2010.08.17. 08:00
Hetvenegyedik fejezet: Játékok? (3)
Kedd délben azonban Diogo meghívta ebédelni, mégpedig a cégen kívülre, egy csendes kis étterembe a városközpontban. Nem puccos hely volt, inkább olyasféle, mint ahová Carlossal ment a Costa da Caparicán. Grillezett húsok, tepsiben sült krumpli és rizs, zöld saláta, paradicsom, lilahagyma. Viki a hagymából biztonság kedvéért nem evett.
– Ráérsz ma este? – kérdezte a férfi a desszertnél.
Viki elpirult. Most, most kellene visszautasítania, akkor mégis nyertesként szállhatna ki ebből a történetből. Ha megint ugyanolyan könnyen kapható lesz, mint a hétvégén, Diogo még annyira se fogja becsülni, mint eddig.
– Mintha nem tudnád, hogy nem ismerek itt senkit. Kinek ígérkeztem volna el?
– Ha akarsz, bármelyik pillanatban felszedhetsz valakit, ezt te is tudod.
– Lehet. De nem lenne túl jó ötlet. A legutóbb is … – Viki elharapta a mondatot.
– Mi volt a legutóbb?
– Á, semmi. Hagyjuk.
– Ne hagyjuk. Érdekelne. Légy szíves, meséld el.
– Egy ostoba epizód. Szóra sem érdemes.
– Szóval felszedtél valakit? Mesélj!
Nem, hiába reménykedett, féltékenységnek nyoma sem volt a férfi hangjában.
– Ostobaság volt. Nem szabadott volna beülnöm egy idegen kocsijába.
Néhány szóban elmesélte a grafikussal történteket. Diogo mosolygott.
– Azért pánikra nem volt semmi okod. Nem hiszem, hogy a srác bántani akart volna. De valóban vigyáznod kell magadra. Az az érzésem, hogy hol túl merész vagy, hol túl félénk. Nincs középút nálad, Vitória?
– Nem nagyon volt alkalmam gyakorolni.
– Gyakorolni?
– Igen, valahogy így.
– Értem. Keveset randiztál életedben.
– Nagyon keveset.
– Akkor most behozhatod. Ha van kedved.
– Mire gondolsz?
– Ugyan mire gondolnék? Arra, hogy kívánlak.
Ó, nem. Már megint. Megint nem volt ereje ellenállni, még gondolatban sem. Ő is kívánta a férfit, mindvégig kívánta, akkor is, amikor azt tervezgette, hogy majd elutasítja. Az egész teste reagált rá, a pulzusa felszökött, az arca kipirult, és nedves lett a bugyija. Attól az egy szótól, hogy kívánlak.
Nem válaszolt. Hátradőlt a széken, és csak nézte a férfit.
– Munka után elviszlek valahová – jelentette ki Diogo. Átnyúlt az asztalon és finoman simogatni kezdte a lány tenyerét.
– Rendben.
– Szeretném, ha bugyi nélkül jönnél.
Viki zavartan felnevetett.
– Ugyan minek?
– Csak úgy. Szeretném tudni, hogy nincs rajtad bugyi. Megteszed nekem?
– Őrült vagy.
– Megteszed?
– Ugyan már. Nem gondolod komolyan.
– Teljesen komolyan gondolom.
Viki nem ígérte meg. De a játék határozottan izgatta. Mindegy, mi lesz, hová mennek. Mindegy, meddig tart ez a egész. Élvezni akarta, át akarta magát adni a kalandnak. Tudta, hogy kívülről nézve abszurd. Nem olyan régen még elítélt volna egy olyan nőt, aki így viselkedik. És érezte, hogy sokan, akiknek ad a véleményére, elítélnék, ha megtudnák. Bár ki tudja, hogy ők maguk életük egy-egy pillanatában nem műveltek-e valami hasonlót. Vajon a hagyományos értelemben bűnnek tartott viselkedés testközeli megtapasztalása toleránsabbá vagy ítélkezésre hajlamosabbá tette az embereket? Konkrétan az ő ismerőseit? Ha már barátai nem igazán voltak …
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.06.01. 06:02:32
Az emlékek a sírodig kísérnek.
Legyen az jó vagy rossz!
Igazán bánni mit kihagytál
Azt fogod!