2010.03.21. 08:00
Ötvenötödik fejezet: Vissza Lisszabonba (3)
Mire Carlos visszajött a mosdóból, a lány letörölte a könnyeit. Aztán nem igazán szóltak egymáshoz, felszálltak a vonatra, leültek egymással szemben, de még a térdük sem ért össze. Viki az állomást bámulta, majd ahogy a szerelvény elindult, a tájat. Az esőcseppek elkenődtek az ablakon. Mikor Viki újra Carlosra nézett, látta, hogy a fiú elaludt.
A vonat ugyan a legkevésbé sem rohant, inkább döcögött, és sok állomáson megállt, a lány mégis úgy érezte, hogy vészesen távolodik a tornyok városától és Carlos otthoni, melengető világától, majdhogynem fizikai közelségétől is. Megint fojtogatta a sírás. Szóval hiába volt a reggeli simogatás, Carlos nem adja meg magát. Nem akarja folytatni. Vagy egyszerűen csak fogalma sincs, mit akar.
Viki nézte, ahogy alszik. A fiú feje olykor az ablakhoz koccant, olykor majdnem a mellére csuklott. A lány szerette volna az ölébe fektetni, de csak ült vele szemben, és itta a vonásait. Most már szépnek látta még így, fáradtan és becsukott szemmel is, pedig Carlos arcában a legszebb a fekete szempár volt.
Fél órával a vonat Lisszabonba érkezése előtt Carlos felébredt. Egy kisebb állomáson vesztegeltek, a fiút épp a ringató mozgás megszűnése keltette fel. Viki elkapta a tekintetét, nehogy Carlos rájöjjön, hogy egész idő alatt csak őt nézte.
– Ne haragudj, elszundítottam. Mennyi az idő?
– Fél óra múlva a Santa Apolónián leszünk.
– Akkor elég sokat aludtam.
- Semmi gond. Mondtad, hogy rossz éjszakád volt.
Udvariaskodás, már megint.
– Nem ülsz ide mellém? – kérdezte Carlos hirtelen.
Viki átült. Engedélyt kapott. És nem habozott. Miért kell neki ilyen szolgálatkésznek lennie? Bosszankodott magában. A vonaton alig lézengett valaki. Carlos átfogta a lány vállát, és úgy ölelte magához, hogy az arcuk összeért.
- Nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel, Vitória. Őszintén bevallom, nem tudom.
Viki szíve nagyot dobbant. Hát mégis van valami remény?
– Tőlem vársz tanácsot? – kérdezte kitérőleg.
- Nem, azt nem.
A fiú elgondolkodott. – Valóban szakítasz Antónióval? – kérdezte aztán halkan.
– Persze. Hisz megmondtam.
- Jól van. Próbáljuk meg elölről.
Viki nem akart hinni a fülének.
- Biztos vagy benne?
- Nem. Semmiben nem vagyok biztos. De próbáljuk meg.
A lány bólintott:
- Én benne vagyok.
- Rendben. Akkor képzeld el a következőt: eddig semmi nem történt köztünk. Most ismerkedtünk meg.
Carlos játszani akar. Úgy tenni, mintha. Lehet, hogy nem hisz benne, de meg akarja próbálni.
– Itt, a vonaton? – kérdezte Viki mosolyogva.
– Mondjuk.
– És te szólítottál meg?
- Igen, megszólítottalak, mert nagyon tetszel. Elkértem a telefonszámodat. Majd felhívlak, hogy elmenjünk kávézni.
Hogy változhatott meg tíz percen belül ennyire a hangulata? Már semmi nem tűnt melankolikusnak, az eső a legkevésbé. Pont megfelelő környezet egy ilyen játékhoz.
– Akkor már ma este fel fogsz hívni – nevetett a lány.
- Semmi nincs garantálva, Vitória. Nem utalunk a múltra. Nem törődünk vele. Most másképp csinálunk mindent. Nos? Beleegyezel?
A lány szinte bármibe beleegyezett volna. De nem kezdett el lelkendezni, ne lássa rajta Carlos, mennyire megkönnyebbült.
– Rendben, legyen így – mondta. – Ha ez a fantázia vezet eredményre, próbáljuk meg.
– Türelmesnek kell lenned.
– Türelmes leszek.
– Nem foglak felhívni se ma este, se holnap.
– Carlos, ezt nem tudhatom – tiltakozott nevetve. – Ha épp most ismertél meg egy lányt, nem közlöd vele, hogy mikor nem fogod felhívni.
– Igazad van – vonta meg a vállát a fiú. – Lehet, hogy hülye ötlet ez az újrakezdés.
– Nem, nagyon jó ötlet – nyugtatta meg Viki. – Csak be kell tartani a szabályokat.
– Éppen ez az. Be kell tartani a szabályokat. De most mégis inkább megszegném. Még van fél óránk. Utána kezdünk mindent a nulláról.
A csókolózás olyan hosszú és intenzív volt, hogy belezsibbadt az ajkuk. Ha nem nyilvános helyen vannak, a csók által felkeltett vágy megint abba a mederbe terelődik, mint az előző napon, de a vonaton nem engedhették el magukat. Ez azonban nem csökkentette a csókolózás élvezetét, mintha éppen ellenkezőleg, intenzívebbé tette volna.
– A fenébe – mondta Carlos bosszankodva, mikor begördültek a Santa Apolóniára, – szerinted ne halasszuk ezt az újrakezdést holnapra? Gyere fel hozzám, aludj ott, vagy ne is aludj, szeretkezzünk egész éjszaka! Kérlek. Kérlek, kérlek!
A lány nevetett. Milyen jó lett volna engedni! Belesajdult, annyira kívánta ő is, de tisztában volt vele, hogy nem húzhatja tovább a szakítást Antónióval. Muszáj most megtennie. És Carlosnak úgyis tanulnia kell.
- Nem, drága, jobb, ha a tartjuk magunkat az eredeti tervhez. Különben még nagy bukta lesz a vége.
- Kit érdekel? Életemben nem érdekelt még ilyen kevéssé a rohadt tanulás. Hagyjuk a fenébe.
A vonat megállt, de ők még mindig egymásba gabalyodva ültek, mintha eszük ágában se lenne leszállni. Viki kibomlott, kócos hajjal, felhevült arccal csókolózott, egy azelőtt sosem létezett nőként. Ő maga is érezte, hogy abban a pillanatban nagyon szép.
- Nem lehet, te is tudod – incselkedett Carlossal. Magabiztosnak érezte magát, kívánatos volt, és félig elérhetetlen. Most neki kell észnél lennie.
- Miért ne lehetne? Mindent lehet.
- Neeem, Carlos. Tényleg nem. Naaa …
- Szerdán vizsgázol.
- Nem érdekel.
- Persze, hogy érdekel.
- Leszarom.
Viki nevetett.
- Nem a megfelelő fejeddel gondolkodsz.
- Aha … Arra mérget vehetsz, kislány.
A vonaton már nem volt utas.
- Carlos, komolyan. Le kell szállnunk.
- És velem jössz.
- Nem megyek veled.
- Most miért csinálod ezt velem?
- A te érdekedben.
- Jaj, nemár … Az én érdekemben.
- És António miatt.
Carlos elkomolyodott.
- Oké, ez egy érv. Ezzel nem tudok vitatkozni.
10 komment
Címkék: játék alvás vonat vizsga javaslat újrakezdés kétségek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Csuri / Bariildi 2010.03.21. 22:35:33
Ebben a részben az tetszett legjobban, ahogy Viki hangulata varázsütésre megváltozik - ismerős.....
Azt viszont kevésbé díjazom, hogy elkezd ő is taktikázni. Észnél akar lenni, kihasználni a helyzetet, ilyen felütések vannak. MIÉRT kell mindig játszmázni? Miért nem elég simán őszintének lenni?? Ezt általánosságban kérdezem, nem csak erre az egy szitura vonatkozóan.
Az azonban dícséretes, hogy felfogta: Carlos sem tudja még igazán, mit akar?
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.03.22. 08:26:54
Old Man 2010.03.22. 08:40:14
"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni..."
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.03.22. 08:45:15
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.03.22. 11:34:39
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.03.22. 11:39:18
Vikinek végre megjött az esze. És nem, nem szabad az elején elejteni a fonalat. Mondjuk ismét oda lyukadunk ki: nem ismertem olyan fickót, akinek egyáltalán megfordul egy ilyen "játék" a fejében, de jó. Tetszik. Most tényleg szentimentális :)
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.03.22. 12:44:26
Utólag is boldog szülinapot.
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.03.22. 12:47:41
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.29. 05:46:19
"Ő maga is érezte, hogy abban a pillanatban nagyon szép. "