Péter nem lassított a tempón, nem következett be semmilyen átmeneti elernyedés, amit pedig Viki szívesen vett volna, de be kellett látnia, hogy ez a szeretkezés nagyon másképp működik, mint amit Diogóval megszokott. Gyorsabb volt, kevésbé lebegős, kevésbé finomrezgésekre hangolt, inkább küzdelem, mint kóstolgatás és gyengédség. Zsibbasztóan, fájdítóan intenzív, de nem rossz, egyáltalán nem rossz, csak kicsit szokatlan. A célegyenesben Diogo is tudott kemény lenni, de az sosem tartott sokáig, és a viszonylagos fájdalom olyan gyönyörérzettel párosult, hogy Viki ilyenkor nagyon hangossá vált.

Most azt a fájdalmat nem érezte, de az utolsó percben, vagy pár másodpercben, vagy ki tudja, mennyi időben, úgy zihált, és sóhajtozott, hogy Péter talán azt hihette, végre valóban elérte a kívánt hatást, és már elélvezhet ő is. De a lány nem érzékelte pontosan, mikor következett ez be, egyrészt nem látta a fiú arcát, másrészt Péter azok közé tartozott, akik csendben mennek el. Ráadásul ettől még mindig nem állt le teljesen, csak egy kicsit kényelmesebb testhelyzetet keresett.

Viki nem kérdezett semmit, megpróbált egy kicsit pihenni. Becsukta a szemét, és feljebb kapaszkodott az ágyon, mert előzőleg a fiú hátrahúzta, hogy jobban hozzáférjen. Péter megint megkereste a csiklóját, és simogatni kezdte.

- Te nem vagy fáradt? - kérdezte Viki végül.
- Egy kicsit. De szeretném, ha még élveznél.
- Eddig is nagyon jó volt. Tényleg.
- Örülök neki.

Viki megpróbált visszatérni a jelenbe, és felidézni, hogy milyen nap van, miért is jött ide, meg mennie kell-e valahová, nincs-e késésben, és mit jelent, hogy most emellett a fiú mellett fekszik, jelent-e valamit egyáltalán, vagy csak annyit, hogy megint a hormonjai játszották a főszerepet.

Ó, nem, ez az aktus nagyon is jelentett valamit. Mérföldkő volt, igen fontos mérföldkő. Az első magyar pasi az életében, akivel lefeküdt. Ezen mosolyognia kellett. Ráadásul a nagymama házában történt mindez, ahogy a Diogóval megélt első magyarországi szeretkezése is. Ha nincs ez az egész kitérő Portugáliában, ez az egész hosszú és szövevényes ösztöndíjas kalandsorozat, akkor talán sose jut el ide, pont erre a helyszínre, ahonnan az anyja egykor elindult. Nem tudta pontosan, de még az sem volt kizárható, hogy a lakások leválasztása előtt ez a lakás és a nagyié ugyanannak a nagy, polgári otthonnak a részét képezték.

- Mióta laksz itt egyáltalán? - kérdezte Pétertől, aki szórakozottan simogatta a csípőjét.
- Úgy két éve. Igen, a szüleim akkor vették a lakást.
- Miért nem láttalak azelőtt soha?
- Mit számít az? Elég, hogy most látsz, nem?
- Csak elgondolkodtam. Hogy mennyire messze kellett mennem ahhoz, hogy ide visszatérjek. Van ebben valami sorsszerű. Hogy pont itt.
- Nem értem, miről beszélsz, drága. Mi ebben a sorsszerű?
- A helyszín. Tudod, hogy a családom vagy hetven éve él ebben a házban?
- Nem tudtam. Érdekes.
- Azelőtt, hogy ezt, az emeleti lakást megkapták volna, a nagyapámnak a földszinten volt szabósága. Úri szabóság. Előkelő kuncsaftokkal.
- Akkor biztos ti vagytok a legrégebbi lakók itt.
- Talán. Elég valószínű. A nagyanyám biztos tudja. Mindenesetre kicsit hihetetlen ez az egész. Ha belegondolok, hogy fél évvel ezelőtt elég lett volna két ajtóval arrébb sétálnom, és becsöngetnem. Bármilyen ürüggyel.
- Vagy a nagyid helyett lakógyűlésre járnod.
- Vagy az.

Nevettek.

- Két hete meg elég lett volna nem ellenállnod, mikor bepróbálkoztam. Jókat élveztünk volna, amíg itt laktál.
- Lehet, de akkor még másképp éreztem.
- A portugál pasas miatt?
- Főként miatta. És sose néztem ki volna belőled ... ezt.
- Mit?
- Hogy így ...
- Hogy így megdöngetlek?
- Például.
- Gondoltam, hogy nem nézed ki belőlem. Pedig, amint látod, nagyon is képes vagyok rá. És még sokminden másra is. Csak lehetőséget kellett kapnom, hogy bebizonyítsam.

Péter nem finomkodott. Olykor Carlos is kemény volt korábban, kicsit vad, kicsit zabolátlan, de Péter egészen másképp állt hozzá az egészhez. Mintha már nem is ő maga lenne, hanem átlényegült volna valaki mássá. Diogóhoz képest, aki mindig nagyon finoman vezette fel a szeretkezést, és értő kézzel nyúlt Vikihez, ez a támadás egyértelműen meglepte a lányt.

A fiúnak konkrét elképzelései voltak a pozíciókról, ide-oda pakolgatta Viki lábait, ellentmondást nem tűrő módon hatolt belé, és attól fogva, hogy benne volt, úgy forgatta a lányt, hogy mindig más irányból ingerelje a hüvelyét, de egyszer sem szállt ki belőle. Lehet, hogy karatézik, vagy valami hasonló sportot űz? Különben hogy lenne képes ilyen boszorkányos ügyességgel változtatni kettejük testhelyzetén? Viki eddig azt tapasztalta, hogy minden új pozícióhoz neki kell készülni, és olykor nem egyszerű elérni, hogy ismét egymásba illeszkedjék nő és férfi, de Péternél mindez játszi könnyedséggel ment. Az ő akarata érvényesült, és abban a percben kifejezetten imponált Vikinek, ahogy  a partnere egyetlen hatásos lábmozdulattal késztette arra, hogy ő szétnyissa a lábait, mert a legújabb forduláshoz az kellett. Legalább nem neki kell azon gondolkoznia, hogy mi következzék. Előre megkomponált koreográfia volt, vagy rögtönzés?

Péter beszélt is közben, és a lányban akkor tudatosult, hogy életében először szeretkezik magyarul, valakivel, aki pontosan érti, amit mond, és akinek nem kell lefordítania utólag, hogy milyen obszcenitások hagyták el a száját. (Sérgio kifejezetten gyűjtötte ezeket, és igyekezett minél több nyelven megtanulni az alapkifejezéseket, nyilván abban a reményben, hogy később kamatoztassa a tudását, de a trágárság leckeként való felmondása inkább nevetséges volt, mint izgató.)  Rendes magyar kiejtéssel és spontán módon hallani ezeket a szavakat, ezeket, és olyanokat, amelyeket Viki vagy nem is ismert, vagy soha életében nem használt volna, szokatlan ízt adott az egész aktusnak.

Lendületes és élvezetes szeretkezés volt, bár, hogy mennyire lehetett szeretkezésnek nevezni, azzal kapcsolatban Vikinek utólag megvoltak a kétségei. Sem igazi gyengédség, sem szeretetteljes odafigyelés nem jellemezte Péter viselkedését, bár kifejezetten arra törekedett, hogy minél több gyönyörben részesítse a lányt, de csak a maga módszerével, a saját elképzelései szerint. Mintha tökéletesen bízna a saját csalhatatlanságában, és nem is lennének kétségei afelől, hogy attól, amit ő csinál, kötelező hatalmasat élvezni.

Vikinek Diogóval kialakult már egy módszere, amely elég biztosan elélvezéshez vezetett, ezért abba az irányba próbálta volna terelni Pétert is, de az nem hagyta magát. Vagy Viki volt túl határozatlan, vagy csak az összeszokás hiányzott, hosszasan magyarázni meg valóban nem lett volna mód. Néhány másodpercig még úgy is tűnt, hogy van esélye az orgazmusra, pedig a csiklójához nem ért egyikük sem, de aztán mégsem volt elég tartós az inger. Mégis, mintha reményt adott volna arra, hogy egyszer majd így is elérhet arra a pontra, amelyre szeretne.

Viki alig mozdult. Tovább beszélgettek, mintha a testük és a szavaik teljesen függetlenek volnának egymástól. Bár hamar a szexre terelődött a szó, de mintha köze sem lett volna ahhoz, ami kettejük között zajlott. Korábbi tapasztalatokról, sőt, elméleti kérdésekről társalogtak. Péter köntörfalazás nélkül bevallotta, hogy sok lánnyal volt már dolga, és most is van valakije. Nem tartja komoly viszonynak, ő nem szerelmes, és ezért nem érzi, hogy hűséggel tartozna, de persze igyekszik elkerülni, hogy a kedvese megtudja, miket művel.

- Azt hiszem, szakítanom kéne vele, de most nem tehetem meg, nagyon labilis.
- Csak azt ne mondd, hogy egy barátnőm, mert kitérek a hitemből.
- Miért lenne a barátnőd?
- Ez nálam valami sorscsapás. Eddig csak olyan pasikkal kavartam, akikkel valamelyik barátnőm is.
- Kézenfekvő megoldás. Velem is előfordult már. Már az, hogy a barátaim nőivel jöttem össze. De nem hiszem, hogy őt ismernéd.
- Csak a keresztnevéd mondd meg, hogy biztosan tudjam.
- Klára. Megmondhatom a teljes nevét is, nem titok.
- Nem, ennyi elég lesz, nincs Klára nevű ismerősöm.
- Akkor most már minden akadály elhárult az útból?

Viki megvonta a vállát. Noha eleve esze ágában sem volt, hogy beleszeressen Péterbe, jobban esett volna neki, ha a fiú nem pusztán szexet akar. Tisztában volt vele, hogy neki sokkal több kellene, és lehet, hogy meg fogja bánni, ha most belemegy ebbe a történetbe, de nem volt ereje elhúzni a kezét, és felállni, becsukni az ajtót maga mögött. Hiányzott a férfitest melege, az az érzés, hogy kívánják, hiányzott a szeretkezés, napjában többször felvillant előtte egy-egy kép, és hol jobban, hol kevésbé kínozta. Irigyelt mindenkit, akit csókolózni látott, és ha Diogóra gondolt, sokszor elszorult a torka. Olyan elevenen élt még benne, milyen vele szeretkezni, hogy nem is értette, hogy lehet olyan távol.

Péter javasolta, hogy üljenek át a kanapéra, és Viki belement. Nem kezdeményezett semmit, hagyta, hogy a fiú megdolgozzon azért, amit akar. Ha sikerül felizgatnia, nyert ügye lesz. Ha nem, akkor szépen elköszönnek egymástól.

- Te, attól nem félsz, hogy ez a Klára beállít? És, ha azon a héten kopogott volna be, mikor itt laktam?
- Elutazott a szüleivel. Elég messzire, úgyhogy ez a veszély nem fenyeget.
- Értem.
- Tetszik, amit csinálok? Jólesik?
- Jólesik, persze.
- Ennek örülök.

Viki mosolygott. Tényleg pusztán kellemes volt, nem izgató, amit addig Péter csinált. Aztán mégiscsak izgató lett, szinte átmenet nélkül. A fiú keze a combjait kezdte cirógatni, Vikiből pedig kiszakadt, hogy mennyire élvezi. Onnantól kezdve nem volt visszaút, ezt pontosan tudta, de nem is bánta egyáltalán, becsukta a szemét, és elmerült a gyönyörérzet különböző fokozataiban.

Kénytelen volt Diogóra gondolni ismét, például arra a kijelentésére, hogy a legtöbb nő csak szétteszi a lábait, és várja a csodát. Viki nem akart ilyen nő lenni, most mégis azon kapta magát, hogy ezt a mintát követi. Önző módon hagyta magát kényeztetni, talán, mert nem volt ideje, módja megkívánni Pétert, mert túl gyorsan történt minden attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdte élvezni a simogatást.

Ki sem nézte volna azt a határozottságot a fiúból, amelyet most tapasztalt, bár az az egyetlen jelenet, mikor megszorította a karját, érzékeltette, hogy nem csupán a flegma és kissé puhánynak kinéző énje létezik. A teste fehér volt, mintha nem is nyár végén lennének, az izmaiból sejteni lehetett, hogy nem viszi túlzásba a sportot, bár nem volt kövér egyáltalán.

Péter jóvoltából hamar lekerült a ruha mindkettejükről, és a fiú nagy lelkesedéssel térdelt le Viki előtt, hogy belemerítse a nyelvét a puncijába, mintha nagyon vágyott volna már erre, és habzsolni szeretne. A lány élvezte, de korántsem annyira, mint amikor Diogo nyelve és ujjai játszadoztak vele. Javasolta is, hogy költözzenek át az ágyra, mert ott mégiscsak kényelmesebb. Péter ezt úgy értelmezte, hogy az előjátékból elég, legalább is elsőre, és az ágyhoz menet levette az alsónadrágját.

Kedves Olvasóim,

elnézéseteket kérem, de kénytelenek lesztek jövő évig első napjáig, vagyis szombat reggelig várni a következő posztra. Köszönöm a megértéseteket, és boldog új esztendőt kívánok mindenkinek!

Carmesina

A szeptember mindig izgalmas időszak volt a számára, valami új kezdete, tiszta lap, üres füzetek, jószagú tankönyvek. Sajnálta is, hogy az egyetemen alig használnak könyveket, vagyis jegyzeteket: azokból a tárgyakból, amelyeket tanult, legtöbbször nem is léteztek jegyzetek. Ezúttal szinte minden teljesen új volt, a lakás, az albérlő társak, a munkahelye, csak az egyetem jelentett némi folytonosságot, de az is fél éves kihagyás után. Míg Portugáliában sokszor úgy érezte, hogy a levegőben lóg, mert nincs konkrét dolga, Pesten az a képzete támadt, hogy rengeteg konkrét és sürgős tennivalója akad. Ettől mintha szilárdabb lett volna a lába alatt a talaj, de félig-meddig tudatában volt annak, hogy ez is csak illúzió. Szilárd talaj nem létezett, főleg nem Vadászy Viktória életében.

Végre elkészítette az ösztöndíjas beszámolót: főleg a késő esti órákban tudott rajta dolgozni, mikor a másik két lány már nem járkált föl-alá, és a lakásban olyan csönd honolt, hogy minden, a ház előtt elhaladó autót hallani lehetett. Ilyenkor gyakorta elkalandoztak a gondolatai, és eszébe jutott, mi lett volna, ha Carlossal marad. Vajon mit művelne abban a pillanatban, hogy érezné magát? Elégedett volna? Esetleg boldog? Mindig érdekelte az alternatív valóságok lehetősége. És mindig hajlamos volt rá, hogy hiábavalóságokon törje a fejét, ha unalmas  vagy csak egyszerűen kedve ellen való írásbeli munkát kellett végeznie. Persze Diogóra többet gondolt, mint Carlosra. Olykor, ha épp ott volt az irodában, a férfi felhívta, és beszéltek pár percet, ami szórakoztatta Vikit, és jót tett a lelkének, de reményeit nem táplálta.

A filmklub végképp nem fért volna bele az idejébe, így kénytelen volt egy szombat délután felugrani Péterhez a leveleiért. Nem akart maradni, csak felmarkolni a paksamétát, és már menni is tovább, de a fiú ragaszkodott hozzá, hogy legalább fogadjon el egy kávét. Sőt, Viki észrevette, hogy saját magához képest Péter szinte csinosan van felöltözve, mintha készülne valahová. A lány rá is kérdezett, mire Péter megvonta a vállát, lehet, hogy még elmegy valahová, nem döntötte el. Viki persze már korábban elújságolta neki, hogy azt a Szalai Mártont, akit Péternek köszönhetően a Viridiana-esten ismert meg, most a latin szakon látta viszont, és egyedül jár hozzá szemináriumra.

- Itt volt a múltkor is? - kérdezte a tanárra utalva. - Te honnan ismered?
- Nem, most nem jött el. Nem én hívtam meg, hanem egy haverom, és én se tudtam, pontosan ki ő. Tudod, ez egy elég laza szerveződés, bárki hozhat új embert.
- Pedig úgy tűnt, mintha kifejezetten azért lenne itt, hogy moderálja a beszélgetést.
- Így alakult. Szerintem hozzá van szokva ehhez a szerephez, és előadta magát.
- Neked nem szimpatikus?
- Miért, te annyira odavagy érte? Kicsit túl rámenős, ha jól értettem.
- Panaszkodott valaki?
- Nem te említetted, hogy le se akart rólad szállni?
- Most megígérte, hogy tanár-diák kapcsolat lesz köztünk, semmi más.
- Aha. És te beveszed ezt a szöveget?
- Miért ne lehetne így?
- Majd pont kihagy egy ilyen ziccert. Jaj, Viki, még mindig olyan naiv vagy!
- El tudom képzelni, hogy nem akar botrányt. Nős, és szeretne bekerülni a tanszékre, ha jól értem. 
- Kötve hiszem, hogy azon a tanszéken ő lenne az első, aki lefekteti egy tanítványát.
- Nem ő lenne. De úgyis mindegy, mert eszem ágában sincs nős férfival összejönni.
- Ez a te portugál lovagod tán nem az?
- Nem, bár van barátnője.
- Hát, az majdnem ugyanaz.
- Nem teljesen.
- És, még vársz rá? Vagy már feladtad?
- Diogóra gondolsz?

Péter bólintott. A kávéját kavargatta, noha nem is rakott bele se tejet, se cukrot, teljesen felesleges volt kavargatni. Viki elnézett a fiú feje fölött.

- Nincs értelme várnom rá, de néha még úgy érzem, hogy nem tudom feladni.
- És most? Most épp hogy érzed?
- Nem tudom, miért kérdezed? Tegnap beszéltem vele, és ...

Péter átnyúlt az asztalon és megfogta Viki kezét.

- Vajon miért kérdezem?

A lány kissé tettetett naivitással vonta meg a vállát:

- Azt hittem, ezt a dolgot lezártuk.
- Nem akartalak letámadni, amíg nálam laktál. De ez nem jelenti azt, hogy már nem érdekelsz. 

Viki nem húzta el a kezét. Péter finoman simogatni kezdte. Nem volt kellemetlen, és a lány arra gondolt, hogy végül is nem veszíthet semmit. Nincs senkije, és aki után epekedik, azt talán soha többé nem látja viszont. Ráadásul éppen ő volt az, aki biztatta, hogy mást is próbáljon ki. Péter jóbarát. Nem tetszik neki olyan nagyon, de ettől még nem dől össze a világ. Most már határozottan kíváncsi volt arra, hogy mi következik.

Egészen a speckol napjáig Vikinek eszébe se jutott megkérdezni senkitől, hogy ismeri-e az új tanárt. Rengeteg dolga akadt hirtelen, óramegbeszéléseken vett részt, és próbálta összefésülni a két szakon esedékes időpontokat. Szerencséjére a tanszékek nem voltak nagyon messze egymástól, de az irodába is be kellett már járnia, és nyilvánvalóvá vált, hogy szinte mindenhonnan örökké késni fog.

Bizonyos előadásokra sose fog eljutni,  másokról csak félig marad le, vagyis  kénytelen lesz jegyzeteket szerezni, lehetőleg  persze olyan diáktársától, aki tud is jegyzetelni. Pedig nagyon rühellt mások jegyzeteiből dolgozni, de nem maradt más választása. Alig lesz olyan nap, amelyen jut majd ideje ebédelni, főtt ételről meg aztán jobb, ha nem is álmodozik. A nagyihoz is bejárt, amikor csak tudott, vigyázva arra, hogy véletlenségből nem fusson bele a főorvos asszonyba: ha egyszer-kétszer meglátta a folyosón, inkább visszafordult, vagy  besurrant egy mellékfolyosóra, és megvárta, míg az anyja elvonul. 

A kórházból rohant be aznap is az egyetemre, és pár perccel órakezdés után érkezett, kissé megizzadva, mert a harmadikra kellett felkapaszkodnia. A speckol a lehető legkisebb terembe volt kiírva, a mosdó mellett, a helyiségben négy-öt embernél több kényelmesen el se fért, olykor, ha a diákok a tanszéken lébecoltak, megengedték nekik, hogy abban a teremben tanuljanak, de órákat ritkán tartottak ott. Ahányszor valaki lehúzta a WC-t a fal túlsó oldalán, azt is hallani lehetett, és a szagok sem voltak mindig a legkellemesebbek.

Viki félve kopogott be, bár nem hallott zajt odabentről, nem úgy tűnt, mintha elkezdődött volna már az óra. Tessék - hallotta bentről. A kis teremben egyetlen ember tartózkodott, nyilván maga a tanár. Viki kétségbeesetten próbálta felidézni, hogy hívják, csak abban volt biztos, hogy férfi, és, hogy a neve emlékeztette valakire, de már azt se tudta, kire. Az illető az ablakban állt, és cigizett, Viki nem láthatta az arcát, mert a nap pont a szemébe sütött.

- Jó napot, kisasszony, csak nem engem keres?
- Elnézést a késésért, tanár úr. A többiek?
- Nincsenek többiek. Csak maga íratkozott fel erre a speckolra. Mit szól hozzá?
- Hát, ez különös.
- Na, üljön le, Viktória. Nem ismer meg?

Viki még mindig nem tudta kivenni a férfi arcvonásait. A hangja ismerősnek tűnt. Tanította már korábban? Nagyon kínos, ha most nem emlékszik rá, ez hatalmas fekete pont.

A tanár felnevetett.

- Még mindig nem vitte el táncolni senki?
- Még mi? Elnézést ...
- Mély benyomást hagyhattam ám magában, kisasszony. Pedig azt hittem, azért íratkozott fel az órámra, mert ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy viszontlásson.

Viki végre felismerte. A férfi Péter filmklubos estjéről. Mi is volt a neve? M-mel kezdődött. Mihály? Miklós?

- Nem, nem tudtam ... Nem jegyeztem meg a nevét, ne haragudjon, tanár úr. És nem számítottam rá ...
- Jól van, jól van. Akkor bemutatkozom még egyszer.

Elnyomta a cigarettát, és kezet nyújtott Vikinek.

- Szalai Márton. Talán másodszorra sikerül megjegyeznie. Ott lesz a leckekönyvében, ha elfelejtené. Még van két hete, amíg le kell adni, addig gyakorolhatja.

Viki legszívesebben felpattant volna, hogy otthagyja a tanárt. Már azt sem tudta igazán, mit beszélgettek ott, a gangon, de ez a helyzet teljesen más volt. Mit gondolhat róla a férfi egyáltalán?

- Nézze, Viktória, nem kell attól tartania, hogy zaklatni fogom, rendben? Ön a tanítványom, és ebben a félévben a tanáraként fogok viselkedni. Ha most fel nem áll, és faképnél nem hagy. Ami elég rosszul esne, mert senki más nem jelentkezett a speckolra. Nekem meg terveim vannak ezen a tanszéken. Nos?
- Természetesen maradok, tanár úr.
- Nagyszerű. Megkaphatnám a leckekönyvét?

Viki előkotorta az indexét a táskájából, és átnyújtotta a férfinak. Az lapozgatni kezdte.

- Látom, magát tényleg érdekli a vallástörténet. És biztos szerelmes volt Bognárba.

Viki elpirult, maga sem tudta, miért.

- Minden nő szerelmes volt belé. Legalább egy kicsit - tette hozzá a tanár. - Sőt, némely férfi is. Tudja, egyszer megpróbálta lecsapni a kezemről a barátnőmet.
- Sajnálom ...

A férfi mosolygott.

- Érdekes, de tőle nem vettem rossz néven. Egyébként nem sikerült neki. Nagyon szét volt már esve. Persze annyira nem, hogy a barátnőmnek ne hízelgett volna az udvarlása. Úgyhogy kénytelen voltam feleségül venni a lányt.

Viki elnevette magát.

- Ez komoly?
- Bizony, így volt. Ki tudja, ha Bognár nem próbálkozik nála, talán sosem veszem el. No, de most már elég a múltba révedezésből, beszéljünk a tanulásról is.

Péter nem próbálkozott többet, amíg Viki nála lakott, noha azt nem rejtette véka alá, hogy a lány továbbra is tetszik neki, de inkább csak játékos formában nyilvánította ezt ki, és sokszor olyan öniróniával, amely arra engedett következtetni, hogy nem igazán reménykedik a sikerben. Vagy mégis, de nem meri bevallani? Viki úgy érezte, hogy Péter nem lehet barátnál több, bár hízelgett neki az érdeklődése, alig várta, hogy elköltözhessen, és végre elengedhesse egy kicsit magát.

Jelentkezett a cégnél, és valóban megkapta az állást. Nem lehetett tudni, hogy mennyire köszönhető ez Diogónak, de Vikit nem is foglalkoztatta a dolog: tudta, hogy bizonyítania kell itthon is, és kész volt rá, hogy ezt megtegye. Három hónap próbaidőre vették fel, félállásba, és amennyit kereshetett, az bőven elég volt a megélhetéséhez, tehát többé-kevésbé biztonságban érezhette magát. Nagyobb biztonságban, mint mikor a gimnáziumban tanított. Feltéve, persze, ha minden jól megy, és maradhat.

Egy kicsit bízott abban, hogy Diogo lesz majd a főnöke, de nem merte remélni, és persze tisztában volt azzal, hogy nagyon felemás helyzetbe kerülne így. Az igazgatónő szerint egyelőre nem született döntés ebben az ügyben, és lehet, hogy még hónapokig húzódik. Az sem teljesen biztos, hogy ez a portugál főnök Budapesten tartózkodik majd főleg, a cég Prágában is meg akarja vetni a lábát, ott is pályáztak, és még nem lehet tudni, hol lesz a közép-európai központ, ha egyáltalán lesz ilyen.

Viki tehát egyelőre csak arra rendezkedhetett be, hogy Diogóra nem számíthat biztosan, és legjobb lenne továbblépni. Hiszen még akkor sem számíthatna igazán a férfira, ha az rendszeresen járna Budapestre. El kell szakadnia tőle érzelmileg. Felismerni nem volt nehéz ezt az igazságot, az elszakadás módjára azonban nem igazán volt használható ötlete. Ha valaki igazán felkeltené az érdeklődését, akkor lehetne esélye, de Péter, az egyetlen jelentkező, nem tűnt ilyennek.

Mikor végre beköltözhetett az albérletbe, Péternél hagyta a nagyi lakásához tartozó postaládakulcsot, azzal, hogy jelezze, ha valami fontos küldemény érkezne, akkor majd benéz hozzá. A fiú természetesen megígérte, hogy gondoskodik a levelekről. És szeretné, ha Viki továbbra is járna a filmklubba. Ha van ideje. Ez kissé kétséges volt, de a lány megígérte, hogy megpróbál ott lenni legközelebb is.

Az egyetemen felíratkozott az órákra, a latin szak bejárati ajtaja melletti faliújságon is ki voltak függesztve azok a papírfecnik, amelyeken szakszemináriumokra illetve úgynevezett  speckolokra (speciális kollégiumokra) lehetett jelentkezni, noha ezen a szakon nem kellett attól tartani, hogy túljelentkezés lesz egy-egy szemináriumon, az egész évfolyam alig állt tizenvalahány emberből. Szerencsére senki nem szorult arra, hogy az egyetem előtt éjszakázzék, ha egy érdekes tanárnál akar gyakorlati órákra járni, mint angol vagy német szakon.

Viki végignézte a speckolok listáját, mindig is ezek voltak a legizgalmasabb órák, ha az ember jól választott. Korábban Bognár összes létező speckoljára járt, még akkor is, ha maga a téma nem hozta lázba, biztos volt benne, hogy Bognár majd  kellőképpen fellelkesíti. Ezúttal nehezen választott, de mivel volt egy vallástörténeti témájú tárgy is, számára ismeretlen tanár vezetésével, végül felírta a nevét. Elsőként, ugyanis senki más nem jelentkezett még. Lehet, hogy nagy melléfogás lesz, de Bognár emléke miatt úgy döntött, hogy megkockáztatja.

Péter visszajött, mégpedig teljesen bohócosan. Viki nem nevette el magát, csak mosolygott, és megrázta a fejét. Ha a fiú így próbálja elcsábítani, akkor nagyon elszámította magát, gondolta, bár nem igazán hitte, hogy tényleg erről van szó. Nehezen tudta elképzelni, hogy Pétert egyáltalán lázba hozzák a nők, bár semmi nem utalt határozottan arra sem, hogy homoszexuális lenne.

A telefont továbbra se vette fel senki, de Viki még hagyta csörögni, közben pedig az Arany oldalakra gondolt. Mégiscsak meg kellene próbálnia beszélni néhány hotellel mit veszíthet? Péter a füléhez emelte a kezét, és úgy tett, mintha szintén hiába próbálna felhívni valakit, a fejét rázta, toppantott bosszúságában, és bal kezével jelezte, hogy most csorognak a könnyei. Lehet, hogy valaha pantomimezett? Bár nem voltak ezek igazán professzionális mozdulatok, azért kifejezetten ügyesen alakította a bohócot.

Viki végre feladta, letette a kagylót. Péter ugyanúgy tett a képzeletbeli kagylóval. Aztán hatalmasat sóhajtott, és széttárta a kezét.

- Jól csinálod ezt a bohócműsort - dicsérte meg Viki.
- Kár, hogy nem tudlak megnevettetni.
- Annyira szeretnél megnevettetni?
- Igen, most ezt tűztem ki elsődleges életcélomul.
- Nagyon megtisztelő. De nem jóra pazarlod az energiádat.
- Na, te aztán értesz hozzá, hogyan motiváld az embert.

Viki odalépett a fiúhoz, és megsimogatta a karját.

- Ne vedd tőlem rossz néven, de nagyon idegesít ez a helyzet. Tényleg aranyos tőled, hogy ennyire segíteni akarsz, és sose fogom tudni kellőképp meghálálni.
- Abban nem lennék olyan biztos.
- Szóval ellenszolgáltatást vársz? - kérdezte Viki nevetve.
- Nocsak, mégis sikerül nevetésre bírnom a kisasszonyt? Egyébként mi lenne, ha azt várnám, hogy természetben fizess a jóságomért?

A lány elpirult, és távolabb lépett, de Péter megfogta a karját.

- Ne hülyéskedj, Péter.
- Mit vársz egy bohóctól? Nem azt, hogy hülyéskedjen?

A fiúnak meglepően határozott volt a szorítása. Viki hirtelen úgy érezte, csapdába esett, mégpedig nagyon ostoba módon. Ha most elutasítja a fiút, akkor mennie kell innen is  tovább. És hirtelen nagyon fáradt volt ahhoz, hogy továbbálljon.

- Attól tartok, most már nem hülyéskedsz.
- Megijesztettelek?

Péter azonnal elengedte. Levette a piros orrot, zsebre vágta.

- Ne haragudj, rossz vicc volt. Természetesen nem várok semmit cserébe. Felejtsd el, kérlek. Azt hittem ..., nem is tudom, mit hittem. De nem akarlak megijeszteni, komolyan.

Viki nem tudta, mit válaszoljon. Valóban megijedt, nem, mintha azt feltételezte volna, hogy Péter erőszakossá válik, de ha komolyan megsértődik a visszautasítás miatt, akkor elviselhetetlenné válik a légkör. Persze lehet, hogy tényleg nem is akart semmit, csak színjáték volt az egész jelenet.

Csöngettek, de nem Péter csengője szólt, hanem valamelyik szomszédé. Vikinek eszébe jutott, hogy akár őt is kereshetik. És, ha nem, legalább van valami, ami elfeledteti velük ezt a kissé kellemetlen helyzetet. Kinyitotta a bejárati ajtót, és kinézett. A postás állt a nagyi lakása előtt. Viki odasietett hozzá.

- Jó napot, nem engem keres véletlenül? Vadászy Viktória.
- De, épp magát. Távirat. Itt legyen kedves aláírni. Azt hittem, már nem találom itthon.
- Csak átszaladtam a szomszédba.

Ahogy Viki remélte, a távirat Diogótól érkezett. De a tartalma nem vidította fel. A férfinak Prágába kellett repülnie, és onnan közvetlenül tér vissza Lisszabonba. Sajnálta. És kérte, hogy Viki hívja fel a céget állás-ügyben.

Viki mindenek előtt Diogót szerette volna valahogy elérni, mert sejtette, vagyis remélte, hogy ő próbált telefonálni, mikor elmentek a lakásajtó előtt. Péter megmutatta, hol a telefon, aztán magára hagyta, és csak legyintett, mikor Viki fizetésről beszélt. A lány a portugál cég számát hívta, remélve, hogy valaki ott van még, mert a munkaidő nemrég lejárt,  és, ha senki nem túlórázott, az irodában legfeljebb a takarítónő dolgozhatott. Hosszan hagyta csörögni a telefont, de nem vette fel senki.

Reménytelen dolog volt, de újra és újra megpróbálta, mintha nem akarná elhinni, hogy minden valószínűség szerint elszalasztotta Diogót, és a férfi úgy fog hazatérni, hogy nem találkoznak ismét. Miért is nem volt erőszakosabb, mikor megpróbálta kiszedni a titkárnőből a hotel számát, ahol Diogo megszállt? Valójában még abban sem volt biztos, hogy a férfi nem említette, hol fog lakni, lehet, hogy említette, de ő nem figyelt oda. És most képtelen volt felidézni. Majdnem elsírta magát bosszúságában. Nem jutott eszébe semmilyen megoldás. Ha fel is hívá az összes hotelt, amely szóba jöhet (mondjuk, amely közel van az irodához, és nem túl fényűző, bár Diogo akár fényűzőbbet is választhatott), a recepción tán akkor se tájékoztatnák arról, hogy ott szállt-e meg Diogo vagy sem. Persze meg lehet próbálni, ha Péternek van egy Arany oldalak kiadványa odahaza.

Mivel az irodával hiába próbálkozott, felhívta a főbérlő nénit, és megkérdezte, hogy költözhetne-e korábban. Nem merte elmondani, hogy a szülei kizárták a lakásból, mert úgy gondolta, a néni valószínűleg azon morfondírozna, vajon miféle disznóságot követhetett el, hogy ezt érdemelte. Az effajta nénik szerint a szülőknek mindig igazuk van, és egy kislány engedelmességgel tartozik. Már az is épp elég különös, hogy budapesti létére albérletet keres. A néni nagyon sajnálta, de  kijelentette, hogy szó sem lehet korábbi beköltözésről.

Viki újra az irodát próbálta. Persze nem vette fel senki. Akkor eszébe jutott, hogy a főnökasszonytól kapott egy névjegyet, hátha szerepel rajta annak az otthoni telefonszáma is. Bármilyen halvány reménysugár volt is, Vikit felvillanyozta. Feltúrta a táskáját a névjegykártya miatt, de nem találta. Nagyon könnyen lehet, hogy a nagyi lakásában hagyta a telefon mellett, az anyja pedig  nyilván nem szedett össze minden papírfecnit, mikor összepakolt. De hátha. Erre kipakolta a táskáit, egyre bosszankodva, milyen rendetlenül hajigálták bele a holmikat. A névjegy nem lett meg.

Péter akkor csoszogott vissza a konyhából kissé megviselt külsejű papucsában, mikor Viki elkezdte visszapakolni a dolgait a bőröndjébe.

- Sikerült elérned a portugál jóembert? - kérdezte egy almát majszolva.
- Nem, már nincs ott senki.
- Hol, a szállodában?
- A szálloda nevét nem tudom. Az irodában próbáltam.
- Nem mondta meg, hol szállt meg? Ez azért elég gyanús.
- Lehet, hogy megmondta, de nem emlékszem.
- Jaj, te lány, te lány. Hogy mennyi gond van veled.

Viki a padlón térdelt, a bőröndje fölött.

- Tudom, igazán sajnálom, hogy a terhedre vagyok. De az albérletbe se költözhetek be előbb. Még meg akarom próbálni a barátnőmet, hátha ő befogad. Már csak őt akarom felhívni. És kifizetem, de tényleg. Igazából csak egyetlen beszélgetésem volt ...
- Ugyan, hagy már ezt. Mondtam, hogy nem zavar, ha itt vagy, amíg be nem tudsz költözni az albérletbe. Sőt, egyenesen szórakoztat.
- De csak vicceltél.
- Nem, azzal nem vicceltem, hogy itt maradhatsz. Vagy igen? Várj csak, ezen el kell gondolkoznom.

Péter csámpásan járkálni kezdett az előszobában, és vakargatta a fejét. Viseletes papucsában, kockás rövidnadrágjában, és kinyúlt sárga pólójában valóban leginkább bohócra emlékeztetett. Viki elmosolyodott.

- Már csak piros orr hiányzik ahhoz, hogy felléphess a cirkuszban.
- Ó, olyanom is van. Akarod, hogy feltegyem? Várj csak, előkeresem.
- Dehogy is, nem kell előkeresned!
- Most már biztos, hogy előkeresem!
- Teljesen bolond vagy.
- És ezért nem is veszel komolyan, mi?
- Hogyhogy nem veszlek komolyan? Hát, lehet, hogy nem igazán veszlek komolyan. Kéne?
- Mindjárt megmondom, de ahhoz kell a piros orr.

Viki becsukta a bőröndjét, és újra tárcsázott.

Nem sokáig húzták az időt - gondolta Viki, és cirkalmasat szitkozódott magában, de úgy érezte, hogy ezek a szavak a legkevésbé sem fejezik ki a dühét. Sose tanult meg rendesen káromkodni, mert nem volt kitől. Amit pedig portugálul tudott, annak nem érezte az ízét. A súlyát. Letette a csomagjait, és körbenézett. A szomszédok közül nem mutatkozott senki. De a vöröshajú biztos otthon van. És biztos van nála kulcs is. Régi meg új egyaránt. Remegett a gyomra, úgy ment át a szemben lévő lakáshoz. Csak a kézitáskáját vitte. A lakásajtó félig nyitva állt.

Nem kopogott, csak benyitott, de nem lépte át a küszöböt.

- Mária? - szólt be hangosan - Magánál vannak a cuccaim?

A megszólított egy szál bikiniben jelent meg az előszobában. A háta kissé hajlott volt, elképesztően fehér bőre betegesnek hatott, a bikini színe pedig kicsit sem illett a haja árnyalatához. Szinte ijesztő hatást keltett. Szőlőt szemezgetett teljes lelki nyugalommal.

- Miféle cuccok? Miért rajtam keresi őket?
- Csak nem akarja azt mondani, hogy semmit nem tud a zárcseréről?
- Zárcsere?
- Igen, odaát, a nagyinál. Valaki kicserélte a zárat.
- És, ha igen? Mi közöm hozzá?
- Magánál vannak a cuccaim, vagy sem?
- Nincs nálam semmiféle cucc. És jobban tenné, ha nem beszélne velem ilyen hangon.
- Különben mi lesz? Megmond az anyukámnak?
 
A szomszédasszony megvonta a vállát.

- Nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Ha jól értem, nem tud bejutni a lakásba. Tehát kénytelen lesz eltűnni innen.
- El fogok tűnni, de csak miután visszakaptam a holmimat. Van kulcsa az új zárhoz?
- Nincs. Sem kulcsom nincs, se a holmiját nem loptam el, kell a fenének. Örülnék, ha végre békén hagyna.
 
A gang másik oldaláról valaki Viki nevét kiáltotta. A lány megfordult, Péter volt az. Hevesen integetett, hogy menjen át hozzá. Viki köszönés nélkül faképnél hagyta Máriát, és határozott léptekkel átsietett a másik oldalra.

- Nálam van mindened. Anyád a lakatossal együtt az ajtó mellé tette a holmidat, de jobbnak láttam bevinni magamhoz. A boszorkányra gyanakodtál?

Viki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Nagyon kedves tőled, hogy bevitted magadhoz a cuccokat. Biztos voltam benne, hogy az ő keze van a dologban. Sőt, még mindig biztos vagyok benne.
- Elég valószínű, hogy ő adta le a drótot, mikor elmentél. Na, gyere be hozzám, ne ácsorogjunk idekint.

Ahogy elmentek a nagyi lakásajtaja előtt, Viki hallotta, hogy kitartóan csöng a telefon.

- A francba, ez biztos fontos. És nem tudom felvenni ...
- Hívást vársz valakitől?
- Munkaügyben, igen. Meg nem csak munkaügyben.
- Pasi? A portugál, aki fent volt nálad?
- Ő is ígérte, hogy hív még.
- Hívd fel tőlem. Nem gond. Na, gyere. Azért a szüleid nem piskóták, hallod.
- Nagyon sajnálom, hogy csak gondot okozok neked.
- Á, élvezem a megmentő szerepét. De tényleg. Különösen az tetszik, hogy a drága Mária majd beszámol róla anyádnak. Adjunk neki egy kis pletykaanyagot, mit szólsz hozzá?

Viki még mindig remegett egy kicsit, korántsem találta olyan viccesnek a helyzetet, mint Péter.

- Mire gondolsz?
- Egy kis színjáték? Nincs kedved? Csókjelenet a gangon? És pár napig nálam laksz. Gondolom, nincs hirtelen hová menned úgyse.
- Csókjelenet? Ez most hogy jutott eszedbe?
- Csak a botrány kedvéért. Már látom is a filmet magam előtt. Egy kicsit belemarkolok abba a szép fenekedbe, hm, szerintem csináljuk meg.

Viki elnevette magát.

- Te csak hülyéskedsz.
- Naná, hogy hülyéskedem.
- De jó móka lenne.
- Biztosan. Csak most nem vagyok olyan hangulatban. Ne haragudj. Egyébként találtam albérletet. De csak jövő héttől. Fel kéne hívnom a nénit, esetleg már ma este beköltözhetek. Nem akarok a terhedre lenni.
- A terhemre? Te nem is tudsz senki terhére lenni, olyan kis szerény vagy. De telefonálj, akinek kell, ha attól félsz, hogy letámadlak az éjszaka közepén ...
- Nem félek.
- Nem nézed ki belőlem, mi?

Viki hálás volt a fiúnak, hogy nem csak ennyire segítőkész, noha alig ismerik egymást, de még arra is képes, hogy megnevettesse.

Vikinek nem sok kedve volt a kiránduláshoz, de úgy érezte, jobb, ha megnézi azt a lakást, mert nagyon sürgősen találnia kell valami megoldást. Kati mímelt vidámsága idegesítő volt. Látszott rajta, hogy egyáltalán nincs rendben semmi az életében, de nem hajlandó ezzel szembenézni, és szokása szerint előre menekül. Ha az Orlando-féle kapcsolat, mitöbb, családalapítási terv kútba esett, akkor jöjjön a következő hím. Most éppen ez a János.

A fiú lakótársa nem volt épp otthon, Viki pedig mindjárt a belépéskor tudta, hogy ahhoz a kommunához, amely kialakulni látszik, nem akar csatlakozni, még akkor sem, ha János megváltoztatná a véleményét. Habozott, vajon megvárja-e Kati döntését, vagy hagyja őt a fiúval egyedül. Végül is Kati talán másra sem vágyott, mint hogy átadja magát a testi kielégülésnek, amely ideig-óráig elhiteti vele, hogy minden a legnagyobb rendben. Hogy ő még ugyanúgy kell a férfiaknak, mint azelőtt. De mi előtt?

Kati azonban nem akart egyedül maradni Jánossal. Gyorsan megnézte a lakást, aztán közölte a fiúval, hogy meggondolja még. Vikitől is függ. Viki persze tiltakozott, hogy tőle ne tegyen semmit függővé, mert nem akar odaköltözni. Kati szinte leintette, mint aki azt mondja, na, majd én meggyőzöm. János megvonta a vállát, de bosszúsnak látszott, persze nem a lakásbérlet miatt, bár váltig azt magyarázta, hogy a barátjával nem tudják kifizetni a bérlet teljes összegét, és egy harmadik lakóra mindenképpen szükségük van.

Kati mintha élvezte volna, hogy mind a barátnőjét, mind a fiút ennyire kényelmetlen helyzetbe hozza. Ha Vikinek hiányzott is a lány, amíg távol volt, most hirtelen úgy érezte, hogy nem igazán örül a viszontlátásnak. Talán rá se kellett volna köszönnie a lépcsőházban. Visszafelé beültek egy egyetem közeli kávézóba, és Viki még egyszer megpróbálta kideríteni, mi történt Olaszországban. Kati megvonta a vállát. Nem akart beszélni róla, csak annyit árult el, hogy a baba a hetedik hónapban meghalt. Ő meg rengeteg vért vesztett. De, hogy ez hol történt, és miként reagált rá Orlando, meg a szülei, arról már végképp nem mondott semmit.

Mindenesetre megint beíratkozik az egyetemre, bár korábban úgy gondolta, hogy abbahagyja az egészet, de valamit csak kell csinálni, és dolgozni semmi kedve nem lenne. A szülei is úgy gondolják, hogy legjobb, ha elvégzi az angol szakot, aztán majd csak akad valami. Esetleg egy férj, de lehet, hogy egy viszonylag jó munka.

Viki az üres csészéje mellől az utcát nézte. Sok ismerős járt arrafelé, még ha a nevüket nem is tudta, azt megjegyezte, hogy az egyetem környékén szoktak előfordulni, különös volt, hogy ismét itt vannak, és bizonyára az elmúlt fél évben is ott voltak nagyrészt, ő pedig egy egészen más bolygón járt. Kati közben hangosan ráköszönt egy angol szakos fiúra, akit ugyancsak régen nem látott, a fiú odaült az asztalukhoz, és Viki ismét tapasztalhatta, milyen az, ha Kati teljesen elmerül egy flörtben. Szinte irigyelte, mennyire nem válogatós, neki sokkal nehezebb volt olyan férfit találnia, akit valóban férfiként érzékelt, és aki őt valóban nőnek nézte, Katinál szinte nem létezett semleges zóna, vagyis olyan hímnemű, aki a legkevésbé sem érdekelte volna. Persze meglehet, hogy nem is a férfiak érdekelték, hanem az önigazolás, amelyet belőlük nyerhetett.

Viki vagy tíz percig ücsörgött velük, aztán úgy döntött, hogy nincs értelme tovább, megadta a telefonszámát Katinak, bármennyire is tudta, hogy nem sokáig él majd az a szám, aztán elbúcsúzott. Visszament az egyetemre, hátha kitettek új lakáshírdetéseket, ha elsőként lecsap egy kedvezőnek látszó lehetőségre, akkor még szerencséje is lehet. Valóban talált kettőt, mindkettő érdekesnek tűnt, úgyhogy gyorsan feljegyezte a legfontosabb adatokat, és lement a telefonhoz.

A délutánt lakásnézéssel töltötte, és a második hely határozottan tetszett neki, mert a belvárosban volt, két szimpatikus lány lakott benne, és ha nagy kilátás nem is nyílt  a kiadásra szánt pici szoba ablakából, háztetőket azért lehetett látni. Ezt a főbérlő párizsi hangulatként aposztrofálta, még volt is benne valami. Elég gyorsan megegyeztek az árban, és abban is, hogy Viki a jövő héten költözhet. A főbérlő addig meg akart még csináltatni néhány dolgot a lakásban.

Viki szinte vidáman ment haza. Mikor azonban megpróbált bejutni a nagyi lakásába, megdöbbenve tapasztalta, hogy a kulcs nem illik a zárba. Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Biztos rossz kulcsot vett elő. De nem, nem tévedett. Valaki kicserélte a zárat. És ez a valaki nem lehetett más, mint az apja, vagy inkább az ő megbízásából egy lakatos. A szomszédasszony nyilván leadta a drótot, hogy Viki elment otthonról, és a távolléte alatt kicseréltették a zárat. Ott állt az ajtó előtt egy szál nyáriruhában, egy retiküllel, és egy bevásárló szatyorral, és nem tudott bemenni.

Kati hihetetlen módon ugyanolyan karcsú volt, mint valaha. Viki gyors fejszámolást végzett. Nem szeptemberben kellett volna szülnie ennek a lánynak? Korábban meglett a baba? És most hogy kerül ide? Kati egy magas, félhosszú hajú, tarisznyás fiúval beszélt, mit beszélt, flörtölt, mégpedig elég feltűnően, a maga sajátos módján, kissé közönségesen, és észre se vette volna a barátnőjét, ha az nem köszön rá energikusan. Mikor végre tudomást vett Vikiről, kis sikkantással a nyakába ugrott, és mindjárt bemutatta a beszélgetőpartnerét is, aki a jelek szerint egyáltalán nem örült egy harmadik szereplő megjelenésének, még ha az egy csinos szőke lány is.

- Nem akarlak zavarni benneteket – mondta Viki. – Hol tudlak elérni, míg Pesten vagy?
- Nem zavarsz. És nem megyek sehová. Itt maradok, Pesten.
- És Orlando? Visszajött ide dolgozni?
- Ugyan, hol van már Orlando?
- Hogyhogy hol? És a baba?
- Erről nem akarok beszélni. Nincs baba.
- Nincs?
- Hogy a fenébe …
- Mondom, hogy hanyagoljuk a témát. Majd egyszer elmesélem.
- Uramisten …

Viki nem értett semmit, mivé lett az egész házasság, a terhesség, hogyan lehetséges, hogy Kati azt mondja, nincs baba. Elvetélt? A gyerek halva született? Mikor is adott hírt magáról legutóbb? Valamikor májusban. Akkor volt öt hónapos várandós, már férjnél, minden a lehető legnagyobb rendben. Most meg úgy tesz, mintha az egész meg se történt volna. És elmagyarázni se hajlandó.

Kati beszélgetőpartnerét a jelek szerint kevéssé érdekelte a nem létező baba és férj, egyes egyedül a lány érdekelte volna, de Kati ragaszkodott hozzá, hogy Viki is csatlakozzék hozzájuk, igyanak meg egy kávét együtt a bárban.

- Én tényleg nem akarlak zavarni benneteket – húzódozott Viki. – Csak adj egy telefonszámot, hogy tudjam hol érhetlek el. Én éppen szobát keresek, már megint. Nem tudsz valamit?
- Érdekes, épp erről beszéltünk Jancsival – mutatott a tarisznyás fiúra Kati. – Lakótársakat keres. Nem bánja, ha lányok.
- Tényleg? – Viki kicsit idegenkedett a gondolattól, hogy ezzel a sráccal lakjon együtt. Érdekes módon még sose lakott együtt fiúval társbérletben, nem is nagyon tudta elképzelni, miért lenne az jó. Férfival akkor szeretne lakni, ha az a partnere. Aki elől nem kell bujkálni, ha az ember kijön a fürdőszobából. Egyáltalán, nem kell kulcsra zárnia  fürdőszobát. És mi van, ha ez a srác egyáltalán nem szeret takarítani, és azt reméli, hogy majd a lány társbérlője megteszi helyette? Persze Katitól hiába várja, csak még nem sejti, mennyire hiába.

- Én csak egy lakótársat keresek – helyesbített Jancsi.
- Lakótársat, vagy barátnőt? – kérdezte Viki.
- Ugyan már! Ahol egy lány elfér, ott kettő is – erősködött Kati –  Azt mondtad, jó nagy a lakás. Egy fiú már lakik ott egyébként – magyarázta aztán a barátnőjének.
- Húha, két fiú mellé keresel egy lányt?
- Nem kell rosszra gondolni. Csak társbérlőt keresünk.
- Elmegyünk megnézni, Viki? – kérdezte Kati. – Ha tetszik, beköltözünk mindketten. Ha meg nem, akkor keresünk egy másik helyet. Lakjunk együtt újra, olyan jó volt! Na, van kedved? Ha más nem, teszünk egy sétát a város másik végébe. Turizmus.

János megvonta a vállát. Jó, tőle mehet Viki is. Bár nem hiszi, hogy a lakótársa még egy társbérlőt szeretne, de megnézni nem kerül semmibe.

Viki beleegyezett. Egyre csak Kati különös históriáján járt az agya, és nem értette, hogy lesz képes úgy tenni, mintha az elmúlt kilenc hónap meg se történt volna. Majd egyszer elmeséli, ha olyan kedve lesz. Valami szörnyűség történhetett. Vagy Kati képes volt otthagyni a gyerekét Olaszországban? Mondjuk, koraszülött baba volt, és a könnyű élethez szokott anya úgy érezte, hogy nem képes vagy nem akar megbirkózni a helyzettel? Talán beteg a gyerek? Vagy semmi baja, csak Kati jött rá időközben, hogy mit jelent valójában anyának lenni? És arra ő nem alkalmas? Csupa megválaszolatlan és nyugtalanító kérdés.

A legkézenfekvőbb volt Pétert megkérdezni. Nem, mintha eszébe jutott volna, hogy hozzá költözhetne, de a sok ismerőse közül hátha akad valaki, aki így, szeptember előtt pár nappal, lakótársat keres egy társbérletbe. De Viki inkább megvárta az estét, hátha a fiú még mindig nem pihente ki magát az előző éjszakai mulatozás után. Ha Péter senkit nem tud ajánlani, másnap reggel bemegy az egyetemre, és ott néz körül. Persze nem ártana kideríteni, hogy a portugál cég felveszi-e vagy sem, egyrészt, mert akkor az iroda környékén kellene szobát keresnie, másrészt, mert úgy tisztában lenne azzal, hogy alakul a pénzügyi helyzete a következő hónapokban. 

Nem tudta, hol szállt meg Diogo, pedig szívesen felhívta volna, hogy megbeszélje vele a helyzetet. De kénytelen volt megvárni a másnap reggelt, akkor elkaphatja tán az irodában. Vagy legalább kiszedheti a titkárnőből, hogyan tudna beszélni vele. Talán túl elhamarkodott volt az anyjával, nem a döntését bánta meg, mert abban biztos volt, hogy szakítania kell a szüleivel, még ha ez a nagyanyjának nehéz pillanatokat jelent is, hanem az nyugtalanította, hogy sürgősen kell szállást találnia, és nem biztos, hogy egy-két nap alatt sikerül. Akkor pedig könnyen megtörténhet, hogy az anyja gúnyosan a szemére veti, csak össze-vissza beszélt, és esze ágában sincs elköltözni.

Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy az anyja besúgója nem más, mint a szörnyen vörös hajú szomszédasszony, aki dél körül olyan tüzetesen kikérdezte. Viki első haragjában legszívesebben becsöngetett volna hozzá, hogy alaposan beolvasson neki. Persze egy ilyen húzás azonnal eljutott volna az anyja fülébe, pedig még egy szóváltásra semmi  szüksége nem volt. Már így is éppen elég zaklatottnak érezte magát. Tudta, hogy amíg el nem meséli valakinek a történetet, aki némi megértéssel fogadja a dolgot, és egy kicsit vele együtt háborog, nem fog megnyugodni.

Péter sokkal élénkebb volt, mikor becsöngetett hozzá, mint az előző alkalommal. Ahogy mesélte, ő valódi éjszakai bagoly, ha nem muszáj, dél előtt fel sem kel. Viki kicsit csalódott, mikor elmesélte az anyjával folytatott beszélgetést, a fiú nem háborodott fel kicsit sem, inkább közömbös maradt, de persze kijelentette, hogy a lány jobban teszi, ha elköltözik. A vöröshajú szomszédasszonyt ki nem állhatta egyébként, főleg, mert szemtelen módon az ő ajtaja elé teregette a melltartóit és a bugyijait, mintha azt remélte volna, hogy ezzel elcsábíthatja. Ráadásul micsoda ízléstelen fehérnemű, jegyezte meg Péter. Megkínálta Vikit egy kis borral, aztán telefonált pár embernek, hátha tudnak szállást, de nem akadt senki, aki azonnal rávágta volna, hogy persze, ő épp lakótársat keres. Csak megígérték, hogy kérdezősködni fognak.

Másnap Viki mindjárt nyolc óra után pár perccel hívta a portugál céget, de Diogót nem találta ott. És nem voltak hajlandóak megmondani neki azt sem, hogy hol szállt meg. Bizalmas információ, nincs rá felhatalmazásuk, hogy kiadják. A titkárnő az állással kapcsolatban sem tudott semmit mondani.

Viki bosszankodott. Bement az egyetemre, hogy végignézze a társ- és albérlet hirdetéseket. Ki volt rakva néhány, de a legtöbb olyan városrészekre vonatkozott, amelyek első körben szóba sem jöhettek, persze ha minden kötél szakad, akkor átmeneti megoldást kell találni. A lány elballagott a latin tanszékig, és szomorúan állapította meg, hogy Bognár névtábláját már levették. Egy idős professzora jött ki éppen az ajtón, Viki köszönt neki, de nem volt benne biztos, hogy az illető felismerte. Visszaköszönt, aztán ment a dolgára.

Az épület még mocskosabb volt, mint egy fél évvel korábban, és bizonyos szekrényeket már ki is ürítettek. A lépcsőn lefelé aztán észrevett valakit, akire egyáltalán nem számított.

Vikinek másnap fájt a feje. Szokatlanul meleg volt, és valami furcsa szomorúság töltötte el ébredéskor. Még reménykedett abban, hogy Diogo telefonál, így nem mert lemenni vásárolni, hátha épp akkor csörögne a készülék. A telefon azonban egész délelőtt nem szólalt meg. Viki felvett egy könnyű nyári ruhát, és elindult a sarki boltba, mert szinte semmije nem volt már odahaza. A folyosón épp Péterbe botlott, aki elég megviseltnek látszott, csak támolygott.

- Aludtál te valamit az éjjel? - kérdezte Viki.
- Lehet, hogy egy kicsit, de nem vettem észre. A kitartóbbakkal elmentünk egy helyre. Most is csak azért keltem föl, mert becsöngetett a postás. Ha berúgok, másnap mindig jön valami ajánlott levelem.

Vikinek eszében volt, hogy megkérdezze, ki az a Szalai Márton valójában, de Péteren látszott, hogy semmi kedve beszélgetni, úgyhogy inkább nem tette. Az utcán fülsüketítő zaj fogadta, épp feltörték az aszfaltot, autók dudáltak, és emberek nyomakodtak a járdán. A ház egy meglehetősen nagy forgalmú kereszteződés sarokháza volt, és Viki hozzá volt szokva a lármához, de ezúttal soknak találta.

A boltból visszafelé összefutott az egyik szomszédasszonnyal, egy középkorú, alapvetően csinos, de nagyon sápadt és nagyon rikítóan vörös hajú nővel, akiről tudta, hogy jóban van a nagyanyjával. A nő a nagyi állapota felől érdeklődött, aztán megjegyezte, hogy Péternél kissé túl nagy volt a nyüzsgés előző este, bár ő nem akar beleszólni, de látta, hogy Viki is ott járt. Tényleg, a kedvese jött fel hozzá délután? A lány kitérő választ adott, és igyekezett mihamarabb elköszönni, mondván, hogy fontos hívást vár munkaügyben. De a szomszédot nem volt könnyű lerázni, Viki kénytelen volt kissé nyersen véget vetni az egyébként is egyoldalú társalgásnak.

Ebéd közben csörgött végre a telefon, de nem Diogo volt az, hanem Viki anyja, a doktornő. Nem vesztegette az időt udvariaskodással.

- Ide figyelj, kisasszony, arról nem volt szó, hogy bárkit felvihetsz a nagyi lakására. Főleg férfiakat. Úgy hallom, hogy tegnap órákig volt nálad valaki. Hogy képzeled ezt egyáltalán? Az a lakás nem a tiéd, csak azért lehetsz ott, mert mi megengedjük, és jobban teszed, ha meghúzod magad. Ezer szerencséd, hogy apád nem tudja, és egyelőre nem is fogom elmondani neki, de ennek most legyen vége, érted?

Viki először teljesen lebénult. Úgy érezte magát, mintha ismét kislány volna, kiszolgáltatva a szülei hangulatainak. Akkor mindig arról álmodozott, hogy egyszer megszökik, mert nem akarta többé hallani az ehhez hasonló szövegeket, amelyekhez gyakorta pofonok is társultak. A testi fenyítés mindig is a nevelése része volt, és gyakorta előfordult, hogy nem indulatból, hanem hideg elszántsággal verték meg. Nem maga a verés fájt annyira fizikailag, bár az sem volt kellemes, hanem a megaláztatás. Utoljára tizenhét éves korában ütötte meg az anyja, és akkor majdnem megszökött.

Már nem is igazán hallotta, hogy mit beszél a doktornő, csak érezte, hogy ezt nem akarja többé, soha többé. Ők hívták vissza, mert szükségük volt a segítségére, pedig a rengeteg pénzükből meg tudják ezt másképp is oldani, majd fogadnak egy ápolónőt, de ő nem marad ott tovább, hogy a szomszédok kispionírozzák, és mindent jelentsenek az anyjának, ezáltal pedig ugyanúgy ellenőrzés alatt tartsák, mint gyerekkorában.

- Kérdeztem, hogy megértetted-e.
- Tökéletesen.
- Akkor jó. Már azt hittem, baj van a hallásoddal.
- Megértettem, hogy te mit akarsz. De így nem maradok itt. Elköltözöm.
- Ne beszélj hülyeségeket. A megállapodás az volt, hogy ott maradsz, és ápolod a nagyit.
- Nem, ezt ti akarjátok tőlem. Ugyanakkor mindent megtiltanátok. Úgy kezelsz, mint egy hülyegyereket, és nem veszed észre, hogy időközben felnőttem, és elég régen megélek a magam pénzéből. Nem szorulok rátok. A parancsolgatásodból elegem van egy életre.

Viki tudta, hogy az anyja jéghideg és kimért hangon reagálna, és egyet mindenképp meg akart előzni: hogy elsírja magát. Inkább lecsapta a telefont.

Egy ideig csak állt, attól félve, hogy megint megcsörren a készülék. Nem vette volna fel. De ha Diogo keresné, akkor őt is elszalasztaná. Milyen kár, gondolta, hogy nem lehet látni a hívószámot.

Aztán elkezdett azon gondolkodni, hogy mit kell tennie, ha el akar költözni.

Később Diogo visszament az irodába. Nem is beszéltek Viki álláspályázatáról, bár a lánynak eszében volt, hogy rákérdez, de nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy további támogatást vár a férfitól, főleg nem egy szeretkezés után. Majd eldöntik a cégnél, mi legyen, addig is körülnézhet a részmunkaidős állásajánlatok között az egyetemen, meg hirdetést adhat fel, hogy nyelvet tanítana. A gimnáziumba nem akart visszatérni, nem is hitte, hogy Irénke néni visszafogadná, de kedvet sem érzett hozzá. Éhbérért gyötrődni a gyerekekkel, akik nem tisztelik, és úgy érzik, hogy a tárgy, amit tanít nekik, teljesen haszontalan? Nem, erre nem vágyott.

Mivel nyomasztotta a magány, és Diogo hiánya, meg az a teljes bizonytalanság, amelyben a férfi hagyta, mondván, hogy esetleg lesz még ideje összefutni Vikivel pesti  tartózkodása alatt, de ez egyáltalán nem biztos, mert sok az elintéznivalója, úgy döntött, átmegy a filmklubos estre. Csak néhány métert kellett gyalogolnia, és semmi esetre nem akart elsőként érkezni, maga sem tudta, miért, mindenesetre a megjelölt időponthoz képest egy negyed órával később állított be. Viki még be sem csöngetett, és nyílt az ajtó, de nem Péter állt ott, hanem egy harmincon túli, fekete hajú, vastag szemöldökű férfi, egyelőre még érintetlen cigarettával a kezében.

- Jó estét, kisasszony. Milyen szerencsés véletlen, hogy épp most jöttem ki. Nem tart velem? A vetítés még nem kezdődik. Ugye, Peti? Még van rá idő, hogy elszívjak egy cigit? - kiabált be a lakásba, és rámosolygott Vikire, mintha már régen ismernék egymást.

- Persze, nem sietünk sehová - hangzott a válasz.
- Nos, kisasszony?
- De én nem dohányzom - válaszolta a lány, és önkéntelenül visszamosolygott.
- Látja, ezt jól teszi. Megpróbálhatna lebeszélni róla engem is. Hogy tetszik a küldetés?
- Ha nem tud jobb témát ...

A férfi már be is húzta maga mögött az ajtót, és gyakorlott mozdulatokkal rágyújtott. Viki megvonta a vállát. Már az is szokatlan volt, hogy valaki  egy ilyen helyzetben magázza, de a kisasszonyomozás még különösebbnek hatott. Volt ebben valami távolságtartás is, de jólesett a lánynak, hogy régimódiasan foglalkoznak vele. Úgyis attól tartott, hogy majd nem tud mit kezdeni magával odabent, és zavartan téblábolhat, mint élete eddigi összes házibuliján.

- Szalai Márton - nyújtotta jobb kezét a férfi. - Nem haragszik, hogy azonnal lecsaptam magára?
- Vadászy Viktória. Lecsapott?
- Naná, tudja, milyen majomsziget van odabent?
- Majomsziget? Úristen, de régen nem hallottam ezt a szót.
- Akkor nem sűrűn jár táncolni.
- Soha nem járok táncolni.
- Kár, mert biztos tud. Esetleg partnere nincs hozzá?

Viki kuncogott. A férfi egyáltalán nem volt jóképű, de a lány értékelte a rámenősségét.

- Tényleg nincs hozzá partnerem.
- Ha a barátja nem bánná, én elvihetném táncolni. Lenne hozzá kedve?
- Márton, ez nagyon kedves ajánlat, de ugye nem várja, hogy komolyan vegyem?
- Semmit ne vegyen komolyan. Kivéve ezt. Ha akarja, a vetítés végén el is viszem valahová.

Viki sóhajtott. Ez túl gyors lett volna, főleg a délutáni szeretkezés után. Meg egyáltalán nem volt benne biztos, hogy tetszene neki a férfi annyira, hogy elmenjen vele.

- Ne tervezzünk előre. Lehet, hogy közben megismer valaki mást a vetítésen, és már nem engem akar táncba vinni.
- Nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Arra viszont nem válaszolt, hogy a barátja bánná-e.
- Nem bánná.
- Ó, de határozott válasz. A barátja egy kicsit sem féltékeny?

Viki magyarázat helyett megvonta a vállát. Aztán a lakásból kiszólt valaki, hogy most már nem várnak tovább, kezdődik a vetítés. A férfi elnyomta a cigarettát a sarokban található hamutartóban, és betessékelte Vikit. Alig érezhetően végigsimított a karján, ahogy beengedte. Az érintése nem volt kellemetlen.

Egymás mellett ültek mindvégig, de Viki a fotel szélére húzódott, nem akarta, hogy a férfi úgy érezze, megérintheti, úgymond véletlenül. Vegyesek voltak az érzései, egyrészt hízelgett neki ez a rámenős udvarlás, másrészt kicsit elcsépeltnek tűnt, és ez inkább negatívan hatott rá. Péter aznap este a Viridianát vetítette, Viki pedig egyre kényelmetlenebbül érezte magát magától a filmtől is, főleg, mert sejtette, hogy egyházi iskolás múltja miatt pontosabb fogalmai vannak az apácákról és novíciákról, mint bárki másnak a lakásban, és ezt a tudást nem fogja tudni visszatartani, hacsak nem megy el rögtön a vetítés után. Péter természetesen vitát is betervezett, amelynek Viki egy más jellegű film esetében örült volna, de ezúttal inkább feszengett.

A vetítés végeztével tartottak egy kis szünetet, Márton elnézést kért, és eltűnt a fürdőszoba irányában, Viki a ropiból csipegetett. Csak akkor nézett jobban körül, körülbelül tizenöten lehettek, és rajta kívül csak három lány, a jelek szerint mind a három foglalt. A legtöbb résztvevőnek bölcsész kinézete volt, ahogy egyébként magának Péternek is: ő a Filmművészeti Főiskolán tanult, és filmkritikus akart lenni. Viki megállapította, hogy Márton lehet a legidősebb köztük, és biztosan nem diák már. A rövid szünet után Péter megkért mindenkit, hogy csendesedjék el, és többé-kevésbé úgy üljön, hogy lássa a többiek arcát.

A beszélgetés aztán sokkal kellemesebben alakult, mint Viki várta, és ez elsősorban Mártonnak volt köszönhető. Noha formálisan senki nem kérte fel a vita moderálására, automatikusan átvette ezt a szerepet. A lány biztos volt benne, hogy szokott ilyet csinálni, talán tanár, és a diákjai egyike hívta el ebbe a filmklubba. De senki nem szólította tanár úrnak, és a fiúkkal tegeződött, a lányokat viszont magázta. Bár Vikin kívül más lány nem is szólt hozzá a filmhez, inkább úgy tűnt, hogy nagyon unatkoznak. A vita hivatalos része után kisebb társaságok alakultak ki, Márton vitte a prímet az egyikben, Viki leginkább őt figyelte, de nem csatlakozott se ahhoz, se másik csapathoz. Eszegetett, és bort kortyolgatott. Mikor felállt, hogy elköszönjön és hazamenjen, Márton elnézést kért a társaságától, és megkérdezte tőle, hogy hazakísérheti-e. A lány felnevetett.

- Két ajtóval odébb lakom. Addig nyugodtan elkísérhet. De hazatalálok magam is.
- Pedig örültem volna egy sétának. Szép az este. Most azonban legalább tudom, hogy hol lakik.
- Miért, mi jelentősége van? - mosolygott Viki kissé kihívóan, a bejárati ajtónak támaszkodva. Kellemesen be volt csípve.
- Ha odaértünk az ajtajához, megmondom.

A lány kuncogott egy kicsit, és megtette azt a rövid távolságot a gangon, ami Péter és az ő ajtaja között létezett.

- Nos?
- Igazából csak kettesben akartam maradni magával.
- Leszámítva a leskelődő szomszédokat, most kettesben vagyunk.
- Ugye, nem akar behívni egy kávéra?

Viki megint kuncogott.

- Nem, eszem ágában sincs. Így, ahogy vagyok, bezuhanok az ágyba.
- Jó, nem ragaszkodom a kávéhoz, jöhet mindjárt az ágy.
- Szó se lehet róla. Menjen csak vissza a többiekhez.
- Egy telefonszámot kaphatnék azért? Ha már így leráz. Hadd érezzem, hogy van egy kis esélyem.

Viki megvonta a vállát, és megadta a számát. A férfi még megpróbálta megcsókolni, de a lány elhúzta az arcát. Aztán elváltak.

Kedves és hűséges olvasóim,

mostantól a facebook-on is megmondhatjátok a véleményeteket a regényről! Vagy egyszerűen ajánljátok másoknak is, ha van hozzá kedvetek. Kiadóigazgatóknak és filmforgatókönyv-íróknak főleg :)

Már a célegyenesben vagyunk ...

Carmesina

Vikit ugyan szórakoztatta ez a párbeszéd, tudta olyan perspektívából nézni, hogy ne érezze megalázónak, másrészről azonban fájt is neki. Carloshoz, de akár Antónióhoz képest is elképesztő volt a kontraszt. Diogo nemhogy féltékenységet nem mutatott, de még kifejezetten biztatta is arra, hogy szerezzen további tapasztalatokat. És azt állította ezzel együtt, hogy szereti. Mind a hárman ezt állították, de a szeretetük jellege nem is különbözhetett volna jobban. Diogóé látszólag önzetlen volt. Vagy az övé volt mind között a leginkább önző? Vajon nem csak menekülni akart Viki szerelme elől, mert nem tudott volna mit kezdeni vele? Vagy ez nem zárta ki, hogy ettől még szeresse, és jót akarjon neki? Ha Otávia számára jónak tartja önmagát, és őt nem biztatja arra, hogy további férfiakkal próbálkozzék, akkor vajon őt nem szereti? Vagy őt birtokos módjára szereti?

- Ha lenne egy lányod, ugyanezt javasolnád neki? - kérdezte hosszabb hallgatás után.
- Egy lányom?
- Igen, képzeld el, hogy van egy lányod, aki tőled kér tanácsot. Azt mondanád neki, hogy feküdjön le minél több pasival?
- Nehéz erre válaszolni. Főleg, ha abból indulok ki, hogy Portugáliában nevelem, és az anyja elég konzervatív.
- Most ettől eltekintve. Jó szívvel tudnád neki ugyanazt javasolni, mint nekem?
- Azt hiszem, igen. Nem akarnám, hogy férjhez menjen az első fiúhoz, aki megtetszik neki. Arra biztatnám, hogy ismerje meg önmagát, és a férfiakat is. Ne siessen el semmit. Mikor az ember tizen- vagy huszonéves, nincs türelme. Hajtják a hormonjai, és persze hajlamos azt gondolni, hogy az, aki éppen tetszik neki, élete egyetlen lehetősége. Hogy olyannal többet nem találkozik. Pedig van idő, bőven. És van férfi is, nő is éppen elég.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy olyan sok van-e, aki megfelel, akivel létrejöhet egyfajta a különleges összhang.
- Ha olyan különleges nem is, azért kellemes még lehet. Hidd el, én mindenkiben találtam valami értékeset, valamit, ami miatt szívesen emlékszem rá vissza.
- Milyen tömegekről beszélünk egyáltalán?

Diogo elképesztően szeretetreméltó volt azzal a kópés, huncut mosolyával. Vikinek nevetnie kellett.

- Biztos akarod tudni? Utána kéne gondolnom. Így hirtelen nem tudom megmondani.
- Lehet, hogy nem is akarom tudni.
- Ugye, ugye. Mindjárt sejtettem.
- Na, és Otávia? Őt is biztatod, hogy még próbáljon ki másokat?
- Őt hiába biztatnám. A fejébe vette, hogy szűz marad az oltárig.
- Lehet, hogy ez nincs is annyira ellenedre.
- Ki tudja, még az is lehet.
- A te szempontodból ez kényelmes.
- Ahogy mondod. Vagy nem is tudom. Ha mindenre nekem kell megtanítanom ...
- Sose fogod beérni vele. Se mással, ugye?
- Nem valószínű. De ezt előre nem tudhatom.

Később Viki kipakolta a hűtő tartalmát a konyhaasztalra, és szerényen megvendégelte Diogót.  Mivel nem sejtette, hogy látogatója lesz, alig volt otthon valamije, de egy rántottát azért sikerült összeütnie, a férfi pedig jó étvággyal látott neki. A szeretkezés nagyon éhessé tette mindkettejüket.

- Tudod, kislány, nem ártana, ha a honfitársaidat is kipróbálnád - jelentette ki Diogo váratlanul, miközben megsózta a rántottát.
- Persze, itt állnak sorban a folyosón, hisz láthattad - nevetett Viki.
- Most még nem, de a szomszéd srác nem is lenne rossz kezdet.

A lány kissé bosszúsan nézett fel.

- Miért próbálsz mindenáron másokkal összehozni, mondd?
- Mert szeretlek, és a javadat akarom.

Viki vágott egy grimaszt. Diogo igazán érdekes szövegkörnyezetet választott ahhoz, hogy első alkalommal kimondja a bűvszót: szeretlek. Persze ebben az esetben nem lehetett igazi bűvszóról beszélni. Ez a "szeretlek" egészen mást jelentett, mint amiben reménykedett, ha egyáltalán mert reménykedni.

- És szerinted az válna a javamra, hogy sorozatban lefekszem mindenkivel, aki szembejön? Már így is épp elég nagy kurvának érzem magam.
- Az baj. Ha kurvának érzed magad. Mert nem vagy az. Szerintem inkább egy szende kislány vagy, aki most kezdi felfedezni a szexet.
- A te szemszögedből talán.
- Igen, az én szemszögemből így van.
- Arra még nem válaszoltál, miért kéne egy csomó pasival lefeküdnöm.
- Egy csomóval talán nem. De néhánnyal nem ártana.
- Mégis, minek? Egy normális lány párkapcsolatot keres. Valamikor még ezt hittem. Pár hónapja.
- Persze, előbb-utóbb ennek is eljön az ideje. Viszont nem árt, ha előtte megtapasztalja, milyen a kínálat, és mi az, amire neki, személyesen neki szüksége van.
- Mi van, ha már most is pontosan tudja?

Diogo egy falat kenyeret tett a szájába.

- Nem tudja, nem tudhatja. Csak hiszi, hogy tudja.

Viki megvonta a vállát. Diogo hárít, nem akarja hallani, hogy ő majdnem szerelmes belé, és, ha engedné, ha szabadna, biztosan azonnal bele is szeretne.

- Rendben, akkor nem tudhatja. Olyan kis hülye, hogy semmi nem tudhat.
- Ne sértődj meg, Vick. Légy szíves.
- Á, nem sértődöm meg.
- De, most duzzogsz.
- Más lányoknak is mondasz ilyen épületes dolgokat szeretkezés után?

A férfi elgondolkozott egy pillanatra.

- Nem, nem szoktam. Lehet, hogy rossz az időzítés. De nem tudom, mikor találkozunk ismét.
- Ez elsősorban rajtad múlik, ha nem tévedek.

Viki mindjárt meg is bánta, amit mondott.

- Ne haragudj, nem akartam ezzel jönni. Térjünk csak vissza a témádhoz, mert komolyan érdekel.
- Érdekel, hogy miért biztatlak több partner kipróbálására? Persze, nem párhuzamosan gondoltam, bár az se utolsó. De most induljunk ki az egymásutániságból.
- Induljunk.
- Nos, eddig hány férfival feküdtél le?
- Veled együtt hárommal.
- És azt állítod, hogy tudod, biztosan tudod, mi kell neked.
- Most így érzem.
- Végre! Halleluja, eljutottunk a lényegig. Most így érzed. Most!
- Folytasd.
- Hányszor változtattál véleményt az utóbbi néhány hónapban?

Viki elmosolyodott.

- Már nem emlékszem. Sokszor.
- Gondoltam. Ahogy azt is sejtem, hogy minden egyes pasi valami mást hozott ki belőled. Valami újat.
- Ez is igaz, noha António szinte semmi jót.
- A negatív tapasztalatok legalább olyan fontosak, mint a pozitívak.
- Azért én inkább maradnék a pozitívaknál.
- Szívből kívánom, hogy több pozitív legyen, mint negatív, de mindenből tanulhatsz. Önmagadról, és a férfiakról egyaránt.
 

Diogo ragaszkodott hozzá, hogy hazafuvarozza Vikit, nyugtalanította, hogy olyan sok pénzt vinne egyedül magával. Viki egyelőre úgy döntött, hogy escudóban fogja tartani az összeget, nem váltja át, és nem is rakja bankba. Diogónak bérelt autója volt a budapesti tartózkodása idejére, de mivel ő egyáltalán nem ismerte a várost, Viki meg nem tudta autós szemmel nézni, elég sokat kacskaringóztak, mire a nagyi lakásához értek. A lány nem volt felkészülve vendégfogadásra, de tudta, hogy nem szalaszthatja el az alkalmat, fel kell hívnia a férfit magához. Lesz, ami lesz, a tisztaság nem tökéletes, a lakás tele van a nagymama invenciózus, de meglehetősen abszurd megoldásaival, rögzítésre például kizárólag barna ragasztószalagot használt a jóasszony, de Diogo látott már egy s mást életében, Afrikában is járt, csak nem lesz olyan finnyás, hogy ezeken a részleteken fennakadjon. 

Ahogy felfelé mentek a lépcsőn, Péter jött velük szembe, épp a szemetet vitte le a kukába. Emlékeztette Vikit az estére tervezett filmklubra, és meghívta Diogót is, hátha érdekli. Ahogy kiderült, hogy külföldivel van dolga, ráadásul portugállal, Péter egész tűrhető angolsággal magyarázta el, hogy nála mindig eredeti nyelven mennek a filmek, ehhez ragaszkodik, ma este épp spanyolul, ami egy portugál számára bizonyosan könnyen érthető. Diogo biztosította róla, hogy igen, de az említett filmet látta már, úgyhogy kihagyná a kedves meghívást.

- Érdekes srác - jegyezte meg, mikor felértek a lakásba. - Szerintem tetszel neki.
- Lehet, bár az is lehet, hogy csak szimpatizál velem.
- És jársz a filmklubjába?
- Még nem voltam.
- Akkor ma este? Örülök, hogy van társaságod, rádfér.
- Lehet, hogy átmegyek ma. Ha nem lesz más dolgom.
- Szeretnéd, ha lenne más dolgod?
- Az attól függ ...

Amilyen távolságtartónak tűnt a férfi az irodában, sőt, még egy kicsit az autóban is, olyan gyorsan váltott most. A jól ismert gesztusok, a finom simogatás, a csókolózás, az illata, minden ott volt újra, valóság volt, abban a pillanatban Viki számára az egyetlen realitás, ami számított. És a lány is azonnal megtalálta magában azt a nőt, akit eddig csak Diogo láthatott teljes valójában, aki talán nélküle nem is létezett. Szeretkezés közben eszébe villant, hogy mióta nem történhetett hasonló esemény abban a lakásban. Nem tudta az idejét, de igazán nem is érdekelte, csak egy különös gondolat volt, amelyet mindjárt másik követett, aztán bekövetkezett végre a szinte gondolattalan, puszta élvezeti állapot. Hihetetlennek tűnt, hogy nemsokára újra messze lesznek egymástól, Diogo elérhetetlenné válik, és talán soha nem is tér vissza Pestre. Miért nem értinti meg őt is ugyanúgy ez az összhang, amely kettejük között létezik, mint Vikit? Talán túl sokszor volt már része benne, túl sok nővel. Rutinná vált, magától értetődővé, a szereplők pedig cserélhetőkké.

Szorosan egymásba fonódva feküdtek aztán a szűk heverőn. Miért is lett volna a nagyinak franciaágya? Egy ősrégi, fémvázas heverője volt, azon aludt időtlen idők óta. Nehézkes, leharcolt darab: arról esett le, mikor a bokáját törte. Vikinek ez a részlet is eszébe jutott. Az, hogy most éppen ebben az ágyban fekszik Diogóval, csakis azért lehetséges, mert a nagymama a bokáját törte.

Aztán kuncogni kezdett.

- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte.
- Biztos valami nagyon mulatságos ... - felelte a férfi kissé mormogva, mint aki mindjárt elalszik.
- Nekem mulatságos. De egy kicsit szomorú is. Életemben először szeretkezem a saját országomban. És ehhez is egy portugál pasinak kellett idejönnie.

Viki kezdett beleszokni az otthoni életbe. Bár azt el sem tudta képzelni, mi lesz, ha a nagyanyja egyszer hazatér. Egyáltalán miben kell majd segítenie neki, és mennyi idő alatt épül majd fel annyira, hogy önellátó legyen. Van, aki sosem épül fel, de a nagyanyja szívós alkat volt. Lehet, hogy ezt a bokatörést is nagyobb baj nélkül átvészeli.

Diogo két hete nem jelentkezett már, és persze Carlos sem telefonált. Viki kezdett belenyugodni, hogy a portugál férfiakat maga mögött hagyta. A cégtől sem keresték, biztos másnak adták a munkát, vagy az előző fordító gondolta meg magát, és mégse utazik el. Ki tudja. A vállalat persze még tartozott a fizetsége nagy részével, de a határidő nem járt még le, Viki ezért nem is aggódott.

A szomszéd fiú, Péter viszont meghívta privát filmklubjába. Viki először félreértette a dolgot, azt hitte, ez valami bélyeggyűjtemény-nézegetés jellegű meghívás, és kissé zavartan reagált, nem volt benne biztos, hogy tetszik neki a szomszéd srác, de hamar kiderült, hogy igazi filmklubról van szó, most  éppen Buñuel-alkotásokat lehetett megnézni péntek esténként az egyébként még egyetemista fiatalember lakásán, de később sorra kerülnek más, neves rendezők is. Péter szerint jó a társaság, Viki élvezni fogja, ha eljön. A lány megígérte, úgysem voltak ismerősei, a szomszédba átmenni meg a lehető legkényelmesebb.

Aztán egy nap csengett a telefon, a portugál cégtől keresték Vikit. Megjött a pénze, be kellene mennie érte. A lány rákérdezett az állásra is, de a titkárnő nem tudott semmit mondani, neki egyelőre nem szóltak a döntésről. Másnap kibumlizott az irodához, és újfent megállapította, hogy kicsit messze van, nem lenne kedve minden nap kimenni. Persze nem is feltétlen kellene minden nap megtennie a távolságot. 

Ezúttal nem a korábban látott ügyvezető igazgató asszony irodájába vezették, hanem egy másik ajtóhoz. De várnia kellett. Az úr, aki majd átadja a fizetségét, éppen fontos telefont intéz. A lány leült egy székre, és elővette a könyvét. Mindig volt nála olvasnivaló, ezúttal, az ösztöndíjas beszámoló miatt, éppen szakmai jellegű. Véletlenül annyira belemélyedt az egyik fejezetbe, hogy észre sem vette, amikor kinyílt az ajtó.

- Nem is köszön a kisasszony? - hallotta szinte a feje fölött.

Hitetlenkedve nézett fel. Ez nem lehet. Biztos csak érzéki csalódás.

- Diogo?

Majdnem a férfi nyakába ugrott, de nem tehette. Csak állt a könyvvel a kezében, és nem tudta, mit mondjon. Csupa ostobaság jutott az eszébe, főleg olyasmi, aminek Diogo egyáltalán nem örült volna, főleg a kollégái előtt, noha azok elvileg nem tudhattak portugálul. De a hanghordozásból sokminden kiderül.

- Gyere be, Vitória - tárta ki előtte az irodaajtót a férfi. - Kérsz egy kávét?
- Nem, köszönöm.
- Jobb is, az itteni kávé csapnivaló. Nehogy megmondd ezeknek a jóembereknek, de élvezhetetlen.

A férfi nevetve csukta be az ajtót. Kettesben voltak, de a lány nem mert közelebb lépni, csak félszegen állt, és érezte, hogy ég az arca.

- Ne haragudj, hogy nem szóltam előre - szabadkozott Diogo, adott egy könnyű puszit, és hellyel kínálta Vikit. Elég termetes íróasztal válaszotta el őket egymástól.
- Miért nem tetted?
- Gondoltam, megleplek.
- Hát, ez sikerült.
- És mégis, hogy kerülsz ide?
- Felmerült, hogy én leszek a portugál ügyvezető. Egyelőre azonban nem döntöttem. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom.

Viki megremegett. Egyrészt vad reménység töltötte el, ha Diogo Pestre költözne, minden másképp nézne ki, folytathatnák a viszonyukat: akármilyen minőségben is, ő folytatni akarná. Viszont a férfi nem valami lelkes, vagyis nem érez iránta semmit. Ha érezne, kapva kapna az alkalmon, és nem fanyalogna. Ez viszont nagyon rosszul esett a lánynak. Lehet, hogy Diogo egyáltalán nem is mérlegeli a folytatás lehetőségét.

- Otávia mit szól hozzá? - kérdezte kissé elcsukló hangon.
- Még nem mondtam neki.
- Gondolom, nem örülne. Még nem végezte el az egyetemet, ő nem nagyon mozdulhat, te meg sokat lennél távol.
- Lehet, hogy nem örülne. Bár az utóbbi időben úgysem vagyunk olyan sokat együtt.
- Valóban?
- Úgy jött ki a lépés. Mindenesetre nem Otávián fog múlni.
- Hanem kin?

Viki nem mert a férfi szemébe nézni. Túl szép lenne, ha azt hallaná most: rajtad. Dehogy, ezt az egyet biztos nem fogja hallani.

- Inkább min. A feladaton. Az a kérdés, mekkora kihívás ez számomra.

Viki csak az utóbbi időben kezdte megfigyelni, kik laknak egyáltalán a nagyi-féle házban, régen, mikor csak látogatóba jött, nem igazán volt alkalma ezzel foglalkozni, bár tudta, hogy a nagyanyja meglehetősen sok időt tölt a gangon, olykor kiül a küszöbre, ott kézimunkázik, vagy a növényei locsolásával van elfoglalva hosszasan. Viki anyja kifejezetten rosszallotta a nagyi szomszédolását, és kísérletet tett annak megtiltására is, de persze nem járt sikerrel. A lány egyébként nem értette, hogy jut a doktornőnek egyáltalán eszébe, hogy bármit megtiltson, főleg a saját anyjának, és főleg egy ilyen ártatlan szórakozást, de az valahogy beléivódott, hogy ő maga ne nagyon foglalkozzon szomszédokkal. Most azonban, hogy rászakadtak a nagyi ügyei, kénytelen volt foglalkozni velük.

Úgy adódott, hogy többen is szóltak neki a házból, mindenképp legyen ott a következő lakógyűlésen, még ha szavazati joga nincs is, a lakás még a tanácsé, vagyis az önkormányzaté, mert még mindig nem engedték meg a lakóknak, hogy megvásárolják a lakásokat, amelyekben évtizedek óta élnek, de folyamatosan ígérgették, hogy majd lesz rá alkalom.

Viki kicsit szorongva szánta rá magát, hogy lemenjen az udvarra arra a bizonyos gyűlésre, mert nem ismert igazán senkit, legfeljebb látásból, vagy úgy, hogy az illető elkapta a folyosón, és lyukat beszélt a hasába. Úgy képzelte, ez ilyen találkozó mindenképp borzasztóan unalmas és bosszantó dolog, és a nagyi se menne el rá, főleg, mert hivatalos helyzetektől mindig is irtózott.

Aztán a lakógyűlés mégiscsak mulatságosnak bizonyult. Az egyik lakó, aki egyébiránt kisebb javításokat is végzett a házban, mint valami önjelölt ezermester, harsány hangon előadott, és meglepően ostoba beszédét ugyanis minduntalan idegen szavakkal próbálta díszíteni, persze a legritkábban találva el az adott szó valódi jelentését. Viki magában dühöngött a férfi szemtelenségén és makacsságán, de befelé jót szórakozott a faramuci mondatokon, sőt, egy alkalommal ki is buggyant belőle a nevetés, noha azonnal el is fojtotta. Meglepetten vette észre, hogy nem egyedül hördül fel, hanem egy jelentéktelen kinézetű, vékony, alacsony fiatalemberrel éppen egyszerre. Addig tudomást sem vett az illetőről, de ahogy felnevettek, összevillant a tekintetük: csak ők vették észre a minden lében kanál lakó újabb nyelvbotlását, és ez hirtelen cinkosságot teremtett köztük.

Viki elkezdte figyelni a fiút, az meg őt, még egy két félszeg mosoly is átsuhant az arcukon, a gyűlés végén pedig majdnem egyszerre indultak el felfelé – a harmadikra. Viki megdöbbenve konstatálta, hogy a fiú nem csak ugyanazon az emeleten lakik, mint ő, de majdnem szomszédok is. És nem emlékezett, hogy valaha látta volna korábban.

Másnap hívta fel a portugál cég pesti irodáját, ott a titkárnő megerősítette, hogy fordítót keresnek, és a mérnök úr már szólt is Viki érdekében, de legjobb lenne, ha a lány bemenne délután, és beszélne a magyar iroda főnökével. Egy önéletrajzra mindenképp szükség lenne, két nyelven, persze. Vikinek csak régi volt raktáron, ki kellett egészítenie a legújabb adatokkal. Mivel számítógéphez nem juthatott, kézzel írta meg a curriculumokat.

Az iroda az egyik peremkerületben volt, Viki belegondolt, hogy ha valóban felveszik, nem lesz egyszerű oda kibumlizni. És az egyetemi órákkal vajon hogy tudja összeegyeztetni? Persze, nem mindenre kellett bejárnia, az előadásokon nem létezett katalógus, és sokszor a gyakorlati órákon se tartották számon, ki van ott, ki nincs, de ha sokat hiányzik, nem fogja tudni bepótolni. Nyomasztotta az ösztöndíjas beszámoló is, alig valamit dolgozott rajta, a tanévkezdésig volt még egy kis ideje, hogy megcsinálja, de ha a munkájára most azonnal van szükség, akkor ez is háttérbe szorul. Pedig dolgoznia mindenképp kell valahol, arról szó sem volt, hogy valaki el fogja tartani.

Az irodában alaposan megnézték, mint valami nevezetességet. A főnök nem férfi volt, hanem egy megtermett, a sok dohányzástól rekedt hangú, kedvesen nemtörődömnek látszó nő, az a fajta, aki könnyedén érvényt szerez az akaratának akár férfiakkal szemben is, mert elég lehengerlő a modora, és határozott, ha kell, de nem játssza az eszét, és pontosan érzi, mikor milyen hangot kell megütni. Vikinek első látásra szimpatikus volt. Mikor Viki bemutatkozott, a nő felnevetett, és miközben rágyújtott egy cigarettára, kijelentette, hogy már nagyon várta, hogy megismerhesse azt a lányt, aki úgy el tudta varázsolni Diego Andersent, mire Viki kijavította, hogy Diogo Andresennek kell mondani, de mindjárt meg is bánta, miért kell tudálékoskodnia annyit.

- Nézze, kislány, másképp nem tudom megjegyezni a maga pártfogója nevét, csak úgy, ha Maradonára gondolok, meg a meseíróra. És ez már nagy teljesítmény tőlem. Különben is, micsoda név ez egy portugálnak?
- A felmenői közt vannak flamandok, meg angolok.
- Aha, maga csak tudja. Ritka sármos pasi, az egyszer szent. Fogadok, hogy magát is az ujja köré csavarta. De meg kell hagyni, nem lehetett egyoldalú a dolog, tudja, mit mondott ez a maga mérnöke tegnap a telefonba? Ha jól értettem, mert az angolom nem éppen tökéletes.
- Mit mondott?
- Hogy maga annyira szép, hogy amikor leszállt a repülőről Lisszabonban, azonnal megkérték a kezét.
- Nem hiszem, hogy ilyet mondott volna, ez butaság.
- Vagyis nem kérték meg a kezét?
- Nem, dehogy. És, amint látja, szép sem vagyok.
- Elég szemrevaló kislány. És még szerény is. Csak ne legyen túl szerény. A sármőrök mindig túloznak, de ezért szeretjük őket, nem?

Viki nem tudott mit mondani erre. Nem akarta megerősíteni az asszonyt abban a hitében, hogy Diogo és közte történt valami. Bár tudta, hogy nem tehet semmit a gyanúsítás ellen. És nem is volt kedve tiltakozni.

- Rendben, nem akarom kínpadra vonni. Jöjjön, meséljen magáról.
- Itt az önéletrajzom – nyújtotta át a két lapot Viki.
- Rendben, majd megnézem. De most beszéljen magáról szóban. Nekem a személyes benyomás a legfontosabb.
- Amint tudja, most tértem vissza Portugáliából, fél évig voltam kint. Államközi ösztöndíjjal mentem, ugyanis itt, az egyetemen portugál szakra járok. A másik szakom latin, és beszélek németül is, azelőtt középiskolában tanítottam. Tizennyolc éves korom óta dolgozom a tanulás mellett.
- A mostani fordítói munkán kívül van korábbi tapasztalata?
- Van, az önéletrajzomban mindet felsoroltam.
- De műszaki végzettsége nincs. Se gazdasági, gondolom.
- Egyik sincs.
- Az előző fordítónk a Közgázra járt. Legalább az üzleti részhez értett valamicskét.
- Gyorsan tanulok.
- Azt nem kétlem. Hát angolul mennyire tud?
- Társalgási szinten beszélek.
- Az írással hogy áll?

Viki rezzenéstelenül nézett az asszony arcába.

- Egyszerű leveleket meg tudok írni.
- Ezt azért kérdem, mert a napi kommunikáció a portugálok és köztünk angolul folyik. Az előző fiú jól tudott angolul.

Viki valójában sose tanult angolul, csak valami egész keveset. De sok mindent megértett. Ha most az asszony le akarja tesztelni, akkor lehet, hogy semmi esélye nem marad az állás megszerzésére. Könnyebb menetnek gondolta. Valahogy azt képzelte, hogy elég portugálul tudni, és jól fordítani. A többi nem számít. Pedig számított. Viki megkönnyebbülésére a főnöknő nem angolul folytatta, talán, mert ő maga sem volt annyira otthon ebben a nyelvben.

- Gondolom, egyetem mellett akar dolgozni.
- Ez a szándékom.
- Ezzel nincs semmi gond, mert nem nyolc órás munkáról van szó, de azt tudnia kell, hogy bármikor megeshet, hogy a munka mennyisége a szokásos többszörösére nő, és akkor nem lehetünk tekintettel a tanulmányaira. Persze, a túlórákért fizetünk.
- Értem. Megoldom. Ha megbízik bennem, nem fog csalódni.
- Ezt biztos valamelyik amerikai filmben hallotta – nevetett a nő.

Viki elmosolyodott.

- Lehet, de ettől még igaz.
- Nézze, kislány, Viktória, köszönöm, hogy bejött. Én mindenképp megvárnám, hogy a pályázatunkra milyen visszajelzés érkezik. Ha a fordítással nincs gond, akkor úgy tekintem, hogy elsőre bizonyított. De azért meghallgatok más jelentkezőket is.
- Ez csak természetes.

Viki kicsit csalódottan ballagott a buszmegálló felé. Miért feltételezte, hogy nem lesznek más jelentkezők? Persze, még az is lehet, hogy nincsenek, vagy, ha vannak is, aligha rendelkeznek az ő cégbeli tapasztalatával. Aztán eszébe jutott, mit mondott róla Diogo, és szélesen elmosolyodott. Még, ha butaság volt is, és erős túlzás, azért nagyon jólesett neki.

Véletlenül futott össze az anyjával a kórházban. Az ezúttal vöröshajú, mindig rendkívül csinos doktornő két lépés távolságról végigmérte a lányát, és megállapította: jól áll neki, hogy lefogyott. Csak tartsa is a súlyát, sőt, még leadhatna pár kilót. Ha a nagyi lakását alaposan kitakarítja, az remek torna lesz.

- Meddig fogják benntartani? - kérdezte Viki.
- Még egy ideig mindenképp, csak a sebészetről átvitetem magunkhoz, a belgyógyászatra. Te nem tudnád emelgetni, meg, gondolom, folytatod az egyetemet is. Munkád van már?
- Még nincs.
- Na, akkor ideje nekiállnod keresni, bár most egy ideig megspórolhatod a lakbért. És összeszedtél valakit odakint?

Viki egy pillanatig habozott, aztán úgy döntött, hogy nincs kedve megosztani az anyjával, mi minden történt vele.

- Volt valakim, de szakítottunk.
- Még egy pasit se tudsz megtartani? Sose fogsz így férjhez menni, te lány. Mint a gyulai unokatestvérem.

Ez volt az örök hivatkozási alap, a gyulai vénkisasszony, aki ugyan nagyon jóravaló, de sose volt férfi az életében. A nagymama is folyton őt emlegette Vikinek, ha szóba került a férjhezmenetel.

- Na, és mi van azzal a mihaszna barátnőddel? Hogy is hívják? Aki folyton lógott az órákról. Persze, egy bölcsészkaron mindent megengedhettek magatoknak, nem is rendes egyetem az. Csak tudnám, hogy mehettél nyelvszakra, sose fogom megérteni. Mi van azzal a Katival? Katinak hívják, nem?
- De. Te honnan tudsz róla egyáltalán?
- Nagyanyádtól, természetesen.
- Kati férjhez ment.
- Na, és kihez? Lehet tudni?
- Egy gazdag olaszhoz. Milánóba.
- Tipikus. Egy link liba ilyen partit csinál, te meg itt állsz egyedül. Sose nő már be  a fejed lágya.
- Hagyjuk ezt, anya, jó?
- Te ne beszélj velem ilyen hangon ...

A doktornő aztán észbekapott, hogy a kórházban nem vet rá jó fényt, ha a saját lányát szapulja, és egy legyintéssel elintézte.

- Menj, aztán látogasd meg nagyanyádat. Apád egyébként pipa, hogy ennyi ideig kint maradtál. Egyelőre ne számíts rá, hogy felhív.
- Ha évekig kibírtam enélkül, eztán is kibírom.
- Csak ne szemtelenkedj.

Viki kétségbeesetten állapította meg, hogy a szülei még mindig nem fogták fel, ő időközben önálló ember lett, aki gondoskodik magáról, és nincs rákényszerítve, hogy folyamatosan lekicsinylő megjegyzéseket tegyen zsebre. De nem akart botrányt csapni a kórházban, ezért gyorsan elköszönt. Egy ideig nézte, ahogy az anyja végiglibeg a folyosón fehér köpenyében, karcsún, magabiztosan, mint valami istennő, akinek soha nincsenek kétségei, és fogadja a szembejövők hódolatát. Tudott ő rendkívül kedves is lenni, ha akart, de mindig csak idegeneknek tartogatta ezt a kedvességet. Olyan megtévesztő volt, hogy Vikit azelőtt irigyelték az osztálytársai, mert senki sem büszkélkedhetett annyira csinos és intelligens, de főleg olyan mézesmázos anyával, mint ő.

Mikor hazaért, csöngött a telefon. Diogo volt az, bársonyos, mély hangját hallva Viki szeméből peregni kezdtek a könnyek. Pedig a férfi csupa vidám dolgot mesélt, szinte nem is hagyta szóhoz jutni a lányt, aki még ezt sem bánta. Boldog volt, hogy Diogo betartotta a szavát, és legalább a hangját hallhatja. Minden sokkal könnyebbnek tűnt ettől.

- Valami olyat rebesgetnek, hogy a budapesti filiál fordítója, az a fiú, aki Portóban rosszul lett, tudod, kapott valami ösztöndíjat Brazíliába, és ott akarja hagyni a céget. Szerintem hívd fel még ma, vagy holnap az ottani magyar főnököt, és kérdezz rá. Ha jól tudom, nem teljes állás. Nem veszítesz semmit, ha megkérdezed, igaz-e a hír.
- El se hiszem, Diogo, ez nagyszerű lenne. Persze, hogy mindenképp felhívom. És ti, hogy vagytok?
- Tavinhára gondolsz? Vagy kire?
- Rá is, meg Paulóra, és Dona Lurdesre.
- Tavinha nagyszerűen van, a bentiekről nem tudok, már visszatelepültem Lisszabonba. Én is szedtem a sátorfámat, mint te.
- Ja, persze, ezt el is felejtettem.
- És Carlos felhívott már?
- Honnan veszed, hogy tudja a számom?
- Sejtettem, hogy elkéri. És te nem tagadnál meg egy ilyen kérést.
- Nem hívott, de nem is várom tőle.
- Majd eldönti, hogy mit akar. Vigyázz magadra, kislány, ne hagyd magad, jó? Olyan kis érzékeny vagy, hogy egy kicsit aggódom miattad.

Viki mosolygott magában, úgy látszik, Diogo az egyetlen, akit érdekel, hogy ő mennyire érzékeny. Igaz, mégsem érdekli annyira, hogy ... otthagyja Otáviát miatta: ilyet azonban soha nem is ígért. Ugyan mit várhatott volna Viki a férfitól, mi többet, mint amit kapott? Ha többet várt, csak magára vethetett, és ezt ő is pontosan tudta.

Az első éjszaka volt a legrosszabb. Viki szülei nem hozatták rendbe a lakást, a lány a délutánt takarítással töltötte. Azon nem csodálkozott, hogy senki nem várta a reptéren, de mikor magára zárta az ajtót, kicsit elszomorodott, hogy nincs kit felhívnia azzal a hírrel, hogy megérkezett.

Másnap bement a kórházba, a nagyanyja nem volt annyira letörve,  ahogy Viki képzelte, pedig szinte egyáltalán nem tudott mozogni, pelenkázták, és nem nagyon volt mivel agyonüsse az időt. Jobb híján rádiót hallgatott, tehette ezt azért, mert a lányának köszönhetően egy kétszemélyes szobában helyezték el, és a szomszédját nem zavarta a dolog. A nagyi őszintén örült, hogy látja az unokáját. Vikinek az járt a fejében, hogy talán ő az egyetlen ember, akinek jelent valamit, hogy hazatért. A kórházból kifelé menet megszólította valaki. Viki alig ismerte fel. Mónika volt, a latinos csoportból. A fél arca eltorzult, a haja szinte kopaszra volt nyírva. Vikiből kibukott:

- Hát veled mi történt?

Azonnal el is szégyellte magát, hogy ennyire nem tudott féket tenni a nyelvére. Mónika elmesélte azt, amit bizonyosan milliószor előadott már különböző együttérzőknek, szinte vérévé vált a történetnek ez, és csakis ez az értelmezése: szerencsétlen baleset következtében égett meg az arca egy része, és a nyaka, ugyanis megcsúszott, és  forró kondérba esett, de majd megműtik Németországban, akár többször is, és biztosan javulni fog, ő bízik benne, sokat imádkozik, megerősödött a hitében, Vikit is arra kéri, hogy imádkozzék érte. Egyébként Gábor megkérte a kezét, mialatt bent volt  a kórházban, minden nap ott ült az ágya mellett, és semmi nem tántoríthatta el, ha meglesz a műtét, össze is házasodnak, ugye, milyen csodálatos, lehet, hogy a baleset nélkül sosem jönnek rá, mennyire szeretik egymást, Istennek mindennel célja van.

Viki nem mondott ellent, tulajdonképpen meg se bírt szólalni, csak bólogatott, és félszegen mosolygott, de borzasztóan sajnálta nem csak Mónikát, hanem Gábort is, úgy sejtette, hogy Mónika soha nem nyeri vissza az arcát, bár teljes szívéből kívánta, hogy sokat javuljon az állapota, de ha most azt a szegény fiút magához láncolja, Gábornak egy megbélyegzett arccal kell együtt élnie. Micsoda áldozat ez, és mekkora igazságtalanság. Egyikük sem az a fajta, aki valaha elválna, buzgó katolikusok, lehet, hogy Gábor majd meggyűlöli a feleségét, kevesebbért is meggyűlölték már egymást házastársak.

Viki elgondolkodva sétált a poros és zajos utcákon, közeledett a szeptember, de még meleg volt, azon morfondírozott, őt szeretné-e valaki ennyire, mint Gábor Mónikát. Vagy esetleg nem is igazán szereti, csak szégyellte volna otthagyni szükség idején, és egyre jobban belesüppedt a helyzetbe, amelyből nem látszott kiút? Akár még ez is lehet, sose fogja megtudni, azok ketten se fogják soha megtudni egymásról. Mindent jótékonyan betakar a jámborság, és az Istenbe vetett hit, pedig kevés nagyobb büntetést találhat ki Isten egy fiatal lány számára, mint hogy eltorzítja az arcát. Nem, Viki nem bírná ezt elviselni, venne valami fátylat legalább, hogy ne lássa boldog-boldogtalan azt, ami valaha az arca volt. Vagy öngyilkos lenne.

Mielőtt hazament volna, meglátogatta Bognár sírját is, és még egyszer megsiratta. Mónikától megkérdezhette volna, hogy valójában hogyan is történt a tragédia, de valószínű, hogy Mónika a saját bajával volt elfoglalva akkoriban, és nem kísérte figyelemmel Bognár utolsó napjait. Majd csak megtudja valakitől, ha ez számít egyáltalán. Csak abban volt biztos, hogy sokkal kevesebb kedve lesz bemenni a tanszékre, mint azelőtt.

Nem tudta volna megmondani, miért, de egész idő alatt abban reménykedett, hogy Diogo viszi el az anyagot Pestre. Valami miatt titkolja, nem akarja közölni vele, nehogy mindenféle terveket kezdjen szőni a közös utazásról, meg arról, amit odahaza csinálhatnának. Tévedett. Szívélyességet erőltetett magára, kezet fogott a futárral, és néhány közhelyet sütött el, aztán Diogóval együtt felment a csomagjaiért abba az irodába, ahol eddig dolgozott. Ahol annyi minden megesett velük. Nem húzhatta az időt, nem nosztalgiázhatott, nem is tett rá kísérletet. De nagyon szomorú volt, és nehezen tartotta vissza a könnyeit.

Diogo szájon csókolta egyszer, aztán még egyszer, és egészen magához húzta.

- Hiányozni fogsz, kislány.

Viki nem válaszolt. Csak elsírta magát. De csak halkan, hogy a férfi ne vegye észre.

- Ne szomorkodj, jó?
- Persze, nem fogok szomorkodni.
- Annyi minden történik majd veled, hogy időd se lesz rá.
- Mióta kell idő a szomorkodáshoz?
- Mindenhez kell idő.
- Szerintem ehhez nem. Vagy ennyi időm mindig volt.
- Ha beleveted magad a munkába, talán nem lesz.

Viki elnevette magát.

- Egy nő mindig talál magának időt az ilyesmire. A világ kezdete óta.
- Lehet. Most viszont nincs időnk, el kell érnetek a gépet. Szerintem a taxi már meg is érkezett.
- Megvan a számom, ugye?
- Persze. A héten mindenképp hívlak. Szeretném tudni, mi van veled.

Mikor beszálltak a taxiba, Viki nem érzett magában energiát arra, hogy tartalmatlan beszélgetést folytasson a futárral. Szerencsére a férfi sem akart mindenáron szórakoztató lenni. Némán ültek egymás mellett, Viki becsukta a szemét, de rájött, hogy ettől biztos elsírja magát. Majd vesz egy könyvet a reptéren. Nem, mintha nem lett volna elég könyve, de mindet elcsomagolta. Úgy érezte, egyikre se lenne képes koncentrálni. Valami habkönnyű kell most, vagy krimi.

Ha egyedül lett volna, talán az, hogy intéznie kell a dolgait, jobban eltereli a figyelmét, de útitársa átvette ezt a feladatot, ő meg tulajdonképpen teljesen rábízta magát. A férfi rendkívül tapintatos volt, vagy egyszerűen csak nem szeretett társalogni, mindenesetre nem erőltette a beszélgetést. Mikor Viki már nyomasztónak érezte a csöndet, mondott néhány semleges mondatot, de csak ugyanolyan semleges válaszokat kapott. A jegyük nem is egymás mellé szólt, így a repülés idejére Viki teljesen elengedhette magát. Ezúttal is Amszterdamban szálltak át, a lánynak olybá tűnt, mintha nem is lett volna olyan régen, hogy a nevetségesen magas nőket nézte várakozás közben. Vajon hol járhatnak most? Bizonyára visszatértek már skandináv hazájukba, és élik unalmasan jómódú életüket. Vágyak nélkül.

A budapesti gép közelében hallotta meg az első magyar szót. Ettől megint csak könnyeznie kellett, pedig a társalgás, amelynek fültanúja volt, nem volt sem különleges, sem érdekes. Viszont eszébe juttatta, hogy délben hová fog érkezni. A nagyanyja elhagyatott, valószínűleg rendetlen, és biztosan nem túl tiszta lakásába. Hacsak a szülei nem takarítottak ki, vagy nem fogadtak fel valakit erre a feladatra. Remélte, hogy mégsem hagyták úgy a lakást, ahogy a nagyi bokatörésekor kinézett.  

Leszálláskor vagy negyven percen keresztül olyan kegyetlenül fájt a füle, hogy sikoltani szeretett volna. Két keze közé fogta a fejét, és nagyokat nyelt, hátha ez enyhíti a kínlódását. A mellette ülő idősebb hölgytől kapott egy szem cukorkát. Így érkezett meg Ferihegyre.