A reptéri kávézó meglepően mocskos volt, a padló tele cukroszacskó-fecnikkel, a hamutálcákat valahogy elfelejtették időközönként üríteni, mosatlan edények árválkodtak az asztalokon. Mivel önkiszolgáló bár volt, a vendégeknek kellett volna visszapakolniuk az edényeket, de szinte senki nem vette magának a fáradságot, hogy megtegye. Viki végül ivott egy kis csésze citromteát, csak, hogy fogyasszon valamit, Carlos meg egy presszókávét.

Carlos szidta az utasokat és a személyzetet egyaránt, szép bemutatkozás, ezt látják a turisták először Portugáliából, a mocskos önkiszolgáló kávézót a reptéren. Viki nem tudott egyebet, mint helyeselni, de ehhez nem nagyon volt kedve, úgyhogy csak hagyta Carlost duzzogni, és alig várta, hogy elinduljanak. Az a panzió, az ággyal! Már csak arra tudott gondolni. De csupán aludni akart, egyedül maradni és aludni, semmi mást.

Úgy tűnt, Carlos olyan messze parkolt, ahogy csak emberileg lehetséges. Percekig gyalogoltak a kocsik között, míg végre odaértek a szürke Fordhoz, amelyet a fiú egy haverjától kért kölcsön. Viki hátra rakta a bőröndjét, és beült Carlos mellé. Érezhető volt a srác idegessége, látszott, hogy alig van vezetői gyakorlata, és ehhez a kocsihoz még nem sikerült hozzászoknia. Ha valamelyik kocsihoz sikerült egyáltalán. Viki nem tudta, mit tegyen, maradjon inkább csöndben, hogy Carlos a vezetésre koncentrálhasson, vagy inkább beszéljen valami kellemes témáról, hogy oldja a feszültséget. Úgy döntött, egyelőre inkább hallgat, majd, ha kijutottak Lisszabonból, biztos alkalmasabb lesz a helyzet beszélgetésre.

- Ne haragudj, de nem vagyok valami elsőrangú sofőr - szólalt meg végül Carlos, mikor már elhagyták a repteret. Az induláshoz erősen koncentrálnia kellett, de kettesben haladva viszonylag komfortosan érezte magát.
- Majd belejössz.
- Hát, eddig nem sok alkalmam volt gyakorolni.
- Én nem is tudok vezetni. Úgyhogy kénytelen leszel te megoldani a helyzetet.
- Ha elvergődtem idáig, hazáig is elvergődöm valahogy. Csak le ne rohadjunk az út közepén.
- Annak nem örülnék, olyan hulla vagyok.
- Vicceltem, nem fogunk lerohadni. Remélem.

Viki szinte visszatartotta a lélegzetét, úgy drukkolt, hogy ne történjen semmi az úton. Nem érezte magát biztonságban, és ez kifejezetten zavarta. Igyekezte elhessegetni a gondolatot, de olyasmi motoszkált a fejében, hogy neki az mindig imponált, amilyen lazán a férfiak vezetnek. Sose fogalmazta még meg önmagának, de a fejében az autóvezetés és a férfiasság valamilyen furcsa módon összekapcsolódott. Ha valakit nem látott autót vezetni, akkor persze eszébe se jutott, hogy hiányérzete legyen, de ha már beült egy férfi mellé, aki kormányt tartott a kezében, akkor elvárásai voltak. Talán azért érintette Carlos ügyetlensége ilyen érzékenyen. Nem szerette ügyetlennek látni.

Gyakran álmodott azzal, hogy ő maga vezet, de az mindig katasztrofális volt. Sokszor nem is a vezető ülésről kormányzott, hanem hátulról, és fogalma sem volt, hogy miért. Valójában képtelenség lett volna így vezetni, de álmában ez elég gyakran előfordult. Gyakran szenvedett balesetet is, de soha nem sérült meg komolyan. Vajon ezek az álmok mindössze arról tanúskodtak, hogy képtelen irányítani a saját életét, és csak sodródik?

Az utazás eseménytelenül telt, épp, hogy egy kicsit kellett várakozni ászállásnál, már indult is tovább a második járat, Viki elvett egy újságot beszálláskor, de nem nagyon volt kedve olvasni, inkább csak révedezett, még aludt is valamennyit, bár nem valami kényelmes testhelyzetben. Arra gondolt, hogy ahogy a penzióba ér Torres Vedrasban, első dolga lesz bebújni a frissen vetett ágyba. Kérte Carlost, hogy olyan szobát szerezzen neki, amelynek rendes kilátása van, lehetőleg a várat is látni lehessen, de Carlos ezt nem merte garantálni. Viki úgy érezte, jót tenne, ha olyan kilátást élvezhetne ez alatt a pár nap alatt, amilyet Carlos nagynénjének teraszáról lehet látni, bár zavaros érzelmekkel gondolt vissza arra a teraszra. Nem volt igazán boldog ott, mégis visszavágyott, talán az érzelmek felfokozottsága hiányzott, az a belső reszketés, amit akkor megélt.

Mikor végre kisétált a kézi poggyászával a reptéri váróba, nem látta Carlost sehol. Alaposan körbejárta a kapu környékét, megvárta, míg eloszlott a tömeg, de a fiúnak nyoma sem volt. Mit tehetne? Nem számított rá, hogy Carlos felülteti, bár persze nem feltétlen felültetés ez, de lehet, hogy eltévesztette a dátumot. Vagy közbejött neki valami? Viki kutatni kezdett a naptárában, vajon nála van-e a nagynéni száma, de mit tudhat a nagynéni arról, hogy Carlos elindult-e a diákszállóról, hogy szerzett-e kocsit, hogy nem döglött-e be az autó. Senkitől nem tudhatja ezt meg, tehát vagy vár még, vagy elindul önállóan Torres Vedras felé. Csak azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá. 

Az információs pult. Többen is ácsorogtak előtte, a sorukra várva. Azzal nem veszít semmit, ha megkérdezi, miként jut Torres Vedrasba, bár még így se tudja a panzió címét. Carlos talán említette, hogy hívják a panziót, de Viki már elfelejtette. Nagyszerű. Egyre csak azon törte a fejét, hogy milyen megoldást találjon. Az információs pultnál semmit nem haladt a sor, az éppen ott érdeklődő turista nagyon nehéz felfogású lehetett, mert nem tágított a nő mellől, aki angolul magyarázott neki. Viki megint elővette a naptárat, lázasan lapozgatni kezdett benne ismét. Valahová csak felírt valami használható telefonszámot.

- Segíthetek valamiben, kisasszony?

Carlos állt a háta mögött. Viki megkönnyebbülten fordult meg, bár egy kicsit még dühös volt.

- Azt hittem, már nem jössz.
- Ne haragudj, eltévedtem. Nem szoktam vezetni, a reptéren meg alig jártam párszor. Nagyon elbénáztam az egészet.
- Rendben, mindegy, csak kicsit ideges lettem. Végül is nagyon kedves tőled, hogy kijöttél elém. De átfutott rajtam, hogy jutok el Torres Vedrasba, ha egyedül kell nekiindulnom. És fogalmam se volt, még a panzió nevét sem tudom.
- Majd megtudod.

Viki még meg se nézte magának Carlost. Milyen kurtán-furcsán búcsúzott tőle Prágában! És most is kurtán-furcsán fogadta. Tudta, hogy illene megpuszilni, és ejteni kéne a késés témáját, de nem volt képes úgy tenni, ahogy helyesnek gondolta volna.

- Iszunk egy kávét? - kérdezte Carlos.
- Nem tudom. Inkább mennék, nagyon elegem lett a repterekből.
- Azért 10 percet még kibírsz talán. Nekem most muszáj meginnom egy kávét.
- Persze, ha muszáj...
 

Eljött az a bizonyos hajnal, mikor a szokásosnál jóval korábban kellett kelnie, hogy elinduljon a reptérre. Szinte váratlanul érte, hogy már itt is van az utazás, az utolsó napokban inkább késleltette volna. Elhalványultak azok az érzések, amelyek akkor kavarogtak benne, mikor úgy döntött, hogy elmegy Diogo és Otávia esküvőjére. Sikerült eltávolodnia lélekben Digotól, és nem félt az egész ceremóniától, sőt, az is megfordult a fejében, hogy el se megy rá. Ez persze nagy udvariatlanság lenne, de sokkal könnyebbé tenne mindent.

Carlos foglalt neki egy kis szobát egy Torres Vedras-i panzióban, és ragaszkodott hozzá, hogy kocsit szerez, amellyel kimegy Viki elé a reptérre. Egyebet nem terveztek, Carlos nem tért vissza arra az ötletre, hogy elutazhatnának valahová. együtt Olykor beszélgettek pár percet, mert a fiú rendszeresen felhívta, de meglepően semleges témákról esett szó. Ha véletlen csend állt be a beszélgetésben, Viki gyorsan keresett valami köznapi témát. Azt sem kérdezte meg, szakított-e Carlos Rosárióval, vagy továbbra is lusta hozzá. Noha minden alkalommal ott motoszkált benne, de végül nem tette fel a kérdést, talán, mert nem akarta, hogy Carlos ebből azt következtesse ki, hogy ő ennek örülne, vagy bármilyen módon érdekelt lenne benne. 

Utazás előtt két nappal hosszabb kihagyás után feljött Márton, és egészen sokáig maradt. Valójában első alkalommal volt idejük igazán egymásra. Nem siettek el semmit, de az ágyba bújást, se a szeretkezést, sőt, igazán élvezetesen elnyújtották. Viki aztán elmesélte az egész Zoltán- és Kati-féle kalandot. Márton hümmögött, minden szabadossága ellenére úgy vélte, hogy ezzel a férfival tényleg vigyázni kell. Bármilyen csábítónak tűnik a lehetőség, a szomszédság, a család hozzáállása, és a pasas labilitása lehetetlenné teszik, hogy civilizált módon folytassanak viszonyt egymással. Jobb lenne elköltözni a házból, persze, de pont nekik eladni a lakást, az tényleg lehetetlennek tűnik. Legfeljebb, ha minden ügynökökön és ügyvédeken keresztül zajlana. Viki ezt nem tudta elképzelni, és nem szívesen fizetett volna százalékot ügynöknek. Márton szerint olykor megéri, mert magasabb árat harcolnak ki, és így a kliens csak nyer az üzleten. De javasolni nem tudott senkit. Vagy csak nem akart, mert úgy vélte, kellemetlensége származhat belőle.

Mégiscsak jó lesz eltávolodni ezektől a gondoktól, vélte Viki, mikor már a reptéri váróban ült. Bár lehet, hogy odakint újabb bonyodalmak várnak rá. Sokszor lejátszotta azelőtt fejben, milyen lesz az esküvő, és hogy fogja érezni magát. Carlossal nézi majd messziről a templomi szertartást, tán be se megy a templomba, ahogy faluhelyen a férfiak szokták, odakint várakozik, Carlossal beszélget, és úgy tesz, mintha nem érintené az egész. De Carlos biztosan látni akarja a volt szeretője házasságkötését. A fantáziában nem, de a valóságban? Sőt, Carlos mégiscsak elhozza Rosáriót. Így Viki végképp magára marad. Csak most tudatosult benne, hogy egész idő alatt számított Carlosra, mint valami gáncs nélküli lovagra, aki majd kísérgeti, és adott pillanatban megvigasztalja - anélkül persze, hogy tudná, miért is kellene őt megvigasztalni. De hát tudja! Viki szerette volna, ha tudja, és hallgat róla. De ott és akkor a templomban mégiscsak derüljön ki, hogy tud róla. Elmosolyodott a saját következetlenségén.

Vikinek úgy tűnt, hogy nagyon hosszú idő telt el, mire végre felberregett a kapucsengő. Tartott tőle, hogy egy lakó majd rajtakapja a lépcsőházban, de nem volt semmi mozgás. Az első és a második emelet közti lépcsőfordulóban állt, és szinte a saját szívdobogását is hallotta. Hogyan lesz képes megfigyelni a férfit anélkül, hogy az meglátná őt? De hát miért is ne láthatná meg? Úgy is tehet, mintha épp akkor jönne lefelé egy felsőbb emeletről. Nincs ebben semmi gyanús. Mégis úgy érezte, képtelen lenne direkt emiatt elindulni lefelé, és a férfi arcába nézni. Nem volt benne elég bátorság hozzá. Igazából már azt is megbánta, hogy nem távozott azonnal a házból. Mégsem mozdult a leshelyéről.

A kapu kinyílt, valaki bejött, de nem indult el azonnal felfelé. Talán csak egy szórólapos ember, aki most percekig a papírjaival lesz elfoglalva, míg az összes postaládába be nem dob egyet, vagy akár többet is. Vagy az a bizonyos kuncsaft bizonytalankodik? Eljutott eddig, de most újra menekülne? Viki szinte haragudott emiatt, miért kell ennyit totojázni? Ha eljutott ide, akkor merjen továbblépni is. Vagy ne jött volna egyáltalán. Anyámasszony katonája. Dühösen elindult lefelé, mikor meghallotta, hogy az a valaki elkezd felfelé lépegetni. Ő maga megállt. Az illető felért az első emeletre. Viki lenézett a leshelyéről, de nem sokat látott, csak annyit, hogy egy barna hajú férfi  lecövekel Kati ajtaja előtt. Nem csöngetett és nem kopogott. Csak állt ott, mint akinek arra sincs ereje, hogy felemelje a kezét.

Aztán kinyílt az ajtó, és Kati szinte behúzta az illetőt a lakásba. A férfi valami olyat mondott, hogy tényleg csak beszélgetni akar, de Kati nevetése belé fojtotta a szót.

"Elrontottam. Nem is láttam, ki az. Mégiscsak le kellett volna merészkednem, hogy elmehessek mellette."

Kicsit várt még, hátha meggondolja magát a kliens, és újra kijön, de nem történt semmi. Lassan elindult lefelé. Kati ajtaja előtt megállt és hallgatózott. Teljesen abszurd volt ez az egész, és egyre jobban szégyellte magát miatta, mégsem mozdult. Nem lehetett érteni, mit beszélgetnek odabent, csak azt hallotta, hogy a férfi alig szól, Kati meg incselkedik, olykor nevetgél. Aztán egy ideig csend volt. Biztos a tárgyra tértek. Már ágyban is vannak. Ő meg itt hallgatózik, mint valami nevetséges szobalány. Miért nem néz be mindjárt a kulcslyukon? De nem volt kulcslyuk.

Mikor végre elindult lefelé, hangos üvöltés állította meg. Hosszú volt, elnyújtott, és szinte fájdalmas. A férfi tehát megkapta, amiért idejött. Viki most már sietett lefelé. Mintha csalódott volna. Tán azt remélte, hogy a férfi ismét meggondolja magát? Hogy csak beszélgetni fog? Mit remélt? Úgy képzelte, hogy egy prostituált nem is igazi prostituált, csak úgy csinál, mintha? Hogy a szex nem az üzlet része?

Megvonta a vállát. Lehet, hogy csak irigykedik. Kiment a kapun, a napfényes, tavaszi utcára. Pár lépés után vette észre az autót. Az övé? Vagy csak hasonlít? Nem emlékezett a rendszámra, csak az autó márkájára és színére. De nem volt valami különleges kocsi. Tényleg az övé? Közelebb lépett.  Meglátta a gyerekülést.

- Szóval ő van most Katinál.

Csalódott volt, és irigykedett. Aztán elindult hazafelé.

- És ebben az üzletágban szerinted van önzetlen segítség? Nekem ez nem tűnik hihetőnek.

Kati megvonta a vállát.

- Nem hiszem, hogy olyan sokat tudnál erről a témáról.
- Nem sokat tudok, de félek, hogy megégeted még magad. Bárkit beengedsz a lakásodba, azt se tudod, ki az az ember.
- Mintha az anyámat hallanám. Persze, ha tudna az egészről. Egyébként először lakáson kívül találkozom velük.
- Randizol a potenciális ügyféllel?
- Úgy valahogy. Megiszunk egy kávét, megnézzük egymást, ha nagyon nem jön be nekem, olyan magas árat mondok, hogy nem hajlandó kifizetni.
- És, ha mégis hajlandó?

Kati nevetett.

- Akkor pechem volt.
- És eddig nem volt peched?
- Eddig nem. Annyira ocsmány pasi még nem jelentkezett.
- Újságban hirdetsz?
- Aha. Úgy kérdezősködsz, mintha magad is bele akarnál fogni - kacsintott Kati.

Viki mélyen elpirult.

- Marhaság. Csak érdekel a sorsod. És sajnálom, hogy úgy érzed, ezt kell csinálnod.
- Ne sajnálj, nincs miért. A magam módján egész jól vagyok. Képzeld, már vannak visszatérő vendégeim.
- És milyen fajta pasik jönnek?
- Általában semmi különös. Átlagosak, a legtöbb középkorú. És családjuk is van. A napokban találkoztam eggyel, az azt mondta, csak beszélgetni akar. Persze nem hittem el. Csak olyan kis szégyenlős, hogy nem mer a tárgyra térni. Imádom a szégyenlős pasikat. Megígérte, hogy feljön, de aztán kitalált valami kifogást. Szerintem fosik az egésztől. Sajnáltam, mert vele szívesen dugnék egy jót. Az az igazi, ha élvezem, és még fizetnek is érte - nevetett Kati.

- Biztos...
 
Megszólalt a telefon.

- Lehet, hogy kuncsaft, fel kell vennem.

Viki bólintott, és felhörpintette közben kihűlt teáját. Kati a hálószobában beszélgetett, elnyújtott, kissé mesterkélt hangon, és nevetgélt is, biztos nem az anyjával enyelgett így. Vikit bosszantotta, hogy tetszik neki a lakás,  olyan derűs és tiszta volt, pont, amilyet szeretett volna. 

Kati visszajött, mégpedig teljesen felvillanyozva.

- Fogadtam volna rá, hogy így lesz! Tudod, az előbb meséltem erről a fickóról, aki csak beszélgetni akar.
- Ő hívott?
- Aha. Még mindig azt mondja, hogy beszélgetni akar, de nálam. És tíz perc múlva itt lesz.

Viki nyelt egyet.

- Ó, értem, akkor megyek is.
- Nem haragszol? Ez a pasi nagyon tetszik, nem tudtam nemet mondani neki.
- Ugyan, miért haragudnék. Majd máskor folytatjuk.

Viki elment a mosdóba, és kicsit húzta még az időt, mert nagyon kíváncsi volt a szégyenlős kuncsaftra, akiért Kati ennyire odavan. Ha olyan vonzó, akkor miért jön ide? Miért fizet valamiért, amit ingyen is megkaphatna? Volt Vikiben némi irigység is, mert régen nem szeretkezett már, és fogalma se lehetett, mikor lesz rá alkalma legközelebb. Kati meg perceken belül meztelenül fog henteregni egy helyes férfival.  Eszébe jutott, hogy milyen izgalmas lenne meglesni őket. Ugyanakkor meg is vetette magát ezekért az érzésekért.

Mikor kilépett az ajtón, elindult lefelé a lépcsőn, de pár lépés után megállt. Visszafordult, elment Kati ajtaja előtt, és felsietett a második emeletre. Aztán várt. Látni akarta a férfit.

Nem sokkal később Kati hívta fel. Jó régen nem beszéltek már, és Viki úgy gondolta, ennek a barátságnak örökre vége, de most mégis jólesett neki, hogy beszélhet a lánnyal. Nem volt bizalmas barátnője, az utóbbi időben sokkal közelebb érezte magához a férfiakat, mint a lányokat, igaz, ideje sem volt az egyetemen lézengeni, a munkahelyén pedig egyetlen nő akadt csupán, de vele nem került bizalmas viszonyba.

Első impulzusa az lett volna, hogy elmesélje Katinak, mi történt Zoltán és az anyósa kapcsán, de hamar rájött, hogy Kati saját magáról akar mesélni, és csak mellékesen, puszta megszokásból tesz úgy, mintha érdeklődne Viki hogyléte felől. Talán mégse kellene őt semmibe beavatni, gondolta Viki, bár Kati esetében legalább attól nem kell tartania, hogy erkölcsi prédikációkba kezd. A véleményére viszont ugyancsak nem adhat.

Mindegy, legalább egy kicsit kiszellőzteti a fejét. Kati ugyanis meghívta a lakásába. A saját lakásába? Viki nem akart hinni a fülének. Nem, még nem a sajátja, de ő bérli, mégpedig egyedül. És mindenképp szeretné megmutatni Vikinek, annyira klassz. Mégis, miből van pénze saját lakást bérelni? Ó, arról majd mesél, hosszú lenne telefonban elregélni. Viki sejtette, hogy férfi van a háttérben, talán Kati megint leakasztott valami gazdag olaszt, vagy más nációjú úriembert, és az fizeti a bérletet? Azt nem tudta elképzelni, hogy a lány komoly munkával teremti elő azt a lehetetlenül magas összeget, amely egy színvonalas lakás bérlésével és fenntartásához szükséges. Ehhez nem volt elég szorgalmas.

Délután ugrott fel hozzá Viki, amikor még világosban láthatta a kéglit, Kati egyébként is utalt rá, hogy estefelé vendéget vár. Viki nem akart üres kézzel beállítani, meg úgy sejtette, hogy Kati megint kifogyott a készletekből, úgyhogy vitt néhány pogácsát és pár deka édes süteményt is.

Kati egy új építésű házban lakott, a belvároson kívül, de nem túl messze onnan, egy négyemeletes épület első emeletén. A kilátás nem volt különösebben pazar, de az egész környék kellemes hangulatot árasztott, fiatal családok élhettek itt elsősorban, sok gyerekkocsit tologató nőt lehetett látni. Vikinek eszébe jutott, hogy Zoltánék jobban járnának, ha a gyerekekkel egy ilyen környékre költöznének, és az neki is mekkora könnyebbség lenne. Most kinek fogja eladni a lakást?

Kati nagyon csinos volt, látszott, hogy készült a látogatásra, Viki pár pillanatig azt hitte, hogy rá akar jó benyomást tenni, de aztán eszébe villant, hogy Kati a pasinak öltözött így ki, akit majd később fogad. Kicsit felszedett magára az utóbbi időben, ami kifejezetten jól állt neki, de nem csak ebben változott. Sokkal jobb minőségű ruhákat viselt, mint azelőtt, és sokkal jobban sminkelte is magát. Nem erősebben, hanem ügyesebben, finomabban, mintha tanulta volna, hogyan kell. Az összhatás irigylésreméltó volt.

- Nagyon csinos vagy - csúszott ki Viki száján szinte akaratlanul.
- Remélem is - felelte Kati nevetve. - Muszáj annak lennem.
- Muszáj?
- Majd megérted. Gyere beljebb.

Büszkén mutatta meg a lakást. Nappali, amerikai konyhával, és egy kis háló. Apró fürdőszoba, külön WC: minden újnak látszott, és az is volt. A Katira jellemző rendetlenség valahogy hiányzott, csak a hálószobában volt néhány ruhadarab széthányva, de a lány gyorsan összeszedte azokat is, és bedobta egy hatalmas, tükrös szekrénybe.

- Na, most már rendben. Mit szólsz hozzá?
- Nagyon klassz lakás. Nem lehet két fillér a bérleti díja.
- Ó, a kis racionális Viktória... Nem két fillér. De vége az ínséges időknek. Egyébként, ha azon csodálkozol, hogy mekkora tisztaság van, erre egyszerű a magyarázat: bejárónő.

Bejárónő? A szerető még azt is fizet? - álmélkodott magában Viki.

- Megfogtad az Isten lábát, úgy látom... - jegyezte meg.
- Hát, a lábát is, meg egyéb testrészét is - nevetett Kati kissé harsányan. - Gyere, főzök neked egy teát.

- Nem akarok kérdezősködni - mondta Viki később -, de úgyis azért hívtál meg, hogy büszkélkedj.
- Nem nevezném büszkélkedésnek. Egyszerűen azt csinálom, amihez kedvem van, és még keresek is vele. Nem keveset.
- Vagyis összeszedtél egy pasit, aki bérel neked egy lakást?
- Hááát, nem egészen.
- Akkor?
- Mondjuk úgy, hogy több pasi is van, aki hozzájárul a megélhetésemhez.
- Több? Több szeretőd van egyszerre?
- Ha finoman fogalmazunk, nevezhetjük őket szeretőknek, de én nem szeretek finomkodni.

Viki nem akarta elhinni, ami pedig egyértelmű volt. Jó, hogy Kati falta a férfiakat, és sosem utasította vissza, ha meghívták erre-arra, ajándékot vettek neki, de pénzt nem fogadott el... Vagy csak Viki nem tudott róla.

- Mondd, hogy csak viccelsz, Kati.

A lány ingatta a fejét.

- Nem viccelek. Luxusprosti vagyok. Bár diszkrét egyetemista ányként hirdetem magam, aki az ösztöndíját egészíti ki. Nem járok már egyetemre, és ösztöndíjam sincs, de a pasik élvezik az elképzelést, hogy egy diáklánnyal dugnak.
- De miért? Hogyan?
- Hogyan jutottam ilyen mélyre?

Kati kissé reszelősen nevetett, nem is egészen szívből, de mégsem keserűen.

- Nézd, Viki, tudod, hogy mindig szerettem a pasikat, a szexet. Soha nem volt gond számomra, hogy lefeküdjek akár majdnem ismeretlenekkel is. Élvezem, na. Az egyetem viszont nem nekem való, ahogy az sem, hogy tanárként gürizzek egy életen át, hülyegyerekeket tanítsak angolra. Vagy elmenjek egy céghez 8-10 órában titkárnősködni. Mi mást kezdhettem volna a diplomámmal? Persze, ha megszerzem.

Viki hallgatott.

- Az egész úgy kezdődött, hogy odaköltöztem ahhoz a két sráchoz. Tudod, te is voltál fent a kégliben.
- Ja, valami Jánosnak hívták az egyiket. Nagyon fente rád a fogát.
- Úgy van. Gondolhatod, hogy nem kellett sokáig ácsingóznia. Nem szokásom megkínozni a pasikat. De a barátja, Norbi is bepróbálkozott. Mit játsszam az eszem, vele is lefeküdtem.
- Nem semmi. És élvezted?
- Én mindig élvezem. Na jó, majdnem mindig.
- Ők nem féltékenykedtek?
- Ó, nem. Nem volt szó érzelmekről, csak haveri alapon ment az egész. És persze felvetették, hogy kipróbálhatnánk hármasban.
- És persze kipróbáltátok.
- Naná. Ha lenne rá alkalmad, ki ne hagyd, zseniális dolog.

Viki elpirult. Gondolt már ő is ilyesmire, de nem tudta elképzelni, hogy megvalósítsa.

- Szóval, jól elvoltunk így, hárman, de a srácok nem nyughattak, és persze eldicsekedtek a dologgal. A haverjaiknak is kedvük támadt rám. Meg persze a csoportos dugásra.
- Te meg belementél...
- Nem azonnal. Elgondolkoztam. Az az igazság, hogy le voltam ám égve rendesen. Tartoztam a lakbérrel is. János meg röhögve felvetette, hogy kérhetnék pénzt a haverjaitól. Sokat nem tudnak fizetni, de a lakbérre elég lesz.
- Ez azért mégiscsak más, mint kedvtelésből szexelni.
- Maga a szex ugyanolyan. Csak hasznom is van belőle. Hidd el, semmiféle törést nem okozott, mikor először fizetett valaki. Sőt, úgy éreztem, hogy végre kezembe veszem a sorsomat. Nem kell a szüleimet pumpolnom. Ez nekik is nagy könnyebbség.
- Tudnak róla?
- Dehogy. Azt hiszik, hogy még mindig egyetemista vagyok, és egy hotelben dolgozom esténként, mint recepciós.

Viki belekortyolt a kihűlt teájába. A fantáziájára gondolt, amelyet Zoltán miatt talált ki. Kurvát akart alakítani benne, vagyis izgatta ez a szerep. De ez itt a valóság.

- Nem veszélyes ez?
- Nézd, nekem nincs stricim. És nem is hagyom, hogy bárki pártfogolni akarjon.
- Mindent egyedül szervezel?
- Nem teljesen... Van egy lány, aki segít. Nem pénzért cserébe. De ő régebben van a pályán, és szívesen ad tanácsokat. Ha egy kuncsaft több lányt szeretne, akkor engem hív. És cserébe én is őt. Nagyon okos csaj, sokat tanulok tőle.

Nem vette észre, mikor került kórházba Renáta, és senki nem is említette a házban, de ugyan miért tették volna? Vikire nem volt éppenséggel jellemző, hogy órák hosszat trécsel a szomszédokkal. Lehet, hogy észre sem vették, ha a szülés éjjel vagy hajnalban indult be.

Zoltánnal se futott össze a lány, aminek félig örült, félig nem, egyrészt továbbra is izgatta a fantáziáját a férfi, és maga a szituáció, a kísértés, másrészt nem tudta, hogy nézne a szemébe az után a fantáziálás után, amelyet egyébként később többször is megismételt, mégpedig kibővített formában. Már szinte félt a lefekvéstől, mert kényszeresen vissza-visszatért erre a fantáziára, és beleborzongott, mennyire felizgatja a majdnem elkövetett bűn és az elképzelt megaláztatás. "Ostoba játék csupán, nem lesz semmi következménye, majd elmúlik" - nyugtatgatta magát: várta, hogy Márton megint meglátogassa, és elterelje a figyelmét. Igen, szüksége volt egy valódi élményre ahhoz, hogy átlendüljön ezen a kísértésen.

Egyik nap becsöngetett valaki. Viki kinézett a kisablakon: számára teljesen ismeretlen asszony állt az ajtó előtt, kalapban, szövetkabátban, retiküllel. Nem tűnt éppen jókedvűnek, sőt, volt valami fenyegető az arcában, az ajkait erősen összeszorította. Vikinek bevillant, hogy emlékezteti valakire, de hirtelen nem tudta, hogy kire. Kinyitotta a kisablakot.

- Igen?
- Maga Viktória?
- Én vagyok.
- Beszédem lenne magával.

Vikinek a torkában dobogott a szíve, teljesen egyértelmű volt, hogy kellemetlenség várható. De ki ez a nő, és mit akar?

- Megtudhatnám a nevét, hölgyem? - kérdezte Viki kimérten, ahogy az anyjától tanulta. Ha agresszió várható, kínos udvariassággal próbáld elejét venni. Az asszony csaknem elpirult, hogy neveletlenségen kapták. Viki sejtette, hogy ki akarja oktatni, és az a fajta, aki magát mindenkinél jólneveltebbnek hiszi, ráadásul erre sejthetően felettébb büszke is.

Megmondta a nevét. Viki nem lett tőle okosabb.

- Renáta anyja vagyok. Gondolom, most már tudja, miért jöttem ide.

Hát persze, Renátára hasonlít az asszony. Hogy nem jött rá mindjárt első pillanatban? Viki becsukta a kisablakot, és kinyitotta az ajtót. Ezt a beszélgetést jobb nem a folyosón lebonyolítani. Hirtelen eszébe jutott, hogy a nappali nincs éppen szalonképes állapotban, de egyébként sem szívélyes látogatás ez, miért tessékelné be az asszony?

- Fogalmam sincs, miért jött, hölgyem.

Bármennyire is tudta, hogy ez a hazugság átlátszó, nem volt hajlandó elvinni a balhét. Nem volt sok a rovásán, de egy egész kevés azért mégis, és ez nehézzé tette azt, hogy hitelesen játssza az ártatlant.

- Nézze, kislány, hagyjuk a mellébeszélést. Magának van némi híre ebben a házban.
- Valóban?
- Mintha nem tudná.
- És ön a hírem miatt jött ide?

Viki nyelt egyet, pedig nagyon nem akarta érzékeltetni, mennyire ki van száradva a szája.

- Én a lányom miatt jöttem ide. Aki most épp a szülőszobán kínlódik.

Győztes pozíció. Ezzel nem lehet versenyezni.

- Nem tudtam, hogy beindult a szülés. Remélem, minden rendben lesz.
- Ne tegyen úgy, mintha egy cseppet is érdekelné a lányom és az unokám hogyléte.

Viki hallgatott. Nem tagadhatta, hogy elég messze áll tőle a téma.

- Nézze, kishölgy, engem tökéletesen hidegen hagy, hogy hány férfi jár  itt ki-be és mit művelnek ebben a... lakásban - miközben ezt mondta, lekicsinylő pillantással  körülnézett. - Csak a vejemet hagyja békén.

- Soha nem futottam a veje után.

Az asszony felsóhajtott.

- Talán azt hiszi, hogy a lányom nincs tisztában a maguk kis találkáival? A vejem is egy akkora vadbarom, hogy pont most kellett mindent bevallania, inkább hallgatott volna. De ha már így adódott, kötelességem volt idejönni és figyelmeztetni magát. Hagyja békén Zoltánt.
- Nem tudom, mit vallhatott be, mert nem történt semmi. Találkák nem voltak.
- Drágám, nekem azt mond, amit akar. Nem érdekelnek a részletek. Az a lényeg, hogy hagyja őt békén. Értse meg, hogy Zoltán nős, és nemsokára apa lesz. Tudnia kéne magától is, hogy az ilyen férfi tabu. Ha lett volna gyerekszobája...

Viki érezte, ahogy elönti a düh. Legszívesebben addig rázta volna a nőt, míg le nem esik a nevetséges kalapja a fejéről.

- Legyen szíves, menjen innen - mondta fojtott hangon és kinyitotta az ajtót.
- De megígéri?
- Semmi közöm a hülye vejéhez. Ha annyira akarja tudni, ő ácsingózott és könyörgött nekem. Talán... - elharapta a mondatot. Szerette volna az asszony képébe vágni, hogy a lánya, Renáta a hibás, de tudta, hogy ez nem lenne sem igazságos, sem ízléses.

Mikor a nő végre elhagyta a lakást, Viki berohant a szobába, jópár könyvet a falhoz vágott, és ügyetlen szitokszavakat kiabált a semmibe. Tudni sem akart  többé Zoltánról, abban biztos volt.

Elfutni nem volt olyan nehéz, de később Viki belegondolt abba, hogy mi minden történhetett volna. Márton látogatásai nem voltak túl sűrűk, és még csak kiszámíthatóak se, őt pedig olykor gyötörte a hiány, ha nem is annyira, mint sejthetőleg Zoltánt. Viki sajnálta a férfit, mert pontosan emlékezett arra a hosszú időszakra, amikor még úgy érezte, tudta, hogy egyetlen férfinak sem kell, és ez nem csak megalázó volt, hanem néha őrjítő is.

Mi változott meg benne annyira, hogy most könnyűszerrel szerezhetne partnert magának, és tetszik? Nem a teste lett más, hiszen azelőtt is nagyjából ugyanennyi volt a súlya, és sminkelni se sminkelte magát másképp. Elképesztőnek tűnt, hogy egyedül az önbizalma, a kisugárzása miatt változott meg minden, és amiről azelőtt úgy vélte, hogy senkit nem érdekelhet, most bizonyítottan nagyon is sokakat érdekelt.

Diogo szerint még mindig a tombolásnál tartott, bár ő nem érezte. hogy tombolna. Nem, sőt, kifejezetten visszafogott életet élt. Még a szex is kevés volt benne, sokkal kevesebb, mint szerette volna, és sokkal kevesebb, mint amennyit másokról feltételezett. Péter biztos nem sokáig marad nő nélkül. Például most ezt a vékony lányt szedte fel. Valószínűleg jóval több lányt láttak már vele, mint amennyi férfit az ő lakásába besétálni, mégsem jutna senkinek az eszébe, hogy Pétert bármilyen szempontból is erkölcstelennek vagy veszélyesnek ítélje.

Zoltán csak ott kísértett az agyában. Maga sem tudta, hogyan jutott erre, de egyszercsak azon kapta magát, hogy a férfival fantáziál. Folytatta a lépcsőházi jelenetet, csak egészen másképp. Visszapörgette a filmet addig, hogy a szórólapokat keresgélik a földön, és egészen más folytatást talált ki hozzá. Volt egy sötét ficak az egyik földszinti lakás mellett, oda húzta be a férfi. A falnak nyomta, és benyúlt a combjai közé. Az érintése határozott volt, és céltudatos, kicsit türelmetlen, ahogy egy kiéhezett hímhez illik.

A lány ujjai ott játszadoztak, ahová Zoltán ujjait képzelte.

- Fordulj meg - mondta a férfi a fantáziájában.

Viki megtette. Engedelmesen odakínálta a fenekét, és érezte, ahogy először a harisnyája gördül le térdig, majd a bugyija. Hűvös volt ehhez a meztelenséghez, de élvezte a kiszolgáltatottságot. Zoltán ezt akarta, egy kurvát, egy kapualjban. Hát, ezt kapja - persze csak képzeletben.

Viki hallotta a cipzár nyílását. A várakozás gyönyörűséges volt, tudni, hogy mindjárt megkapja, de nem tudni, milyen lesz. Úgyis olyannak képzeli, amilyennek akarja. Milyet is szeretne ezúttal? Kicsit húzta még az időt, de az ujjai nem pihentek. Olykor belemélyesztette az egyiket a hüvelyébe, hogy érezze a nedvességet. Igen, ez az illat, ettől őrülnek meg.

Végre megérintette. A férfi farka hirtelen csúszott belé. Mindketten felsóhajtottak. Viki úgy képzelte, Zoltán nem bírná sokáig, talán csak pár másodpercig. Szétrobbanna. Igen, ezt a vad közösülést, ezt akarta most, és az orgazmus pillanatainak hangjait. Aztán a sperma lassú szivárgását a puncijából. Mikor ehhez a momentumhoz ért, felkiáltott. Majdnem sikerült egyszerre.

Szinte kedve lett volna átkopogni a szomszédba, hogy elújságolja, mekkorát élvezett.

Megkönnyebbülést jelentett, hogy Zoltán nem csókolt annyira jól, mint Viki gondolta. Így sokkal könnyebb lesz neki ellenállnia, már ha egyáltalán folytatja a próbálkozást. Nem akart tőle semmit sem azelőtt, sem most, de felizgatta a lehetőség, hogy akarhatna. Flört a flört kedvéért, vagy, hogy önmaga előtt bizonyítsa, még ennek is kell, és annak is? Ő, aki azelőtt látszólag senkinek nem kellett? Ezért engedte ennyire közel a kísértést? Vagy azért, mert minden hódítás ellenére nem talált nyugvópontot? Mit érnek az ilyen apró sikerek, ha képtelen egyetlen tartós partnert találni? Carlos, nos, Carlossal elrontotta. De egyébként senki nem jöhetett szóba. Mindenki átmeneti félmegoldás volt, vagy negyedmegoldás.

Pár nap múlva elég későn este összefutott Péterrel a lépcsőházban. A fiú egy lánnyal jött felfelé, Vikinek az volt a benyomása, hogy a lány még nem egészen biztos abban, valóban fel akar-e menni Péterhez, mintha erősen győzködni kellett volna. Viki csak a postaládához szaladt le a földszintre, mert eszébe jutott, hogy valaki pénzes borítékot ígért aznapra, és azt nem akarta otthagyni. Péter alig hallhatóan köszönt, maga elé engedte a vele felfelé igyekvő, vagy nem is túlságosan igyekvő, feltűnően sovány, csontos arcú lányt, és rá se nézett Vikire, ahogy elment mellette. Aztán, mikor ők már felértek az első emeltre, mégis megszólította:

- Hallom, el akarod adni a lakást.

Viki felnézett. Félhomály volt, a lépcsőházban elég gyéren világítottak.

- Talán. Volt róla szó.
- Jól teszed. Ez a legjobb megoldás.
- Meglátjuk.

- Péter, én nem is tudom... - szólalt meg a vékony lány, és úgy tett, mintha ki akarná használni az alkalmat a megfutamodásra. - Szerintem jobb, ha hazamegyek.
- Ugyan már, ne bolondozz.

Viki megvonta a vállát és folytatta útját a földszint felé. Mikor kinyitotta a postaládát, valaki bejött a kapun. Addigra elaludt a fény, mindketten a kapcsolót kezdték keresni, de valaki, biztos Péter odafent, felgyújtotta a lámpát.

- Szia, Viktória.

Zoltán még megviseltebbnek tűnt, mint legutóbb.

- Szia.

A csók óta nem látták egymást.

- Ne haragudj a múltkoriért.
- Nem haragszom.

Viki lehajolt a postaládájához és kinyitotta. Egy rakás szórólap esett ki belőle. Szitkozódva kezdte szedegetni a földről. Zoltán segített. Megint túl közel kerültek egymáshoz. Viki úgy tett, mintha csak a boríték érdekelné. Bár, mint kiderült, boríték nem is volt. Aki a pénzt ígérte, elfelejtette bedobni.

- Tudod, hónapok óta nem voltam... Nem szeretkeztem - suttogta a férfi.
- Rossz lehet.
- Elviselhetetlen. Ma majdnem elmentem kurvázni.
- Miért nem tetted meg?
- Mert utána leköptem volna magam. Nem bírtam megtenni.
- Aha.

Mondhatta volna, hogy jól döntöttél, de ez annyira kenetteljesen hangzott volna, hogy nem bírta kiejteni a száján.

- Az a csók jár az eszemben.
- Ne gondolj rá.
- De nem bírok nem gondolni rá. Még soha ilyen puhán nem csókolt meg senki.
- Ugyan.
- Biztos azt hiszed, hogy sok nőm volt. Hát, nem. Nagyon kevés.
- Zoltán, menj haza. Vár... a feleséged.
- Az jár az eszemben, hogy odalent is ilyen puha vagy-e. Hogy milyen lehet...
- Semmilyen. Neked semmilyen. Menj haza.
- Ne légy ilyen kegyetlen.

Nem is tudta, kívánja-e. Mindentől függetlenül, ha Zoltán szabad lenne, nem volna terhes a felesége, és nem akarná megvenni a lakását, vajon akkor belemenne-e az egészbe. Kíváncsiságból talán. De ebben a helyzetben nem.

Elkezdett szaladni a lépcsőkön fölfelé. Mielőtt még meggondolná magát, és ostobaságot követne el. Bár lehet, hogy mindenki azt fogja hinni, hogy elkövette. Nem számít. Ő és Zoltán tudják, hogy nem tette meg, és ez elég.

A beszélgetés veszélyes irányt vett, de Vikinek nem volt kedve visszafogni. Érzett magában egyfajta tehetetlenséget, mintha ivott volna, pedig teljesen józan volt, csak meglehetősen álmos. Jólesett belesüppedni az ülésbe, és frivol csevegést folytatni ezzel a kissé ügyetlen módon közelítő szomszéddal, aki tabunak számított, több okból is, és annak is kell maradnia. De ettől még egy kis flört megengedhető, az még nem ártott senkinek. Viki egyszerűen képtelen volt lemondani egy ilyen flört lehetőségéről, lubickolt benne, élvezte a hatalmát, mert egyfajta hatalom volt ez, főleg, ha valójában semmit nem akart az illető férfitől. Hatalom, vagy csak ártatlan sütkérezés? Sütkérezés a kitüntetett figyelemben? Volt mit bepótolnia.

Mikor az iroda elé értek, Zoltán nem sietett elbúcsúzni, de kezdeményezésre se szánta el magát. A munkájáról beszélt, kissé hadarva, mintha sietne, pedig épp, hogy húzni akarta az időt. Aztán megmutatta az óráját, és kissé nevetséges módon dicsekedni kezdett annak tulajdonságaival. Hogy mit bír ki, és mennyi mindent tud. Az árát szerencsére nem említette. Viki ennél többet várt Zoltántól, főleg ízlés tekintetében, szerette volna egyfajta művésznek tekinteni, de nehezére esett annak alapján, amit a férfi most előadott. Persze, zavarban van, és azt sem tudja, mit beszél össze-vissza, legjobb lenne megszabadítani a kínjaitól.

Egy gyors kávé valahol? - eszmélt fel a férfi, mikor észrevette, hogy Viki  ki akar szállni. A lány kitért az ajánlat elől. Inkább nem, épp elég lesz ez a fuvar. Majd máskor, esetleg. A férfi nem erősködött, sebességbe tette a kocsit, aztán vissza.

- Most biztos nagyon rossz véleménnyel lehetsz rólam.
- Miért lennék?
- Nem emlékszem, hogy valaha ennyire ostobán viselkedtem volna egy nővel. De nem tudom, mit tegyek. Összezavarodtam.
- Miért kellene bármit is tennie? Tenned.
- Mert szeretnék. De nem szabad. Nem lenne értelme, mégis szeretném. Meg tudod ezt érteni?
- Tényleg nem lenne értelme, úgyhogy hagyjuk.
- Meg fogom bánni. Ha megteszem, akkor is, de ha nem teszem meg, még jobban.

Vikinek kifejezetten rosszul esett, hogy Zoltán úgy állította be a dolgot, mintha csak az ő döntésén múlna, hogy megteszi-e, amit olyan szívesen megtett volna, és Vikinek nem lenne semmi beleszólása. Márpedig nagyon is volt. Neki kellett döntenie. De kíváncsiságból nem sietett a döntéssel. Vagy csak perverz élvezetet nyújtott a férfi döntésképtelensége?

Végül Zoltán mégiscsak áthajolt hozzá, és megcsókolta. Nem volt rossz csók, de nem is volt különösebben arra predesztinálva, hogy emlékezetessé váljon. 

Kedves Olvasóim,

Összevont Szexcsaták-Portugál szeretők blogbulit tervezek a másik blog 200. facebook-os lájkja után (ha még nem kedveltétek igazoltan, tegyétek meg most, persze a regényt se hagyjátok parlagon!)

A részvételnek nincsenek különösebb feltételei, gondolom, úgyis az jön csak el, akit tényleg érdekelnek az írásaim és a kommentelők, szívesen megiszik egy sört (vagy többet), esetleg bort a többiek társaságában.

Részletek a későbbiekben, fejezzétek ki tetszéseteket a facebook-on! Előre is köszönöm!

Gloria Mundi/Carmesina

Egy ideig megint hallgattak. Viki arra gondolt, hogy miért kellett neki már megint beülnie egy kocsiba, ahol semmi keresnivalója, de élvezte a köztük vibráló feszültséget. A férfi nyilván tudatában van annak, hogy nagy butaság lenne kezdeményezni, mégis szeretné, és valószínűleg meg fogja tenni. Ezt a bizsergést élvezte a lány, a határozatlanságot és a vágyat: ezért ült be a kocsiba. Tetszett neki a férfi, ez nem volt kétséges, ahogy az sem, hogy ő is tetszik annak, legalább annyira tetszik, hogy kísértésbe essen miatta.

A férfi nem volt irigylésreméltó helyzetben, de tudta, hogy nagyon rossz fényt vetne rá, ha panaszkodna a feleségére, ha egy szóval is többet mondana, mint amennyit már sejtetni engedett. Pedig biztos kikívánkozott belőle, mert úgy nézett ki, mint akit nyomaszt valami, de nyilván úgy érezte, nem szólhat róla, mert az árulás lenne. Főleg, ha Vikinek mondana bármit is. Egy nőnek, egy csinos nőnek, aki nyilvánvalóan tetszik neki, és akivel nem mellesleg üzletet akar kötni. Tehát még kevésbé kellene támadási felületet adnia. De nehezen tartotta magát.

- Igazán nem szükséges, hogy egészen  munkahelyemig vigyen.
- Tessék? Mit mondtál? Mit mondott? Ja, hogy nem szükséges. Ugyan már, nekem olyan mindegy, merrefelé megyek.
- Nem akar inkább egyedül maradni?
- Pocsék társaság vagyok, ne haragudj.

Már ki se javította magát, folytatta a tegezést.

- Nem is várom, hogy szórakoztasson.

A férfi elmosolyodott, és vetett egy oldalpillantást Vikire.

- Pedig nem vagyok benne rossz. Nem szokott rám panasz lenni. Már azelőtt. Hogy megnősültem volna.

Beleharapott az ajkába, már így is túl sokat mondott. Viki nem tudta, mit reagálhatna erre.

- És neked van állandó barátod? - kérdezte a férfi egy kis szünet után.
- Hát, ez nem egyszerű kérdés.
- Gondoltam.
- Miből?
- Ne haragudj, semmi közöm hozzá.
- Pletykálnak rólam?
- Hallottam ezt-azt, illetve Renáta mesélt valamit. Ostobaságokat.
- Rossz a hírem, mi?
- Attól függ, honnan nézzük. Független nő vagy, szerintem azt csinálsz, amit akarsz.
- Persze. Azt csinálok.
- Nalátod. Egyébként egészen másnak gondoltalak.
- Mihez képest?
- Hát, a híredhez képest. Teljesen más vagy.
- De hát milyennek gondolt?
- Tegezz már vissza, légy szíves. Úgysem vagyok képes a magázódásra. Nos, valami végzet asszonyát képzeltem.
- Végzet asszonya én? Ez nagyszerű.

Viki szívből nevetett.

- Persze, miért is ne? De egyáltalán nem olyan vagy. Hogy is mondjam, van benned valami... szűzies? Ez hülyén hangzik. De mégis.
- Nem is hangzik annyira hülyén.

A férfi mosolygott.

- Otrombaság volna megkérdezni, hogy mikor vesztetted el a szüzességed. Így nem is teszem.
- És az is otrombaság volna, ha bizonygatnám, hogy nincs már bennem semmi szűzies.

Zoltánt nem látta néhány napig, de Renátába többször is belebotlott, az asszony egyre nehézkesebben mozgott, bár hátulról tulajdonképpen nem is látszott, hogy gyereket vár, meglehetősen karcsú maradt, a járásáról azonban könnyen ki lehetett következtetni az állapotát. Vikinek volt némi kellemetlen érzése a nővel kapcsolatban, de nem tudta volna pontosan meghatározni, hogy miért, vajon irigyli-e a helyzete vagy a férje miatt, vagy azt viseli nehezen, hogy összeköti őket valami halvány ígéret, ajánlat, esetleges ügylet, amely még csak körvonalazódott, de máris kellemetlenséggel járt. Esetleg mindez egyszerre? 

Aztán egy nap Zoltán épp akkor csapta be maga mögött az ajtót, mikor Viki elhaladt a lakásuk előtt. A férfi még fel sem volt rendesen öltözve, kissé csálén állt a nyakkendője, és az inge nem volt betűrve a nadrágjába. Egy veszekedésből menekülhetett, a lakásban felhangzott Renáta zokogása. Viki azt se tudta, hová legyen zavarában, legszívesebben visszafordult volna, mintha épp akkor jutna eszébe valami, amit otthon felejtett. Zoltán először észre se vette, csak, mikor megállt a lépcsőházban, hogy összeszedje magát, akkor érzékelte, hogy ott van és épp megpróbál elslisszolni mellette.

A férfi zavarba jött, elkezdett toporogni, mint aki képtelen eldönteni, melyik oldalra álljon félre a másik útjából, így pár pillanat múlva Viki nekiütközött a mellkasának. Még mielőtt bármi más eszébe jutott volna, érzékelte, mennyire jó a férfi illata. Felemelte a kezét, és megigazította a nyakkendőjét, mint akinek ez a legtermészetesebb. Hevesen vert a szíve, és azonnal elszégyellte magát.

- Ne haragudjon. Csak csálén állt.
- Ugyan, köszönöm, Viktória.

Viki végre meg tudta kerülni. Futni kezdett lefelé, hogy minél hamarabb elhagyja Zoltánt, pedig egyáltalán nem volt kedve menekülni előle.

- Várjon egy kicsit. Elvigyem kocsival valahová?

Viki megtorpant. Ezt most minek kérdi? Vajon beszélgetni akar valakivel, mert otthon nincs minden rendben? Vagy a lakással kapcsolatos az egész? Esetleg ez egy csábítási kísérlet? 

Ahelyett, hogy gyorsan visszautasította volna, megfordult, és azt kérdezte, merre megy a férfi. Az hamar mellé ért.

- Még van egy csomó időm a délelőtti tárgyalásig. Elviszem, ahová akarja.
- Dolgozni megyek. Kicsit messze van.
- Nem baj.
- Rendben.

Tetszik neki a férfi, ez nem vitás, de még egy szomszéd és még egy nős ember igazán felesleges a gyűjteménybe, főleg ebben a helyzetben, hogy a felesége nemsokára szül. És neki akarja eladni a lakását. Vagyis akarta, mielőtt fel nem hozta azt az undok ismerősét.

Mikor beültek a kocsiba, a férfi megkérdezte, hogy merre induljon, aztán pár pillanatig nem szólt.

- Nem tegeződhetnénk, Viktória?
- Inkább ne. A felesége nem tudná mire vélni.
- Renáta? Ugyan, az ilyesmi őt nem zavarja.
- Nehéz lehet most neki.
- Eléggé ideges. És én se vagyok valami türelmes. El kellett jönnöm.
- Nem kéne inkább mégis visszamenni hozzá?
- Nem, ilyenkor jobb békén hagyni.
- Rendben, semmi közöm hozzá, ne haragudjon.
- Egyébként biztos igazad van. Ja, nem tegeződünk, elnézést. Más visszamenne. Nem tudom. Nekem ez nem megy.
- Nem kell magyarázkodnia, nem tartozik rám.
- Az a múltkori jelenet. Sajnálom, hogy az ostoba barátom olyan neveletlen volt.
- Valóban az volt, de mindegy most már.
- Rám is neheztelsz miatta?
- Lényegtelen, van magának sokkal fontosabb gondja is ennél.

Nem volt kedve már sietni a lakáseladással, de arra sem érzett magában erőt, hogy meghirdesse és felmérje a piacot, komolyan belevesse magát az egészbe. Addig semmiképp, amíg a portugáliai útról vissza nem tér. Pedig arról, hogy ott mi fog történni, és milyen lelkiállapotban tér majd vissza, elképzelése sem volt, illetve elég vad elképzelései ugyan voltak, de ezeket még magának sem merte megfogalmazni. Olykor átkúsztak a szeme előtt bizonyos fantáziaképek, de óvakodott attól, hogy szavakba öntse azt, amit látott, mert akkor már reménykedésnek tűnt volna, és nem kósza gondolatfoszlányok összességének.

Képzeletbeli időegyenesén határpont vagy inkább határzóna volt az a tíz nap, és nagyon nehezére esett a zónán túl látni, nem, mintha nem lettek volna tervei arra az időre, de úgy érezte, hogy onnan valami más kezdődik, és már semmi sem lesz a régi. Belátta, hogy igazából nincs értelme ezt gondolni, de nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy ott, a közeli jövőben valami véglegesen eldől - valami, ami meghatározza szinte az egész további életét.

Persze a jelenlegi perspektívából lehetetlenség volt akár sejteni is, mennyire lesz meghatározó az a tíz nap, vagy annak a tíz napnak az egyike. Lehet, hogy sokkal kevésbé, mint amennyire előrevetíti,sőt, az is könnyen lehet, hogy az addig lemorzsolandó napok bármelyikében történik valami olyasmi, ami sokkalta meghatározóbb lesz a jövőre nézve, mint a portugál út, hogy Diogo elveszi-e Otáviát vagy sem (nyilván elveszi), hogy Carlos képes-e újra érdeklődést kiváltani Vikiben önmaga iránt, vagy sem. Bármi történhetett addig, ami sokkal jelentősebb horderejűnek bizonyulhat majd, ha visszatekint rá, mint akár Diogo, akár Carlos.

Akár még az is lehet, hogy el sem tud utazni. Noha ennek kicsi a valószínűsége, nem lehet kizárni. És szinte megkívánta hirtelen azt a kicsi valószínűséget, mert egyáltalán nem volt olyan egyértelműen jó érzés az utazásra gondolni. Látta magát hajnalban, ahogy dideregve kikászálódik az ágyból, mikor sokkal jobb lenne aludni, és nem menni sehová. Abban a pillanatban irigyelni fogja azokat, akik soha nem utaznak, és akiknek az összes ismerőse ugyanabban a kisvárosban lakik. De a reptéren már másképp fogja érezni.

Mielőtt Márton elrohant volna, Viki még gyorsan előadta a lakáseladási tervét, illetve beszámolt a szomszédok ajánlatáról. A férfi arra biztatta, hogy nézzen körül alaposan, mérje fel, mennyit lehet elkérni a lakásért reálisan, és ha ez megvan, hirdesse meg az Expresszben. Akkoriban leginkább ebben a hirdetőújságban keresgélt mindenki. Semmiképp ne legyen a szomszédoknak az az érzésük, hogy nem kell senkivel versenyezniük.

- De verjem fel a lakás árát, mikor ilyen állapotban van? És most születik a gyerekük. Nem akarok irreálisan sokat kérni érte.
- Jaj, Viktória, ha ennyire akarják a lakást, akkor van is rá pénzük, ne légy naiv. Gondolom, a pasi elég jól kereshet.
- Lehet, hogy kölcsönből akarják megvenni.
- És, ha abból? Nem a te gondod. Te a saját érdekeddel törődj. És légy kemény. Nehogy meglágyítsák a szívedet. Hallod, drága? Csak semmi gyengeség. Téged senki nem fog megvédeni. Igaz is, ügyvédet mindenképpen szerezzetek. Lehet, hogy tudok is ajánlani. Bár nem kötelező az ügyvéd, de én ragaszkodnék hozzá. Megéri a pénzét, mindenképp.

Mikor a férfi elment, Viki igazán sajnálta, hogy ezt a sokmindent egyedül kell majd elintéznie, hogy egyedül kell tárgyalnia Zoltánnal, aki biztosan sokkal dörzsöltebb nála, ráadásul még sármos is annyira, hogy őt pozitív irányba befolyásolja. Határozottan szerette volna neki eladni a lakást. De ezt persze nem éreztethette vele. Mennyivel egyszerűbb lenne egy olyan férfival élni, aki az ilyesmit elintézi. Márton is biztos elintéz mindent, meg Zoltán is. Talpraesettek, ügyesek, magabiztosak. Ha nem kéne folyton küzdeni, hozzá tudna szokni.

Ahányszor felnézett a repedezett vakolatra, elfogta a kétely, hogy vajon jól el tudja -e adni a lakást. Próbálta idegen szemmel felmérni, mit láthat benne valaki, aki át akarja alakítani. Annak a jelenlegi állapot szinte lényegtelen. Persze, értékcsökkentő hatása van, hogy annyira lepusztult, de akkor is szétvernék, ha éppen ki lenne festve.

Másnap meg is tapasztalhatta, hogy milyen, amikor szemügyre veszik a lakását. Zoltán jelentkezett be telefonon, érdeklődve, hogy délután felugorhatna-e egy ingatlanos ismerősével. Nappali fényben akarja látni az egészet. Viki beleegyezett, megpróbált egy kis rendet rakni, csak, hogy ne tegyen annyira rossz benyomást, már ő a maga személyében, és nem a lakás. Ha jó háziasszonynak nem is tűnhet, azért túlságosan hanyagnak sem akart látszani. Bár Zoltán biztos járt már itt a nagyi idejében. Talán. Viki nem a szokott, otthoni viseletében fogadta a két embert, úgy tett, mintha nemrég jött volna haza, és még nem lett volna ideje átöltözni.

Zoltán fáradtan mosolygott, mikor beinvitálta, kísérője azonban, egy alacsony, nagyon egyenes tartású, kopaszodó, negyvenes férfi a világért sem mutatta magát kedvesnek. Alig szólt két-három szót, csak hümmögött, és olykor csóválta egy kicsit a fejét. Viki tekintetét kerülte, mintha nem is látná, hogy ott van. A lány szinte lélegzetvisszafojtva figyelte a ténykedését, és zsigeri ellenszenvet érzett iránta. De Zoltánra is mérges volt, amiért egy ilyen alakot választott. Hogy szimpatizálhat vele?

- Rengeteg munka lesz ezzel a lakással - állapította meg a becslő.
- Ezt én is tudom - jelentette ki Zoltán.
- Én inkább lebeszélnélek róla.
- Viktória, ne is törődjön vele, a barátom kissé kukacos. Eldöntöttem, hogy meg akarom venni a lakását. Csak az árban kell megegyeznünk. Esetleg van már valami ötlete?

Vikinek nem volt ötlete, de azt is pontosan tudta, hogy bármennyit mondana, a becslő "barát" felháborodva titulálná legalább is hülyének, aki a fellegekben jár.

- Még nincs. Esetleg tegyenek ajánlatot önök.
- Ráér. Magának sürgős, kisasszony? - fordult hozzá az antipatikus becslő. Viki lefogadta volna, hogy először néz rá, mióta bejött az ajtón, de ezúttal is gyorsan elkapta a tekintetét.
- Nekem aztán nem. Miért volna sürgős?
- Ha magának megfelel, hogy ilyen körülmények között lakik... Már megbocsásson.

Viki vérnyomása egy pillanat alatt magasba szökött. Mielőtt azonban visszanyerte volna a lélekjelenlétét, Zoltán leintette a barátját.

- Legyél szíves nem sértegetni a kisasszonyt. Elnézését kérem, Viktória, nagyon kínos ez nekem. Menjünk, Roland.
- Jó, jó, te akartad, hogy idejöjjek, nem én ajánlkoztam.

Viki minél hamarabb meg akart tőlük szabadulni. Zoltán nem is tudta, mekkora hiba volt pont ezt az embert idehozni. Lehet, hogy egyfajta jó zsaru-rossz zsaru jelenetet akartak előadni? A lány nem tudta, de még percekig szitkozódott, miután a két férfi kiment az ajtón.

Most már semmi kedve nem volt ahhoz ahhoz, hogy könnyen beadja a derekát a szomszédéknak.

Kialakult egyfajta koreográfia közöttük. Ez semmiben nem hasonlított ahhoz, ami Péterrel vált szokássá, egészen más volt, egyéni, csak Mártonra jellemző. Viki kíváncsi lett volna arra, hogy amennyire ő más minden egyes férfival, úgy azok is alapvetően mások-e a különböző nőkkel, vagy általában egyformán viselkednek, főleg, ha dominánsak, és elsősorban ők határozzák meg a szeretkezés jellegét. Bár maga Péter mesélte egyszer, hogy akadt egy lány, aki elképesztő módon magához ragadta a kezdeményezést, és szinte leteperte őt, öntörvényűen azt tette vele, amit akart. Viki alig hitte, hiszen Péter kemény kézzel vezetett minden alkalommal, mikor együtt voltak. Igaz, ő meg se próbálta leteperni, amit próbált volna, az meg nem vált be.

De mennyire egyformák a férfiak a különböző partnerekkel? Erre persze mindenki csak saját magával kapcsolatosan tudott volna válaszolni, és még akkor sem egzakt módon, mert valószínűleg sokkal kevésbé figyelték a saját viselkedésüket, mint Viki a magáét. Márton szerint nincs két egyforma szeretkezés, még ugyanazzal a nővel is más és más minden alkalommal, nem hogy különbözőekkel. Megfigyelhető némi rendszeresség vagy szabályosság, volt, akivel többször is bírta egyetlen éjszaka alatt, és volt, akivel sose ment egynél többször, ilyenkor ugyan dühönghet, amennyit akar, mégse ér el semmit.

- A farkam külön életet él - mondta -, saját akarata van és saját ritmusa, olykor az őrületbe kerget. Te meg olyanokat tudsz kérdezni, Viki, miért érdekel, hogy milyen vagyok más nővel? Tán megnéznéd közelről?

A lány felnevetett.

- Eszem ágában sincs, csak elméletileg érdekel. Kíváncsi természet vagyok, szeretek ilyeneken gondolkodni.
- Na, és azon még sose gondolkodtál, hogy nővel is kipróbáld?
- Ez most hogy jön ide? - tért ki a kérdés elől.
- Logikusan. Ahogy te szereted. Ne tégy úgy, mintha sose hallottál volna róla, hogy ez is létezik. Egy latin szakostól különösen abszurd állítás volna.
- Nem teszek úgy.
- És válaszolnál a kérdésemre?
- Hogy gondoltam-e rá valaha? Persze, mindenkinek eszébe jut az ilyesmi.
- Nem mindenki érdekel, hanem te. Ne használj általános alanyt.
- Nekem is eszembe jutott.
- És? Tettél lépéseket?
- Nem, nem tettem lépéseket.
- Miért nem?
- Ez valami kihallgatás?
- Ó, dehogy. Nem kell válaszolnod. De emlékeztetlek, te kezdtél faggatózni.
- Tudományos érdeklődésből.
- Persze. Viktória, a tudós nő. Azt is tudja a kis tudós, mi minden férfi titkos álma?
- Majd maga megmondja. Bár inkább ne minden férfiről beszéljen, hanem önmagáról.
- Rendben. Én, Szalai Márton nagyon szívesen kipróbálnám két nővel. Ez így megfelel? Elég direkt voltam?
- Ezek szerint még nem próbáltad?
- Nem volt rá példa, sajnos. Egyszer majdnem sikerült, még az átkosban, egy külföldi út alkalmával, két elvtársnőt akartam rábeszélni, de meggondolták magukat.
- Sajnálom miattad. Szívből sajnálom.
- Nem tűnsz valami meggyőzőnek.
- Legalább külön-külön megvoltak?
- Ej, de cinikus vagy, kislány. Nem, egyenként nem érdekeltek annyira.

Viki játékosan belebokszolt a tanár vállába.

- Ma kifejezetten undok vagy.
- És neked ez kifejezetten tetszik.

Nevettek. Volt ebben valami, noha Viki magának se nagyon szívesen vallotta be, ez a csibészes, nemtörődöm stílus tetszett neki.

Másnap Márton hívta fel váratlanul. Majdnem elindult már az egyetemre, mikor csörgött a telefon. Húsz perc múlva ott tudna lenni. Valaki lemondott valami találkozót, van két órája, és eszébe jutott, hátha Vikinek is megfelel. Úgyis régen látták egymást.

A lánynak nem felelt meg, be kellett volna mennie arra az órára, már így is túl sokat hiányzott, de mégis igent mondott. Nem volt abban a helyzetben, hogy visszautasítson egy kiadós szeretkezést az egyetlen, Budapesten élő férfival, aki legalább néhanapján rendelkezésre állt, és akiről sosem lehetett tudni, mikor tűnik fel legközelebb. Péter kiesésével Vikinek azzal a ténnyel kellett szembenéznie, hogy teljesen ki van szolgáltatva Márton kedvének és szabadidejének, pedig ennél sokkal többre vágyik. Nem feltétlenül úgynevezett tartós kapcsolatra, amennyiben ez szoros együttjárást, sőt, együttélést jelentene, de valami kiszámíthatóra. Péter elég kiszámítható volt, kár, hogy ennyire megutáltatta magát.

Mikor Márton megérkezett, Viki a szeme sarkából látta, hogy Renáta kikukucskál a folyosói ablakon, aztán sietősen elhúzza a függönyt. Figyelik. Figyeli a vörös hajú, Péter, és most Renáta is. Lehet, hogy a többiek is, főleg azok, akik egész nap otthon ülnek, nyugdíjasok, meg egy kismama. Na és, nem tartozik senkinek semmivel, csak Diogónak, pár százezer forinttal. Ez mégiscsak megnyugtató.

- Az én kis Nikém. Hiányoztál ám, tudod?
- El tudom képzelni, mennyire.
- Tényleg. Tudod, hogy szeretek veled lenni.
- Akkor miért nem jössz gyakrabban?
- Nehéz összehozni. De hát nem én vagyok az egyetlen az életedben.
- Jelen pillanatban ebben az országban te vagy az egyetlen.
- Mi történt Péterrel?
- Elkezdett hülyén viselkedni.
- Csak úgy? Minden további nélkül? Szimpatikus srác pedig.
- Féltékeny.
- De hát eddig is tudta, hogy nem csak ő létezik.
- Tudni és látni két különböző dolog.
- Mit látott?
- Hát, semmi különöset, tulajdonképpen. Legfeljebb egy bevetetlen ágyat.
- Mikor?
- Aznap, hogy itt jártál.
- Nem azt mondtad, hogy elutazott?
- De este megjött. És akart is valamit.
- Vagyis meg akart dugni.
- Sejthetően igen.
- Te meg elhajtottad.
- Valahogy úgy.

Márton leült az ágyra.

- Sajnálom. És te? Te is sajnálod?
- Nem tudom. De most már nincs visszaút. Úgyhogy, itthon csak te vagy.
- Az nem jó, kislány. Rám nem lehet számítani. A portugálok meg messze vannak, olyanok, mintha nem is lennének.
- Ez azért túlzás.
- Azt mondtad, elmész az esküvőre.
- Igen, már megvettem a jegyet.
- És mit remélsz ettől?
- Nem tudom.
- Ne tudod, vagy nem mered kimondani? Esetleg még magadnak se vallod be?
- Lehet, hogy igazad van.
- Nézd, ha azt várod, hogy Diego Maradona lefújja a bulit...
- Diogo.
- Tudom, csak froclizlak.
- Nem ezt várom.
- Jobb is, ha nem számítasz rá, mert ez nem fog megtörténni.

Viki maga se értette, miért szorul el a torka. Micsoda ostobaság. Csak bólintott. Leült Márton mellé az ágyra, és átölelte. A fejét a válla és a nyaka közé fúrta.

- Ne beszéljünk róla, hagyjuk.
- Miért, kivel tudsz még erről beszélni?
- Senkivel.
- Pedig muszáj megbeszélned valakivel. Aki visszarángat a földre.
- Nem vagyok elszállva.
- Biztos?
- Biztos.
- Akkor szerintem szeretkezzünk, mert telik az idő.

Aznap este, hogy másodszor beszélt Renátával, valaki bekopogott a konyhai kisablakon. Viki elmerült a tanulásban, először meg se hallotta. De az illető nem hagyta annyiban. Biztos megint Péter az, és már megint este, mikor nem lehet vele értelmesen beszélni. A lány nem mozdult. Mi lenne, ha úgy tenne, mintha nem volna otthon? Igaz, a villanyfény gyengén kiszűrődött a gangra, de ez lehetett véletlen is. Talán úgy hagyta. Igyekezett egészen csöndben gubbasztani, és várta, hogy a fiú feladja a próbálkozást. Teljesen elment a kedve Pétertől, sőt, szinte haragudott magára, amiért korábban engedményeket tett neki. Kellemetlen volt felidézni a vele töltött éjszakákat, vagy azokat az alkalmakat, amikor az albérletből jött át, hogy elhozza a postáját. Jó lenne elköltözni, megint erre kellett gondolnia. 

Kilenc óra múlt. Megint kopogtak.

- Zoltán vagyok, a szomszédból. Itthon van, Viktória?

Ki az a Zoltán? Zoltán, a szomszédból. Csak nem Renáta férje? Biztosan a lakásról akar beszélni.

Viki gyorsan kisietett az ajtóhoz, és kinyitotta, de csak a kisablakot. Egy középmagas, sötét hajú, kissé borostás, egészen jóképű férfi állt ott, udvariasan mosolyogva. Viki persze látta már a házban, de nem tudta, hogy hívják.

- Jó estét. Zavarok? Ne haragudjon, hogy csak így bekopogok.
- Nem zavar, vagyis...
- A feleségem újságolta, hogy szó lehetne róla... Hogy eladná a lakást.
- Ez sokmindentől függ. De gondolkodom rajta.
- Hát, ennek nagyon örülök. Biztosan meg tudunk egyezni. Úgy tudom, már megvette az önkormányzattól.

Vajon honnan volt ilyen jólértesült ez a Zoltán?

- Igen, sikerült megvennem.
- Persze, van az a záradék, hogy öt éven belül nem adhatja el. De ez nem jelent gondot, azt én el tudom intézni.
- Van ilyen záradék? Nem is tudtam.
- Akkor nem olvasta el a szerződést.
- Ez nem tűnt fel.
- Olvassa el. De, mint mondtam, ez nem akadály. Gondolkodott már az áron? Mennyit kérne a lakásért?
- Hát, ezt még nem tudom.
- Értem. Ha gondolja, ajánlhatok ingatlanost, aki tanácsot adhat.

Viki ezt nem tartotta túl jó ötletnek, ezért csak udvariasan mosolygott. A férfi fáradtnak tűnt, valószínűleg nemrég ért haza a munkából, fehér ing volt rajta, és fekete bőrkabát. A lány megborzongott, ahhoz még hideg volt, hogy hosszasan álldogáljon a nyitott ablaknál.

- Nézze, kezdek fázni, biztos maga is fáradt. Beszéljünk pár nap múlva.
- Persze, nem akartam zavarni. De kérem, ígérje meg, ha mástól is ajánlatot kap, elmondja nekem. Nagyon szeretnénk ezt a lakást. Azt hiszem, tudja, hogy miért. Jön a gyerek, nagyobb helyre lesz szükségünk. Imádunk itt lakni, nem akarunk elköltözni, és ez a lakás ideális lenne, hogy összenyissuk a kettőt.
- Rendben, értem.
- A nagymamájával nagyon jóban voltunk. Ne haragudjon, most jut eszembe, hogy még nem is fejeztem ki részvétemet.

Viki nem emlékezett rá, hogy a nagyi szeretettel emlegette volna a szomszédokat, de mit számított ez?

- Köszönöm. Eltelt már egy kis idő.
- Valóban. Akkor megyek is.
- Egyébként mivel foglalkozik? - kérdezte Viki, maga sem tudta, miért.

A férfi kicsit meglepődött.

- Belsőépítész vagyok.
- Hm, az izgalmas lehet.
- Én imádom. Ha eladja nekünk a lakást, és összenyitjuk a kettőt, hát... Fantasztikusra akarom megcsinálni.
- Furcsa érzés lesz, ha mindez eltűnik.
- A mostani lakás?
- Ahogy a nagyanyám idejében volt.
- Persze, biztosan.

A férfin látszott, hogy ez nem hatja meg.

- Na, menjen. Jó éjszakát.

Sorry

Aztán megvette a repülőjegyet. Tíz napig lesz kint, tíz teljes napig. Az esküvő előtt egy héttel repül, és utána még marad három napig. Mintha abban reménykedett volna, hogy lesz miért maradnia. Mindegy, a lényeg az volt, hogy megvette a jegyet, ettől megkönnyebbült, úgy érezte, most van végre egy konkrét esemény, amire várhat. Mindig is szerette, ha van mire várni, ha valami örvendetes, kellemes dolog lebeg a jövőben, amire készülhet, aminek az elérkezéséig számolhatja a napokat.

Időközben ismét megállította a gangon a szomszédasszony, Renáta, hogy megkérdezze, mennyiért adná el nekik a lakást. Viki nem hessegette el a gondolatot, visszakérdezett, vajon mennyit ajánlanának érte. Renáta szeme felcsillant: mintha nem számított volna rá, hogy pozitív választ kaphat. A konkrét összegről inkább majd a férje tárgyal. Még egyszer rákérdezett, Viki tényleg mérlegeli, hogy eladja nekik a lakást? A lány annyit válaszolt, hogy nem veti el az ötletet, de alaposan át akarja gondolni, és biztosan tanácsot kér néhány embertől.

Kezdte úgy érezni, hogy képes irányítani a saját életét. Meg akar szabadulni a lomoktól. A múlt terheitől. Lezárni a portugáliai kalandot, így vagy úgy. Lehet, hogy amíg ragaszkodik Diogóhoz, akármennyire is laza ez a kapcsolat közöttük, képtelen lesz igazán továbblépni, és csak félmegoldásokat talál majd? Vagy értelmetlen kifejezetten arra törekedni, hogy valamiféle végleges megoldást találjon, mert ilyen nem létezik? A házasság vajon megoldás-e a számára?

Megkérdi Mártont, ha legközelebb találkoznak. Ahogy a lakáseladás ötletéről is. Vajon a tanár számára megoldás volt a házasság bármire is, vagy csak úgy beleugrott, és közben megbánta? De nem, egy percig sem tűnt úgy, mintha megbánta volna. Márton soha nem panaszkodott a házasságára, a feleségére, csakis pozitív dolgokat mondott az asszonyról, ahányszor Viki kérdezte, mert eleinte magától nem nagyon akart róla beszélni. Nem azért csalta, mert nem volt vele boldog, vagy ne szerette volna, egyszerűen kellett neki más is. Sok más. Ki tudja, mennyi. De a házasság intézménye úgy, ahogy volt, kellemesnek tűnt. Persze, Márton férfi, és Viki nem vehet példát róla, nem vonhat le következtetéseket az ő tapasztalataiból.

Végül nem kellett újra próbálni a faxot, mert Carlos bejelentkezett telefonon. Rosário szólt neki, hogy az a bizonyos lány kereste. Akármit is mondott a fiú Vikiről, az igazat biztosan nem.

- Mondhattad volna, hogy a barátnőd fax számát adod meg. Akár botrány is kerekedhetett volna az egészből, ha nem vigyázok.
- Miért, tán szerelmi vallomást akartál küldeni? Azon igencsak csodálkoznék.
- Nem, de attól még gyanút foghatott volna.
- Olyan nagyon nem izgat, őszintén szólva. Néha azt kívánom, bárcsak szakítana.
- Akkor miért nem szakítasz te?
- Lustaságból.
- Rád se ismerek, Carlos.
- Lehet, hogy soha nem ismertél.
- Lehet.
- Ha jól értem, te tulajdonképpen szeretnéd, ha Rosário okot találna a szakításra?
- Nem tudom, mit szeretnék. Vagyis tudom: téged. De téged aligha kaphatlak meg.
- Úgyis túl messze élünk egymástól ahhoz, hogy közös jövőnk legyen.
- Ez régebben nem zavart.
- De, akkor is zavart. Nem tudom, mi lett volna, ha kint maradok miattad. Lehet, hogy egyáltalán nem bírtam volna jól.
- Tehát megkönnyebbültél, mikor összevesztünk?
- Nem, ez nem ilyen egyértelmű. Nagyon megviselt. Ugyanakkor megoldott egy megoldhatatlannak látszó problémát. Nem mindegy? Minek erről beszélni?
- Ha itt leszel, azért beszélhetünk?
- Persze, nem tudom ... Nem tudom, mire készüljek.
- Mennyi időre jössz?

Viki habozott egy kicsit. Maga az esküvő egyetlen nap, és utána maradni értelmetlen. Előtte menjen? Ha Diogo miatt megy, akkor jobb lenne előtte, hiszen utána úgyis eltűnik az új feleségével.

- Még ezt se döntöttem el. Elvileg Két-három napnál többet maradni értelmetlen. De ha már kifizetek egy rakás pénzt, legalább nyaralnék is egy kicsit.
- Látod, pont így gondolom én is. Nyaralnod kéne. Utazgatni egy kicsit. De persze nem egyedül.
- Hát kivel? Veled?
- Például.

Ez még jobb. Hogy Carlossal utazgasson ...

- Na jó, ezt biztos nem most fogjuk megbeszélni. Különben is bármikor bejöhet a főnököm, és ő tud portugálul.
- Mindig lerázol.
- Carlos, kérlek.
- Jó, jó, csak szeretnék valami konkrétumot kiszedni belőled.
- Ha megvettem a repülőjegyet, szólok.
- És nem bánod, ha közben azért kereslek? Nem a munkában, hanem otthon. Úgy, mint a múltkor? Az jó neked?
- Jó. Rendben.

Miután beszélt Diogóval, gyorsan megírta azt a bizonyos faxot is Carlosnak, így is szégyellte egy kicsit magát, mert annyit halogatta a döntést, ráadásul magyarázatot sem adott rá. Meg se kérdezte Carlostól, miféle fax számot adott meg, vajon egy postahivatalét, vagy valamelyik barátja dolgozik olyan irodában, amely rendelkezik fax géppel? Pár sort írt egy A4-es lapra kézzel, bár a faxon továbbított kézírást olykor elég nehéz olvasni, úgy ítélte meg, hogy az övét sikerülni fog, próbált nagyobb betűket használni, mint máskor.

Aztán tárcsázta a megadott számot, várta a sípszót, de valaki felvette a kagylót. Tehát nem csak fax számról van szó, ez telefonszám is. Ezek szerint be kell mutatkoznia, és magyarázkodnia kell, kinek küldni az üzenetet. Egy női hang jelentkezett be, mint kiderült, az illetőt Rosário-nak hívták, még egy vallásos név, annyit tesz, mint rózsafüzér. Tulajdonképpen Maria do Rosário, vagyis a rózsafüzérről elnevezett Miasszonyunk. Viki nem tudta, miért értelmezi egyáltalán a nevet, de São jutott eszébe.

-Igen, Carlos mondta, hogy majd küldesz egy faxot.

Tegezi? Miért tegezi ez a nő? Kicsoda ez?

- Köszönöm, hogy átadja - válaszolta Viki csakazértis magázva.
- Csak természetes, szívesen. Carlosnak mindent.
- Akkor küldöm.
- Adom a jelet.
- Viszont hallásra.

Carlosnak mindent? Mi mindent?

Viki betette a lapot, és várt. A gép bekapta a papírt, lassan bemásolta, aztán kiköpte. De értesítés nem jött arról, hogy a fax célba ért-e Pedig mindig szokott. Tulajdonképpen ostobaság ez az egész, miért nem mondja meg ennek a Rosáriónak, hogy megy az esküvőre? Hiszen ennyi az egész üzenet.

Aztán a gép kiköpte, hogy a küldés sikertelen volt. Viki ismét tárcsázott. Megint Rosário jelentkezett.

- Nem jött semmi.
- Gondoltam. Nem szokott gond lenni a géppel?
- Nem igazán. És a tiétekkel?
- 10 perce használtam, és működött.
- Próbáld meg újra.
- Carlos nincs ott a közelben? Nem tudnék beszélni vele? Egyszerűbb volna.

Rosário felnevetett.

- Nem, ő nem itt dolgozik.
- Értem.
- A barátnője vagyok, megkért, hogy hadd adhassa meg ezt a számot.

A barátnője, nagyszerű. Aki nyilván nem tud arról, hogy Viki kicsoda. mert különben nem lenne ilyen nyugodt és vidám. Ha féltékeny természetű. Carlos meg van őrülve. Hogy adhatja meg ezt a fax számot? És, ha Viki valami félreérthetőt ír? Vagy, ami még rosszabb: egyértelműt?

- Megpróbálom kicsit később. Hátha akkor majd működik.
- Rendben. Szia.
- Szia.

Pár napig halogatta a válaszadást, aztán kapott egy hívást Diogótól. Nem kifejezetten az esküvő miatt telefonált, csak úgy, mert olykor fel szokta hívni Vikit, teljesen rapszodikusan, mikor kedve szottyant rá. Volt, hogy naponta, máskor meg három hetet is kihagyott. Sose lehetett tudni, mikor jelentkezik legközelebb, de valószínű volt, hogy felbukkan. Nem ő kérdezett rá az esküvőre, Viki érezte úgy, hogy végre választ kell adnia. Csak ott, abban a pillanatban döntötte el, hogy mégis megy. Mielőtt kimondta volna, nem tudta biztosan. Úgy volt vele, mint sütirendeléskor egy cukrászdában, többször előfordult, hogy hosszasan habozott két vagy három tortaszelet között, és hiába tűnt úgy, hogy eldöntötte magában, melyiket akarja, mire megmondta a pincérnek, valami egész más is kicsúszhatott a száján.

- Örülök neked. Jó, hogy itt leszel, noha mindketten tudjuk, hogy nem rosszalkodhatunk egy kicsit se. Ez az egy aggaszt, hogy ez neked nem fog jólesni.
- Tudod, ki kapacitált rá, hogy mindenképp menjek?
- Carlos?
- Nem igaz, honnan tudod?
- Na, vajon honnan.
- Otávia mesélte?
- Miért is ne mesélné el, hogy odavan érted még mindig ez a srác.
- És a barátnője? Nem érte volt úgy oda nemrég?
- Nem nagyon foglalkozom Carlos szívügyeivel ... De mintha nem lenne valami szerencsés kapcsolat. A lány nagyon rátelepedett, eléggé erőszakos, és féltékeny is, az a fajta tűzrőlpattant csaj, aki biztos nagyon klassz az ágyban, de a mindennapokban azért nem könnyű elviselni.
- Nem tűnt valami lelkesnek ő sem.
- Nalátod. Ha van kedved újra összejönni vele, szerintem nem rajta fog múlni.
- Te mindig a pártját fogod.
- Dehogy, én a te pártodat fogom. Nekem az a fontos, hogy te boldog légy. Carlossal vagy a tanároddal ... Vagy akivel csak akarsz.
- Mert te ilyen önzetlen van, és nagyvonalú.
- Pontosan fogalmaztál.

Nevettek.

- Tényleg, arra még nem is gondoltam, hol fogok megszállni.
- Szerintem Carlos nagynénje szívesen látna.
- Nem, azért ez túlzás lenne. 
- Miért lenne az? Nem kell mindjárt együtt is aludnotok. Különben se engednék.
- De hogy néz az ki, hogy én odamegyek, Carlosnak meg el kell költöznie otthonról?
- Tényleg hülyén néz ki. Majd csak találunk valami megoldást. Szerintem Carlos ebben sokkal jobb, mint én, hiszen ő a helyi erő.
- Az már igaz. És Otávia? Lázban ég?
- Persze, ahogy kell ... Kicsit már unalmas ez a nagy felhajtás, őszintén szólva alig várom, hogy túllegyünk rajta.
- És még mindig ... nem engedett magához? Még most sem?
- Ha hiszed, ha nem, meg se próbáltam.
- De képes vagy így elvenni, hogy sose szeretkeztél vele? És, ha nem illetek össze az ágyban?
- Ugyan már, nem lesz ezzel semmi baj. Kívánjuk egymást, ez teljesen nyilvánvaló. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen beletanul majd a szeretkezésbe.
- Mint mindenbe ... Mert ő olyan tökéletes.
- Már mondtam, hogy nem tökéletes, de nekem pont jó.
- Rendben, kicsit ostoba dolog tőlem, hogy ezt firtatom, csak nem értem meg. Hogy te hogy bírod ki, azt nem értem. De ne válaszolj, inkább tudni se akarom.

Nem tudta volna megmondani, hogy miért tagadta le a meghívót. Egyszerűen csak kicsúszott a száján a hazugság, talán, mert idegesítette, hogy Carlos azonnali választ vár tőle. Vagy, mert akkor jött rá, hogy mégsem döntött ebben a kérdésben. Időközben kicsit távolabb került Diogótól, szinte észrevétlenül: már nem volt olyan erős a kötődése, mint Prágában. Talán Mártonra irányította ugyanazokat az érzéseket: különös, hogy ezek jellege alig valamit változott, a személy viszont csereszabatos volt, legalábbis egy bizonyos mértékig.

De Viki tudta, hogy Mártonban bízni ostobaság lenne, vele fantáziálni nem szabad, vagy csak nagyon szűk keretek között. Nem is tartotta magát annyira érdekesnek vagy csábítónak, hogy veszélyt jelentsen egy házasságra, egy családra, attól nem félt, hogy Márton akarna többet, de attól joggal tartott, hogy ő maga túl mély érzelmeket kezd táplálni. Vajon mi a jobb? Megint közeledni Diogóhoz, és kitenni magát a biztos csalódásnak azáltal, hogy elmegy az esküvőre, és még csak meg se érintheti a férfit? Persze, ott lesz Carlos, akit viszont megérinthet. Vagy inkább hagyja, hogy a Márton iránti érzései erősödjenek, így legalább a 3000 km-re élő Diogóról leválhat? Jó megoldás nem létezett egyelőre.

Aztán Péter kopogott be, már egész későn. Szórakozóhelyről jöhetett, egy kicsit ivott, de nem látszott részegnek. Viki mégse akarta beengedni, csak a bejárati ajtón lévő kisablakot nyitotta ki neki, azon keresztül beszélgettek.

- Elnézést szeretnék kérni a múltkoriért.
- Rendben.
- Rámtört a féltékenység, ne haragudj. Tudom, hogy ostobaság, mert nem tartozol nekem semmivel. Nem vagy az enyém.

Viki zavarban volt. Mit mondhatna erre? Cáfolni nem fogja, és arra sem hajlandó, hogy úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi.

- De ... ez nekem nagyon nehéz. Minél kevésbé vagy az enyém, annál jobban akarlak. Nem, ne szólj közbe. Nem akarsz beengedni?

Viki elbizonytalanodott. Biztos, hogy Péter nem részeg?

- Szóval, már félsz is tőlem. Nagyszerű, ügyes vagy, Petikém, ezt jól elbasztad.
- Ne haragudj, de a múltkori után ...
- Igazad van. Viktóriának mindig igaza van. Egyébként nem vagyok részeg, és nem is akarlak megerőszakolni. Sose bántanálak. Ha néha kicsit erősebben szorongatlak, az nem azért van, mert bántani akarlak, érted? Ugye, tudod?
- Sejtem. Nem hiszem, hogy komolyan bántani akarnál.
- Csak egy esélyt szeretnék, kedves. Semmi mást. Nem fogok bunkón rádtörni, és nem rendezek jeleneteket.
- Mégis, mire akarsz esélyt? - kérdezte Viki kissé élesen.
- Hogy továbbra is ... láthassalak. Hogy ... Á, a francba, olyan hülyén hangzik ez az egész.
- Beszéljünk róla máskor, jó? Most késő van. És ittál is. Tudom, nem vagy részeg. De ittál valamennyit. Megbeszélhetjük később?
- Na jó. Megdumáltál. Holnap dél körül jó? Itthon vagy?
- Dolgozom - ez megint hazugság volt. Ráadásul könnyen ellenőrizhető hazugság.
- Szombaton?
- Holnap szombat, tán elfelejtetted?
- Tényleg elfelejtettem.
- Akkor ebédeljünk együtt, meghívlak a sarki kocsmába. Vagyis nem a kocsmába, valami puccosabb helyre.
- Péter, ne erőltesd. Kérlek. Most nincs kedvem.
- Nem dugni akarok, hanem beszélgetni. Már azt se szabad? Mi bajod van velem?
- Most az a bajom, hogy rá akarsz kényszeríteni, hogy holnap beszéljünk. Nekem meg nincs kedvem hozzá.
- Na jó, értek én szóból ... Mostanában semmihez sincs kedved velem. Mással bezzeg ... Jó, jó, hagyjuk. Rúgjál csak ki, úgyis ezt érdemlem. Dugjál csak a tanároddal, akinek melletted még van vagy öt nője.

Vikit elöntötte a forróság.

- És te akartál bocsánatot kérni ...
- Basszus, tényleg, ne haragudj. Nem akartalak megsérteni. És nem tudom, hogy a faszinak van-e más csaja. Már a nején kívül. Komolyan.
- Most menj haza.
- Viktória, de ... Én nagyon sajnálom. Meg tudsz bocsátani? Akár fel is pofozhatsz, ha akarsz. 
- Nem akarlak felpofozni, csak menj. Jó éjszakát.

Becsukta a kisablakot, és elhúzta a függönyt. Péter még kérlelte néhány pillanatig, aztán feladta. Viki bement a szobába, és bekapcsolta a tévét. Félt egy kicsit, bár racionálisan nem volt rá oka. Vagy nem is félelem volt ez, inkább valami halvány rosszérzés. Jó lett volna az a tudat, hogy valaki majd mindentől megvédi.  Még ha igazából nem is fenyegeti semmi. Mégse érezte magát biztonságban. Nehezen aludt el.

Az esküvő. Érdekes, mintha Carlos Prágában is ezzel búcsúzott volna.

- Még meghívót se kaptam - válaszolta Viki. - Egyáltalán nem biztos, hogy meg akarnak hívni.
- Szerintem a meghívó is a levelem sorsára jutott. Biztos vagyok benne, hogy Otávia meg akar hívni.
- Megbeszélted vele?
- Bevallom, megbeszéltem.
- Vagyis te akartad, hogy meghívjon? Lehet, hogy ő egyáltalán nem látna szívesen.
- Nem én akartam, magától is eszébe jutott. De még mindig nem válaszoltál, eljössz?

Viki elrévedt egy kicsit. Eddig azt hitte, hogy biztosan elmenne, ha hívnák, de tulajdonképpen nem hitte, hogy tényleg meg is hívják, talán, mert Diogo nem akarná.
Lehet, hogy Diogót egyenesen zavarná a jelenléte?

- Nem tudom még, mikor lesz pontosan?
- Májusban. Most nem emlékszem a napra, de szívesen elfaxolom neked a meghívót, ha már nem kaptad meg.
- Meg kell néznem, mennyi most egy repülőjegy.
- Lehet, hogy anyagi okokból nem jönnél? Szívesen adok kölcsön, ha ez lenne a gond.

Vikit meglepte, mennyire szeretné Carlos, ha ott lenne az esküvőn. Vajon csak azért, mert így biztosan találkoznak, vagy más oka lehet rá? Azt reméli, hogy kiábrándul Diogóból? De hát nem is tud semmit a viszonyukról. Soha egy szóval se utalt rá, hogy tudna. Ez persze nem jelenti, hogy nem is sejt semmit. 

- Miért akarod, hogy elmenjek? Szerintem a többieknek mindegy, hogy ott vagyok-e.
- Szeretnélek látni.
- Nem a barátnőddel mész majd?
- A barátnőmmel?
- Megvan még a barátnőd, nem?
- Megvan ... De őt nem vinném el.
- Nem értem.
- Mindegy, lehet, hogy addigra már nem is leszünk együtt.
- Sajnálom.
- Nem számít, de tényleg. De folyton kitérsz. Nem tudsz vagy nem akarsz válaszolni?
- Nem tudok. Át kell gondolnom. Nem biztos, hogy annyira jó ötlet elmenni, végül is kik nekem Otávia és Diogo? 

Viki csak akkor jött rá, hogy provokálja Carlost, mikor kicsúszott a száján ez a mondat.

- Azt csak te tudhatod, hogy kik neked. 

Különös csönd támadt a vonalban. A lány szinte biztos volt benne, hogy Carlos majdnem kimondott valamit, de az utolsó pillanatban visszakozott. 

- Nézd, Carlos, küldd el a meghívót. Meglátom, hogy alkalmas-e. Átgondolom, és visszaszólok. Gondolom, akkor Otáviának nem kell külön megmondanom, hogy döntöttem. 

- Nem, én majd közvetítek.

Ezt is olyan hangsúllyal mondta a fiú, mintha mögöttes jelentést akart volna érzékeltetni. 

- Köszönöm.
- Akkor elküldöm faxon a meghívót. És arra a fax számra, amiről küldöm, meg is írhatod, hogy döntöttél. Örülnék neki.
- Pár napon belül megírom.