"Lehet, hogy ezzel végképp elrontottam az egészet." Ez járt Viki fejében, ahogy hazafelé tartott Pétertől. "Pedig csak azt tettem, amit mindenki tanácsolni szokott, akitől egyáltalán tanácsot kérnek. Pszichológusok, például. Legyünk őszinték, mondjuk el a vágyainkat, beszéljük meg, hogyan lehetne jobb. Néma gyereknek, és így tovább, és így tovább." De nem ment, egyáltalán nem működött. Éppen ellenkezőleg. Kellemes szeretkezésekről lehet utólag hosszasan értekezni, vagy legalább is lelkendezni, és egyetlen férfit nem zavar, ha különösen jóleső pillanatokat idéz fel a nő, de ha bármi, bármi rosszul sül el, akkor arra illik azonnal fátylat borítani, és úgy tenni, mintha észrevétlen maradt volna az egész, mintha soha meg se történt volna. "Tanuld meg egyszer s mindenkorra. Vagy megfelel úgy, ahogy Péter vagy bárki más csinálja, vagy keress magadnak megfelelőbbet."

'Nagyon bánni fogom, ha vége?" - tette fel magának a kérdést. "Vajon nagyon hiányzik majd? Vagy tulajdonképpen nem is hittem ebben az egész kapcsolatban? Ha egyáltalán kérdés ez számomra, akkor nem jelentett sokat. Diogónál borzalmas veszteség-érzésem lenne. Tehát Péter nem fog különösebben hiányozni. Talán még meg is könnyebbülök?  De miért? Miért könnyebbülnék meg? Titokban, a szívem mélyén nem tartottam tisztességesnek vagy illendőnek, hogy két férfi is van az életemben? Bár ez nem először esik meg velem, és most mindkettő pontosan tudta is, mi a helyzet, tehát csalásról szó sem lehetett. De valami miatt mégsem érzem ezt rendben lévőnek. Csak hát mit tehetek?"

Maga sem tudta, miért, hirtelen elhatározással bement Egyetemi Templomba. Bár az albérlete csak néhány sarokra volt onnan, eszébe se jutott volna sem abba, sem más templomba csak úgy bemenni. Régebben gyakran járt az épületben, szerette a hangulatát, és egy tíz évvel korábbi egyházzenei fesztivál élményét is szívesen idézte fel magában, ha az oltárra nézett. Nem, szó sem volt arról, hogy valami hirtelen vallásos érzés szállta volna meg, és bűnbánatot szeretett volna gyakorolni. Egyszerűen csak jólesett ott ülni, és gondolkodni. Nem volt éppen semmilyen szertartás, alig néhány ember lézengett odabent.

Egy kispap hosszú, fekete reverendában bejött a sekrestye felől, és a felolvasópulthoz lépett, lapozgatni kezdett az oda készített misekönyvben. Viki rajta felejtette a szemét. Eszébe jutott, hogy az Egyetemi Templom egybe van építve a szemináriummal. Volt ebben a fiúban valami nagyon vonzó. Egyszercsak felnézett, mint aki megérezte, hogy bámulják. A tekintetük találkozott. Vikinek vadul dobogni kezdett a szíve. A kispap halványan elmosolyodott, mint aki elégedetten konstatálja, hogy tetszik egy fiatal lánynak. Aztán gyorsan lesütötte a szemét, és nesztelen léptekkel kisietett.

Viki még várt, hátha visszajön a fiú. Egykorú lehetett vele, huszonéves. Mégis, mintha világok választották volna el tőle. Elérhetetlen volt abban a fekete reverendában. De  ha csak láthatná még egyszer, csak viszontláthatná! A lány úgy érezte, pusztán ez boldogság lenne. Talán a következő misén? Kiment a bejárati ajtóhoz, hogy megnézze a miserendet. Fél óra. Annyit tud várni. Bár kicsit átfázott, mert a templomot nem nagyon fűtötték, úgy döntött, marad. Miért vonzódik annyira a papokhoz? Ahogy Carlosnak mesélte a parton, ez már máskor is előfordult vele. És akkor is nagyon szégyellte. Vagyis, akkor szégyellte, most nem. Magát a vonzalmat nem érezte szégyenletesnek, de nevetséges volt, hogy egyetlen pillantás és mosoly miatt fél órát vár egy misére, amely valójában nem is érdekli. Kiderülhet, hogy a kispap nem is vesz részt a szertartáson. És, ha részt is vesz, mit vár ő ettől? Azt hitte, hogy az ennyire esélytelen, plátói dolgok nem lesznek már hatással rá, erre tessék.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.