Kedd délben azonban Diogo meghívta ebédelni, mégpedig a cégen kívülre, egy csendes kis étterembe a városközpontban. Nem puccos hely volt, inkább olyasféle, mint ahová Carlossal ment a Costa da Caparicán. Grillezett húsok, tepsiben sült krumpli és rizs, zöld saláta, paradicsom, lilahagyma. Viki a hagymából biztonság kedvéért nem evett.

Ráérsz ma este? – kérdezte a férfi a desszertnél.

Viki elpirult. Most, most kellene visszautasítania, akkor mégis nyertesként szállhatna ki ebből a történetből. Ha megint ugyanolyan könnyen kapható lesz, mint a hétvégén, Diogo még annyira se fogja becsülni, mint eddig.

Mintha nem tudnád, hogy nem ismerek itt senkit. Kinek ígérkeztem volna el?

Ha akarsz, bármelyik pillanatban felszedhetsz valakit, ezt te is tudod.

Lehet. De nem lenne túl jó ötlet. A legutóbb is … – Viki elharapta a mondatot.

Mi volt a legutóbb?

Á, semmi. Hagyjuk.

Ne hagyjuk. Érdekelne. Légy szíves, meséld el.

Egy ostoba epizód. Szóra sem érdemes.

Szóval felszedtél valakit? Mesélj!


Nem, hiába reménykedett, féltékenységnek nyoma sem volt a férfi hangjában.


Ostobaság volt. Nem szabadott volna beülnöm egy idegen kocsijába.


Néhány szóban elmesélte a grafikussal történteket. Diogo mosolygott.


Azért pánikra nem volt semmi okod. Nem hiszem, hogy a srác bántani akart volna. De valóban vigyáznod kell magadra. Az az érzésem, hogy hol túl merész vagy, hol túl félénk. Nincs középút nálad, Vitória?

Nem nagyon volt alkalmam gyakorolni.

Gyakorolni?

Igen, valahogy így.

Értem. Keveset randiztál életedben.

Nagyon keveset.

Akkor most behozhatod. Ha van kedved.

Mire gondolsz?

Ugyan mire gondolnék? Arra, hogy kívánlak.


Ó, nem. Már megint. Megint nem volt ereje ellenállni, még gondolatban sem. Ő is kívánta a férfit, mindvégig kívánta, akkor is, amikor azt tervezgette, hogy majd elutasítja. Az egész teste reagált rá, a pulzusa felszökött, az arca kipirult, és nedves lett a bugyija. Attól az egy szótól, hogy kívánlak.


Nem válaszolt. Hátradőlt a széken, és csak nézte a férfit.


Munka után elviszlek valahová – jelentette ki Diogo. Átnyúlt az asztalon és finoman simogatni kezdte a lány tenyerét.

Rendben.

Szeretném, ha bugyi nélkül jönnél.


Viki zavartan felnevetett.


Ugyan minek?

Csak úgy. Szeretném tudni, hogy nincs rajtad bugyi. Megteszed nekem?

Őrült vagy.

Megteszed?

Ugyan már. Nem gondolod komolyan.

Teljesen komolyan gondolom.


Viki nem ígérte meg. De a játék határozottan izgatta. Mindegy, mi lesz, hová mennek. Mindegy, meddig tart ez a egész. Élvezni akarta, át akarta magát adni a kalandnak. Tudta, hogy kívülről nézve abszurd. Nem olyan régen még elítélt volna egy olyan nőt, aki így viselkedik. És érezte, hogy sokan, akiknek ad a véleményére, elítélnék, ha megtudnák. Bár ki tudja, hogy ők maguk életük egy-egy pillanatában nem műveltek-e valami hasonlót. Vajon a hagyományos értelemben bűnnek tartott viselkedés testközeli megtapasztalása toleránsabbá vagy ítélkezésre hajlamosabbá tette az embereket? Konkrétan az ő ismerőseit? Ha már barátai nem igazán voltak …

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr302195345

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

örömlány · http://oromlany.blog.hu 2010.08.18. 08:24:51

Ó, a józan ész és az érzések! :)

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.06.01. 06:02:32

Józan ész! Méreg az örömnek.
Az emlékek a sírodig kísérnek.
Legyen az jó vagy rossz!
Igazán bánni mit kihagytál
Azt fogod!
süti beállítások módosítása