Viki utóbb csak halványan emlékezett arra, ami történt, talán, mert a legkevésbé sem akart részletesen emlékezni. A kispap arcán nyoma sem volt a délelőtt tapasztalt kedvességnek, és a viselkedése sem volt kétértelmű egyáltalán. Udvariatlanságnak nem lehetett nevezni, ahogy odatessékelte őket József atya gyóntatószékéhez, Kati ostoba vihorászásáról tudomást sem véve, de Viki érzékelte, hogy határozottan arra törekszik, hogy távolságtartónak és hűvösnek hasson. A lány végképp nem értette, hogy miért ez a fordulat, vajon ő értette félre a korábbi jeleket ennyire, mert félre akarta érteni, Kati ostoba viselkedése miatt veszítette el a fiú a játékos kedvét, vagy valami történt időközben? A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem kérdezhette meg tőle, és soha nem kérdezheti meg a jövőben sem, ráadásul mérhetetlenül szégyellte magát.

József atyára várt már egy középkorú, igen csinos asszony, Viki beállt mögé, a képzeletbeli sorba, de mikor a kispap egy hűvös köszönés után eltűnt a látókörükből, sarkon fordult, és kisietett az épületből, anélkül, hogy akár térdet hajtott volna, akár egy szót szólt volna Katihoz, aki a templomban még suttogva, de odakint, az utcán már természetes beszédhangon mondta a magáért, bár, hogy mit mondott, arról Vikinek fogalma sem volt, egyrészt, mert nem akart, másrészt, mert nem is tudott rá odafigyelni.

"Sikeresen hülyét csináltam magamból", csak erre tudott gondolni, "megint a régi formám, pont, mint amikor még a Gábor-félék után ácsingóztam, és visszautasítottak, de úgy kell nekem, pontosan ezt érdemlem, ha nem tudom megbecsülni Pétert, aki tényleg kitette a lelkét, még a hülye ötleteimet is hajlandó volt kipróbálni, és ma is moziba hívott, de nekem egy hülye kispap kellene, csak, mert kétszer rám mosolygott, jaj, hogy szembe tudnám köpni magam a baromságomért, megint arra készülök, hogy elrontsak egy kapcsolatot. Vagy már el is rontottam."

- Viki! Viki! Hova rohansz egyáltalán?

Kati kénytelen volt kiabálni vele, hogy a lány egyáltalán tudomást vegyen róla. Viki megtorpant az utca közepén.

- Ne haragudj, most szeretnék egyedül maradni.
- De hát miért rohantál ki a templomból? Ha akarod azt a kispapot, szerezd meg, és kész. Tudod legalább a nevét?
- Te megőrültél. Nem láttad, hogy leégtem?
- Nem égtél le, csak hülye módon elrohantál. Ha ott maradsz a sorban, lehet, hogy visszajött volna beszélgetni. Az ízlésed ellen egyébként semmi kifogásom, baromi jóképű. Nekem is bejön, de a kedvedért nem hajtok rá ...
- Kati! Könyörgöm, hagyd ezt abba.
- Szóval mégsem kell neked? Szabad a gazda? Mert ha neked nem kell ...
- Nem hiszem, hogy a te ... - azt akarta mondani, hogy színvonalad, de elharapta a szót. - Hagyjuk. Hagyjuk, mert még veszekedés lesz belőle.
- Velem akarnál veszekedni?
- Nem akarok, de ha most nem hagysz magamra, nem garantálok semmit.

Kati azonban nem az a fajta volt, aki olyan könnyen feladja. Borzasztóan kitartó és szemtelenül ragaszkodó tudott lenni. Viki meg robbanás-közeli állapotban volt, maga sem tudta, miért, érezte, hogy túlreagálja az egészet, hogy a kispap nem érdemli meg ezt a sok felgyülemlett érzelmet, de ott feszült benne, és valahogy le kellett vezetnie ezt az indulatot.

Aztán valaki könnyen megérintette a vállát.
- Azt hittem, a szótár fölött ücsörögsz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.