2010.03.23. 08:00
Ötvenhatodik fejezet: Füst és hamu (1)
Három vagy négy buszt is elengedtek, mire képesek voltak elbúcsúzni, pedig a buszok nem ötpercenként jártak. Végül Viki kapaszkodott fel a saját járatára hirtelen elhatározással, és hagyta ott Carlost. Érezte, hogy az arca piros, Carlos nem borotválkozott aznap reggel, és a sok csókolózás irritálta a lány a nap miatt is kipirult bőrét. De boldog volt ettől a pirosságtól és a testének kellemes fáradtságától, amely ölelkezéseik, szeretkezéseik, játékaik nyomait őrizték.
Csak akkor szorult össze a gyomra, mikor befordult a Pióca házának utcájába. Mintha ráborulna a két nappal korábbi sötétség. A kétségek. Mégiscsak Carlossal kellett volna mennie. Beillesztette a kulcsot a zárba, már megint a régi kulcsot, így nem sikerült kinyitnia az ajtót. Az új kapukulcsot még nem fűzte fel a karikára, úgyhogy turkálni kezdett a táskájában.
Hirtelen hátulról megragadták a karját, kitépték a kezéből a táskát, azt hitte, ki akarják rabolni. De az illető nem kezdett el futni, csak lehajította a táskát a földre. Viki megfordult.
– Hol voltál?
António kialvatlan arcában dühöt és kétségbeesést látott, a férfi tíz évvel idősebbnek tűnt önmagánál. Úgy tűnt, mintha egész éjjel talpon lett volna, vagy talán a ruhájában aludt.
– Carlossal.
Megkönnyebbült, hogy kimondta. Túl van a nehezén.
António ütésre emelte a kezét, Viki összerezzent, védekező mozdulatot tett, az apja pofonjai rémlettek fel benne. A férfi ezt látva megtorpant, a jobbja lehanyatlott. Leült a ház küszöbére és az ölébe hajtotta a fejét, két kezével takarva el a homlokát.
– Sajnálom – suttogta Viki.
Felvette a táskát a földről. Megint keresni kezdte a kapukulcsot. Most végre megtalálta. Kinyitotta az ajtót.
– António! Hallod? Akarsz beszélni? Bejössz?
A férfi lassan feltápászkodott. Nem nézett a lányra, valahová a messzeségbe merült el a tekintete. Viki látta, hogy remeg a keze. A közvetlen közelében érezni lehetett a sok elszívott cigaretta és megivott alkohol émelyítő szagát. A lány szinte visszahőkölt. Bognár jutott eszébe, ő bűzlött néha így, ha másnaposan jött be az egyetemre, de hozzá ritkán került ilyen közel.
– Rá kell gyújtanom. De már nincs cigim, és pénzem sincs.
– Hol aludtál?
– Sehol. Mit érdekel az téged! Csak szerezz nekem egy doboz cigit!
– Veszek a kávézóban. Addig menj fel a szobába, itt a kulcs. Fel akarsz menni?
A férfi elvette a kulcscsomót, forgatta a kezében.
– Menj csak fel, mindjárt jövök – biztatta Viki.
António vánszorogva indult felfelé, mintha minden lépés fájna neki. Néhány lépcsőfok után megtántorodott és majdnem visszazuhant, Viki gyorsan odaugrott, hogy elkapja. Hányingere volt a férfitől, de nagy levegőt vett és nem menekült testének súlya elől. Leültette a lépcsőre. Fogalma sem volt, mit kezdjen vele, ha ennyire nincs magánál.
– Beteg vagy? – kérdezte végül, hogy mondjon valamit. – Rosszul érzed magad?
António röviden felnevetett, de ez a nevetés majdhogynem sikolynak hatott.
– Persze, hogy rosszul vagyok. Hányni tudnék tőled – suttogta.
Viki nem felelt. Hol lehet São? Vajon dolgozik? Vagy itthon van? Félt elmozdulni António mellől, mert attól tartott, hogy legurul a padlóra. Behozta a hátizsákját az utcáról és letette a lépcsőfeljárat mellé.
– Próbáljunk meg felmenni. Itt nem maradhatunk!
– Mondtam, hogy szerezz egy doboz cigit!
– De addig nem tudok elmenni, amíg fel nem értél a szobába.
– Majd felmegyek. Tűnj el. Meghalok egy slukkért.
Viki felállt a férfi mellől, megvonta a vállát. Ha legurul, legurul. Nem tehet érte semmit. Nem azon döbbent meg, hogy António ennyire kétségbe van esve, hanem azon, hogy ennyire berúgott. Vagy csak lelkiereje nincs felmenni a lépcsőn?
Kilépett a házból, nyitva hagyta a kaput, szaladt a kávézóba. Kért egy csésze erős kávét is, azzal, hogy mindjárt visszahozza a csészét, csak hadd itassa meg a barátját. Nem a kedvesét, a barátját. Mivel a pincér már ismerte, nem kekeckedett, adott neki egy csészével. A gyűszűnyi kávéba egy zacskó cukrot öntött, a cukor egy ideig a felszínen lebegett, aztán lassan ereszkedett alá. Vagyis a kávé tényleg erős volt. Még Sérgio beszélt Vikinek erről a trükkről.
A lány visszasietett a házhoz. Antóniót nem látta, a hátizsákja még ott volt, ahol hagyta. Lehet, hogy a férfinek sikerült felmennie. Becsukta a kaput és elindult a szobája felé.
A takarítónő árnyéka sejlett fel a fürdőszobaajtó mögött. Viki a telefonra pillantott, az persze újra le volt lakatolva. Ment tovább, a másodikra. António az ajtó előtt ült, hátát a falnak vetve, de oly módon, hogy Viki nem tudta volna kinyitni tőle az ajtót.
– Idd meg ezt – guggolt le hozzá.
– Cigit nem hoztál?
– De hoztam, viszont előbb idd meg a kávét.
A férfi elvette a csészét, a keze annyira remegett, hogy még a gyűszűnyi kávé is kilöccsenéssel fenyegetett. De aztán hirtelen lehajtotta.
– A kurva életbe, ez rohadt forró volt! – szitkozódott. Majdnem eldobta a csészét, de Viki idejében kivette a kezéből és letette az ajtó mellé. – Meg akarsz ölni?
– Mit vártál, milyen legyen egy friss kávé?
– Megégettem a nyelvem.
– Sajnálom.
– Persze, el tudom képzelni. Hol van már az a cigi?
Viki odaadta neki a dobozt.
A férfi megpróbálta lehúzni a műanyag borítást, de képtelen volt megtalálni a piros fonalat, a körmével tépkedte a fóliát és szitkozódott.
– Add ide, majd kibontom!
António eldobta a dobozt. Viki szó nélkül hajolt le érte. Kibontotta a műanyagot és nyitva odaadta a dobozt.
– Majd bent rágyújtasz. Most állj fel, mert így nem bírom kinyitni az ajtót.
– Most akarok rágyújtani.
– Hol az öngyújtód?
A férfi turkálni kezdett a zakózsebében, míg végre előkotorta. De képtelen volt lángot csiholni belőle.
– Van még ebben gáz egyáltalán? – kérdezte a lány.
António az öngyújtót is elhajította. Viki lehajolt érte, meggyújtotta. A férfi már betett a szájába egy szál cigit, csak arra várt, hogy a láng hozzáérjen a végéhez. Nagyon sóhajtott, mikor végre beszívhatta a nikotint.
– Segíts felállni!
– Vigyázz a csészére! Nehogy rálépj!
– Ki érdekel az a rohadt csésze! Legszívesebben ripityára törném. Veled együtt.
– Meg akarsz ütni, António?
– Igen, ahhoz lenne leginkább kedvem. Ha nem lennék ilyen átkozottul gyáva!
Viki nagy nehezen kinyitotta az ajtót, és betessékelte a férfit, aki azonnal az ágy felé vette az irányt. Leroskadt az alsó szintre. Nem tudott kiegyenesedni, inkább nagy nyögésekkel cipőstül ráfeküdt az ágyneműre. Ott cigarettázott tovább.
– António, mit csinálsz? Fel akarod gyújtani a házat?
– És, ha felgyújtom?
– Könyörgöm, térj már magadhoz egy kicsit! Nem lehetsz ennyire részeg!
– Nem vagyok részeg. Vagy megint bántja a finnyás orrodat, hogy van némi szagom? Mindig is undorodtál tőlem, mi?
– Tudod, hogy ez nem igaz.
– Dehogynem.
– António, kérlek! Vigyázz azzal a cigarettával!
– Ne aggódj, nem rakok máglyát alád, bár azt érdemelnéd.
– Lehet.
– Nem lehet, hanem biztos. Soha életemben nem kezdek többet külföldi csajokkal. Elég lecke volt ez nekem.
– Igazságtalan vagy. De megértem. Én is az lennék a helyedben.
– Igazságtalan! Miért hagytad, hogy hülyét csináljak magamból, hogy szerelmet valljak? Soha nem aláztak még meg ennyire az életben. És egy kis picsa, aki pár hete még szűz volt! Eszméletlen.
Viki kiment a São-val közös folyosóra és kinyitotta az ablakot. Szomszédja szobája zárva volt, semmi mozgás. Biztos dolgozik.
– Most meg hová szöktél? Azt hiszed, ennyivel megúszod? – hallotta António kiabálását.
– Itt vagyok.
Visszatért a szobába, leguggolt a férfihez. A cigaretta még mindig égett, de már a végét járta. António elfordította tőle az arcát.
– Visszaviszem a csészét a kávézóba.
– Nem mész sehová.
– Miért, mit akarsz tőlem? Szidhatsz akkor is, ha visszajöttem.
– Ó, láttam én már ilyen leruccanásokat a kávézóba. Aztán egész délután itt dekkolhatok és várhatom, hogy kegyeskedj megjelenni.
– És, ha itt maradok? Mi lesz?
– Semmi. Illetve úgy telefüstölöm a szobát, hogy remélhetőleg mindketten füstmérgezést kapunk, és megdöglünk.
– Nagyszerű terv.
– Nagyszerű, mi? De tőlem csak ilyen telik, tudod. Sose jártam egyetemre.
Viki felállt. António karja kinyúlt, leejtette a cigarettát, amely a linóleumra pottyant, a lány gyorsan eltaposta. Aztán felemelte és kivitte a WC-be. Lehúzta a nadrágját, ráült az ülőkére. Nem kellett túlságosan pisilnie, de így is ment az idő. Szerette volna, ha másnap van, és António szemrehányásait nem kell hallgatnia többet. Fájón hiányzott neki Carlos. Milyen jó lenne most felhívni, és elpanaszolni neki, hogy nem tudja, mihez kezdjen a férfival, akit megcsalt vele. Hogy az részegen fekszik az ágyában. És a jelek szerint nem akar elmenni. De tudta, hogy ezzel nem terhelheti pont Carlost. Ő hozta létre ezt a helyzetet, meg kell oldania.
10 komment
Címkék: botrány vallomás részegség csalódás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Mézes Tenyér 2010.03.23. 08:15:27
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.03.23. 08:46:17
Old Man 2010.03.23. 09:54:05
Ezen az egész helyzeten meg jól el kell, lehet is gondolkozni.
Apuka miért bántotta a kisleányát?Megérdemelte???
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2010.03.23. 11:08:06
vén betyár 2010.03.23. 16:50:52
De ez mindegy is Viki szempontjából, csak nem veri António, ...meg az élet.
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.03.23. 17:13:03
A pofozkodás jó téma.
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2010.03.23. 18:54:15
@21 hónap: Miért jó téma a pofozkodás?
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2010.03.23. 18:55:10
21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.03.23. 18:55:55
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.29. 06:14:48
Gyermek koromban apámtól soha, anyámtól is nagyanyától is egyszer-egyszer kaptam csak ki. Biztosan nagyon jó voltam! Vagy nem?