nőként, de kapcsolat nem lesz belőle. Mégis, ha Diogóval most vége lenne, akkor mennyi mindent szalasztana el! Mennyi mindent szeretne még megtanulni tőle! Carloshoz visszatérve ez a folyamat abbamarad. Képes lenne Carlos hasonló varázslatokra? Lehet vele beszélni erről? Mindig azt szajkózzák, hogy csak őszintén kell egymással beszélni, kimondani, mire vágyunk. De Viki úgy érezte, ez a legritkább esetben működik. Túl sok a sérülési lehetőség. Túl sok a  félreértés. Lehet, hogy Carlosnak is jobb lenne, ha megtapasztalná, milyen egy érettebb nő. Aki megtanítaná szeretkezni. Utána igen, utána biztos nagyszerűen lehetne vele élni. A kérdés csak az, hogy most, ebben a pillanatban, ha egymáshoz kötik a sorsukat, nem ítélik-e magukat tudatlanságra?

A másik probléma Carlos féltékenységében rejlik. Lehet, hogy ez bizonyos pillanatokban még tetszett is Vikinek, mert imponált neki, hogy ennyire kellhet. Hogy ennyire birtokba akarják venni. De időközben rájött, hogy ez fojtogató. Hogyan lehetne ráadásul ezt is tisztázni? Főleg anélkül, hogy Carlos ne sejtse meg, mi minden történt azalatt az idő alatt, amíg nem látták egymást.
Mikor Viki visszament a szobába, a fiú a fotelben ült. Tévét nézett. De azonnal kikapcsolta. Mint akit rajtakaptak valamin.

- Nyugodtan nézz, amit akarsz – mondta a lány. Valójában még hálás is volt a tévének, mert elvonhatta volna mindkettejük figyelmét.
- Nem volt érdekes. Marhaság lenne most tévét nézni. Mikor végre együtt vagyok veled.
- Nagyon fáradt vagyok, Carlos. Inkább lefekszem.
- Hiányoztál. Nagyon hiányoztál. Már előbb lépnem kellett volna. De nem bírtam magam rávenni.

Viki felsóhajtott. Miért karja mindenáron most megbeszélni?

- Nem halaszthatnánk ezt későbbre?
- Miért térsz ki előlem? Valami történt időközben? Furcsán viselkedsz. Mintha már nem lenne neked fontos.

Vikinek összeszorult a gyomra. Nem lesz ez így jó. Nagyon nem lesz jó.

- Egyszerűen csak időt kérek, egy kis időt. Elszoktam a gondolattól. Mesterségesen visszaszorítottam magamban, amit irántad éreztem.
- Éreztél? Már nem érzel?
- Nem tudom, mit érzek. Teljes kavarodás.
- Nem vagy már szerelmes? Ilyen gyorsan túlléptél rajtam? Ezt nem tudom elhinni.
- Ne csináld ezt velem, Carlos, minden szavamba belekötsz.
- Csak figyelek arra, amit mondasz.
- Igen, néha túlságosan is. Mint egy inkvizítor. Szerinted ez jó alap egy kapcsolathoz? Állandóan a másik szavait vizslatni?

A lányt bosszantotta, hogy megint elkezdtek vitatkozni, főleg úgy, hogy ő szeretett volna elzárkózni a beszélgetés elől. Lehet, hogy megint az lesz a vége, hogy Carlos elrohan. Ha úgyis ez a mániája.

- Vick, ne csúsztass. Ez így … Nem vagyok inkvizítor, basszus.

A lány végigdőlt az ágyon. A hotel fürdőköpenyében volt.

- Elájulok a fáradtságtól, Carlos, hagyjuk ezt a vitát. Kérlek.
- Mégis, mikor akarod folytatni?
- Talán holnap. Nem tudom.

Carlos előrehajolt a fotelben, és megérintette Viki lábát. Bátortalan kísérlet volt a simogatásra. A lány elhúzódott.

- Nem is érhetek hozzád?
- Jobb, ha ezzel még várunk. Amíg nem tisztáztuk, ki mit akar a másiktól.
- Számomra világos, hogy én mit akarok.
- De számomra nem.
- Veled történt valami. Biztos vagyok benne.
- Carlos, hagyjuk ezt.
- Ne hagyjuk. Itt vagyunk, egy nyugodt, kellemes helyen. Régen nem láttuk egymást, 300 km-t utaztam, hogy beszéljünk. És te most arra hivatkozol, hogy álmos vagy. Ez szerinted mennyire logikus? Erre csak egyetlen magyarázat lehet.
- Tényleg? Ennyire biztos vagy benne, hogy erre csak egyetlen magyarázat lehet?

Viki mélyen elpirult közben, de igyekezett úgy helyezkedni az ágyon, hogy Carlos ne lássa az arcát. Akkor tényleg nem lenne képes meggyőzően hazudni. Milyen abszurd helyzetbe sodorta magát ezzel a Diogo-üggyel! Olyan ez már, mint az ősbűn, soha nem moshatja le magáról. És bevallani se vallhatja. Hogy kezdheti így újra Carlossal?

- Vick, én nem vitatkozni akarok. És nem is vádolni téged valamivel. Gondolom, bepasiztál. Nem, ne mondj semmit. Megértem. Azt gondoltad, végleg szakítottunk, szomorú voltál, nem bírtad ki. Felszedtél valakit. De azt nem hiszem, hogy ennyi idő alatt valami komolyabb alakult volna ki egy itteni srác és közted.

Viki megdöbbent. Carlos ráérzett az igazság egy részére, és nem dühöng? Nem féltékenykedik? Nem tartja elfogadhatatlannak, amit tett? Nem tudott mit mondani. Némán feküdt az ágyon, a karjával eltakarta a szemét, mintha zavarná a fény.

- Vick. Ugye, ez történt?
- Muszáj most ilyen elméleteket gyártanod?
- Mondtam, hogy megértem.
- De megértő lettél hirtelen. Ez nem az a Carlos, akit ismerek. Aki kirúgott egy semmiség miatt.
- Nem rúgtalak ki.
- Én úgy éreztem.
- Már bocsánatot kértem.

A lány sarokba volt szorítva. Carlos nem féltékenykedik, sőt, bocsánatot kér. Mit találhatna még ki? Kerekperec megmondhatná, hogy nem akar tőle semmit, de ez nem volna igaz. Még nem döntötte el, hogyan tovább.

- Akkor most mit akarsz hallani? - kérdezte a fiútól, mélyet sóhajtva, mint aki megadja magát.
- Ha nem akarsz beszélni, megértem. De hadd öleljelek át. Kérlek. Nem nyúlok hozzád, nem szeretkezünk, ha nem akarod.

A következő poszt péntek reggel jelenik meg. Elnézést kérek mindenkitől.

Carmesina

Viki még jó félórát maradt az irodában, és akkor is csak félve merészkedett elő. Hátha rajtakapják a hazugságon őt is, meg Diogót is. Persze a többiek nem voltak már sehol. Nem akart „hazamenni” a hotelbe, előbb le kellett csillapodnia. Remélte, hogy Otáviáék nem sokáig várakoznak, inkább elmennek hármasban vacsorázni. Diogo mindenesetre ezt fogja szorgalmazni, abban biztos volt. Most Diogóra hárul a nehéz szerep, bár lehet, hogy neki nem is jelent problémát a váltás, csak így, egyik pillanatról a másikra.

Találomra elindult a cégtől, a hotellel ellenkező irányban. Emlékezett rá, hogy valahol, egy teljesen valószínűtlen helyen van egy mozi. Hátha épp játszanak valami neki valót, azt sem bánja, ha nem neki valót. Majd ül a sötétben, és gondolkodik. Szerencséjére nem kellett sokat várnia a filmre. Összesen hárman voltak kíváncsiak a francia alkotásra. Kicsit elterelte a figyelmét a történet, de nem tudott egészen belemerülni.

Mikor kijött a moziból, még mindig úgy érezte, nincs elég késő. De inkább elindult a hotel felé, lesz, ami lesz. A recepción gond nélkül túljutott, azt hitte már, holnapra halaszthatja a kellemetlennek ígérkező jeleneteket, mikor észrevette Carlost. Épp abban a pillanatban állt fel, a kezében hátizsák. Egyedül volt. A jelek szerint még csak egy ásványvizet sem rendelt. Ki tudja, mióta üldögélhetett ott. Viki egyszerre megsajnálta. Mintha fogyott volna, pedig nem nagyon volt miből. Gyűröttnek tűnt.

- Szia, Vick.
- Szia.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam előre. És csak így rádtörök.
- Semmi gond.
- Nem akartam ezt telefonon intézni.
- Leülünk?
- Talán inkább sétáljunk. Ha nem bánod. Sokat ültem.
- Én is. Akkor sétáljunk. Van itt egy park.

Egy ideig némán mentek egymás mellett. Szinte mereven. Lehet, hogy a sétálás mégse volt jó ötlet, mert így kényszeredettebbé vált a helyzet.

- Vick, mindketten hibáztunk – szólalt meg hirtelen Carlos a lány felé fordulva. – Beismerem, hogy én is túlreagáltam a dolgot. De ha te is úgy gondolod, átléphetnénk ezen. Nem akarom, hogy hazamenj.

Viki a földet nézte. Azt, hogy Carlos egyáltalán hajlandó volt beismerni, ő is tévedett, és, hogy emiatt eljött idáig, nem hagyhatta figyelmen kívül. De ahhoz sem volt kedve, hogy a nyakába boruljon.

- Nem tudom, mit mondjak, Carlos. Gondolkodnom kellene ezen. Így hirtelen … Megleptél.

A fiú arca elsötétült. Viki érezte, hogy most nagyon óvatosnak kell lennie, ha nem akarja végképp vérig sérteni. Carlos talán úgy képzelte, hogy elég ennyit mondania, és szent lesz a béke. De nem így volt, nem lehetett így. Részben persze Diogo miatt. Viki megváltozott a férfi hatására. Nem ugyanaz a nő volt már. Vagyis nem ugyanaz a lány. Sokkal inkább nőnek érezte magát, mint Carlos mellett. Néhány órával korábban addig számára elképzelhetetlen erotikus jelenetet adott elő. Ezt nem lehetett egyetlen gyenge bocsánatkéréssel eltörölni. Bár, ha jobban belegondolt, Carlos igazából nem is kért bocsánatot.

- Akkor most mi legyen? - kérdezte a fiú.
- Aludjunk rá egyet szerintem. Hol szálltál meg?

Ez rossz kérdés volt, Viki abban a pillanatban érezte, ahogy kimondta. Carlos nyilvánvalóan arra számított, hogy az ő szobájában alszik majd, az ő ágyában. A tervben nem szerepelt az elutasítás, mint opció.

- Majd keresek valamit magamnak.
- Ne hülyéskedj. Ott a négycsillagos szobám, egy hatalmas ággyal. Ez a minimum, hogy meghívlak.

Ez is nagyon rosszul hangzott. Mintha hencegne a négycsillagos hotellel. A hatalmas ággyal, amely pont a Carlos által nyújtott egyszemélyes, szűk kis ágy ellentéte.

- Utálom, ha valakinek a terhére vagyok – jegyezte meg Carlos. - Azt hiszem, mégiscsak jobb lesz egy kétcsillagos. Az való nekem. Egyáltalán, hülye ötlet volt idejönni. Nagyon hülye ötlet. A francba.
- Carlos, nem. Én is szeretném tisztázni. De neked volt időd felkészülni erre a beszélgetésre. Nekem meg nem. Én nem gondoltam, hogy látlak még az életben.
- Hazamentél volna úgy, hogy egy szót se szólsz?
- Úgy éreztem, nem vagy többé kíváncsi rám. Mi mást tehettem volna? Eljöttem.
- Kiakadtam. Olyankor megesik, hogy eltűnök pár órára. Le kell higgadnom. Aztán rendbejövök.
- És én ezt honnan tudtam volna szerinted?
- Akkor is hagyhattál volna valami üzenetet.
- Gondoltam rá. De aztán … mégsem.
- Jó nagy hülyék vagyunk.

Ezen mindketten elmosolyodtak. Kicsit oldódott köztük a feszültség.

- Vacsoráztál már? - kérdezte Viki.
- Igen. Otáviával meg Diogóval.

Viki meglepetést színlelt.

- Otávia is itt van? Együtt jöttetek?
- Ő hozott el kocsival.
- Vagy úgy.

„Az ő ötlete volt, hogy elgyere?” – kérdezte volna Viki a következő pillanatban, de inkább hallgatott. Nem lenne jó a másik lányt belekeverni ebbe a beszélgetésbe. Mindazonáltal teljesen biztos volt benne, hogy Carlost Otávia beszélte rá erre az útra.

Gyorsan ki kellett találniuk valamit. Egyikük sem akarta, hogy Otávia tudomást szerezzen Viki jelenlétéről az irodában, tehát úgy egyeztek meg, hogy Diogo lemegy a portára, távozik a kedvesével, Viki pedig vár tíz percet, csak akkor hagyja el az épületet. A lány idegességében meg volt róla győződve, hogy Otávia vagy bárki más azonnal megérezné a szeretkezés jellegzetes illatát, ha belépne az irodába. Nem, mintha a portás felengedne bárkit, aki nem tartozik a céghez.

- Remélem, Otávia nem nagyon szagolgat majd. Én úgy érzem, belőlem árad az illatod.
- Látod, erre a cigi kiválóan alkalmas volt – jegyezte meg Diogo -, elnyomta a szexszagot. Nem lenne rossz elszívni egy szálat.
- Mi mindenre jó a cigaretta.
- Ugye, ugye … Én meg leszoktam.
- Szőke hajszálak nincsenek rajtad?-
- De, biztos. Megnéznéd?

Viki elnevette magát.

- Vígjátéki helyzet. Bár egy kicsit erőltetem a röhögést.
- Mennem kell, Vick. Sajnálom. Jó lett volna még folytatni.
- Biztosan jó lesz Otáviával is.
- Ne kínozd magad azzal, hogy erre gondolsz, jó?
- Jó.
- Megpróbállak megkímélni attól, hogy hármasban kelljen sétálgatnunk, de nem tudom, sikerül-e.
- Jé, te ezen aggódsz?
- Nem aggódom, csak ismerem Otáviát, és ismerlek téged is. Senkinek se lenne kellemes.
- Az biztos. Na, menj. Tíz perc múlva én is indulok.
- Addigra már felszívódtunk. Csók.

Viki kiment a mosdóba. Különösen csöndes lett körülötte minden, szinte teljesen elhagyatott volt az épület. Tán a biztonsági őr járkál még valahol. Na, meg a portás ül a fülkéjében. Otávia most biztosan vacsorázni akar majd. Aztán, ennyi távollét után, mi mást, mint szeretkezni. Persze, ha minden simán megy, és nem kezd el féltékenykedni.

Lassan teltek a percek. De Viki nem akart előbb indulni, sőt, a tíz perc még kevésnek is tűnt, mi van, ha Otávia nem bír elszakadni a portástól, akivel beszélgetésbe elegyedett? Az nagyon kellemetlen lenne, ha emiatt botlanának egymásba. Főleg azután, hogy Diogóval megegyeztek: ha Otávia kérdezné, ő, Viki már korábban elment az irodából.

Ismét megszólalt a telefon. Viki nem tudta, felvegye-e. Biztos nem is neki szól. De mi van, ha mégis? Habozott egy ideig, aztán felvette.

- Vick, Carlos is itt van – szólt bele Diogo. Egy kicsit se hallatszott idegesnek, Viki viszont úgy érezte, hirtelen magasba szökik a vérnyomása.
- Micsoda? Hogy lehet az?
- Gondolom, ki akar veled békülni.
- Mit mondtál neki?
- Azt, hogy már rég elmentél. Úgyhogy most Otávia a hotelhez akar hajtani, hogy megkeressünk.
- Uramisten.
- Le kell tennem, indulunk a hotelhez.
- De nem fogtok ott találni.
- Persze, hogy nem. Szerintem egyhamar ne is menj haza. Vagyis te tudod, nem akarok tippeket adni. Csak azért hívtalak, hogy tudd, merre van előre.
- Köszönöm. Még nem tudom, mit csinálok. De valószínűleg nem tudom elkerülni a találkozást.
- Azt én se hiszem. Akkor hamarosan látjuk egymást.

Már megint az átkozott kézremegés. Carlos itt? Vajon magától jött el, vagy Otávia rábeszélésére? Viki fogadott volna, hogy ebben a meglepetésben a minden lében kanál exbarátnőnek nagyobb szerepe van, mint magának Carlosnak. Ha a fiú valóban ki akar békülni, akkor alapvetően megváltozik minden. A kérdés persze az, hogy ő maga ki akar-e békülni. A haragja már elszállt, de az érzelmeivel nem volt tisztában. Diogo iránti vonzódása egyre mélyebbé vált, és mintha a férfi is közelebb engedte volna magához. Hogyan lehet ezt egy kibéküléssel összeegyeztetni? Ha visszatér Carloshoz, nem lenne tisztességes Diogóval találkozgatnia. Márpedig pillanatnyilag az idősebb, tapasztaltabb, csábítóbb férfi sokkal nagyobb hatást gyakorolt rá, mint Carlos. Persze az utóbbit hetek óta nem látta, és haragban váltak el. Ki tudja, mi lesz, ha békét kötnek.

Először valóban egymásnak estek. Szerettek csókolózni, egyre jobban összeszoktak, egyre inkább élvezték. Viki teljesen átadta magát újra annak a különleges hangulatnak, amely Diogo mellett elfogta, ahányszor a férfi egészen közel engedte magához. Senki nem figyelt még ennyire oda rá. Senkinek nem jutott eszébe ilyen intenzíven együtt lenni vele. Jólesett minden érintés, minden simogatás, egyre merészebben kezdeményezett ő is, de csak akkor, ha már bizonyos volt benne, hogy kellemes, amit csinál.

Diogo játszani akart. Vagy tanítani. Megkérte Vikit, hogy üljenek le egymással szemben egy-egy székre. Karnyújtásnyira, mégis érintés nélkül, csak nézzenek egymás szemébe. Viki szeretett volna inkább elmerülni az ölelésekben, minél nagyobb bőrfelületen érezni Diogo bőrét, ehelyett üljön egy kemény széken? És csak nézze? Nem vágyott rá úgyis egész nap? Erőtlenül tiltakozott, de Diogo meggyőzte, hogy jó lesz. Izgalmas. Csak adja át magát a játéknak.

A lány blúza már ki volt gombolva, a haja kissé kócos lett az ölelkezéstől, Diogo szerint épp nagyon szép volt.

- Imádom, ha egy nő felkínálkozik. Azt szeretném, ha megtennéd.
- Hogy érted ezt?
- Vetkőzz le nekem. Csábíts el. Simogasd magad, hogy lássam, mennyire élvezed.
- Én ezt nem tudom megcsinálni.
- Dehogynem tudod.
- Legalább néha érj hozzám. Ne menj messze.
- Nem megyek sehová, itt leszek. Itt leszek mindvégig, és nézlek.

Viki behúnyta a szemét. Nem, az nem menne, hogy nyitott szemmel csinálja ezt az egészet. Zavarban volt, nem értette, miért kell ez a távolságtartás. Nincsenek benne sztriptízáncosnői hajlamok. Csak szeretkezni akar. De Diogo kívánságának képtelen volt ellenállni, így csukott szemmel nekikezdett.

- Ha akarod, bekötöm a szemed a kendőddel. Ha úgy jobban esik.

A lány bólintott. Akkor az az illúziója lehet, hogy sötétben van. Egyébként még nem is alkonyodott, nappali fény volt odakint. Így még különösebbnek hatott a vetkőzés.

Diogo bekötötte a szemét, persze a sötétség nem volt tökéletes így sem, de Viki megnyugtatóbbnak találta. A férfi biztatta. Olykor megkérte erre vagy arra. Most simogassa a mellbimbóját, most gombolja ki a blúzát egészen, vegye le a szoknyáját, tárja szét a lábait. Nyúljon be a bugyijába. Egy idő után már nem is kellett semmit mondania, Viki átlépett abba a másik dimenzióba, amelyben nincs szégyenérzet, és nem számít semmi. Egyre hevesebben kívánta a férfit, és gondolatban már látta, hogyan szeretkeznek a széken, vagy a földön, vagy az íróasztalnak dőlve, a fantáziájában gyorsan cserélődtek a képek, mintha keresgélné a legizgatóbbat, hol elvetette, hol visszatért hozzá, kíváncsian várta, mi fogja kicsiholni a szikrát, melyik gondolatfoszlány, szó, érintés, és szinte észre sem vette, hogy egyszercsak elélvezett, puhán, könnyeden.

De ez az orgazmus nem hozott semmiféle megnyugvást. Sokkal inkább arra sarkallta, hogy végre valóban szeretkezzen. A csiklója olyan izgalmi állapotban volt, hogy úgy tűnt, pár érintésre még egyszer elmenne, de Viki másra vágyott. Levette a kendőt a szeméről, Diogo ölébe ült, a tarkójára tette a tenyerét, élvezte, hogy beletúrhat rövidre nyírt hajába. Csókolóztak, mindenféle testhelyzetet kipróbáltak a széken, de egyik sem volt elég kényelmes. Olykor nevetgéltek is, mennyire hiányzik egy ágy, mert akármilyen izgalmas az irodai szex, azért nem rossz, ha rendes ágy is kéznél van.

Végül az asztalon fejezték be, félretolva a papírokat, amelyekből Viki aznap fordított, a lány égnek meredő lábakkal, mint még soha, zsibbadtan, és levegő után kapkodva, a férfi egészen belemelegedett, folyt róla a verejték, kipirult az arca, ő is teljesen átengedte magát az élménynek. Jó volt hallani, ahogy felszisszen, érezni, hogy nem ura önmagának, és jó lett volna úgy maradni, összefonódva, de a hely, az iroda, az asztal teteje nem volt erre alkalmas. Míg Diogo kiment a mosdóba, Viki is összeszedte magát, és arra gondolt, hogy folytathatnák a hotelben, miért is ne hívhatná meg Diogót magához. Sokszor elképzelte már a hatalmas franciaágyban, abban az ágyban, amely pár hétre a sajátja lett. Mikor a féri visszaért, éppen rá akarta szánni magát, hogy megszólal, de ehelyett a telefon csörrent meg váratlanul.

Diogo felvette. Amit hallott, attól az érzelmek egész skálája tükröződött gyors egymásutánban az arcán. Meglepetés, bosszúság, aztán a gyorsan magára erőltetett, blazírt nyugalom. Látszott, hogy mindjárt oszt és szoroz, bizonyosan valami műszaki problémán töri a fejét, gondolta Viki. Talán most azonnal el kell intéznie a dolgot, akkor persze lőttek a hotelnek. Bár este még így is eljöhetne. Késő este is. Másnap úgyis szombat. Viki a tervezgetésbe merülve oda se figyelt arra, amit Diogo mondott neki, mikor letette a kagylót.

- Otávia itt van.

A délután kínszenvedés volt. Különlegesen gyönyörteljes kínszenvedés, de Viki néha úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Diogo minden alkalmat kihasznált az izgatására, de Viki még csak fel sem sóhajthatott, nehogy valaki meghallja. Ha Paulo kiment kávézni vagy mosdóba, esetleg munkaügyben a szomszéd szobába, a férfi merészebb simogatásokra is ragadtatta magát, de mindig csak nagyon röviden. És közben teljesen normális hangon társalogtak.

Szerencséjükre órákig kellett várni egy anyag jóváhagyására, és Vikinek addig valóban nem volt mit csinálnia. Hogy Diogónak volt-e, az nem derült ki, de úgy tett, mintha ő is nagyon ráérne. A lány asztalához húzott egy széket, és úgy beszélgettek a világon mindenről, ami eszükbe jutott, a cégről, Diogo korábbi feladatairól, Viki magyarországi életéről, az egyetemről. Paulo nem szólt közbe, vagy semmi nem érdekelte az egészből, vagy valóban koncentrált. Azt sem tette szóvá, hogy zavarná a másik kettő folyamatos beszéde, igaz, elég halkan csevegtek, bár azért nem vették suttogóra a hangjukat.

Aztán végre megérkezett az anyag, és Vikinek hirtelen rengeteg munkája lett, így Diogo visszaült a saját asztalához. A hangulat azonban ott maradt a levegőben, és a lány nehezen vette rá magát a koncentrálásra. Mire mégis belelendült, lejárt a munkaidő, de Diogo semmi jelét nem adta annak, hogy hazafelé készülődne. Pedig megbeszélték, hogy este találkoznak. Akkor most miért nem indulnak? Viki még le szeretett volna zuhanyozni, átöltözni. Már kigondolta, mit vesz fel. Mikor Paulo eltűnt, felállt, és odament a férfi asztalához. Elképzelte, hogy fél fenékkel ráül az asztalra, de valahogy nem volt képes erre a laza gesztusra. Úgy tűnt, Diogo valóban dolgozik, és nem nézett fel azonnal. Valamit még befejezett.

– Én indulnék – mondta Viki.
– Hová sietsz?
– Vége a munkaidőnek.
– És mi lenne, ha ma túlóráznál?
– Nem értelek. Ha meggondoltad magad, akkor mondd azt. Bár őszintén szólva azok után, amit délután műveltél ...
– Nem gondoltam meg magam.
– Akkor minek túlórázzam?
– Tényleg nem érted?

Diogo felállt, és megkerülte az asztalát. Ő persze teljes természetességgel ült fel fél fenékkel az asztalra. Kinyújtotta a kezét, magához húzta a lányt.

– Mit szólnál ahhoz, ha itt maradnánk? – suttogta a fülébe, miközben a nyakát kezdte csókolgatni.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. Az irodában?
– Miért ne gondolnám komolyan?
– Nem félsz, hogy rajtakapnak?
– Bezárjuk az ajtót. Az irodát és a folyosóit is.
– És, ha valaki be akar jönni?
– Miért akarna valaki bejönni?
– Mert elfelejtett valamit?
– Elég valószínűtlen.
– Csináltál már ilyet?
– Persze.
– Itt?
– Nem. Másik irodában.

Mindeközben Diogo már el is kezdte vetkőztetni Vikit, aki végképp nem tudta, belemenjen-e a játékba. Minek kockáztatni? Miért nem mennek biztosabb helyre?

– Az ajtót még nem zártad be – suttogta aztán, beleegyezésül. Túl sok volt az a délutáni hergelés. Ő is ugyanúgy kívánta, hogy minél hamarabb egymásnak eshessenek, mint a férfi. Vagy még jobban.
– Ezek szerint neked is van hozzá kedved?
– Amilyen őrült vagyok, mindenre rá tudsz venni. Nem tudom, hogy csinálod.
– Semmi különöset nem csinálok. Csak javaslatokat teszek. Vagy elfogadod, vagy nem.
– Ne feledkezzünk meg az ajtókról – emlékeztette Viki a férfit, aki már azon volt, hogy kikapcsolja a melltartóját.

Diogo elment, hogy bezárja az ajtókat. Viki visszaült a saját asztalához. Kicsit összehúzta magán a blúzt. Hallotta, hogy a férfi beszél valakivel. Ettől megijedt. Mégiscsak rajta fogják kapni őket. Még szerencse, hogy nem vetkőztek le. Gyorsan begombolkozott.

Diogo visszajött.

– Folytathatjuk, ahol félbehagytuk – mondta.
– Kivel beszéltél?
– Ja, a biztonsági őrrel. Mondtam, hogy én még itt maradok. Bezárom az ajtót, mert féle  a betörőktől. Ezen jót röhögött.
– Szerinted tudja, miért zárod be az ajtót?
– Legfeljebb sejti.
– De ha elmegyünk, látni fogja, hogy együtt voltunk.
– Na és? Ennyire zavar? Elmehetünk külön-külön is. De az őr nem tudhatja, hogy dolgozunk-e vagy valami mást csinálunk. Épp elégszer látta már, hogy emberek túlóráznak. Szerintem ne problémázz ezen.

Viki megvonta a vállát.

– Nem problémázom.

Merésznek akart látszani. És izgatta a helyzet szokatlansága. Még az is, hogy esetleg rajtakaphatják, bár ennek tényleg kicsi volt a valószínűsége.

Viki ezek után képtelen volt elaludni. Carlos őt hibáztatja. Ő futamodott meg, nem Carlos? Csak, hogy a fiú ne érezze magát gyávának, amiért elmenekült a veszekedés elől, szépen a lányra hárította a felelősséget. Legalábbis ezt mondta São-nak, aki előtt alakítania kellett a büszkeségében sértett, és cserbenhagyott férfit. Ha van egy csepp esze, akkor azért elgondolkodik a saját felelősségén is. Lehet, hogy senkinek nem vallja be, lehet, hogy még önmaga előtt is titkolja. De olykor átfuthat az agyán, hogy valamit elrontott, és nem Viki az egyedüli hunyó.

Viki már nem is tudta, szereti-e Carlost, vagy szerette-e valaha. Ha Diogóval hasonlította össze, be kellett vallania, hogy Diogo érettsége, férfiassága számára most vonzóbb, mint Carlos viszonylagos ártatlansága, és túlzásba vitt erkölcsisége. Ami nem jelentette azt, hogy nem kívánta már egyáltalán, vagy közömbös lett volna a számára. De a szerelem talán egészen más. Talán még sosem tapasztalta, és amit eddig annak hívott, annak köze sem volt hozzá.

Carlossal túl rövid ideig volt együtt ahhoz, hogy megszokja, és hogy őszinte tudjon lenni vele. Diogóval sokkal őszintébben tudott beszélni, persze azt az egy kérdést kivéve, hogy mennyire vonzódik hozzá. Azt esze ágában sem volt megmondani neki. De úgy érezte, hogy a férfi olyan dolgokat keltett benne életre, amelyeket Carlos sosem tudna nem hogy életre kelteni, de elfogadni sem. Hiába vonzódik Carloshoz, hisz még mindig vonzódik, ezt maga előtt nem tagadhatta, sose lehetne vele őszinte, nem csupán azért, mert el kellene hallgatnia a Diogóval történteket, hanem azért sem, mert amivé időközben vált, vagy amit időközben felfedezett magában (hiszen valószínű, hogy mindig is benne volt), Carlos számára elfogadhatatlan.

Ebből a szempontból nézve, folytatta a gondolatmenetet, nagy szerencse, hogy időben kiderült, mennyire nem illenek össze. Ha miatta nem megy vissza az egyetemre például, ha miatta marad Portugáliában, és majd csak később fedezi fel, hogy a köztük lévő különbségek áthidalhatatlanok, az sokkal szerencsétlenebb következményekhez vezetett volna. Minden érvelése ellenére azonban nem győzte meg magát teljes mértékben arról, hogy a Carlos-ügy végképp lezárult, mert ő maga végképp lezárta önmagában. Szívesen vette volna, ha valaki ellentmond neki, és arról győzködi, hogy van még esélye. Vagy talán csak a büszkeségének tenne jót, ha Carlos utána jönne, és bocsánatot kérne?

Csak hajnalban nyomta el az álom, és nem hallotta a vekkert. Alaposan elaludt. Mikor magától felébredt, már jóval nyolc után, azt se tudta, mihez kapjon. Hajat kellett volna mosnia, de ezzel nem vesztegethette az időt, csak gyorsan lezuhanyozott (arról nem volt képes lemondani), és egy könnyű nyári ruhát magára kapva rohant az irodába.

Diogo már bent volt, de Dona Lurdes szerencsére nem, valami elfoglaltsága akadt házon kívül. Viki elnézést kért a késésért, mire Paulo megkérdezte, a maga akkurátus módján, hogy előző nap meddig dolgozott. Mikor meghallotta, hogy tízig, kijelentette, hogy ilyenkor, ha nincs nagyon sürgős munka, természetes, ha az ember másnap kicsit később jelenik meg. Dona Lurdes biztos említette volna, csak elfelejtette.

Diogo is megnyugtatóan mosolygott, és alaposan kikérdezte Vikit az előző napi tolmácsolásról, a lány pedig megkérdezte, hogy tudja-e valaki, felgyógyult-e a rendes tolmács. Paulo szerint igen, sőt, itt van valahol az épületben, majd benéz hozzájuk is, hogy megköszönje Vikinek a segítséget. Aztán ki-ki belemerült a munkájába. Paulo jelenlétében Viki nem mert Diogóhoz közelíteni, pedig a legutóbbi találkozásuk emléke még mindig nagyon elevenen élt benne.

Aztán dél körül Diogo jött oda hozzá, és észrevétlenül, hogy Paulo ne láthassa, cirógatni kezdte a tarkóját, miközben semleges kérdéseket tett fel a munkával kapcsolatban. Viki teste olyan hevesen reagált erre a könnyed érintésre, hogy azt hitte, ez Paulo számára is nyilvánvaló lehet, ha egy kicsit is leskelődik. De vagy nem látott semmit, vagy diszkréten úgy tett, mintha nem látná. A lány még a válaszokra se tudott rendesen koncentrálni. A vér a fülében lüktetett. Mikor Paulo végre komótos készülődés után felállt, és elment ebédelni, a lány hátranyúlt, és megragadta a cirógató férfikezet, majd becsúsztatta a blúzába.

Diogo lehajolt hozzá, és belesúgott a fülébe:

- Jó lenne befejezni, amit tegnapelőtt félbehagytunk.
- Most nem lehet.
- Most nem. Esetleg este?
- Este. De messze van még.
- Majd csak eljön. Imádok várni, mondtam már?
- A késleltetés mestere, tudom.

Diogo muttaóujja a lány mellbimbója körül járt. Viki hátradőlt a széken, felsóhajtott.

- Megyünk ebédelni? – kérdezte a férfi.
- Menjünk – válaszolta a lány lemondóan, mire Diogo felnevetett. – Csak gombold be a blúzodat.

-    Azt hittem már, nem is hívsz.
-    Ne haragudj, későn kaptam meg az üzeneted.
-    Beszéltem Carlossal.
Viki keze elkezdett remegni. A szája kiszáradt, alig bírt szavakat formálni hirtelen.
-    És, mit mondott?
-    Nem sokat. Elmagyaráztam neki, mi történt pontosan. Hogy te nem voltál hibás, nem szakíthat veled emiatt. Szerinte ő nem szakított, te szöktél meg. Még egy cetlit se hagytál.
Viki feldühödött. Tudta, hogy nem a barátnőjére kéne borítania az indulatait, de épp csak ő volt kéznél.
-    Micsoda szemét! Eltűnt egész éjszakára, és én vagyok a hibás. Én szöktem meg. Elegem van belőle, nem érdekel, mit csinál, mit mond, menjen a francba.
-    Most emiatt velem kiabálsz?
A kézremegés nem akart csillapodni, Viki bal kézzel próbálta lefogni a jobbját, amellyel a kagylót tartotta.
-    Ne haragudj – kért bocsánatot. – Ne haragudj, csak már majdnem elfelejtettem az egészet, megnyugodtam. És most felkavart, hogy ezt mondta.
-    Megnyugodtál? Vagy a mérnökkel enyelegsz azóta?
São nem cinkos módon kérdezte ezt, de nem is megrovóan. Legalább is nem ez érződött a hangjából. Egyszerűen érdeklődik? Az lehetetlen. Viki nem szívesen válaszolt, de nem kerülhette meg a dolgot. Kár volt São-t korábban beavatni, most nem tud neki hazudni. Pedig Diogónak titoktartást ígért.
-    Hagyjuk ezt a témát – válaszolta. Tudta, hogy akár részletekbe is bocsátkozhatott volna, az se lenne beszédesebb.
-    Sejtettem, hogy nem bírod megállni.
-    Muszáj erről társalognunk?
-    Nem. Ha neked a barátság annyit jelent, hogy csak kellemes dolgokat akarsz hallani, akkor nem muszáj.
Viki megvonta a vállát. Lehet, hogy São-nak igaza van, de akkor sem akart többet mondani neki. Egy semleges megfigyelőnek, mondjuk Katinak, napokig áradozott volna Diogóról. De São más. Különben is, miatta került sor a szakításra Carlossal. Ezért most titokban neheztel rá? Vagy hálás érte? Vagy hogy van ez? Teljes káosz volt a fejében.
-    Rendben, le is tehetjük – mondta São.
-    Ne, ne tedd le. Kérlek. Csak erről a dologról egyszerűen nem beszélhetek. Senkinek.
-    Tudod, hogy nem adnám tovább.
-    Tudom. Nem is emiatt. Inkább mondd, mi a helyzet veled? Mário vagy Josué?
-    Márióval szakítottam.
-    Ez legalább jó hír.
-    Hát, neki nem volt az. Eléggé kikészült.
-    Sajnálom.
-    Én is. Tényleg. Jóravaló pasi. És nem tudom, mikor fogja összeszedni magát. Rosszkor jött neki ez a szakítás.
-    Mikor jön jókor? És Josué?
-    Hazautazott.
-    Ezt most hogy értsem? Nem jöttetek össze?
-    Nem. Mire rászántam magam a Márióval való beszélgetésre, Josué vizsgái befejeződtek, és eltűnt. Valahol északon lakik, de nem tudom a számát.
-    Carlos biztos tudja.
-    Nem túl jól venné ki magát, ha pont tőle kérném el.
-    Ez igaz. Egyébként felhívnád?
-    Fel. Ebben maradtunk. Persze lehet, hogy ő időközben megváltoztatta a véleményét.
-    Nem hiszem. Elég megbízhatónak ismerem.
-    De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy terveztük. És te? Nem hívod föl Carlost?
-    Én?
Viki teljesen megdöbbent ezen az ötleten.
-    Miért ne?
-    Képtelen lennék rá. Én nem fogok koslatni utána. Ha akar, keressen meg ő. Egyébként milyen körülmények között beszéltél vele?
-    A kollégiumban. Josuét kerestem. De csak őt találtam.
-    És kérdezett felőlem?
-    Hogy most mit csinálsz?
-    Például.
-    Diogo barátnőjétől tudja, hol vagy.
-    Ezt sejtettem. De arról kérdezett, hogy vagyok?
-    Nem. Nem volt kedve beszélni, valósággal lerázott.
-    És nem is mondott semmi mást? Csak, hogy én vagyok a hibás?
-    Ez volt a lényege. Most akkor vége? Valóban vége köztetek?
-    Úgy látszik.
-    Nem is bánod? Annyira bejött a mérnök? Csak nem szerettél most bele hirtelen ebbe a másik pasiba?
-    Mondom, hogy nem beszélhetek erről.
-    Ezek szerint már le is feküdtél vele. És jól belezúgtál.
-    Hagyjuk már ezt …
-    Vick, nem bosszantani akarlak, és nem is elítélni. De szerintem te egyik pasiba se vagy szerelmes. Nem is voltál. Ha Carlost így le tudtad cserélni … Akkor sose szeretted.
-    Lehet.
 

Vikinek másnap este a recepciós kislány egy papírt nyújtott át: valaki üzenetet hagyott neki a hotelben. A háromrét összehajtogatott lapon gyerekes, kerek betűkkel a szobaszám szerepelt, az ő neve, természetesen rosszul írva, meg egy rövid szöveg: „Conceição sürgős visszahívást kér, ma éjjel szolgálatban lesz.” 

Ez valószínűleg azt jelenti, hogy São beszélt Carlossal. Viki végképp nem tudta, örüljön-e ennek vagy sem. Hirtelen becstelenségnek érezte, amit Diogóval csinált, ugyanakkor biztos volt benne, hogy nem bánja, és soha nem is fogja bánni. Nem volt rózsaszín love story az életében, nem lehetett, nem erre volt predesztinálva. Ha ilyen egyáltalán létezik valahol, Vadászy Viktória univerzumából egyértelműen hiányzott. Valószínűleg még az esélye is.

Felment a szobájába, és bámulta a telefont. Sürgős visszahívást kér. São azt hiszi, hogy neki sürgős ez az egész. Tudni akar Carlosról. Pedig olyan messze volt tőle lélekben, mintha évekkel korábban találkozott volna vele. Megkönnyebbülés volt azt gondolni, hogy nem kell döntenie, nem kell lemondania a tanulásról Carlos miatt, és nem kell küzdenie a bizalmáért. Carlos magára vállalta a döntést. Ezzel megkönnyítette Viki helyzetét. A szakítás, amely még csak nem is volt szakítás, ugyan nagyon fájt, de már csak sajgó sebként, és a lánynak nem volt kedve realitássá visszaváltoztatni.

Nem, ma nem hívja vissza. Úgy tesz, mintha meg se kapta volna az üzenetet. Vagy attól teszi függővé a visszahívást, hogy Diogo hogyan viselkedik vele a következő alkalommal. Bár nem várhat tőle semmit, nemsokára elhagyja az országot, és ezeket a fiúkat, férfiakat, a Gáborok univerzumában morfondírozhat azon, hogy hol rontotta el, és lett volna-e esélye másképp csinálni. Vagy esetleg már odahaza se ugyanaz az univerzum vár rá, mint amit elhagyott?

De ez messzi volt, mint Diogón kívül minden. Azon az estén nem akart másra gondolni, csak a kocsiban töltött időre. Ezzel akart álmodni, meg akarta hosszabbítani az érzést, valósággal konzerválta volna magában. De nem volt elég fegyelmezett, minduntalan eszébe ötlött az üzenet. Nehezen aludt el, össze-vissza álmodott, persze nem arról, amit eltervezett.

A következő nap szerencséje volt, mint kiderült, a cég megalapítandó magyar leányvállalata küldöttségének kell tolmácsolnia, mert a magukkal hozott tolmács romlott kagylókat evett előző este, és teljesen kikészült. Viki a folyamatos koncentrálásnak hála nem gondolkozhatott a saját ügyein. Reggel 9h-től egészen este 22h-ig kísérgette a négy férfit, a legfiatalabb is túl volt a negyvenen, a legidősebb pedig nyugdíj előtt állt, kedvesek, rosszul öltözöttek és gyűröttek voltak, pesti szarkazmust hoztak magukkal, meg pár újságot. Vikit sokkal inkább kislányként kezelték, mint a portugálok, nem volt egy csepp erotikus vonatkozás sem a társalgásukban. Szóval a változásom nem átütő, gondolta a lány, nem mindenki számára látható. Vagy csak ezek a férfiak nem látják, esetleg látják, de ok nélkül nem kezdenek udvarolni, mint a déliek. Csak úgy, sportból. Persze általánosítani ostobaság volna, de Viki elgondolkodott a tényen.

A vacsora se hozott sok pihenést, egy brazil étterembe vitték a portugálok a társaságot, ki tudja, miért, tízféle hús közül lehetett válogatni, gyroshoz hasonló hústömbökből vágtak le vékony szeleteket a pincérek, akik a magyar vendégekkel ellentétben igenis nőként kezelték Vikit, és folyton dícsérték a portugál kiejtését. A fárasztó nap után Viki csak aludni vágyott, mikor visszaért a hotelbe, eszébe se jutott az a bizonyos üzenet, csak, amikor ismét kapott egy összehajtogatott cetlit. São megint kereste, az irodában is, a hotelben is, nem tudta elérni. Kéri, hogy hívja vissza, ma este otthon lesz, mármint Lisszabonban. A pióca házában – gondolta Viki. Vajon Sonja se ment el vakációzni?

Nem halasztgathatta tovább a hívást, felment a szobájába, az ölébe vette a telefont, és tárcsázott. A telefon hosszan csöngött, a lány látta maga előtt a folyosót, a pislákoló világítást, a madarak által összekakált, homályos üvegtetőt. Tízszer csengetett, már le akarta tenni, mikor felvették. São volt az.
 

Tovább dolgoztak, mint rendesen, mert be kellett pótolniuk az ebédnél kimaradt időt. Viki türelmetlen volt, figyelmetlen, némely mondatnak többször is nekifutott, Diogo viszont tökéletesen tudott koncentrálni. Teljesen elmerült a feladataiban, csak olykor indult el a keze a cukorkás doboz felé, amelyet az asztalon pont ott tartott, ahol régebben a cigarettát. Ahogy Vikinek mesélte, bizonyos pillanatokban automatikusan rá akar gyújtani, és így korábban napi két dobozzal szívott. Fokozatosan sikerült leszoknia, de kívánni továbbra is ugyanúgy kívánta a nikotint. Vagy majdnem ugyanúgy. Főleg, ha valami stresszhatás érte, idegeskedett, vagy rosszul érezte magát, illetve, ha nagyon kellett koncentrálnia. A problémamegoldás cigi nélkül sokkal nehezebben ment.

Úgy beszélték meg, hogy este 9h-kor találkoznak, a hoteltől nem messze, de mégsem a közvetlen közelében. Viki lezuhanyozott, és egy pillanatig habozott, hogy tényleg vegyen-e fel bugyit, vagy sem. De nem akart ennyire engedelmesnek mutatkozni. Épp elég, hogy azonnal belement egy újabb találkozásba. Ha nem lebegett volna a szeme előtt, hogy mennyire kevés ideje van hátra, és, hogy utána milyen üresség következik az életében, talán lett volna ereje taktikázni. Így viszont minden perc számított.

Diogo is átöltözött. Amint Viki beszállt mellé, odahajolt, és szájon csókolta.

– Ne mondd meg, hogy van-e rajtad bugyi. Én akarok rájönni

– Csak tessék.

– Kicsit később. Most szeretném azt képzelni, hogy nincs.

– Csak képzeld.

– Szeretsz játszani?

– Nem tudom. Attól függ, mit.

– Én imádok. A melóban is. Szeretem a megoldandó problémákat. És a kihívásokat.

– Játéknak tekinted a nőzést is?

– Részben. A becserkészés és maga a szex is nagyrészt játék.

– És a nők csupán eszközök?

– Miért kellene, hogy eszközök legyenek? Lehetnek játszótársak. Akkor van igazán értelme.

– Ez biztos nagyon kényelmes. Neked.

– Nem egyszerű igazi játszótársat találni.

– Talán, mert a nők komolyabban veszik ezt az egészet.

– Valahol érthető is. Főleg a korosztályombéli férjezett nők tudnak játszótárssá válni, de persze ez sem egyszerű. Főleg idehaza nem.

– Próbálkoztál már külföldön is?

– Előfordult. Sokat utaztam életemben.

– Afrikában?

– Afrika más tészta. Ott néha olyan helyeken dolgoztunk, hogy örültünk, ha élünk. Nem fehér embernek való.

– És az afrikai nők?

– Más kategória. És más idők. Majd egyszer mesélek róla. De most veled kell foglalkoznunk. Szerintem túl sokat gondolkodsz azon, hogy más nőkhöz képest milyen lehetsz. Nincs igazam?

– Nem természetes ez?

– Nem hiszem. Én nem agyalok rajta, hogy a többi férfi milyen. Nem érdekel.

– Hogyhogy nem érdekel?

– Egyszerűen nem. Engem a nők érdekelnek.

– Látod, ez az. Mindig többes számban érdekelnek a nők. Nem egy nő érdekel.

– Miért, téged csak egy férfi foglalkoztat?

– Általában egy konkrét férfi, igen.

– Most is?

Viki elpirult. Nem válaszolt. Tagadhatatlan volt, hogy Diogo nagyon is foglalkoztatja. De ez valószínűleg egyoldalú.

– Nem kell felelned, kislány – mondta a férfi. Egy kereszteződésben álltak, és Diogo hirtelen megérintette Viki szoknyáját. Csak egy kicsit feljebb húzta. A lány összerezzent. Mintha korábban nem érintették volna egymást. A férfi egyre feljebb csúsztatta a kezét, most már a lábai között járt. Zöldre váltott a lámpa. Diogo sebességbe tette az autót. Viki csak akkor döbbent rá, hogy visszatartotta a lélegzetét.

– Mégis van rajtad bugyi.

– Honnan tudod? Nem is értél hozzá.

– A reakciódból éreztem.

– Blöffölsz.

Diogo felnevetett. Gyerekes, felszabadult nevetés volt.

– Igazam van, nem?

– De. Történetesen igazad van.

– Nalátod.

– Akkor is blöfföltél.

– Jó emberismerő vagyok. Biztos voltam benne, hogy nem mész bele a játékba ilyen könnyen.

– Szóval kiszámítható voltam.

– Én úgy látom, hogy én vagyok jó emberismerő, te pedig magadat tartod kiszámíthatónak. Érzékeled kettőnk élethez való hozzáállásának különbségét?

– Igazad van. A te stratégiád sokkal sikeresebb.

– Én se így születtem. Biztos nem hiszed el, de elég későn ébredtem rá, hogy kell ezt csinálni. Szerencsém volt. Ért néhány pozitív tapasztalat. És aztán egyre többet mertem.

– Egy férfinak mégiscsak könnyebb. Főleg, ha nem néz ki rosszul, és még pénze is van.

– Ne azt kutasd, miért könnyebb mindenki másnak, hanem, hogy neked hogyan lehet könnyebb. Most például úgy tehetnéd könnyebbé mindkettőnk helyzetét, hogy leveszed a bugyidat.

Viki elmosolyodott. És megrázta a fejét.

– Dehogy veszem.

– Na, Vitorinha, vedd már le – könyörgött elnyújtott hangon a férfi, mint valami vásott kissrác.

– Bárki beláthat.

– Ugyan már, mit látnának? A szoknyád alá nem lát be senki.

Viki hiába keresett további kifogásokat, Diogo nem tágított, és persze el is érte, amit akart. A tengerparton haladtak észak felé, a nap még mindig nem ment le, olybá tűnt, mintha annak a délutánnak nem akarna vége szakadni. Aztán megálltak valahol, Viki szinte giccsesnek látta a narancssárga naplementét, az óceánt, az egész hangulatot, vagy csak bemagyarázta magának, hogy ez nem lehet romantikus, tehát giccses.

Kiszálltak, a homok hűvös volt, a szél felélénkült, Viki fázósan húzta össze magán a kardigánt, Diogo átölelte, úgy melegítette. Megint a tenger és megint egy férfi. Volt már Sérgióval, Carlossal is a tengerparton, sőt, ha Sintrát beleszámítja, Antónióval is, mintha ez valami kötelezően ismétlendő helyszín lenne. De egy ekkora partszakasszal rendelkező országban hogy is ne lenne az?

„Há mar e mar, há que ir e voltar” – mondta Diogo, de Viki félreértette, azt hallotta, hogy „Amar, amar, há que ir e voltar”. Vagyis ahelyett, hogy „van tenger és tenger, ki kell menni és vissza kell térni”, annyit: „szeretni, szeretni, el kell menni és vissza kell térni”. Csak akkor jött rá, hogy Diogo nem a szerelemről, hanem a tengerről beszél, mikor rákérdezett. Vajon direkt tévesztette meg a férfi? Ez is a játék része volt? Hisz tudhatta, hogy kiejtésben szinte érzékelhetetlen a különbség. Ha valaki nem ismeri a mondást, akkor mindenképp.

Aztán beültek az autó hátsó ülésére, és csókolózni kezdtek. Nem volt túl nagy hely, de azért nagyon szűknek se érezték, legalább is nem zavaróan szűknek. Viki kifejezetten élvezte, hogy ennyire közel vannak egymáshoz, nem csak fizikailag, de lelkileg is sokkal inkább egymásra hangolódtak, mint a hotelban. Eleinte Viki amiatt aggódott, hogy valaki rájuk talál és meglepi őket, de ez a félelme egyre kevésbé foglalkoztatta. Átlépett valami olyan dimenzióba, ahol eddig nem járt, vagy csak erotikus álmaiban talán, a racionális gondolkodásnak egyre kevesebb tér jutott, csak az a kis sziget létezett a semmi közepén, a két ember ki nem teljesedő, egyre fokozódó egymás iránti vágyával, a kóstolgatás kínzó és gyönyörteli élvezetével. Bizonyos pillanatokban Viki úgy érezte, hogy egészen elmerül a férfiban, ahogy a szemébe néz és a kezét a lába között érzi, összeszorította a combjait, hogy a férfikéz ne tudjon kiszabadulni onnan, nem az volt a lényeges, hogy elérje az orgazmust, nem is érte el, a lényeges számára a teljes önátadás volt, az érzés, hogy mindenestül a másiké, ugyanakkor mégse birtokolják egymást, mert a birtoklás beszűkülés, a játékuk, egymásban való ringásuk viszont a teljes szabadság. Vikiről szinte minden ruha lekerült, Diogo viszont alig vetkőzött neki, a lány nyitotta ki az ingét, hogy a mellkasához bújjon, érezni akarta az illatát, a bőrét, aztán az ölébe akart ülni, lovagolni rajta, magába engedni egészen, a férfi pedig mozdulatlanul kitöltötte, néha egészen kicsiket lökött rajta, de nem akart elélvezni, ha Viki nem élvez el, hiába biztatta rá a lány. Nem, ez a találkozás a beteljesületlen, felkorbácsolt vágyakról szólt.

Éjfélig voltak együtt, Diogo akkor mondta csak meg, hogy másnap Lisszabonba megy, mikor kitette a lányt a hotel mögötti utcában. Vikit váratlanul érte ez a közlés, de nem szomorította el. Még örült is neki, hogy másnap nem kell úgy tennie az irodában, mintha az este meg se történt volna. Csütörtökig van ideje magához térni.

Kedd délben azonban Diogo meghívta ebédelni, mégpedig a cégen kívülre, egy csendes kis étterembe a városközpontban. Nem puccos hely volt, inkább olyasféle, mint ahová Carlossal ment a Costa da Caparicán. Grillezett húsok, tepsiben sült krumpli és rizs, zöld saláta, paradicsom, lilahagyma. Viki a hagymából biztonság kedvéért nem evett.

– Ráérsz ma este? – kérdezte a férfi a desszertnél.

Viki elpirult. Most, most kellene visszautasítania, akkor mégis nyertesként szállhatna ki ebből a történetből. Ha megint ugyanolyan könnyen kapható lesz, mint a hétvégén, Diogo még annyira se fogja becsülni, mint eddig.

– Mintha nem tudnád, hogy nem ismerek itt senkit. Kinek ígérkeztem volna el?

– Ha akarsz, bármelyik pillanatban felszedhetsz valakit, ezt te is tudod.

– Lehet. De nem lenne túl jó ötlet. A legutóbb is … – Viki elharapta a mondatot.

– Mi volt a legutóbb?

– Á, semmi. Hagyjuk.

– Ne hagyjuk. Érdekelne. Légy szíves, meséld el.

– Egy ostoba epizód. Szóra sem érdemes.

– Szóval felszedtél valakit? Mesélj!

Nem, hiába reménykedett, féltékenységnek nyoma sem volt a férfi hangjában.

– Ostobaság volt. Nem szabadott volna beülnöm egy idegen kocsijába.

Néhány szóban elmesélte a grafikussal történteket. Diogo mosolygott.

– Azért pánikra nem volt semmi okod. Nem hiszem, hogy a srác bántani akart volna. De valóban vigyáznod kell magadra. Az az érzésem, hogy hol túl merész vagy, hol túl félénk. Nincs középút nálad, Vitória?

– Nem nagyon volt alkalmam gyakorolni.

– Gyakorolni?

– Igen, valahogy így.

– Értem. Keveset randiztál életedben.

– Nagyon keveset.

– Akkor most behozhatod. Ha van kedved.

– Mire gondolsz?

– Ugyan mire gondolnék? Arra, hogy kívánlak.

Ó, nem. Már megint. Megint nem volt ereje ellenállni, még gondolatban sem. Ő is kívánta a férfit, mindvégig kívánta, akkor is, amikor azt tervezgette, hogy majd elutasítja. Az egész teste reagált rá, a pulzusa felszökött, az arca kipirult, és nedves lett a bugyija. Attól az egy szótól, hogy kívánlak.

Nem válaszolt. Hátradőlt a széken, és csak nézte a férfit.

– Munka után elviszlek valahová – jelentette ki Diogo. Átnyúlt az asztalon és finoman simogatni kezdte a lány tenyerét.

– Rendben.

– Szeretném, ha bugyi nélkül jönnél.

Viki zavartan felnevetett.

– Ugyan minek?

– Csak úgy. Szeretném tudni, hogy nincs rajtad bugyi. Megteszed nekem?

– Őrült vagy.

– Megteszed?

– Ugyan már. Nem gondolod komolyan.

– Teljesen komolyan gondolom.

Viki nem ígérte meg. De a játék határozottan izgatta. Mindegy, mi lesz, hová mennek. Mindegy, meddig tart ez a egész. Élvezni akarta, át akarta magát adni a kalandnak. Tudta, hogy kívülről nézve abszurd. Nem olyan régen még elítélt volna egy olyan nőt, aki így viselkedik. És érezte, hogy sokan, akiknek ad a véleményére, elítélnék, ha megtudnák. Bár ki tudja, hogy ők maguk életük egy-egy pillanatában nem műveltek-e valami hasonlót. Vajon a hagyományos értelemben bűnnek tartott viselkedés testközeli megtapasztalása toleránsabbá vagy ítélkezésre hajlamosabbá tette az embereket? Konkrétan az ő ismerőseit? Ha már barátai nem igazán voltak …

Felébredni Diogo mellett különös, mégis otthonos érzés volt. Nem érintették egymást alvás közben, Viki szerette, ha kinyújtózkodhat, és ebben Carlos mellett tényleg semmi esélye nem volt. Ezúttal tisztességes franciaágyban alhatott, és ezt valóban élvezte is. Örült neki, hogy a férfi még nem ébredt fel, így rendbe hozhatta magát úgy-ahogy. Legalábbis lezuhanyozhatott és fogat moshatott. Még túl korán volt. Visszafeküdt az ágyra, hogy olvasgasson, amíg Diogo fel nem ébred, de nemsoká ismét elnyomta az álom.

Mire megint felébredt, a férfi már felöltözve, menetkészen állt. Úgyhogy végül még Vikire kellett várni. Az együtt-ébredés soha ki nem számítható hangulata nem adatott meg nekik. Talán jobb is volt így. A lánynak tudatosítania kellett önmagában, hogy nem egy kapcsolat kezdetén áll, és nagyon valószínű, hogy többé egyetlen éjszakát sem töltenek együtt.

A nap hátralévő részében Diogo barátként bánt Vikivel, mintha semmi nem történt volna köztük. A lány nem értette, miért kell ilyen éles határt szabni, mégsem mert utalásokat tenni, vagy kezdeményezni. Visszasorolt a nem túl mély barátság kategóriába úgy, hogy még csak jelét sem adta, mennyire bántja ez. Nevetgélt, látszólag jól érezte magát, és minden erejével azon volt, hogy ne lehessen rajta látni a legkisebb neheztelést sem. Tudta, hogy nincs joga hozzá, az érzelmein ez mégse változtatott. Túlságosan élvezetes volt a férfival együtt lenni, és túl mély nyomokat hagyott benne az az erotikus tapasztalat, amelyet frissiben szerzett. De kezdte úgy érezni, hogy nem elég érdekes ahhoz, hogy újfent kicsomagolják. És ez a sejtés olyannyira bántotta a büszkeségét, hogy mikor Porto felé haladtak már, és a férfi hosszan hallgatott, Viki átkozni kezdte önmagát, amiért belement az egész kalandba. Ha visszatérhetne a tegnapba, egyszerűen kitérne Diogo nyílt ajánlata elől, gondolta. Aztán ismét úgy érezte, hogy erre képtelen lett volna, a csapda túlságosan tökéletesre sikeredett. Az egészből ő csak vesztesen kerülhetett ki. Diogo pedig csakis győztesen. El sem tudta képzelni, mit lehetett volna másképp csinálni. Hogyan kaphatta volna meg a férfit úgy, hogy ne kelljen utána egy darab rongynak éreznie magát?

Délután értek Portóba, vasárnap volt, meleg, és a város kihaltnak tűnt. Teljesen vigasztalannak. Viki szinte hűvösen köszönt el Diogótól, aki kétfelől megpuszilta, és ment a dolgára. A lány odafent, a szobájában bekapcsolta a tévét, az ágyra heveredett, és csak nézett ki a fejéből. Várta az álmot, meg a másnapi munkát. És semmi elképzelése nem volt arról, mi lesz vele két vagy három hét múlva.

Hétfőn Viki alig látta a férfit. Látszólag egyáltalán nem ért rá vele foglalkozni, a nap nagy részét házon kívül töltötte. A lány úgy védekezett az önmegvetés ellen, hogy igyekezett csak a munkára koncentrálni. Illetve beleásta magát egy középkorról szóló könyvbe, amelyet még az utazása elején vett, és azóta se nyitott ki. A könyv sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint gondolta, és úgy érezte, még arra is lesz ereje, hogy ismét jegyzeteljen. Valamit mégiscsak muszáj lesz produkálnia, ha hazamegy. Szeptemberre beszámolót kell írnia az ösztöndíj időtartama alatt végzett munkájáról. Akkor ezt fogja tenni. Napközben fordít, este jegyzetel. A kalandokból úgyis elege volt. Vagy megpróbálta bebeszélni magának, hogy így érez.

Úgy döntöttek, hogy Ponte de Limában töltik az éjszakát is. Elmentek vacsorázni, ittak néhány pohárral, sétáltak egyet, aztán visszamentek a hotelbe. Viki bosszankodott, hogy már megint nincs nála egy váltás ruha sem. Diogo viszont meglepte egy fogkefével, és volt nála fogkrém is. Ezek szerint valószínűsítette, hogy ott maradnak éjszakára. Persze nem volt valami nehéz dolga.

– Nem értem, miért nem használtad ki az alkalmat tegnap este – vallotta be Viki, mikor megint az ágyban heverésztek.

– Több okból is. Egyrészt nem akartam, hogy azt mondjad, csak azért feküdtél le velem, mert leitattalak.

– Nem mondtam volna. Egyáltalán nem éreztem magam részegnek.

– De jobb volt így, hogy józanul dönthettél.

– Másrészt?

– Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni a hotelben. Haza nem vihettelek, mint tudjuk.

– Nem inkább te nem akartál kompromittálódni a hotelben?

– Egy férfi nyugodtan kompromittálódhat. Az benne van a pakliban.

– Szóval attól nem tartasz, hogy valaki megsúgja Otáviának, miket művelsz?

– Nem. Főleg a szállodai személyzet nem csinál ilyesmit.

– És Carlosnak megsúgnák?

– Dehogy. Csak szánakozva néznének rá. Téged pedig, hogy úgy mondjam, nem tartanának úrinőnek. Ezt pedig ugye nem szeretnénk.

– Lisszabonban épp eléggé hazavágtam már a hírnevemet.

– Lisszabon mégiscsak a főváros. Porto rosszabb.

– Azért falunak se nevezném. Ráadásul egy négycsillagos hotelről beszélünk, nem egy magánházról.

– Akkor se árt az óvatosság. Porto egyébként valójában elég kicsi város. Vagyis sok tekintetben kisvárosi a mentalitása. És ne feledd, hogy északon szigorúbbak az erkölcsök.

– Tényleg?

– Az emberek katolikusabbak. Nem csoda például, hogy az Alentejón a kommunisták sikere mindig borítékolható. Ott a legkevésbé erős az Egyház befolyása.

– Itt meg a legerősebb?

– Főleg a kisebb településeken. De Portót nagyrészt olyanok lakják, akik a környékről költöztek ide.

– Vihettél volna Portón belül valahová máshová is.

– Megtehettem volna, de így jobb volt szerintem.

– Nem a játék kedvéért húztad az időt? Mert így izgalmasabb?

– Ez is benne lehetett.

– Akkor jól sejtettem. Nem szeretsz semmit elsietni. Inkább húzod az időt.

– Nem mindig. De bizonyos tekintetben igazad van. Az út sokszor izgalmasabb, mint a megérkezés.

– Főleg, ha a te kezedben van az irányítás.

– Persze. Az mindig legyen csak az én kezemben.

– És, ha célba értél, már nem is érdekel tovább a dolog?

– Ó, ez a céltól függ. Van úgy, hogy kicsomagolod az ajándékot, és rájössz, hogy ilyened már volt párszor. Akkor persze nem olyan mulatságos. A csomagolás esetleg szebb volt, mint maga az ajándék.

– Hú, de gonosz vagy.

– Te kérdezősködsz.

– Igaz, tán nem kéne.

– Attól, hogy becsukod a szemed, neked nem lesz jobb. Te nem az a fajta vagy, akinek ez jólesik.

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne. Szeretsz tisztán látni, még akkor is, ha fáj.

– Ha nagyon fáj, akkor nem.

– És nagyon szokott fájni?

– Diogo magához húzta Vikit, és megpuszilta a homlokát.

– Beszéljünk valami másról.

Kedves Olvasóim,

immár egy éve, hogy elkezdtem publikálni a regényemet. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nem lesz második évforduló, hamarosan befejezem a történetet. Kezdeti célomat sikerült elérnem, legalább annyiban, hogy valóban folytattam az írást, és most már Rátok való tekintettel sem hagyhatom abba addig, míg pontot nem teszek a végére. Köszönöm, hogy olvastok, néha kommenteltek, és remélem, élvezitek továbbra is Viki sztoriját. Vagy bosszankodtok rajta. Vagy kárörömmel szemlélitek ...

Mivel nem otthon teszem föl a részeket, és mobil internetet veszek igénybe, képeket most nem tudok keresni nektek, a szöveg formája is más egy kicsit, remélem, ez nem zavarja az élvezetet.

Carmesina

A csókolózás megint felizgatta mindkettejüket. Kóstolgatták egymást, Diogón érződött az enyhe cigarettaszag, de nem volt zavaró, főleg, ahogy a bőre illatával keveredett, valami egészen érdekes kombinációt alkotott, amely kifejezetten kellemesnek, sőt, nagyon férfiasnak tűnt Viki számára. Ezúttal még jobban kívánta, mint az első alkalommal, sokkal aktívabb is volt, nem csupán fogadta a cirógatást, hanem viszonozta, sőt, kezdeményezte is.

Eddig nem szentelt igazán figyelmet a férfiak nemiszervének. Még Carlos esetében se nagyon, legfeljebb az előjáték során simogatta, de ez sosem tartott sokáig. Az első alkalmat kivéve, mikor Carlos így ment el, többé nem gyakorolták ezt a módot. Lehet, hogy a fiú hosszú szüzessége alatt beleunt abba, hogy csak ez történhet vele, és ki akarta használni az új lehetőségeket. Túl rövid ideig voltak együtt ahhoz, hogy ez kiderülhessen. Az viszont tény, hogy Viki orálisan sem őt, sem Antóniót nem izgatta soha. Vagyis életében nem volt még farok a szájában.

A különös az volt, hogy eddig nem is vágyott rá, hogy megtapasztalhassa. És nem értette, hogy most miért érzi úgy, hogy muszáj, mindennél jobban kívánja közelebbről megismerni Diogo nemiszervét. Először csak óvatosan nyúlt hozzá, gyengéden simogatta, próbálta kitapogatni a formáját, a méretét. Meglepte, hogy mekkora különbségek vannak a három férfi közt, akiket ebben az értelemben megismert. Vagy az ő éretlensége is belejátszott abba, hogy csak most kezd ráébredni ennek az egésznek a jelentőségére?

A férfi farkának simogatása meglepő módon felizgatta. Mert eszébe juttatta, milyen élvezetes, amikor a hüvelyében mozog. Diogo valami olyat mormogott, hogy nagyon finoman csinálja. Közben ő is simogatta a lány punciját. De Viki jobban hozzá akart férni kíváncsisága tárgyához. Milyen lehet bekapni? Milyen lehet csókolgatni? Magát az elképzelést is szégyenletesnek érezte, és annál csábítóbbnak, minél szégyenletesebbnek.

Aztán elhatározta, hogy kipróbálja. Úgy helyezkedett, hogy hozzáférjen a férfi öléhez. Diogónak is igazítania kellett a testhelyzetén, hogy a lány ezt kényelmesen megtehesse.

- A puncidat azért ne vidd el – szólt rá.

Ott volt a keményen meredező farok a szeme előtt, a vérvörös, gyönyörű makkal, amely valóban étvágygerjesztőnek tűnt. Először csak végignyalta, a nyelvét táncoltatta rajta. A hímvessző felágaskodott. Mintha követni akarná az őt kényeztető szájat. Közben Diogo legalább két ujjal izgatta a lányt, mintha kézzel akarná birtokba venni. Valamit nagyon eltalált éppen. Viki nem tudta, hogy koncentrálhatna egyszerre a hímvesszőre, és a saját gyönyörére, pedig szerette volna kombinálni a kettőt. Ha nagyon mozog, akkor viszont Diogo ujjai vándorolnak el arról a helyről, amelynek nyomogatása olyan élvezetes.

- Ott, még, pontosan ott, csináld erősebben! – suttogta, aztán egészen bekapta a makkot. Szinte teljesen kitöltötte a száját. Ez eddig rendben, gondolta, de most mit kéne még csinálnom? Kapjam be jobban? Vagy eresszem el egy kicsit? Nyalogassam? Útban voltak a saját fogai is. Diogo kicsit felszisszent, mikor akaratlanul megharapta.
- Ne haragudj – kért bocsánatot Viki –, nagyon fájt?
- Nem vészes. De ne harapdáld.
- Rendben.

Közben a két ujj ott, a hüvelyben egy milliméternyit arrébb csúszott, és ezzel a gyönyörérzet is csökkent. De Viki nem szólt, inkább a faroknak szentelte magát. Kóstolgatta, becézte. Szépnek találta.

- Kéred a puncidba? – kérdezte végül Diogo. – Mondd, hogy szeretnéd-e, ha megdugnálak.
- Szeretném – mosolygott Viki.
- Akarnod kell.
- Akarom.

Nem hallotta, mikor jött vissza a férfi. Valószínűleg elnyomta az álom. Egyszer csak ott volt ismét mellette.

- Ne haragudj, hogy itthagytalak.
- Sikerült cigit venned?
- A recepciós adott egy szálat. Azt mondta, ha egész dobozt veszek, úgyis elszívom egy nap alatt. Ebben igaza is van.
- És csak úgy adott egy szálat?
- Úgy látszik, mindig tart magánál szükség esetére.
- Mióta nem gyújtottál rá?
- Három hete. Bár a múlt hétvége eléggé megbillentett. De valahogy kibírtam.

- És pont most adtad fel?
- Eléggé megdolgoztattál.
- Sajnálom.
- Sajnálod? – Diogo nevetése ragadós volt. – Ne sajnáld, kislány. Élveztem minden pillanatát. Sokkal több rejlik benned, mint gondolnád.
- Ezt hogy érted?
- Eszméletlenül érzéki vagy. Ha belelendülsz. Na, és hogy van az, hogy nem jön be neked a nyalás?

Viki a párnába temette az arcát.

- Ne is mondd. Miket beszéltem közben?
- Fogalmam sincs, nem portugálul beszéltél.
- Tényleg?
- Aha … De a lelkesedést azért tisztán érteni lehetett. Örülök, hogy mégiscsak eltaláltam az ízlésedet.
- Megdöbbentettél. Többször is.
- Az jó. Vagy nem jó?
- De. Határozottan.
- És még készülök néhány meglepetéssel.

Viki örült ennek a jövőre vonatkozó utalásnak. Most már nem gondolta, hogy Diogo azért hagyta ott a szeretkezés után, mert látni se bírta.

- Gyakran csinálod ezt? – kérdezte, mikor megérezte, hogy a férfi megint könnyeden elkezdi simogatni.
- Mit?
- Gyakran csalod meg Otáviát?
- Nem túl gyakran. Csak, ha úgy adódik.
- Az mitől függ?
- Ha valaki olyan akad az utamba, aki érdekel.
- A hűség mint olyan nem opció a számodra?
- Nem igazán. Nem vagyok hűséges típus.
- És ezt Otávia is tudja?
- Remélem, nem. Mondtam neked, hogy sose tudhatja meg, mi történt.

- Miattam ne aggódj. Soha nem buktál le?
- Nem, vele kapcsolatban még nem. Korábban volt rá eset.
- És nagyon kellemetlen?
- Akkor szakításhoz vezetett. De nem bántam túlságosan. Nem voltam annyira oda az aktuális barátnőmért.
- És, ha Otávia csalna meg?
- Nem hiszem, hogy megtenné.
- Nem azért pöccentél be, mert azt gondoltad, hogy összejött Carlossal?
- Á, nem. Ha össze akarna jönni, megmondaná.
- Akkor meg mi bajod volt miattuk?
- Idegesített, hogy Otávia annyit foglalkozik Carlossal. Semmi több.
- De ha mégis megcsalna? Neki nincs ugyanolyan joga hozzá, mint neked?

- Tudom, hogy macsó duma, de szerintem nincs ugyanolyan joga hozzá.
- Tényleg macsó duma.
- Ez van.
- Szépeket gondolhatsz rólam.
- Te per pillanat szabad vagy. Ha jól tudom.
- Jól tudod.
- Akkor azt csinálsz, amit akarsz. De ha férjnél volnál, az sem zavarna.
- Csak akkor zavar, ha a te nődről van szó?
- Pontosan. Macsó hülyeség. Tudom, hogy az, de így működöm.
- Meg se próbálok vitatkozni.
- Te nem vitatkozol? Mi történt? Ilyen hatással van rád a jó szex?
                                                            
Nevettek.

- Csak kíváncsi vagyok – mondta Viki. – Szeretném megérteni, miért működik úgy egy férfi, ahogy. Mondjuk te.
- A hűtlenkedésre gondolsz?
- Arra. Van rá valami magyarázatod?
- Szeretem a nőket.
- Ó, ez nagyon gyenge.
- Gyenge? Pedig ez az igazság.
- Szereted a nőket, na, persze. Biztos vagyok benne, hogy sok nőt megbántottál már életedben ezzel a filozófiával.
- Igyekszem nem megbántani senkit.
- És gondolod, hogy sikerül?
- Van, hogy nem sikerül. Van, hogy elkerülhetetlen a bántás. Miért, te soha nem bántottál meg senkit?
- De. Igazad van. Bár a pályafutásom eddig elég rövid ahhoz, hogy sokakat megbánthattam volna.
- Majd bepótolod.
- Nem áll szándékomban.

- Tényleg, kislány, mik a szándékaid? Ha Carlossal nem vesztek össze, hozzámentél volna?
Szóba se került ilyesmi.
- De te azért gondoltál rá, nyilván.
- Átfutott az agyamon.
- Naná, hogy átfutott. És, mire jutottál?
- Semmire. Nem tudom, mit lépnék, ha odáig jutnánk, de ez már úgyis csak filozófiai kérdés. És te? Elveszed Otáviát?
- Talán.
- Gondolod, hogy hozzád menne?
- Gondolom.
- Ennyire biztos vagy benne?
- Nem, biztos nem vagyok. Még túl fiatal. Lehet, hogy egyelőre nincs kedve férjhez menni.
- És neked lenne kedved nősülni?
- Lassan többet tudsz rólam, mint Otávia …
- Azt azért nem mondanám. De persze nem akarlak kifaggatni.
- Semmi gond. Érdekes kérdéseket teszel fel. Lassan ideje lenne megnősülnöm, azt hiszem. Az első házasságomat elsiettem. Sokat hibáztam. Másodszorra már jobban csinálnám. Talán.
- Miért akarsz megnősülni? Mert családot szeretnél? Vagy mert a szüleid rágják a füledet?
- Az előbbi. A szüleim már letettek róla, hogy noszogassanak. Különben is van három unokájuk a nővérem révén. Nincs hiányérzetük.
- Gyerekekre vágysz?
- Talán. Azt hiszem, minden normális ember szeretne gyerekeket. Vagy legalább egyet.
- Nem tudom, hogy ez annyira egyértelmű-e.
- Te nem szeretnél?
- Nem biztos, hogy nekem való.
- Miért kételkedsz benne?
- Most leginkább azért, mert valószínűleg hadilábon állnék a hűséggel. És a család stabilitásához nem árt, ha a szülők kapcsolata is stabil.
- Ez igaz. Miért ne tudnál hűséges lenni?
- Nem tudom, hogy tudnék-e. Egyszer már megbuktam. Vagy kétszer? Ez a mostani végül is nem hűtlenség.
- De annak érzed?
- Némileg. Biztos azt várná tőlem a társadalom vagy a micsoda, hogy még jó ideig bánkódjam Carlos után.
- És téged érdekel a társadalom, vagy a micsoda?
- Valamilyen szinten mindenkit érdekel. Mikor azt mondod, hogy egy nőnek hűségesnek kell lennie, míg a férfi félreléphet, akkor is egy társadalmi konvenciót szajkózol. Ráadásul olyat, amely neked baromi kényelmes.

Diogo nevetett.

- Kezdesz megint okoskába átmenni. Jópofa, ahogy váltakozik benned a kislány, az érzéki nő, meg az okoska. Főleg a feminista okoska tetszik.

Viki megvonta a vállát. Diogo megszabja a határokat. Nem akar bizonyos dolgokról vitatkozni. Ilyenkor a legegyszerűbb egy nőt női mivoltára emlékeztetni. És ebben a helyzetben ez a stratégia tökéletesen működik.

- Azért megmutathatnád megint, milyen, amikor az érzéki nő veszi át az irányítást. Nagyon izgatóan tudsz sóhajtozni.
- Tényleg?
- Mondanám, ha nem lenne igaz?