Hamar elaludtak. Viki, amennyire csak lehetett, boldog volt, vagy csak túlságosan kimerült ahhoz, hogy gondolkozzék. Diogónak relatíve korán kellett kelnie, és noha a lány szeretett volna vele reggelizni, a férfi lebeszélte arról, hogy miatta hajnalban keljen, aludjon csak, ameddig akar. Viki azért titokban reménykedett, hogy időben felébred, és energiát is talál magában az ágyból való kikászálódáshoz, de nem így lett. Észre se vette,  Diogo mikor távozott a szobából.

Örömmel lustálkodott, élvezte a saját testét, most megint szebbnek látta, mint más napokon, ez Diogo közelségének köszönhető, mintha ilyenkor titokzatos módon átalakulna az egész lénye. Kár, hogy nem töltheti az életét a férfi mellett, akkor lehet, hogy Otáviát is túlszárnyalná szépségben, gondolta csúfondárosan. Kit érdekel Otávia ... Csak ne kellene annyiszor rá gondolnia ... Nehezére esett elhinni, hogy Diogo tényleg elveszi azt a lányt, olyan ostobaságnak tűnt az egész. Egy ilyen férfi minek házasodik? Úgysem köti le magát, úgysem lehet senkié, minek ez az egész szemforgató esküvő? Nem hisz az egészben, nevetséges.

Viki úgy érezte, egy házasságkötési ceremóniánál nincs semmi szánalmasabb. Biztos csak irigykedem - rótta meg saját magát. De ha elképzelte a férfit, ahogy kikent-kifent módon egy giccses oltár előtt áll, és a gomblyukában valami virág hervadozik, kirázta a hideg. Jó, hogy ezt nem kell majd látnia, de jó. Soha nem fog senkit rávenni arra, hogy eljátssza a bárgyú vőlegény szerepét. Miért van az, hogy minden vőlegény olyan bárgyú képet vág, tényleg?

Olyan kellemes volt a hotelszoba, hogy eszébe jutott, akár egész nap ágyban maradhatna, de ez ostoba ötlet volt, mindjárt el is vetette. Hiszen csak két napja van Prágára, és rengeteg mindent meg akart nézni, persze sejtette, hogy a betervezett emlékművek töredékét sem fogja látni, de ez cseppet sem izgatta. Az volt a lényeg, hogy élvezze a sétát. Az idő nem volt valami fényes, de aki decemberben játszik turistát, az magára vessen. Valamikor tíz felé indult el, egy kiadós reggeli után, jól beöltözve. Mivel a belvároshoz közel volt a szálloda, nem kellett semmire felszállnia, gyalogolhatott kedvére, ráérősen, nézelődve. Élvezte, amit látott, Budapesthez képest Prága sokkal rendezettebbnek és tisztábbnak tűnt.

Majd keres egy jó kis éttermet, tervezte el, kár, hogy egyedül kell ennie, mert sétálni még nem olyan tragikus egyedül, sőt, jólesik, hogy nem kell egyeztetni, ki merre szeretne menni, mit akar megnézni, nem kell unatkozva toporogni valahol, csak, mert az ember kísérője épp ott akar megállni, ahol ő nem.. A séta tehát nagyon jó így, magányosan is, de egy étteremben egyedül asztalhoz ülni nem valami nagy öröm. Valahogy szánalmas,  mert
a magányos vendég azt a képzetet kelti mindenkiben, hogy alkalmatlan a társas létre. Ostobaság, persze, hogy senki nem fog ilyesmit gondolni. Majd a könyvébe temetkezik, úgy fog enni. Halmozza az élvezeteket.

Nem akarta siettetni a szobába való visszatérést, mert úgy érezte, jó így várakozni arra, amit majd ott történni fog. Úgyis túl gyorsan lesz majd vége, mint mindig, akármennyire hosszan tart a valós időben, az ő időérzéke számára túl rövidnek tűnt. Mintha akkor térne csak magához, ha már elmúlt a szeretkezés különleges hangulata, mert amíg tart, addig nem is azonos a mindennapok Viktóriájával, aki felöltözve jár-kel és teszi a dolgát. Nem azonos, nem lehet azonos. Mindig szebbnek is látta magát a tükörben, ha  egy Diogóval folytatott szeretkezés után belenézett, mint egyébként. Péterrel ezt nem érezte, bár a vele töltött együttlétek sietősebbek voltak, mégsem keletkezett utánuk nosztalgia. Ebbe biztos az is belejátszott, hogy Diogo egyszer s mindenkorra csupán desszert lehetett, és soha nem főétek.

Ahogy a szoba felé tartottak, a férfi a folyosón megfogta a kezét, így sétáltak végig az ajtóig. Diogo kinyitotta az ajtót, előre engedte a lányt, aztán kulcsra zárta a szobát belülről. Most nem volt kedvük beszélgetni, sőt, villanyt sem gyújtottak.

- Vetkőzz le - mondta a férfi szinte rekedten.

Viki megértette: arról a jelenetről lehet szó, amelyet a leveleikben dolgoztak ki. Diogo erősködött, hogy egy nap szeretné megvalósítani, de a lány nem hitt benne. Hát most mégis. Most ehhez van kedve. A jelenetben Vikinek mindenben engedelmeskednie kellett Diogónak, nem lázadozhatott. Körülbelül tudta, mi a terv, vagy forgatókönyv, ahogy Diogo nevezte, de már nem emlékezett minden részletre. Kicsit úgy érezte, hogy nem is ismeri a férfit, egy idegen hatalmában áll, mégis kész minden parancsot teljesíteni.

Levetkőzött. Szinte sietősen, hogy minél hamarabb túllegyen rajta, pedig elhúzhatta volna, kacéran és csábítóan. De nem, ehhez nem érzett magában elég erőt.

A férfi szótlanul, az ajtónak támaszkodva nézte.

- A bugyit is.

Azt is levette.

- Állj ide a falhoz.

Kicsit hűvös volt a szobában, és a falhoz támaszkodni még hűvösebb. Viki libabőrös lett, a mellbimbói megkeményedtek. Odament a falhoz. Diogo tőle szokatlan határozottsággal ragadta meg a karját, és egész testével a falhoz nyomta. A kezeit a feje fölé emelte, kicsi behajlítva ugyancsak odanyomta a falhoz, a csuklójánál fogva tartotta, és nem engedte, hogy leeressze. Egyébként nem ért hozzá, csak a nyelvével, lassan kóstolgatta a lány ajkait.

Viki izgatott volt, de még mindig fázott, a nyelve hegyén volt, hogy megkéri Diogót, hagyják most ezt a játékot, bújjanak be az ágyba, túl fáradt hozzá. De nem tette. Kezdett megfájdulni a karja. Mintha Diogo megérezte volna, leeresztette a kezét, csak azt nem hagyta, hogy ellépjen a faltól.

- Tudom, hogy fázol. De mindjárt meleged lesz.

Ő még teljesen fel volt öltözve, és most sem kezdett vetkőzni. Csak egy ujjal végigsimított a lány karján, megcirógatta a bal mellbimbóját, és lesiklott a hasára. Aztán tovább.

- Térdelj le.

Viki engedelmeskedett. Tessék, most itt van. Most megteheti, amit múltkor Péterrel szeretett volna. Óvatosan bontotta ki az övét. A férfi nem szólt semmit. De a felajzottsága érezhető volt. Viki lehúzta a nadrág cipzárját, benyúlt a sliccen, hogy megsimogassa a duzzadó farkat. Alig várta, hogy kibonthassa az alsónadrág fogságából, mintha nem másfél órával ezelőtt lett volna a kezében és a szájában, hanem sokkal régebben. Kívánta, magában akarta érezni, de ez a játék most nem arról szólt, még nem. Majd csak később, ha jól viselkedik, akkor megkapja.

Érezte, ahogy egyre jobban tágul a hüvelye, csak annak a gondolatától, hogy végre magába fogadhatja a hímvesszőt, amelyet most a kezében tart. De jó lesz odabent érezni. Nedves volt, és forró. Már nem fázott, lehúzta a férfi alsónadrágját a meredező hímtagról, de a nadrágot hagyta a helyén. A makk síkos volt, és szinte lila. Játszadozott vele, végighúzta rajta a nyelvét.

- Jó. Nagyon finom. Most simogasd magad.

Jobb kezével megkereste a csiklóját, duzzadt volt, és nagyon érzékeny.

- Ne siess. Ráérünk.

Diogo kissé eltávolodott, aztán megint közeledett, a lány megint megkapta a farkát  a szájába. Ahányszor a szájába vette, azt képzelte, hogy a hüvelyében van, és ettől csak még jobban kívánta.

- Miért nem lehetsz egyszerre a számban és a puncimban? Az lenne a tökéletes - mormogta, de a férfi tán nem is értette. Érezte, hogy közeledik az orgazmus, szerette volna gyorsítani a ritmust, erővel kényszerítette magát a lassúságra.

- Szeretném, ha elélveznél - mondta Diogo. - Látni akarom, ahogy elélvezel.
- Akkor megkaplak?
- Akkor meg. Gyere, kicsi lány, élvezz egy nagyot, hadd lássam.

Viki térdelt, egyik kezével a csiklóját izgatta, a másikkal végigsimított a mellein, Diogo most eltávolodott tőle, de a farka épp, hogy szemmagasságban volt, nagynak és elképesztően szépnek tűnt, és ez a látvány teljesen lenyűgözte a lányt. Szinte érezte magában, olyan erővel képzelte el, hogy beléhatol, és ettől el is öntötte a nedvesség.

- Most!

Diogo felemelte a térdeplésből, és hirtelen megfordította.

- Hajolj előre!

Hátulról hatolt belé, Viki alig győzött kapaszkodni, hogy el ne essen hirtelen, de a férfi azonnal megfogta a csípőjét. Nagyon mélyre ment, Viki felsikoltott. Fájdalmas és gyönyörteljes volt egyszerre. Alig állt  a lábán, az orgazmustól rogyadoztak a térdei, és most zsibbadt attól az érzéstől, ahogy a férfi ki-be járt benne. Minden mély döfésnél sikított. Aztán vége lett. Diogo elélvezett. Mindkettejüknek remegett a lába. És megint úgy tűnt, hogy túl rövid ideig tartott az a különleges állapot. Nemsokára megint önmaga lesz, józan önmaga.

Viki kicsit aggódott amiatt, hogy Diogo üzlettársai rajtakapják őket az étteremben, és kiderül, hogy a férfi csak kitalálta a rosszullétet, de Diogo nevetve kijelentette, hogy még ha rajtakapnák is ezen a hazugságon, Viki láttán mindegyikük megértést tanúsítana, és eszük ágában se lenne rossz néven venni az átverést.

A szálloda éttermében vacsoráztak, mert nem volt se idejük, se kedvük más helyet keresni, igazából visszakívánkoztak az ágyba, de jó volt, hogy egy órácskára kijöttek a szobából, és emberek között lehettek, ez a körülmény csak fokozta a vágyukat. Viki elemében volt, olyan magabiztosnak és nőiesnek érezte magát, mint talán még soha, ivott is egy kicsit, ami csak növelte különleges hangulatát, kipirult, és nevetgélt, mélyen a férfi szemébe nézett, simogatta a karját, az asztal alatt a lábujja hegyével megérintette a combját, Diogo mosolygott, mint akinek mindez jár, látszott, hogy tetszik neki, hogy magával ragadja az egész.

- Megváltoztál, úgy tűnik, jót tett neked ez a Péter.
- Ő tett volna jót?
- Gondolom. Vagy inkább a tanárod? Melyikhez vonzódsz inkább?
- Jaj, Diogo, miért akarod elrontani az estét azzal, hogy más férfiakról kérdezgetsz?
- Nincs kedved beszélni róluk?
- Nincs. Vagyis, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, már a te szemszögedből.
- Engem nem zavar. Tudod, hogy szívesen meghallgatlak, bármit megbeszélhetünk, És a szerelmi életed ugyanúgy érdekel, mint a munkád vagy a tanulmányaid.
- Nem biztos, hogy ez annyira jólesik.
- Azt várnád, hogy féltékeny legyek? Tudod, hogy nem vagyok az, egészen más a kapcsolatunk. Nincs helye féltékenységnek.
- Hogy lehetek fontos neked úgy, hogy közben nem vagy egy kicsit se féltékeny?
- Jó, bevallom, furcsa érzés arra gondolni, hogy mással szeretkezel, kicsit zavaró is, de hozzászoktam. Néha elképzeltelek Péterrel.
- Komolyan?
- Elég jó a vizuális fantáziám.
- És milyenek voltunk?
- Nem is tudom, én inkább rád figyeltem. Azt próbáltam magam elé vetíteni, hogy milyen neked. Azok alapján, amiket írtál.
- Hát, nagyon más, mint veled. Mondhatnám az ellenkezője.
- De azért jó?
- Olykor igen, csak mindig marad bennem valami hiányérzet. Mintha ledarálnánk az egészet, és nem adnánk magunknak időt.
- Ezt megértem. És nem próbáltál beszélni vele erről?

Viki még jobban elpirult. Ha nem ivott volna, valószínűleg kitérő választ ad, de így elmesélte a próbálkozását, amely olyan csúfos kudarcba fulladt.

Diogo hümmögött.

- Ezek szerint a megbeszélés nem olyan jó ötlet. Hát, hagyni kell, hadd csinálja, ahogy neki megy. Vagy, ha nem tetszik egyáltalán, keress másik szeretőt.
- Mintha ez olyan könnyű volna.
- Tudom, hogy nem könnyű.
- Az a baj, drágám, hogy mindenkit hozzád hasonlítok. Magasra tettem a mércét.

Viki szinte azonnal meg is bánta, amit mondott, miért kell ennyire nyilvánvalóvá tenni, hogy odavan Diogóért? Buta liba, ahelyett, hogy játszmázna.

- Nem vagyok én olyan különleges, kislány, hidd el. Csak t
e láttál még kevés pasit az életedben.

Viki megvonta a vállát. Nem nagyon hitte, hogy sok Diogóhoz hasonló férfi futkározna odakint. Lehet, hogy vannak nála hűségesebbek, sőt, bizto
s. Csak azok nem ennyire izgalmasak talán. Azért titokban, és magát is ostorozva emiatt, reménykedett, hogy majd csak az útjába akad valaki a megfelelő kvalitásokkal. De inkább akart szkeptikus lenni, hogy utána kellemes meglepetés érje, mint naiv, hogy megint egy keserveset csalódjon. 

Eleinte valóban csak élvezték az összebújást. Mindketten nagyon fáradtak voltak, jólesett meztelenül feküdni a takaró alatt, és alig mozdulni. Beszélgettek, csókolóztak, lustán, gyengéden. Vikinek eszébe jutott, hogy ilyenkor kéne megállítani az időt, mert ilyenkor él igazán, amikor Diogóval lehet, bármilyen ritkán is adatik ez meg. Ha a kispappal lett volna bármi, még akkor sem mondta volna le ezt az utazást, pedig úgy képzelte, abba a fiúba teljesen bele tudott volna szeretni. De Diogónak immár szerzett jogai voltak az életében, és úgy tűnt, ezt semmi nem változtathatja meg.

Hirtelen, a férfi egyetlen könnyű érintésére olyan heves vágy szállta meg Vikit, hogy felnyögött. Már nem érzett fáradtságot, nem volt kedve heverészni, szeretkezni akart, gátlástalanul és hosszan, ahogy Diogóval régebben szokott, noha igazán szokásnak nevezni túlzás lett volna. Miért nem szokhat rá soha?

Ez hiányzott neki annyira, ez az izgalom, hogy legyen ideje kóstolgatni a férfit, miközben az olykor végigsimít a haján, szelíden, de határozottan élvezi a lassú, ínyenc kényeztetést,  és türelemmel kivárja, hogy a lány végre bevegye a szájába ágaskodó férfiasságát, csókolózzon vele, aztán visszatérjen a tövéhez, majd újra a szájába vegye. Viki érezni akarta, hogy lesznek egyre izgatottabbak mindketten, a férfi megfogta a fejét, és tartotta, hogy mélyebbre hatolhasson a szájába, együtt lüktettek, együtt mozogtak, a férfi egyre szaporábban lélegzett, és a lány csak várta, egyre só
várabban várta, hogy elélvezzen attól, amit ő művel vele. Nem gondolta volna, hogy így kezdenek, egész másról álmodozott, de mégiscsak ő akarta pontosan ezt. Talán, mert nagyobb ajándékot nem tudott adni.

Mialatt Diogo rezzenéstelenül feküdt és pihegett, a lány pár mozdulattal önmagát is eljuttatta az orgazmusig, annyira felajzotta mindaz, amit művelt, hogy ezúttal nem volt szükség semmiféle erőfeszítésre, hiszen a fejében még mindig folytatódott a férfi farkának kényeztetése, és mivel az aktus fizikai lebonyolításával nem kellett már foglalkoznia, egészen átadhatta magát a fantázia és az emlék által generált izgalomnak.

Aztán csendben feküdtek egy ideig.

- Éhenhalok - szólalt meg kis idő múlva Diogo. - Kiszáradt a szám, és borzasztó éhes vagyok.

Viki felnevetett.

- Velem is ugyanez a helyzet.
- Mindig nagyon kiszárad a szám, a fene se érti. Van erőd kikelni az ágyból, felöltözni, és lemenni az étterembe, vagy hívjam a szobaszervízt?
- Menjünk le inkább az étterembe. Akkor még jobban fog esni, ha visszajöhetünk, és folytathatjuk.
- Jaj, kislány, elfelejted, hogy én már nem vagyok húsz éves, mint az otthoni barátod. Én nem bírom ezt az iramot.
- Ugyan már, milyen iramot, eddig csak én dolgoztam.

Diogo rápaskolt a lány fenekére.

- Igazad van. Akkor viszont alaposan be kell vacsoráznom, hogy a kisasszony kívánságát teljesíthessem. De ugye, elég lesz csak a fél éjszaka? Mert holnap dolgozom, és aludni is szeretnék.
- Még a fél éjszakádat se fogom elrabolni.
- Na, akkor induljunk.

Nem tudta, mennyit kell várnia, lehet pár perc, vagy akár több óra is. Először csak végigfeküdt a hatalmas franciaágyon, és élvezte, hogy nem kell semmit csinálnia. Korán kelt, fárasztó volt az utazás, és idegeskedett, amíg el nem ért a szállodáig, jólesett a pihenés. Még kellemesebb volt azzal a tudattal ott feküdni, hogy milyen örömökben lesz része nemsokára. Mert abban biztos volt, hogy bármit is csinálnak Diogóval, jól fogja érezni magát. Azt egyelőre nem akarta végiggondolni, hogy mi lesz elváláskor, ezzel elég lesz akkor foglalkoznia, ha eljött az ideje. Épp elég gyorsan bekövetkezik az is, de most még nem, most még minden lehetséges, még el sem kezdődött az együttlétük.

Végül nem kellett sokat várnia. Épp arra gondolt, hogy bekapcsolja a tévét, olyan nagy volt körülötte a csönd, amikor kopogtak az ajtón, aztán választ sem várva benyitottak.

- Szia, kislány. Örülök, hogy eljöttél.

Viki szerényen megpuszilta a férfit. Nem merte szájon csókolni, pedig ez lett volna a természetes, de túl régen látták egymást, nem érezte úgy, hogy joga lenne hozzá. Diogo magához vonta, és megölelte. Kicsit ringatta álltában, amitől Viki elkezdett kuncogni.

- Már nem is hittem, hogy valaha viszontlátlak.
- Mert kishitű vagy. Miért ne látnál viszont?
- Olyan távol élsz, elérhetetlennek tűnsz. Rossz érzés.
- Lehet, hogy fizikailag távol vagyok, de mégis mindig közel hozzád.
- Tényleg így érzed?
- Magam sem tudom, miért, úgy a szívemhez nőttél. Igen, így érzem. Sokat gondolok rád, gondolkodom a problémáidon. Szeretném, ha boldog lennél.

Viki nem válaszolt. "Olyan egyszerűen boldog lehetnék veled - gondolta -, de te nem akarod. Neked nem vagyok olyan fontos, mint te nekem." 

- Hogy van Otávia? - kérdezte kicsit gonoszul.
- Nagyszerűen. Mint mindig.
- Gondolom, pokollá teszi az életed az esküvő szervezése miatt.
- Néha megpróbál bevonni, de igyekszem hamar szabadulni.
- És most nem volt féltékeny, hogy eljöttél?
- Ugyan, sokat utazom. Megszokta.
- Aha ...

Viki várta a csókot, amelytől aztán minden egyértelmű lesz, és magától megy majd.

- Hát te, kislány, hogy vagy? Jól utaztál?
- Nem első osztály, de valahogy csak elvergődtem idáig. Kicsit elfáradtam. El kell még menned valahová, vagy most reggelig szabad vagy?
- Nagy nehezen lebeszéltem a többieket a közös vacsoráról. Nem volt könnyű, de azt mondtam, hogy hányingerem van. Kicsit rájátszottam. Lehet, hogy nem hitték el, de gondoljanak, amit akarnak.
- És ők elmentek vacsorázni?
- Igen, ők el.
- Nem ilyenkor dőlnek el a nagy üzletek? Fehér asztalnál?
- Hát, olykor előfordul, de ez nem az az eset, ne aggódj.
- Rendben.
- Éhes vagy?
- Aha. Eléggé.
- Annyira, hogy most azonnal le akarsz menni az étterembe, vagy először összebújhatunk egy kicsit?
- Olyan éhes én sose lehetek, hogy ne akarjak veled először ágyba bújni. Enni később is ráérünk.
- Egyetértek.

Végre csókolóztak egy kicsit, Viki most szorosabban ölelte át Diogót, mint az imént, úgy magához szorította, mintha ezzel birtokba akarná venni. Jó érzés volt mindenestül, olyan, amilyet Péterrel sosem tapasztalt meg.

- Hiányoztál - mondta a férfi. - Szeretek veled lenni, és nagyon hosszú volt ez a kihagyás.
- Hosszú bizony. Miért, van esély, hogy legközelebb rövidebb legyen?
- Nem tudom. Nem akarok ígérgetni. De szeretném, ha rendszeresen láthatnálak. Igaz is, az utadat természetesen kifizetem, el ne felejts emlékeztetni rá. Most azonban vetkőzzünk neki, mert érezni akarom a bőrödet, hozzád akarok bújni.

Fáradtan, de nagyon lelkesen érkezett meg Viki Prágába. Diogo nem tudta biztosra ígérni, hogy kijön elé az állomásra, ezért részletesen leírta, hogyan juthat el a hotelig metróval. A recepción tudnak róla, oda fogják adni a kulcsot, nyugodtan költözzön be a szobába. Viki persze remélte, hogy nem kell egyedül boldogulnia, de amikor a hűvös decemberi hidegben leszállt a vonatról piros hátizsákjával, hamar rájött, hogy ezúttal sem várja senki. Hirtelen olyan valószínűtlennek tűnt, hogy Diogo valóban ebben a városban van, hogy Viki megszédült. Lehet, hogy se a hotel nem létezik, se a férfi nem írt soha erről az útról, ő pedig tévedésből utazott nyolc órát a kényelmetlen, mocskos vonattal. Ha odamegy a szállodába, csak néznek rá majd értetlenül ... Ostobaság, nyugtatgatta magát, nem tudott kijönni elém, elhúzódott a tárgyalása, előre megírta, hogy ez megtörténhet, csak odatalálok egyedül is.

A metróban ismerős kép fogadta, a szerelvények pont ugyanolyanok voltak, mint Pesten. Ez egyfajta otthonosság-érzés kölcsönzött neki, szívesen megosztotta volna a felfedezését valakivel, de nem volt kéznél senki. Na, majd elmondja Diogónak később. Azt is sajnálta, hogy úgy megkopott az orosztudása a gimnázium óta, alig emlékezett valamire, pedig most hasznára vált volna. Hol angolul próbálkozott, hol németül, változó sikerrel. De nem kellett sokat kérdezősködnie, Diogo pontosan leírta, hogyan ér oda legkönnyebben a céljához, elég volt követnie az utasításokat. A hotel pont olyannak bizonyult, mint amilyenek a hasonló szállodák a nyugati világban mindenütt, nem fedezett fel benne semmi sajátos jelleget, de kellemesen érezte magát, mikor megkapta a kulcsot. Igen, számítottak az érkezésére, nem, Andresen úr még nem jött meg.

Kint kezdett besötétedni, Viki akár sétálhatott volna egyet, de nem volt hozzá kedve. Ha már idebent van, ebben a kellemes melegben, inkább felmegy a szobába. Bár nagyon éhes volt, mert az úton alig mert enni valamit, annyira tartott tőle, hogy rosszul lesz a vonaton, úgy döntött, inkább megvárja Diogót, és nem ül be egyedül az étterembe.

Csak akkor hitte el igazán, hogy Diogo a maga fizikai valójában fog a szeme elé kerülni nemsokára, mikor a szobába belépve meglátta az egyik ingét a fogason, a nadrágját az ágyra terítve, és egy könyvet az éjjeliszekrényen. "Nemsokára itt lesz, és átölel. És belefúrhatom a fejem a nyakába. Imádom, amikor beszívhatom az illatát." A szobában is érezhető volt ez a jellegzetes illat, egészen halványan ugyan, de jelen volt. Most már csak várni kell. 

Viki tulajdonképpen sajnálta, hogy így érez, vagyis, hogy nem érez többet Péter iránt, pedig olyan egyszerű lett volna minden, főleg, ha még a szabadsága is megmaradna, hogy azzal találkozgasson, akivel akar. De nem volt benne vágy azt illetően, hogy ilyen nyitott kapcsolatban éljen. Nem tudta például elképzelni, hogy működne ez. Elmesélnék egymásnak a kalandjaikat?

Persze ez a kérdés így is felmerülhetett, hogy csak barátok, és szeretők. Péter mesélhetett volna a virtuálissá vált barátnőjéről, Viki pedig Diogóról, vagy a tanárról: de tény, hogy mióta tartott a viszonyuk, ő nem feküdt le senki mással, és a tudomása szerint Péter sem (a barátnőjével a végén már csak veszekedős találkái voltak az állítása szerint). Bár ez utóbbiban egyáltalán nem volt biztos, csak sejtette, vagy szerette volna így gondolni. Különös módon szerette volna azt hinni, hogy Pétert ezidő szerint csak ő érdekli, noha őt mások is érdekelték, persze, és azzal is tisztában volt, hogy ez a homályos elvárás büszkeségből fakad, mert joga nincs hozzá, tulajdonképpen meg se fogalmazta, csak halványan élt benne ez a gondolat, és esze ágában sem lett volna bizonyítékot keresni arra, hogy valóban jól sejti-e. Nem akarta tudni, van-e más nő még Péter életében, de nem akart elköteleződni se mellette.

Zavaros ez az egész – gondolta sokszor, ha éppen volt ideje egy kicsit gondolkodni. Még szerencse, hogy túlságosan sok dolga volt ahhoz, hogy hosszasan morfondírozzon a helyzetén. Az új portugál főnök megérkezésével az irodában is felgyorsultak a dolgok, több lett a munka, és Viki néha úgy érezte, hogy képtelen összeegyeztetni a tanulást a benti kötelezettségekkel. Lehet, hogy halasztania kéne latinból, bár ezt a félévet még befejezi, persze.

Az auktorok megőrjítették, előre megmondták nekik elsőben, hogy ez a harmadéves korszak nagyon nehéz időszak lesz, még akkor is az lett volna, ha nem kell mellette dolgoznia. Képtelen volt igazán elmélyedni a latin szövegben, német fordításokat használt, párhuzamosan olvasta a latin és német szöveget, hogy könnyebben haladjon, mert másként sose végzett volna az anyaggal.

Nem tudta, hogy csinálják a többiek, vajon ők is használnak-e közvetítőnyelvet, a versek esetében a magyar műfordítás nem volt igazán szerencsés választás, mert a szövegek túlságosan átalakultak, a prózaváltozatok sokkal pontosabbaknak bizonyultak, Viki nem is értette, miért nem lehet magyarul is prózában fordítani, legalább tanulmányi céllal, de való igaz, hogy annak az évi 10-05 egyetemistának a kedvéért, aki egy latin szakon megfordul, nem érdemes klasszikusokat kiadni kétnyelvű változatban. Igazából egyetemi jegyzeteket se.

Nagy nehezen elérkezett a december, és egyre közelebb került a prágai út időpontja. Viki folyton attól tartott, hogy Otávia meggondolja magát, mégis el akarja majd kísérni Diogót, és akkor oda lesz a szépen felépített terv. Vagy a cég változtatja meg az elképzeléseit, a férfinak mégsem kell Prágába mennie tárgyalni. Vagy ő betegszik meg az utazás előtt egy nappal, mégpedig olyan súlyosan, hogy képtelen felszállni a vonatra. Túlságosan vágyott a találkozásra, ezért tartott ennyire attól, hogy valami közbejön.

Péter nem sokkal korábban végképp szakított a barátnőjével, azzal, akivel olyan sokáig húzta-halasztotta az elválást. Viki megkérdezte tőle, hogy ez most azt jelenti-e, hogy ismét vadászni fog, Péter azt felelte, hogy az attól függ. Mert ő tulajdonképpen nem is annyira poligám, mint Viki gondolja, és úgy érzi, akár meg is állapodhatna már, miért ne próbálhatnák meg ők ketten, mint egy normális pár. Úgyis szinte minden hétvégét együtt töltenek, mibe kerülne hivatalossá tenni ezt az egészet? Viki nem tudta, mit feleljen. Nem, Péternek nem akarta elkötelezni magát, arról szó sem lehetett, hogy miatta lemondjon az összes többi lehetőségről, példának okáért a prágai útról, az teljesen kizárt.

- Folytassuk inkább úgy, ahogy eddig csináltuk. Te is vadászol, én is járom a magam útját. Szerintem ez így tökéletes.
- Tudod, volt idő, hogy másról sem álmodtam, mint egy nőről, aki ezt mondja nekem. De tőled mást szeretnék hallani.
- Ne haragudj, nem mondhatok mást.
- A portugál pasi miatt? Prága miatt?
- Nem csak amiatt. Egyszerűen nem vagyok beléd szerelmes. És soha nem is leszek.
- Nem kell szerelmesnek lenned ahhoz, hogy a barátnőm légy. Nézd, még abban is megegyezhetnénk, hogy olykor félrelépünk. Tudod, nyitott kapcsolat. Mégis, egymáshoz tartoznánk. Ha megkívánsz valakit, és le akarsz vele feküdni, rajta, nem állok az utadba. Így sem tetszene a dolog?
- Nem látom be, mit nyernél ezzel.
- Jaj, mit kell ezen annyit magyarázni. Nekem jó, ha veled lehetek.
- Ezt így is megteheted. Barátok vagyunk. És szeretők.
- De én többet szeretnék. Mit akarsz, szerelmi vallomást? Az nem az én stílusom, Viki.
- Nem akarok semmit.

És ez volt a baj. Hogy Viki Pétertől nem akart semmit, vagyis semmi többet, mint ami már úgyis volt köztük.

Ha Péter nem bukkan fel akkor, csúnyán összeveszett volna Katival, így azonban visszafogta magát, és inkább elfogadta a fiú korábbi meghívását a moziba. Mivel még volt idejük az előadásig, beültek egy kávéra Péter egy barátjával, aki Katit remekül lefoglalta, így nem kellett Vikinek foglalkoznia vele. De már akkor érezte, hogy nem akarja Kati úgynevezett barátságát többé, nem tudja megbocsátani se a szégyenteljes jelenetet a templomban, se a levakarhatatlanságát.

Mivel Péterrel kapcsolatban volt némi lelkifurdalása, és felejteni akart, jó nőnek akarta érezni magát ismét, a szokásosnál kihívóbb és merészebb volt vele, aminek a fiú kifejezetten örült. A moziban hosszan csókolóztak, és egyértelmű volt, hogy a film végeztével megint a jól ismert legénylakásban kötnek ki. Minél jobban restellte Viki, hogy folyton mással fantáziál, ha Péterrel szeretkezik, annál szenvedélyesebben vetette bele magát az egészbe, mintha kárpótolni akarná a csalás miatt: persze nem csak a fiút, hanem önmagát is.

Péter kompromisszumos megoldás volt, de mégiscsak megoldás. A hivatalos barátnője egyre kevésbé létezett, mint barátnő, halasztgatta a találkákat, valójában sem a lány, sem Péter nem akarták már fenntartani a kapcsolatot, de egyiküknek sem volt kedve kimondani, hogy vége. Vikinek pedig nem volt fontos, sőt, talán nagyobb biztonságban érezte magát attól, hogy Péternek van valakije, aki mégsincs, mintha nem lett volna senkije, és tőle várt volna mindent. Bármilyen különös, a lassan virtuálissá váló barátnő létezése megkönnyítette a kapcsolatukat. Nem kellett vallomásokat tenniük egymásnak, sem ígérgetniük.

Vikit sokáig bántotta, ami a templomban történt. Rengeteget gondolkodott azon, hogy mit kellett volna másképp tennie, hogy van-e még bármi esélye, vagy volt-e valaha esélye arra, hogy közelebb kerüljön a kispaphoz, mert nagyon nehezére esett lemondani a puszta reményről. Érdekes módon Diogónak nem írt erről egy szót sem, talán, mert szégyellte, hogy egy kívülről nézve ennyire jelentéktelen epizód ennyire nagy érzelmeket kavar fel benne, ebben nem volt racionalitás, és Diogo mindig elvárta tőle, hogy racionális legyen. Persze, ő is ismerte a reménytelen szerelem kategóriáját, de azt a fázist rég maga mögött hagyta, és úgy gondolta, hogy Viki is eljutott már egy olyan fejlődési szakaszba, amelyben ennek a fogalomnak nincs helye. Vagy csak Viki feltételezte ezt. Vannak kudarcok, amelyeket nagyon nehéz megvallani. Főleg annak, aki előtt mégiscsak jó színben szeretnénk feltűnni, erősnek akarunk látszani.

Egy ideig még a templom közelébe se mert menni, később azonban, nagyobb szertartásokra bemerészkedett. Látta is a fiút messziről, de soha nem mert újra a szeme elé kerülni, mert attól tartott, ez már valóságos zaklatásnak minősülne.

Különös volt, de a sokféle vonzalom, amely benne lakott, nem oltotta ki egymást, legfeljebb ideig-óráig csökkent az intenzitásuk, Diogo iránti érzelmei nem változtak attól, hogy megjelent a kispap az életében, és ahogy megjelent, úgy el is tűnt. Péter továbbra is inkább csak szexuális kapcsolat maradt, Viki nem bonyolódott bele érzelmileg, maga sem értette, hogy tud egyrészről ilyen racionális, mondhatni, férfias módon létezni, másrészről meg annyira elolvadni egyetlen találkozástól, hogy az mélyebb nyomokat hagyjon benne. Mártonnal, a tanárral való kapcsolata is megőrizte sajátos jellegét, a be nem teljesülő flörtöt, legalábbis egészen a vizsgaidőszak végéig.

De addig még ott volt a prágai út, amelyre olyan nagyon készült, még akkor is, mikor a kispap foglalta le a gondolatait. Semmiképp nem mondott volna le róla, még akkor sem, ha valami csoda folytán leginkább csak a képzeletében létező ideálja hirtelen elérhető távolságba kerül. De nem került, és úgy hitte, soha nem is fog.

2 komment

Címkék: vonzalmak

Kedves Olvasók,

betegség miatt a mára tervezett poszt elmarad, de igyekszem a héten pótolni.

Carmesina

Viki utóbb csak halványan emlékezett arra, ami történt, talán, mert a legkevésbé sem akart részletesen emlékezni. A kispap arcán nyoma sem volt a délelőtt tapasztalt kedvességnek, és a viselkedése sem volt kétértelmű egyáltalán. Udvariatlanságnak nem lehetett nevezni, ahogy odatessékelte őket József atya gyóntatószékéhez, Kati ostoba vihorászásáról tudomást sem véve, de Viki érzékelte, hogy határozottan arra törekszik, hogy távolságtartónak és hűvösnek hasson. A lány végképp nem értette, hogy miért ez a fordulat, vajon ő értette félre a korábbi jeleket ennyire, mert félre akarta érteni, Kati ostoba viselkedése miatt veszítette el a fiú a játékos kedvét, vagy valami történt időközben? A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem kérdezhette meg tőle, és soha nem kérdezheti meg a jövőben sem, ráadásul mérhetetlenül szégyellte magát.

József atyára várt már egy középkorú, igen csinos asszony, Viki beállt mögé, a képzeletbeli sorba, de mikor a kispap egy hűvös köszönés után eltűnt a látókörükből, sarkon fordult, és kisietett az épületből, anélkül, hogy akár térdet hajtott volna, akár egy szót szólt volna Katihoz, aki a templomban még suttogva, de odakint, az utcán már természetes beszédhangon mondta a magáért, bár, hogy mit mondott, arról Vikinek fogalma sem volt, egyrészt, mert nem akart, másrészt, mert nem is tudott rá odafigyelni.

"Sikeresen hülyét csináltam magamból", csak erre tudott gondolni, "megint a régi formám, pont, mint amikor még a Gábor-félék után ácsingóztam, és visszautasítottak, de úgy kell nekem, pontosan ezt érdemlem, ha nem tudom megbecsülni Pétert, aki tényleg kitette a lelkét, még a hülye ötleteimet is hajlandó volt kipróbálni, és ma is moziba hívott, de nekem egy hülye kispap kellene, csak, mert kétszer rám mosolygott, jaj, hogy szembe tudnám köpni magam a baromságomért, megint arra készülök, hogy elrontsak egy kapcsolatot. Vagy már el is rontottam."

- Viki! Viki! Hova rohansz egyáltalán?

Kati kénytelen volt kiabálni vele, hogy a lány egyáltalán tudomást vegyen róla. Viki megtorpant az utca közepén.

- Ne haragudj, most szeretnék egyedül maradni.
- De hát miért rohantál ki a templomból? Ha akarod azt a kispapot, szerezd meg, és kész. Tudod legalább a nevét?
- Te megőrültél. Nem láttad, hogy leégtem?
- Nem égtél le, csak hülye módon elrohantál. Ha ott maradsz a sorban, lehet, hogy visszajött volna beszélgetni. Az ízlésed ellen egyébként semmi kifogásom, baromi jóképű. Nekem is bejön, de a kedvedért nem hajtok rá ...
- Kati! Könyörgöm, hagyd ezt abba.
- Szóval mégsem kell neked? Szabad a gazda? Mert ha neked nem kell ...
- Nem hiszem, hogy a te ... - azt akarta mondani, hogy színvonalad, de elharapta a szót. - Hagyjuk. Hagyjuk, mert még veszekedés lesz belőle.
- Velem akarnál veszekedni?
- Nem akarok, de ha most nem hagysz magamra, nem garantálok semmit.

Kati azonban nem az a fajta volt, aki olyan könnyen feladja. Borzasztóan kitartó és szemtelenül ragaszkodó tudott lenni. Viki meg robbanás-közeli állapotban volt, maga sem tudta, miért, érezte, hogy túlreagálja az egészet, hogy a kispap nem érdemli meg ezt a sok felgyülemlett érzelmet, de ott feszült benne, és valahogy le kellett vezetnie ezt az indulatot.

Aztán valaki könnyen megérintette a vállát.
- Azt hittem, a szótár fölött ücsörögsz.

Kati először nem is hagyta szóhoz jutni, elkezdte mesélni a maga baját, szipogva, kipirult arccal, Viki biztosra vette, hogy az eset délelőtt történt, a barátnője hirtelen felindulásból állított be hozzá, és most azonnal mindent ki akar adni magából. De erre neki nem volt ideje. Kedve sem sok volt, de ilyenkor az nem számít, ha valaki ki akarja beszélni magát, hagyni kell. Viki kínjában nem tudott mást kitalálni, minthogy magával viszi a lányt, hadd folytassa a történetét útközben a templom felé. Aztán majd csak lesz benne annyi jóérzés, hogy a gyóntatószékek közelében nem részletezi tovább, bármi is történt vele.

Kati tudomást sem vett róla, hová vezeti Viki, csak, amikor odaértek a templomhoz, és Viki kijelentette, hogy márpedig ő bemegy, nézett rá kissé értetlenül.

- Azt hittem, kávézni indultunk, mi az ördögöt akarsz te ebben a templomban?
- Dolgom van itt, ha gondolod, te is gyere be, ülj be egy padba, és várj meg. Nem tudok jobbat.
- Dolgod van itt? Mi történt, újra megtértél? Úgy emlékszem, nem vagy valami jó véleménnyel a társaságról.
- Most nincs értelme hosszan magyarázni, de be kell mennem. Maradsz, vagy mi legyen?
- Nem ér rá ez a látogatás, miután meghallgattad, hogy mit művelt velem az a szemét dög? Csak nem ide beszéltél meg randit? A tanároddal? Az rá vallana, egyébként, olyan pasinak tűnik, aki mindenre képes.
- Nem, nem beszéltem meg semmilyen randit - felelte Viki, de érezte, hogy a füle tövéig elpirul, és ha Kati egy kicsit is odafigyel, észre fogja venni. 
- Tudod, mit? Bemegyek veled. 
- Hideg van a templomban, csak úgy mondom.
- Én nem vagyok olyan fázós, mint te. Viszont megöl a kíváncsiság, hogy mi dolgod itt, főleg mi olyan dolgod lehet, ami annyira sürgős, hogy még a barátnődet se vagy képes végighallgatni.
- Rendben, de itt csendben kell maradnod.
- Ennyit én is tudok, nem vagyok vadember.

A jelek szerint azonban Kati csak elméletben tudta, mert továbbra is járt a szája, csak suttogóra vette a hangját, de ettől még zavaróan kellemetlenül hatott az egyébként szinte tökéletes csöndben. Ráadásul esze ágában sem volt beülni egy padba, és türelmesen várni Viki visszatértére. Viki majd' felrobbant idegességében. Nem akarta, hogy a barátnője vele menjen a gyóntatófülkékhez, de nem látta, hogyan állhatná útját. Valamiért nagyon idegesítette a tudat, hogy Kati megláthatja a kispapot, és rájöhet mindenre. Mármint arra, hogy nem vallási okokból jött ő ide, hanem, mert odavan a fiúért. Ilyenkor Kati képes akár be is vetni magát, és valami kellemetlen közjátékot generálni. 

- Na, hol a tanárod, nem látod sehol? - kérdezte Kati suttogva.
- Mondtam már, hogy nem vele randizom. És csönd legyen, ránk fognak szólni.
- Nem vele randizol, hanem valaki mással?
- Nem, senkivel se randizom. Csönd már.

Egy öregasszony valóbban hosszú "s" hanggal jelezte, hogy zavarja a sugdolózásuk. Viki ránézett az órájára, fél négy múlt pár perccel. 

- Maradj itt, körülnézek.

Azzal megpróbálta faképnél hagyni Katit, de az nem engedelmeskedett. Egy oldalajtón éppen akkor lépett be a kispap, mikor Viki két lépésre eltávolodott a barátnőjétől. A fiú nem nézett feléjük, egyébként is lesütötte a szemét, és Viki attól félt, hogy úgy tűnik el ismét, hogy észre sem veszi őt. De hogyan hívja fel magára a figyelmet? És hogy rázza le Katit? A kettő együtt biztosan nem fog menni. 

- Vikiiii - ne siess már annyira - sziszegett Kati. Ezt persze a kispap is meghallotta, és odanézett. Először Katit vette szemügyre, aztán Vikire siklott a tekintete. Az öregasszony, aki az előbb rájuk szólt, végképp elvesztette a türelmét:

- Kislányok, ez nem játszótér, menjenek ki, ha nem tudnak viselkedni. 

Kati durván visszaszólt volna, de Viki hirtelen betapasztotta a száját a kezével. Szinte könyörgően nézett a fiúra. Szégyellte a jelenetet, a barátnőjét, és magát a tényt, hogy valóban visszajött, noha nem akar gyónni, visszajött, mert nem tehetett mást.

Mikor hazaért, valóban főzött egy teát. Talán csak azért, hogy megtegye, amit a fiú mondott neki, mintha ezzel is közelebb kerülhetne hozzá. Ha azt ajánlotta volna, hogy hajtson fel egy kis pohár pálinkát, még arra is hajlandó lett volna, csak a kedvéért, pedig ki nem állhatta a pálinkát. Nem értette az egészet. Mi ütött belé, hogy annyira odavan? Tele volt nyugtalansággal, hiába ült le a latin szöveg mellé, csak bámult a betűkre, de azok nem álltak össze szavakká. Eszébe jutott, hogy a kispap is tanul latinul, ettől egy kicsit nagyobb kedve lett az éppen esedékes auktorhoz, de valójában nem tudott koncentrálni.

Mit csinálhat most a fiú? Biztos ebédel. Viki egy nagy refektóriumot képzelt el, tele fekete alakokkal, csupa férfi, fiatal férfi, aki arra készül, hogy lemondjon a szexről, ha valóban arra készül. (Persze sokminden másra készültek, de a lánynak most ez az egy dolog jutott eszébe, a többi lényegtelennek tűnt.) Vagy a legtöbbnek valójában esze ágában sincs ez? Elvárják tőlük, ők meg megígérik, tán egy ideig elhiszik, hogy képesek lesznek hosszú távon is betartani, de aztán történik valami ... Mondjuk, egy olyan nő ül be egy misére, mint ő? Nem, azért ennyire nem volt beképzelt, nem hitte egy pillanatig sem, hogy ekkora hatással lehet valakinek az életére. A kísértés eszköze biztos sokkal ... Sokkal nőiesebb, magabiztosabb, szebb és sugárzóbb. Valaki, akinek nincsenek kételyei, és akinek nem remeg a gyomra.

Olykor ránézett az órára, és számolta a perceket. Fél négykor ott akar lenni, akkor bizonyosan történni fog valami, talán megláthatja újra, talán beszélnek is egymással, megkérdezi, hogy esett a tea, és sikerült-e felmelegednie. Amikor a kispap megfogta a kezét, az olyan erős hatással volt rá, hogy még az érintés puszta gondolata is képes volt  felkavarni utólag. Közben eszébe jutott, hogy mekkora hiba volt nem megkérdezni a srác nevét, hiszen így még csak nem is érdeklődhet utána, ha nem találná. De mégis, milyen ürüggyel érdeklődhetne utána, és kitől? Mi dolga lehetne neki egy kispappal? A gyónási hazugságot rá nem lehet alkalmazni, azonnal rájönne bárki, hogy mifélék a szándékai. Mégis, mifélék?

Csak látni akarom, győzködte magát, semmi többet, nem is szólok hozzá, csak láthassam. Megpróbálom kideríteni, hogy mikor szokott az oltár körül segíteni. Bár lehet, hogy szokásról szó sincs, és teljesen kiszámíthatatlan. Talán nagy ünnepeken a szeminárium minden hallgatója részt vesz a miséken.

Péter telefonja zavarta meg gondolataiban. Szinte kelletlenül szólt bele a kagylóba, a reggeli jelenettől olyan messzire érezte magát, mintha már évek teltek volna el azóta. Mit akarhat ez a fiú? Minek telefonál? Péter moziba hívta, még aznap estére. Viki pedig meg volt róla győződve, hogy a történtek után nem akar majd szóba állni vele jó ideig, erre randizni szeretne, ráadásul meg ugyanazon a napon? Még egy nappal korábban szívesen elment volna vele moziba, de az egy nappal korábban lett volna. Udvariasan kitért, a tanulásra hivatkozva. Péter kicsit győzködte, hiszen még csak szombat van, ott a vasárnap, akkor behozhatja a lemaradását. De Viki kitartott az elutasítás mellett. Utóbb csodálkozott is önmagán, lehet, hogy sértő módon reagált a meghívásra? Megsérteni nem akarta Pétert, de arra a gondolatra, hogy még egyszer befeküdjön az ágyába, megborzongott.

Három előtt pár perccel Kati állított be, teljesen váratlanul. Olykor előadta ezt, ha épp olyanja volt, hogy sürgősen beszélni akart valakivel, mert valami kellemetlen dolog történt vele, főleg férfiakkal kapcsolatban. Mióta hazajött Olaszországból, nem volt szerencséje a kalandozással, csak sodródott. Továbbra sem árulta el, mi történt a gyerekkel, csak nagyon homályos utalásokat tett arra, hogy valamilyen utazás alkalmával indult meg a szülés, amelyre egyedül indult el, az orvos határozott tiltása ellenére. De ennél többet nem akart mondani. Viki ezúttal semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy órákig hallgassa Kati történeteit, nem akart elkésni a templomból, akár várja ott valaki, akár nem.

Viki félrehúzódott, de a fiú, vagy férfi, ki tudja, éppen a kettő között volt valahol félúton, akit a reverenda karcsúbbnak mutatott, mint amilyen valójában volt, nem sietett tovább, hanem udvariasan megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. A lány úgy érezte, rajtakapták. Hirtelen semmi értelmes nem jutott eszébe, csak annyi, hogy gyónni szeretne, bár nem tudta, mit tesz, ha véletlenül tényleg lesz, aki meggyóntatja, esetleg maga a srác. Nem, hiszen ő még nem lehet felszentelve, biztosan nem.

- Most nincs gyóntatás, majd délután négytől - tájékoztatta a kispap. - Kénytelen lesz visszajönni később.
- Köszönöm. Akkor majd visszajövök.
- Mindenképp jöjjön. József atya lesz, ő itt a legjobb.

Viki csodálkozott ezen a megjegyzésen, ilyesmit nem szokás mondani. Vagy a srác is szívesen beszélgetne? Csak nem? Á, biztosan úgy van, ahogy mondja. Nagy különbségek léteznek gyóntató és gyóntató között, ha József atya az ügyeletes sztár, akkor nem csoda, ha őt ajánlja, mindössze figyelmesség a részéről. Nem elhanyagolható figyelmesség. Viki emiatt még inkább szégyellte, hogy hazudott, mert esze ágában sem volt gyónni.

- Nagyon kedves magától, hogy felhívja rá a figyelmemet. - És szinte maga is meglepődött azon, hogy hirtelen hozzátette: - Gyönyörűen olvasott. Tényleg, nagyon szépen.

Alaposan bele is pirult ebbe a kéretlen bókba, amely csak úgy kicsúszott a száján. A srác elmosolyodott.

- Ugyan, semmi különös.

Néhány pillanatig szótlanul nézték egymást, és Viki még jobban elpirult.

- Akkor megyek - mondta végül, és önkéntelenül kezet nyújtott. A fiú elfogadta a kézfogást, jólesően meleg volt a keze, míg Vikié jéghideg.

- Uramisten, maga teljesen átfázott - állapította meg a kispap. - Nem fűtik rendesen a templomot.
- Á, csak rossz a vérkeringésem - felelte Viki. A fiú még mindig a kezében tartotta a kezét, mint aki melengetni akarja. A lány pedig reszketett, és azon imádkozott, hogy a fiú ne vegye észre rajta.
- Közel lakik? - kérdezte a kispap. - Mert mihamarabb innia kéne egy forró teát. Különben alaposan megfázik.
- Persze, pár háztömbnyire. Ahogy hazaérek, főzök is egy teát.

Végre elengedték egymás kezét.

- Tegye azt. És ne feledje, négykor. Négykor kezd József atya.
- Megjegyeztem.
- Sokan járnak hozzá. Nem árt, ha hamarabb jön.
- Valóban? Annyian járnak hozzá?
- Sorba állnak nála.
- Akkor biztos tényleg nagyon jó gyóntató.
- Az. Bátran ajánlhatom, főleg, ha átfogóbb gyónásra készülne.

Vikiben felsejlett, hogy egyáltalán nem is a gyónásról beszélnek most, de nem merte elhinni, biztos csak beképzeli magának, mert ugyan mi másról beszélhetnének, ha nem arról, nem József atya nagyszerűségéről, és a rajongóiról?

- Tényleg nagyon köszönöm, hogy ilyen figyelmes volt velem.
- Szívesen. Viszlát. 
- Viszlát.

Viki megfordult, és a kapu felé indult, bár egyáltalán semmi kedve nem volt hozzá. A kapuból visszanézett, remélve, hogy a kispap ott áll még az ajtóban, de persze nem látott senkit.

Elbámészkodott, miközben arra várt, hogy elkezdődjék a mise. Mióta nem volt misén? Hát persze, legutóbb António kedves családjával volt kénytelen részt venni egy falusi szertartáson. Mennyire más volt annak a templomnak és annak a napnak a hangulata! Miért jött be ide egyáltalán? Épp most, épp ma, épp ebben az órában, amikor otthon rengeteg szótáraznivaló várja? Nem is beszélve Szalai tanár úr feladványáról, amelytől ezúttal nem volt igazán oda. Meglehetősen unalmas olvasmányt talált neki a tanár, de nem tehette meg, hogy ne lapozza legalább át. Ráadásul angolul volt, ami Vikinek korántsem ment olyan jól, mint a német. De a tanár úr szerint jobb, ha gyakorolja az angol szakirodalom nyelvezetét is, csak a javára válik. Persze, mindketten tudták, hogy a legtöbb diákkal hiába is próbálna akármilyen idegen nyelvű szakirodalmat olvastatni.

Megint bejött valaki a sekrestye felől, de nem a jóképű kispap, hanem egy hajlott hátú bácsika, valószínűleg maga a sekrestyés."Bolond vagyok" - gondolta Viki -, "mit ülök itt a hidegben, ahelyett, hogy végre hazamennék? Egyetlen pillantást váltottunk, és ez a fiú pap akar lenni, mégis, mire várok?" De nem mozdult, pedig már reszketett, annyira fázott. A percek lassan vánszorogtak. Éhes is volt, egyre éhesebb, alig evett valamit Péternél, és szeretkezés után nem akart ott maradni, úgy jött el, mint akinek nagyon sietős. "Viktória, hagyd abba ezt a marhaságot. Állj fel most, és nyomás ki a templomból. Nincs semmi keresnivalód itt. Megszállt valami hülye nosztalgia, de mostmár elég legyen. Kifelé." Mikor végre valóban rászánta magát, hogy felemelkedjék, megszólalt a kis csengő az oltárnál. A padsorokban mindenki felállt. Alig húszan lehettek az egész templomban. "Na jó, megvárom, hogy elkezdjék. Aztán kiosonok."

De nem osont ki. A kispap a miséző atyával együtt jött az oltárhoz. A fiú még elérhetetlenebbnek tűnt a szertartáshoz öltött fekete-fehér akolitus ruhájában. Nem nézett Viki felé, az oltár egyébként is sokkal nagyobb megvilágítást kapott, mint a padsorok. Ha pedig az ember reflektorfényben van, nem látja, vagy tán nem is akarja látni a közönséget. Az oltár olyan, mint egy színpad, de itt nem a padsorokban ülő, álló, térdeplő közönségnek játszanak a színészek, hanem egy láthatatlan Lénynek. Viki hálás volt a II. vatikáni zsinat rendelkezésének, amely megengedte a szembe misézést. Nem sokat láthatott volna a kispapból egyébként. Az olvasmányt ő olvassa majd. Akkor meghallhatja a hangját is. "Mit akarok én itt?" - visszhangzott benne egész idő alatt. "Mivel babonázott meg ez a srác? Még csak nem is olyan nagyon jóképű. A mosolya. Jaj, a mosolya."

A fiú hangja is nagyon meggyőző volt. Nem kenetteljesen olvasott, nem sietősen, és nem is túl teátrálisan. Kellemes volt hallgatni, és könnyű megérteni. Viki sejtette, hogy a kispap gyakorolta a szövegrészt, másképp nem ment volna neki ilyen jól a felolvasás. A miséző atya vele szemben kissé idegesítő orgánummal rendelkezett, még szerencse, hogy nem énekes szertartás volt. Áldoztatásnál Viki majdnem kilépett a padból, hogy odamenjen az oltárhoz, és közelebbről is a fiú szemébe nézhessen. Ő tartotta a hívek álla alá a kis tálcát. De persze nem merte megtenni. Nem áldozhatott, a helyén maradt, még csak le se térdelt, ülve figyelte a srácot. Mikor elfogytak a hívek, a fiú körülnézett, nincs-e még valaki, aki az oltáriszentséghez akarna járulni, és ismét találkozott a tekintetük. Vikinek felgyorsult a szívverése. "Ilyen nincs. Ilyen egyszerűen nincs" - gondolta bosszúsan. -"Menekülnöm kellene erről a helyről."

De maradt. Mikor felhangzott az utolsó mondat, menjetek békével, még mindig nem indult hazafelé. Megvárta, hogy a két férfi kivonuljon, aztán további tíz percig még a padban ült. Belülről remegett, de nem bírt ellenállni, a sekrestye felé ment ahelyett, hogy a kijáratot célozta volna meg. Hátha van gyóntatás. Hátha ott még egyszer meglátja a fiút. A sekrestye ajtaja csak be volt hajtva, így be tudott lesni. De nem látott senkit. Ketten beszélgettek odabent, de ki tudja, nem a sekrestyés és valaki más-e. Minek jönne ki a kispap a folyosóra, ha minden bizonnyal van átjáró a templom és a szeminárium között? Valami miatt azonban mégis kijött. És egyenesen Vikibe botlott.

"Lehet, hogy ezzel végképp elrontottam az egészet." Ez járt Viki fejében, ahogy hazafelé tartott Pétertől. "Pedig csak azt tettem, amit mindenki tanácsolni szokott, akitől egyáltalán tanácsot kérnek. Pszichológusok, például. Legyünk őszinték, mondjuk el a vágyainkat, beszéljük meg, hogyan lehetne jobb. Néma gyereknek, és így tovább, és így tovább." De nem ment, egyáltalán nem működött. Éppen ellenkezőleg. Kellemes szeretkezésekről lehet utólag hosszasan értekezni, vagy legalább is lelkendezni, és egyetlen férfit nem zavar, ha különösen jóleső pillanatokat idéz fel a nő, de ha bármi, bármi rosszul sül el, akkor arra illik azonnal fátylat borítani, és úgy tenni, mintha észrevétlen maradt volna az egész, mintha soha meg se történt volna. "Tanuld meg egyszer s mindenkorra. Vagy megfelel úgy, ahogy Péter vagy bárki más csinálja, vagy keress magadnak megfelelőbbet."

'Nagyon bánni fogom, ha vége?" - tette fel magának a kérdést. "Vajon nagyon hiányzik majd? Vagy tulajdonképpen nem is hittem ebben az egész kapcsolatban? Ha egyáltalán kérdés ez számomra, akkor nem jelentett sokat. Diogónál borzalmas veszteség-érzésem lenne. Tehát Péter nem fog különösebben hiányozni. Talán még meg is könnyebbülök?  De miért? Miért könnyebbülnék meg? Titokban, a szívem mélyén nem tartottam tisztességesnek vagy illendőnek, hogy két férfi is van az életemben? Bár ez nem először esik meg velem, és most mindkettő pontosan tudta is, mi a helyzet, tehát csalásról szó sem lehetett. De valami miatt mégsem érzem ezt rendben lévőnek. Csak hát mit tehetek?"

Maga sem tudta, miért, hirtelen elhatározással bement Egyetemi Templomba. Bár az albérlete csak néhány sarokra volt onnan, eszébe se jutott volna sem abba, sem más templomba csak úgy bemenni. Régebben gyakran járt az épületben, szerette a hangulatát, és egy tíz évvel korábbi egyházzenei fesztivál élményét is szívesen idézte fel magában, ha az oltárra nézett. Nem, szó sem volt arról, hogy valami hirtelen vallásos érzés szállta volna meg, és bűnbánatot szeretett volna gyakorolni. Egyszerűen csak jólesett ott ülni, és gondolkodni. Nem volt éppen semmilyen szertartás, alig néhány ember lézengett odabent.

Egy kispap hosszú, fekete reverendában bejött a sekrestye felől, és a felolvasópulthoz lépett, lapozgatni kezdett az oda készített misekönyvben. Viki rajta felejtette a szemét. Eszébe jutott, hogy az Egyetemi Templom egybe van építve a szemináriummal. Volt ebben a fiúban valami nagyon vonzó. Egyszercsak felnézett, mint aki megérezte, hogy bámulják. A tekintetük találkozott. Vikinek vadul dobogni kezdett a szíve. A kispap halványan elmosolyodott, mint aki elégedetten konstatálja, hogy tetszik egy fiatal lánynak. Aztán gyorsan lesütötte a szemét, és nesztelen léptekkel kisietett.

Viki még várt, hátha visszajön a fiú. Egykorú lehetett vele, huszonéves. Mégis, mintha világok választották volna el tőle. Elérhetetlen volt abban a fekete reverendában. De  ha csak láthatná még egyszer, csak viszontláthatná! A lány úgy érezte, pusztán ez boldogság lenne. Talán a következő misén? Kiment a bejárati ajtóhoz, hogy megnézze a miserendet. Fél óra. Annyit tud várni. Bár kicsit átfázott, mert a templomot nem nagyon fűtötték, úgy döntött, marad. Miért vonzódik annyira a papokhoz? Ahogy Carlosnak mesélte a parton, ez már máskor is előfordult vele. És akkor is nagyon szégyellte. Vagyis, akkor szégyellte, most nem. Magát a vonzalmat nem érezte szégyenletesnek, de nevetséges volt, hogy egyetlen pillantás és mosoly miatt fél órát vár egy misére, amely
valójában nem is érdekli. Kiderülhet, hogy a kispap nem is vesz részt a szertartáson. És, ha részt is vesz, mit vár ő ettől? Azt hitte, hogy az ennyire esélytelen, plátói dolgok nem lesznek már hatással rá, erre tessék.

Kedves Olvasóim,

más irányú elfoglaltságaim miatt a következő posztot csak vasárnap tudom megjelentetni. Elnézéseteket kérem.

Carmesina

Nem csupán az zavarta Vikit, hogy Péter annyira gyors, és határozott, hanem az is, hogy neki már nem marad módja a kezdeményezésre. Egyszerűen csak történnek vele a dolgok, és mire felocsúdik, már túl is van az egészen, mintha az együttműködésére se lenne szükség. Passzívnak érezte magát ettől, pedig nem akart az lenni, a ritmus viszont, amelyet Péter diktált, nem hagyott üresjáratokat.

- Mi lenne, ha most hagynád, hogy én vetkőztesselek le? - kérdezte a lány, miután Péter lezuhanyozott, és a törölközőjét egy székre hajítva, úgy, ahogy volt, pucér testtel csókolgatni kezdte Vikit.
- De hát nincs rajtam semmi. Most emiatt öltözzem fel?
- Igen, mégpedig csinosan. Ing, hosszú nadrág, azt az ocsmány papucsot meg felejtsük el.
- Nyakkendőt ne kössek?
- Az nem kell, ne essünk túlzásokba.
- Azt hiszem, nincs vasalt ingem. Viki, ne szórakozzunk ezzel, nem hiszem, hogy ne tudnánk lassúzni úgy is, ha eleve ádámkosztümben vagyok. Vetkőzz le te is, és csináljuk úgy.

Viki megvonta a vállát. Neki megvolt a maga elképzelése, a lassú, fokozatos izgatásról, az egyes ruhadarabok jelentőségéről, a vetkőztetés erotikájáról, de Péter megint másképp gondolta. Valószínűleg hülye ötlet ez az egész.

- Idő kell, hogy megkívánjalak. Ha már eleve meztelen vagy, abban nincs semmi pláne.
- Na jó, de nem húzok díszmagyart, elégedj meg egy pólóval és egy rövidnadrággal. És te se legyél túlöltözve.

Viki igyekezett túltenni magát a csalódottságán. Rossz vért szülne, ha most fogná magát, és elviharzana, pedig eddigre elment a kedve a dologtól. Péter visszajött, és ott folytatta otthoni öltözékében, ahol az előbb abbahagyta. Határozottan csókolta Vikit, és a keze már el is indult, hogy levegye róla a blúzt. Viki próbálta lassítani a csókot, és a vetkőztetést is.

- Hagyjad, hadd csináljam én – suttogta. Benyúlt a póló alá, miközben egy frissen vasalt, jó illatú inget képzelt oda, amelyet gombról gombra nyit meg a férfi mellkasán. A feltáruló bőrfelületet csókolja, és lassan halad lefelé. Szerette kihúzni a szűk nadrágba betűrt inget, szerette a sliccen keresztül érezni az ágaskodó hímvesszőt, és sokáig simogatni úgy, hogy nem kerül hozzá közelebb. A rövidnadrággal mindez nem működött. Ahogy az öv kioldásának szertartása is hiányzott.

"Most egész idő alatt azt próbálom utánozni, amit Diogóval szoktam, csinálni "– gondolta a lány. –  "És ez nem megy. Nem fog menni, ki kéne vernem a fejemből ezt a képet."

Letérdelni, és úgy simogatni tovább. Miért ne tehetné meg? Ez független a ruházattól. Dédelgetni akarta a fiú farkát, úgy érezte, ez végtelenül izgató lenne mindkettejük számára, az önkéntes megalázottság, amely nem megalázottság, nem akkor, ha a vágy elég erős, és nem csupán szexuális jellegű, de vajon az ő esetükben elég erős volt-e? Péter mintha feszengett volna ettől a passzív szereptől, hogy csak álljon ott, letolt gatyában, és hagyja Vikit kóstolgatni, ízlelni. Pedig nem ez minden férfi álma? Ez az odaadás, ez az önkéntes alávetettség?

- Gyere, menjünk be az ágyba – szakította félbe a lányt.
- Nem tetszik, ahogy csinálom?
- De, persze, nagyon finom. Valahogy … Jobb az ágyban, nem?

Viki követte, még félig fel volt öltözve. Az arca teljesen kipirult az izgalomtól, és szerette volna folytatni, szerette volna, ha Péter a hátára fekszik, és hagyja magát kényeztetni, kiszolgálni, miközben azért őt is simogatja. De a fiú mindjárt átvette az irányítást, ahogy megszokott terepére ért. A keze a lány csiklóját kereste, a lábai máris rendezgették Viki testét. Az ujja nem volt elég türelmes. Nyomogatta egy kicsit, túl erősen is, és túl figyelmetlenül is, Vikiben pedig megint felrémlett, hogy ezt a részt jobb lenne átugraniuk, mert úgyis eredménytelen lesz.

- Finomabban, lassabban – suttogta.
- Akkor mutasd meg.

Viki megpróbálta vezetni Péter kezét. Ezt sem először csinálta, de a fiú keze és csuklója merev volt, és érezte benne az ellenállást, a türelmetlenséget. Végül ő maga is feladta. Átvette a simogatást, és hagyta, hogy Péter tegye, amit tenni szokott. Igaz, egy kicsit kevésbé vehemensen.

- Megvárlak – mondta a fiú. – Azt akarom, hogy elélvezz. Próbáld meg, kérlek.

Az ilyen elvárás mindig megnehezítette a dolgot Viki számára. Pedig ő maga is elvárta önmagától, hogy sikerüljön. De ritkán volt képes elvonatkoztatni a tudattól, hogy sietnie kellene. Főleg Péter esetében, aki mindig sietett. Noha nagyon kellemes volt magában éreznie, és a fiú valóban próbált lassítani, külön erőfeszítést igényelt Vikitől, hogy elérje az orgazmust. Nem magától fakadt fel, mint amikor a két szerető ritmusa megegyezik, és valahogy találkozik a szándékuk, hanem tudatosan kellett rá törekedni.

Aztán Péter megint gyorsított, és mindenféle forgatás, egyéb trükkök nélkül hamar elélvezett ő is. Sokáig nem szóltak semmit. Annak ellenére, hogy fizikailag mindketten kielégültek, a kísérlet valójában kudarccal végződött. És ezt egyikük sem akarta kimondani.

Eszébe jutott, hogy körülbelül egy év telt el azóta, hogy megkapta az ösztöndíjról szóló értesítést, és mostanra teljesen megváltozott az élete. Nem pontosan olyan volt ez a változás, mint amire eredetileg vágyott, ezt be kellett ismernie, hiába volt része egy rövid ideig olyan kapcsolatban, amelyet akár szerelemnek is lehetett volna nevezni, ha nem rontják el közösen. Bár meglehet, hogy jobb volt így, ki tudja, mire vezetett volna, ha együtt marad Carlossal, és valóban otthagyja az egyetemet. Diogóval pedig rosszkor találkozott. Ha másképp, más körülmények között ismerik meg egymást, talán lehetett volna valami stabilabb kapcsolat köztük, bár a tudat, hogy a férfi őt is megcsalná, amikor csak kedve szottyanna rá, nem feltétlenül tűnt boldogítónak.

Nincs tökéletes megoldás, vagy csak ő nem talált rá eddig, nem tudta. De úgy érezte, mégiscsak kiegyensúlyozottabb, mint azelőtt, és talán türelemmel bepótolhatja mindazt, amit huszonnégy éves koráig kénytelenségből kihagyott. Bármennyire is nyomasztotta néha az elvárás, hogy fel tudjon mutatni egyetlen, minden szempontból kifogástalan férfit, aki történetesen még feleségül is akarja venni – a nagyi szempontjából valójában csak ez számított, minden más érdektelennek bizonyult –, kénytelen volt belátni, hogy nem akkora tragédia, ha még nem talált ilyet, vagy, ha esetleg sose talál. Bár ez utóbbiba nem akart belegondolni. Annyi valószínűnek látszott, hogy a jelenlegi kínálatban nincs ott az a valaki, aki egyszer majd, talán erre a szerepre vállalkozni akarna.

Már pirkadt, mire végre ismét sikerült elaludnia, így aztán egész későn ébredt fel ismét. Kivételesen sütött a nap, bár ezt csak a szemközti házon lehetett látni: Péter utcai ablakai csak délután kaptak olykor napfényt. A fiú már felkelt, és az illatból ítélve kávét főzött. A konyhában szólt a rádió, valami vidám zene ment, és Péter hamisan fütyörészett hozzá. Szombat délelőtt. Nem kell sehová rohanni.

Viki kiment a fürdőszobába, és lezuhanyozott. Már utcai ruhában jelent meg a konyhában, ahol a teljesen rendetlen kinézetű Péter egy félig megégett pirítóssal küszködött. A kőkemény vajat próbálta szétkenni rajta.

- Kivételesen sikerült nálad korábban kelnem – közölte Vikivel. - És olyan aranyosan horkoltál, hogy nem volt szívem felkelteni téged. De ez most aljasság, hogy már felöltöztél.
- Miért lenne aljasság?
- Tudod te azt jól. Mert még tartozol nekem.
- Mivel tartoznék?
- Éjjel elmaradt valami.
- Ó, nem, most ne, légy szíves. Tényleg sajog mindenem.
- Kipróbálnám lassabban. Ha nem bánod. Szeretném.
- El se hiszem, hogy ezt mondod.
- Annyira hajthatatlannak tűntem?
- Teljesen. Nem is akarok semmit rád kényszeríteni. Tényleg.
- Nem kényszer. Valóban kíváncsi vagyok rá, miért olyan jó az neked. Hátha nekem is jó lesz.
- Rendben, legközelebb, ha jövök, kipróbáljuk.
- Nem, most. Muszáj most, mert nem tudom, mikor lesz legközelebb. Addigra meggondolom magam.

Viki felnevetett.

- Uramisten, mit be nem vetsz, hogy még egyszer lefektess. Elképesztő vagy.
- Komolyan mondtam, hogy ki akarom próbálni lassan, te meg kinevetsz.
- Ne haragudj. Nem nevetlek ki.

Viki valóban kíváncsi lett rá, hogy fog kinézni ez a kísérlet.

Kedves Olvasóim,

a másik blogom, a szexcsaták anno felnőtt tartalomnak minősül tegnap óta. Csodálom, hogy a regény még nem. Mi történt? Lehet, hogy a képek hiánya illetve visszafogottsága miatt? Mindenesetre szívesen venném, ha odaát hozzászólnátok a témához. Előre is köszönöm!

Carmesina

 

Azon kezdett gondolkozni, vajon hány hét van még addig, és hány nap, mi mindent kell elintéznie, mit szeretne ajándékozni Diogónak, ha már így találkoznak karácsony előtt. Tele volt tervekkel, úgy érezte, nem fog tudni elaludni. Hánykolódott egy ideig, aztán megint kikelt az ágyból, és elővett egy darab papírt. Azonnal válaszolni akart, ha hétfőn feladja a levelet, akkor is legalább négy nap, míg odaér, de persze nem lehetetlen, hogy Diogo még korábban felhívja a cégnél, kiszámíthatatlan volt, mikor jut eszébe. Akár faxot is küldhetne neki, gyakran kezelte a fax gépet, egy nem nagyon kompromittáló levelet talán megkockáztathat.

Még ahhoz sem volt türelme, hogy rendesen maga alá húzza a széket, kényelmetlen helyzetben kezdett körmölni, és ahogy ilyenkor gyakran, túl közel hajolt a papírhoz. Otthon mindig szidták emiatt, volt, hogy egészen ráfeküdt a füzetére, és úgy írt, maga sem tudta, miért. Az anyja szerint így csak elrontja a szemét.

„Szívesen elmegyek Prágáig miattad, tudod jól. Úgysem láttam még, ami valójában szégyen, úgyhogy éppen itt az ideje. És napközben én is el tudom foglalni magam, emiatt ne aggódj. Legfeljebb amiatt aggódhatsz, hogy nem foglak hagyni aludni, és ez negatívan befolyásolhatja a nappali munkavégzésedet. Ha ettől nem tartasz, akkor számíthatsz rám.”

Mikor elkészült a levéllel, háromszor átolvasta, de még mindig nem érzett álmosságot. Úgyhogy inkább elővette a soros kötelező olvasmányt, amelyet Szalai tanár úr lőcsölt rá. Minden héten feladott Vikinek elolvasásra egy-egy vallástörténettel kapcsolatos művet, és mivel látta, hogy a lány nem panaszkodik a túlterheltség miatt, sőt, még élvezi is, vérszemet kapott, és egyre többet követelt. Viki úgy készült az órákra, mint egy megszállott, pedig épp elég egyéb dolga is volt, de semmiképp le nem szerepelt volna a férfi előtt, inkább más tanulnivalót hanyagolt el, csak azokon a speckolokon ne valljon szégyent. Aránytalan erőfeszítés volt, és ezt valószínűleg a tanár is tudta, mégsem fogta vissza magát.

A közös óráik, vagyis inkább szeánszaik mindkettejük számára különleges jelentőséggel bírtak, Viki félig-meddig úgy kezelte ezeket az alkalmakat, mintha randevúra járna. Egyre jobban hozzászokott a férfi szabálytalan vonásaihoz, és mivel olykor egészen közel ültek egymáshoz, mert Szalai nem készített fénymásolatot a szövegekről, amelyeket olvastak, az illata is beleivódhatott a lány tudatalattijába. Határozottan vonzotta ez az illat, bár nem tudta volna megfogalmazni, miért.

A speckolok napján csinosabban öltözött, általában szoknyát vett fel, és kicsit kifestette magát, noha máskor nem jutott volna eszébe. Olykor órák után, ha egyikük sem rohant, lementek kávézni  a tanári büfébe, ahol ritkán fordultak meg diákok. A férfi apró érintései sokat ígértek. Bár Viki olykor úgy érezte, hogy az ígéretek örökké ígéretek maradnak. Ez néha bosszantotta, ilyenkor megfogadta, hogy majd bátrabb lesz, sőt, meggyőzte magát róla, hogy képes lesz a saját kezébe venni a kezdeményezést, de amikor ott volt Márton mellett, nem tett soha semmit. Csak kipirulva nevetgélt, vagy nagyon komolyan vitatkozott vele.

Végül mégiscsak visszafeküdt. Az álmosság hirtelen lepte meg, egyik pillanatról a másikra. Már félálomban volt, mikor Péter megfordult az ágyban, és magához húzta. Viki azt hitte, hogy a fiú szeretkezni akar, neki azonban ezúttal semmi kedve nem volt még csak megmozdulni sem. De Péter megelégedett azzal, hogy hozzáérthet Vikihez, érezheti a közelségét. Talán fel sem ébredt időközben, vagy csak néhány pillanatra. Egyenletes szuszogása arra utalt, hogy megint elaludt. A lány néhány percig mozdulatlan maradt, aztán ismét úgy helyezkedett, hogy kényelmesebben fekhessen.

Három férfire gondolt, a majdnem múltra, a félig-meddig jelenre, és a kérdőjeles jövőre.

Mikor visszafeküdt Péter mellé, vigyázott, hogy ne érjen hozzá. Ha esetleg mérges még, ne gondolja, hogy ő próbál így közeledni. Meg volt győződve róla, hogy neki van igaza, és Péter gyerekes, de azt is tudta, hogy semmire nem megy a maga igazával. Kénytelen lesz másvalakit keresni, ha újra át akarja élni azt a fajta szeretkezést, ami annyira hiányzik neki. Illetve, ha újra rendszeresen át akarja élni. Mert Diogo levele egész meglepően fejeződött be, és Viki annyiszor elolvasta, hogy kívülről megtanulta.

"Karácsony előtt egy héttel Prágába utazom munkaügyben. Egyedül. Van kedved kijönni, és velem tölteni azt a három napot? Helyesebben mondva, inkább éjszakát, mert napközben elég húzós lesz a meló. Nem fogok tudni veled sétálgatni az óvárosban, ezt bele kell kalkulálnod. De ha neked így is megéri, én nagyon szeretnélek látni. Hiányzol."

Persze, hogy neki megéri. Prága nincs olyan messze, még vonattal sem. Ki lehet bírni, főleg, ha Diogóról van szó. És a vonat sem lehet annyira drága, hogy Viki ne tudná könnyedén kifizetni. Mióta elolvasta ezt a pár sort, szinte ujjongott belülről. Ugyanakkor dorgálta is önmagát, amiért annyira odavan valakiért, akivel úgyis csak nagyritkán találkozhat. Nem ostobaság ismét belesétálni a csapdába, ahelyett, hogy leszokna végre Diogóról? Ha egy csöpp esze lenne, nem rohanna hanyatthomlok Prágába, hogy utána sokkal rosszabbul érezze magát, mert el kell válniuk.

Maga Diogo is azt kívánta tőle, hogy szakadjon el, hogy forduljon másfelé, próbáljon ki újabb férfiakat, de megint visszahívja. Megint a maga bűvkörébe vonja, és azzal is pontosan tisztában van, hogy Viki képtelen nemet mondani. Erre talán csak akkor lesz képes, ha beleszeret valaki másba, és még akkor sem biztosan. Létezik olyan, minden egyéb vonzalmat hatástalanító érzelem, amely semmissé tehetné a Diogo-függőséget? Viki nem tudta volna megmondani. Nem olyan függőség volt ez, amely megakadályozta, hogy jól érezze magát másokkal, nem olyan, amely rátelepedett volna a mindennapjaira, és követelőzően kívánta volna a férfi jelenlétét. Vikinek elég volt a tudat, hogy gondolnak rá, szeretik, és elég gyakran tartják a kapcsolatot, levélben vagy telefonon. Olyan nyugodt biztonságot kölcsönzött ez neki, amelyet korábban nem ismert az életben. Nem tudott mit tenni, valamelyest boldognak érezte magát a decemberi utazás gondolatától.

Viki mosolyogva oldalba bökte Pétert.

- Javíthatatlan vagy. Most is sajog mindenem, teljesen tönkre akarsz tenni?
- Tényleg sajog? Nagyon meggyötörtelek?
- Eléggé. Mindig olyan energiával veted bele magad a szeretkezésbe, mintha az életedről lenne szó. Előjön a karatés éned, és megállíthatatlan vagy.
- Már megint ez a mese. Soha nem karatéztam, még csak hasonló dolgot se műveltem. Dög lusta vagyok sportolni.
- Akkor előző életedben voltál feketeöves. Vagy nem tudom, mivel magyarázzam a trükkjeidet.
- Trükkjeimet ... Nincsenek trükkök, csak csinálom, ami jólesik. Meg amiről úgy hiszem, hogy a csajnak is jólesik. Az általa kiadott élvezkedő hangokból ítélve.
- Csak arra szeretnélek rávenni, hogy néha lassíts, próbáld ki, milyen tud lenni a szex, ha nem küzdősport.
- Szóval nem élvezed velem?
- Nem ezt mondtam. Nagyon élvezem veled, de még jobban élvezném, ha másképp is csinálnánk.

Péter megint bosszús volt. Nem első alkalommal beszéltek erről. Viki mindig megfogadta, hogy hagyja a fenébe, mert úgyis hiába, a fiú stílusán nem tud változtatni, vagy ő nem elég erős egyéniség hozzá, vagy Péter képtelen arra, hogy ne személye elleni támadást lásson a jóindulatú javaslatban. Másrészről Vikinek nagyon hiányzott a Diogo-féle ringatós, gyengéd, lassú szeretkezési stílus, és szerette volna, ha Péter legalább egyszer kipróbálja, milyen jó tud az lenni, mennyire más érzés, mi mindent megtapasztalhatnának általa, amit az ő módszerével képtelenség. De a megszokás, a saját stílus iránti elkötelezettség erősebb volt.

- Nézd, Viki, én ilyen vagyok. Én így csinálom. Sose volt rá panasz, láthatólag és hallhatólag te is élvezed, ne akarj megváltoztatni, jó?

A lány megvonta a vállát.

- Hagyjuk, igazad van. Nem hozom szóba többé.

Nem volt már olyan a hangulat, hogy együtt feküdjenek vissza. Viki kiment a mosdóba, belenézett a tükörbe. A nyári barnaság már a múlté, ismét sápadt volt, mint télen lenni szokott, a haja kócos. Kinyújtotta a nyelvét a saját tükörképére. 

- Bolond vagy, Viktória - mondta halkan. - Péter nem a pasid, érted? És a kedvedért semmit nem fog megváltoztatni.

Ráült a WC-fedőre, és ismét kinyitotta a levelet. Hallotta, hogy Péter elcsoszog odakint az ajtó mellett, feltehetőleg a hálószoba irányában.

A levélben az a rész következett, ahol Diogo hosszasan győzködi arról, hogy mindenképp vegye meg a nagyi önkormányzat által megvételre kínált lakását. Nagyon kedvező feltételekkel kínálták a lakást a becsült piaci ár 5%-áért, és mivel Viki tizennégy éves kora óta állandó lakosként oda volt bejelentve, elővételi joggal rendelkezett. A nagymama is támogatta az ötletet, de neki magának nem volt pénze, és arról szó sem lehetett, hogy a lány a szüleitől kérjen kölcsön.

Egyébiránt a nagymamát azóta erdélyi asszonyok gondozták odahaza, akikkel újra és újra problémák adódtak, és a nagyi ilyenkor nem a lányát, hanem az unokáját hívta, mert félt attól, hogy a doktornő idősek otthonába dugja, ha arra a következtetésre jut, hogy az otthoni gondozás nem működik megfelelő módon. A nagyi persze tudott Péterről, és olykor kérdezgette, hogy mi van az udvarlóval, Vikinek meg kicsit kínos volt, hogy nem képes kellőképp elmagyarázni, szó sincs udvarlásról, és a fiúnak más a hivatalos barátnője.

Ami tehát a lakásvásárlást illeti, bármily alacsony összegről is volt szó, Viki számára elérhetetlennek tűnt. Diogo pedig felajánlotta, hogy kölcsönadja a pénzt. Számára ez nem tétel, Vikinek pedig rendkívül fontos lenne, hiszen ez azt jelentené, hogy saját lakásra tehet szert, tehát magától értetődő, hogy felajánlja az összeget.

"Kérlek, ne habozz, ne problémázz, csak fogadd el vita nélkül. Be fogom rajtad hajtani, ne félj. De senkinek nem kell tudnia róla, ez csupán kettőnk ügye, Otáviának sem kötöm az orrára. Most még megtehetem, nem vagyunk közös kasszán, nem is tartozom neki elszámolással. Nos?"

Viki összerezzent, mert hirtelen tölteni kezdett a WC-tartály. Az addigi nagy csöndben ez  a váratlan lárma igen hangosnak tűnt.

Nagyon jólesett neki Diogo ajánlata, de nem volt benne biztos, hogy elfogadhatja-e. Talán mégis Juli nénitől, illetve István bácsitól kellene kölcsönkérnie. Biztos nem tagadnák meg tőle ezt a szívességet, és ők mégiscsak a családhoz tartoznak.

"Ami a tanárodat illeti, ez tetszik, kicsit emlékeztet a mi kezdeti játékunkra, az irodában. Csak ti sokkal jobban elhúzzátok. Azt mondod, megfogadta a tanév elején, hogy csak diáklányként tekint rád. És a jelek szerint kínosan be is tartja … Te meg hol szenvedsz emiatt, hol visszariadsz attól, ha úgy érzed, hogy már-már túllépi a határt, mert valójában nem tudod, hogy szeretnéd-e, ha valóban túllépné. Mitől tartasz? Úgy érzékelem, hogy nagyon is szeretnéd, ha történne köztetek valami. Ha betartja a saját maga által felállított szabályt, akkor viszont ezt a csiki-csukit fogja játszani szemeszter végéig. Az mikor is van nálatok? Január? Élvezd ki a játékot, a hergelést, a csábítást, szerintem ő is nagyon élvezi. Azzal én nem foglalkoznék, hogy nős, ezt neki kell elrendeznie magában, de vigyázz, ne szeress bele. Maradjatok a játékosságnál, ne menj bele érzelmileg. Nagyszerű partner lehet abban, hogy megtanuld a csábítás trükkjeit ...”

Viki abbahagyta az olvasást. Hát persze, tipikus Diogo-féle hozzáállás. Ne menjen bele érzelmileg, csak játsszon. Ne lásson bele többet, mint ami. Ahogy önmagával kapcsolatban is ezt tanácsolta. Viki azonban tudta, hogy ha valaki nagyon vonzza, akkor az érzelmi üggyé válik előbb-utóbb. Nem lehet egyszerűen lekapcsolni ezt a részt, vagy csak ő nem képes rá.

Mióta Carlost otthagyta, valahogy csak olyan férfiak akadtak az útjába, akiknek ő sosem volt, és valószínűleg soha nem is lesz elsődleges. Kedvelhetik, vonzódhatnak hozzá, lehetnek a barátai, a szeretői, a játszótársai, még atyáskodhatnak is felette, de nem kockáztatnak semmit. Vajon nem lett volna-e mégiscsak jobb visszamenni Carloshoz? Hiszen vele megélte azt, amiről minden képeskönyv regél, és amit állandóan sulykolnak az emberekbe. Olyan ez, mint valami vallást helyettesítő ideológia: a romantikus szerelem ideológiája. De Diogót megismerve Carlos már halványnak és éretlennek tűnt. Nincs értelme utólag megbánni, amit tett, úgysem lett volna képes másképp dönteni. Ha elrontotta valahol, az korábbra datálható. Rengeteg mindent elrontott, ez néha bántotta is.

Péter botorkált ki a konyhába. Azt a rongyos papucsot használta még mindig, állítólag annyira kényelmes, hogy képtelen tőle megválni.

- Te mit művelsz itt?
- Teázom.
- És a portugál fószer levelét bújod. Fogadtam volna rá. Még mindig izgat az a pasi.
- Sosem tagadtam. Zavar?
- Nem, nem zavar. Szabad nő vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Nekem is jut a teából?
- Persze.
- Na, és mit ír a jóember? Ha nem titok?
- Komolyan érdekel?
- Nem, csak társalogni próbálok. Ami ilyen hajnali órán felettébb nehezen megy.
- Miért keltél ki az ágyból egyáltalán?
- Tényleg tudni akarod?
- Nem, csak társalogni próbálok.
- Egy-null oda. Ráadásul válasz nélkül hagytad a kérdésemet.
- Sokmindent ír. Például azt, hogy nem jön Pestre igazgatónak.

Péter füttyentett.

- Hát, ez rossz hír neked. Reménykedtél benne, nem?
- Nem nagyon.
- Na jó, te tudod. Hát még?
- Megnősül. Elveszi a menyasszonyát, aki a kiköpött tökéletesség.
- Eléggé a begyedben lehet a csaj.
- Ha úgy vesszük, ezt a mostani melómat neki köszönhetem, sőt, azt is, hogy Diogo egyáltalán megjelent az életemben. Sokkal tartozom neki.
- Ettől még utálhatod.
- Nem utálom. Csak irigylem.
-  Aha.
- Most te jössz. Miért keltél fel? Azt hittem, nincs az az isten, aki déli tizenkettő előtt kihúzna az ágyból hétvégén.
- Nem állítottam, hogy nem is fekszem vissza. Pontosan az a szándékom, hogy mihamarabb visszakerüljek, de nem egyedül.

Viktória korán ébredt, odakint még egészen sötét volt. Először azt se tudta, milyen nap lehet. Aztán eszébe jutott: 1995 van, november, és szombat reggel. Az oldalára fordult. Nem egyedül feküdt az ágyban. Nem akarta felébreszteni Pétert, de úgy érezte, képtelen fekve maradni. A fürdőszoba mellett elhaladva felvette megszokott kék köpenyét. Fűtötték a lakást, de a konyhában meglehetősen hűvös volt.

Úgy döntött, főz egy teát, mert még egyszer, nyugodtan át akarta olvasni Diogo levelét. Tulajdonképpen a levél miatt jött fel Péterhez, aztán szokás szerint egymásnak estek. Mint majdnem minden hétvégén. Előző este szerencsére nem volt filmklub, így nem kellett megvárniuk, míg az utolsó vendég is elmegy. Többször is szeretkeztek, és Péter kemény stílusának köszönhetően Vikinek sajgott a combja, de ez a sajgás fölöttébb élvezetes volt, főleg, ha arra gondolt, hogy mennyire élvezte magát az aktust, amíg tartott. No, meg a köztes időt, amely sosem telt tiszta henyéléssel, noha Viki próbálta rávezetni a fiút, hogy pusztán csak elfeküdni, semmit nem csinálni és beszélgetni két menet közben mennyire kellemes tud lenni.

Diogo levele. Viki két hete írt neki egy terjedelmes irományt, tele kérdésekkel, bizalmas vallomásokkal. A férfi válasza is meglehetősen hosszúra sikerült. A lány már a betűk látványát is élvezte, lendületes, kiforrott írás, néhol egy-egy helyesírási hiba … Ezeken mosolygott, mindig ugyanazok a hibák voltak, mintha hozzátartoznának Diogo személyiségéhez. Előző este Péter nem hagyott időt Vikinek, hogy rendesen elolvassa a levelet, tényleg csak felületesen futotta át, pusztán a lényegi információk maradtak meg benne.

A férfi tavasszal feleségül veszi Otáviát. Noha minden portugál augusztusban esküszik, nekik eszük ágában sincs követni ezt a divatot. Otávia fő témája már most az esküvő és a lakodalom, noha még rengeteg idő van hátra, pedig Diogo szerint nem lehet bonyolultabb egy ilyen rendezvény megszervezése, mint a részvénytársaság éves rendes közgyűlésének összehívása. De egy akkora és olyan családról lévén szó, mint Otáviáéké, szó sem lehet csendes szertartásról, sem polgári esküvőről, pedig neki, a vőlegénynek (hú, már a szótól is kiveri a víz) bőven megfelelne a lehető legegyszerűbb megoldás. Ez azonban senkit nem érdekel a hangadók közül, akik persze mind nőneműek. De Viki úgyis ismeri a szereplők nagy részét.

A közép-európai leányvállalatot valaki más fogja irányítani, akit Diogo sem ismer személyesen, de jó szakember hírében áll. A felesége orosz, és emiatt azt gondolják a fejesek, hogy ő is ért valamit a régióhoz, Lisszabonból vagy Portoból nézve  az, hogy valaki magyar, orosz vagy cseh, tulajdonképpen mindegy. De legalább Budapesten lesz a központ. Diogo nagyon jókat hallott Viki munkájáról, csak így tovább, a próbaidő lassan lejár, akkor felveszik határozatlan időre, az mégiscsak kellemesebb érzés, nem kell aggódnia az anyagi helyzetéért.

A Régi Tornyok Városában mindenki jól van, Carlos már bemutatta a fél településnek az új barátnőjét, egy szociológus lányt, de Diogo nem látta, csak hallott róla, Otáviától, persze, aki szerint a kiscsaj messze elmarad Vikitől minden tekintetben, se nem olyan csinos, se nem olyan okos, bár legalább tökéletes a portugál kiejtése. (Ez utóbbit nem Otávia mondta, hanem Diogo teszi hozzá, gonoszkodva.) A férfi aztán kitért Viki beszámolójára.

„Örülök, hogy sokat szerelmeskedsz Péterrel, kislány, még akkor is, ha azt írod, hogy ez nem az a fajta kapcsolat, amelyre vágytál. Majd annak is eljön az ideje, ne siess sehová. Hidd el, hogy bőven van időd, és sokkal jobban jársz, ha nem kötöd le magad már most. Biztos vagyok benne, hogy ez a srác jót tesz neked, noha nem szerelmes beléd, a leírásod alapján barátként viselkedik, és nem csak a szex érdekli, hanem te mint ember is, szerintem tartsd meg, és élvezd ki mindazt, amit adni tud és akar. Aztán alakul, ahogy alakul. Soha semmiről nem lehet tudni az elején, mi lesz belőle.”

süti beállítások módosítása