2011.01.27. 08:00
Nyolcvanadik fejezet: Újra november (6)
Eszébe jutott, hogy körülbelül egy év telt el azóta, hogy megkapta az ösztöndíjról szóló értesítést, és mostanra teljesen megváltozott az élete. Nem pontosan olyan volt ez a változás, mint amire eredetileg vágyott, ezt be kellett ismernie, hiába volt része egy rövid ideig olyan kapcsolatban, amelyet akár szerelemnek is lehetett volna nevezni, ha nem rontják el közösen. Bár meglehet, hogy jobb volt így, ki tudja, mire vezetett volna, ha együtt marad Carlossal, és valóban otthagyja az egyetemet. Diogóval pedig rosszkor találkozott. Ha másképp, más körülmények között ismerik meg egymást, talán lehetett volna valami stabilabb kapcsolat köztük, bár a tudat, hogy a férfi őt is megcsalná, amikor csak kedve szottyanna rá, nem feltétlenül tűnt boldogítónak.
Nincs tökéletes megoldás, vagy csak ő nem talált rá eddig, nem tudta. De úgy érezte, mégiscsak kiegyensúlyozottabb, mint azelőtt, és talán türelemmel bepótolhatja mindazt, amit huszonnégy éves koráig kénytelenségből kihagyott. Bármennyire is nyomasztotta néha az elvárás, hogy fel tudjon mutatni egyetlen, minden szempontból kifogástalan férfit, aki történetesen még feleségül is akarja venni – a nagyi szempontjából valójában csak ez számított, minden más érdektelennek bizonyult –, kénytelen volt belátni, hogy nem akkora tragédia, ha még nem talált ilyet, vagy, ha esetleg sose talál. Bár ez utóbbiba nem akart belegondolni. Annyi valószínűnek látszott, hogy a jelenlegi kínálatban nincs ott az a valaki, aki egyszer majd, talán erre a szerepre vállalkozni akarna.
Már pirkadt, mire végre ismét sikerült elaludnia, így aztán egész későn ébredt fel ismét. Kivételesen sütött a nap, bár ezt csak a szemközti házon lehetett látni: Péter utcai ablakai csak délután kaptak olykor napfényt. A fiú már felkelt, és az illatból ítélve kávét főzött. A konyhában szólt a rádió, valami vidám zene ment, és Péter hamisan fütyörészett hozzá. Szombat délelőtt. Nem kell sehová rohanni.
Viki kiment a fürdőszobába, és lezuhanyozott. Már utcai ruhában jelent meg a konyhában, ahol a teljesen rendetlen kinézetű Péter egy félig megégett pirítóssal küszködött. A kőkemény vajat próbálta szétkenni rajta.
- Kivételesen sikerült nálad korábban kelnem – közölte Vikivel. - És olyan aranyosan horkoltál, hogy nem volt szívem felkelteni téged. De ez most aljasság, hogy már felöltöztél.
- Miért lenne aljasság?
- Tudod te azt jól. Mert még tartozol nekem.
- Mivel tartoznék?
- Éjjel elmaradt valami.
- Ó, nem, most ne, légy szíves. Tényleg sajog mindenem.
- Kipróbálnám lassabban. Ha nem bánod. Szeretném.
- El se hiszem, hogy ezt mondod.
- Annyira hajthatatlannak tűntem?
- Teljesen. Nem is akarok semmit rád kényszeríteni. Tényleg.
- Nem kényszer. Valóban kíváncsi vagyok rá, miért olyan jó az neked. Hátha nekem is jó lesz.
- Rendben, legközelebb, ha jövök, kipróbáljuk.
- Nem, most. Muszáj most, mert nem tudom, mikor lesz legközelebb. Addigra meggondolom magam.
Viki felnevetett.
- Uramisten, mit be nem vetsz, hogy még egyszer lefektess. Elképesztő vagy.
- Komolyan mondtam, hogy ki akarom próbálni lassan, te meg kinevetsz.
- Ne haragudj. Nem nevetlek ki.
Viki valóban kíváncsi lett rá, hogy fog kinézni ez a kísérlet.
1 komment
Címkék: mérlegelés
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
