Hamar elaludtak. Viki, amennyire csak lehetett, boldog volt, vagy csak túlságosan kimerült ahhoz, hogy gondolkozzék. Diogónak relatíve korán kellett kelnie, és noha a lány szeretett volna vele reggelizni, a férfi lebeszélte arról, hogy miatta hajnalban keljen, aludjon csak, ameddig akar. Viki azért titokban reménykedett, hogy időben felébred, és energiát is talál magában az ágyból való kikászálódáshoz, de nem így lett. Észre se vette,  Diogo mikor távozott a szobából.

Örömmel lustálkodott, élvezte a saját testét, most megint szebbnek látta, mint más napokon, ez Diogo közelségének köszönhető, mintha ilyenkor titokzatos módon átalakulna az egész lénye. Kár, hogy nem töltheti az életét a férfi mellett, akkor lehet, hogy Otáviát is túlszárnyalná szépségben, gondolta csúfondárosan. Kit érdekel Otávia ... Csak ne kellene annyiszor rá gondolnia ... Nehezére esett elhinni, hogy Diogo tényleg elveszi azt a lányt, olyan ostobaságnak tűnt az egész. Egy ilyen férfi minek házasodik? Úgysem köti le magát, úgysem lehet senkié, minek ez az egész szemforgató esküvő? Nem hisz az egészben, nevetséges.

Viki úgy érezte, egy házasságkötési ceremóniánál nincs semmi szánalmasabb. Biztos csak irigykedem - rótta meg saját magát. De ha elképzelte a férfit, ahogy kikent-kifent módon egy giccses oltár előtt áll, és a gomblyukában valami virág hervadozik, kirázta a hideg. Jó, hogy ezt nem kell majd látnia, de jó. Soha nem fog senkit rávenni arra, hogy eljátssza a bárgyú vőlegény szerepét. Miért van az, hogy minden vőlegény olyan bárgyú képet vág, tényleg?

Olyan kellemes volt a hotelszoba, hogy eszébe jutott, akár egész nap ágyban maradhatna, de ez ostoba ötlet volt, mindjárt el is vetette. Hiszen csak két napja van Prágára, és rengeteg mindent meg akart nézni, persze sejtette, hogy a betervezett emlékművek töredékét sem fogja látni, de ez cseppet sem izgatta. Az volt a lényeg, hogy élvezze a sétát. Az idő nem volt valami fényes, de aki decemberben játszik turistát, az magára vessen. Valamikor tíz felé indult el, egy kiadós reggeli után, jól beöltözve. Mivel a belvároshoz közel volt a szálloda, nem kellett semmire felszállnia, gyalogolhatott kedvére, ráérősen, nézelődve. Élvezte, amit látott, Budapesthez képest Prága sokkal rendezettebbnek és tisztábbnak tűnt.

Majd keres egy jó kis éttermet, tervezte el, kár, hogy egyedül kell ennie, mert sétálni még nem olyan tragikus egyedül, sőt, jólesik, hogy nem kell egyeztetni, ki merre szeretne menni, mit akar megnézni, nem kell unatkozva toporogni valahol, csak, mert az ember kísérője épp ott akar megállni, ahol ő nem.. A séta tehát nagyon jó így, magányosan is, de egy étteremben egyedül asztalhoz ülni nem valami nagy öröm. Valahogy szánalmas,  mert a magányos vendég azt a képzetet kelti mindenkiben, hogy alkalmatlan a társas létre. Ostobaság, persze, hogy senki nem fog ilyesmit gondolni. Majd a könyvébe temetkezik, úgy fog enni. Halmozza az élvezeteket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.