2010.04.04. 08:00
Ötvennyolcadik fejezet: Tévedés és meggondolatlanság (3)
Carlos leroskadt a járdára. A lány odaült mellé. Egy ideig nem szóltak egymáshoz. Viktória szinte lélegezni se mert. Most el fog dőlni, hogy Carlos hisz-e neki vagy sem. A büszkesége, a féltékenysége, a bizalmatlansága majdnem teljesen ellene fordította. De még nincs veszve minden.
– Gyere ide! – suttogta a fiú.
– Itt vagyok.
Carlos kinyújtotta a kezét és megsimogatta Viki arcát.
– Te sírsz?
– Attól félek, hogy el foglak veszíteni.
– Tényleg sírsz?
A lány halványan elmosolyodott.
– Nem, ez az alakításom része. Nem látod, milyen nagy közönségünk van?
A kávézóból valóban számos kíváncsi tekintet várta a végkifejletet.
– Akkor adjuk meg a népnek, ami megilleti – mosolyodott el Carlos is. – Gyere!
Felállt és felsegítette a lányt is.
– Szaladjunk el! – mondta a fiú hirtelen.
– De hová?
– Mindegy, csak el innen! Nem bírom ezt az utcát. Menjünk innen!
És már húzta is maga után. Viki futott vele. Nem tudta, merre és minek, azt se tudta, meggyőzte-e Carlost, vagy csupán arról van szó, hogy a fiúban újra felülkerekedett a szerelem a bizalmatlanság felett. De szaladt, ahogy tudott. Mikor kifulladtak lassítottak, de csak mentek tovább szótlanul, talán a fiú sem tudta merre, minden utcasarkon úgy tűnt, találomra választ irányt. Olyan környéken jártak, ahol kevés emberrel találkoztak, pedig még nem is volt késő. Viki egyszercsak megbotlott, majdnem elesett, Carlos úgy kapta el, zihálva torpantak meg valahol, a lisszaboni éjszaka egy sötét pontján.
– Minden rendben?
– Nem tudom, kicsit meghúztam a bokám.
Körülnéztek, nem messze egy templom sejlett fel, hatalmas lépcsősor vezetett fel a főbejárathoz. A környék elhagyatottnak látszott.
– Ott le tudunk ülni. Megnézzük a bokádat.
Felsántikáltak a lépcsőn, leültek a tetejére. Viki behajtotta a lábát, megtapogatta a bokáját. Fájt egy kicsit, de nem ficamodott ki.
– Semmi baja. Csak egy kicsit érzékeny.
– Pihenj csak nyugodtan. Őrült tempót diktáltam.
Néhány percig csak ültek szorosan egymás mellett, nézték a klasszicista stílusú templom előtt elterülő üres, kis kövekkel borított teret, amelyen néhány kocsi parkolt csupán. Carlos letette alájuk a köpenyét, hogy fel ne fázzanak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
