2011.12.21. 06:30
Kilencvenegyedik fejezet: Újra úton (3)
A reptéri kávézó meglepően mocskos volt, a padló tele cukroszacskó-fecnikkel, a hamutálcákat valahogy elfelejtették időközönként üríteni, mosatlan edények árválkodtak az asztalokon. Mivel önkiszolgáló bár volt, a vendégeknek kellett volna visszapakolniuk az edényeket, de szinte senki nem vette magának a fáradságot, hogy megtegye. Viki végül ivott egy kis csésze citromteát, csak, hogy fogyasszon valamit, Carlos meg egy presszókávét.
Carlos szidta az utasokat és a személyzetet egyaránt, szép bemutatkozás, ezt látják a turisták először Portugáliából, a mocskos önkiszolgáló kávézót a reptéren. Viki nem tudott egyebet, mint helyeselni, de ehhez nem nagyon volt kedve, úgyhogy csak hagyta Carlost duzzogni, és alig várta, hogy elinduljanak. Az a panzió, az ággyal! Már csak arra tudott gondolni. De csupán aludni akart, egyedül maradni és aludni, semmi mást.
Úgy tűnt, Carlos olyan messze parkolt, ahogy csak emberileg lehetséges. Percekig gyalogoltak a kocsik között, míg végre odaértek a szürke Fordhoz, amelyet a fiú egy haverjától kért kölcsön. Viki hátra rakta a bőröndjét, és beült Carlos mellé. Érezhető volt a srác idegessége, látszott, hogy alig van vezetői gyakorlata, és ehhez a kocsihoz még nem sikerült hozzászoknia. Ha valamelyik kocsihoz sikerült egyáltalán. Viki nem tudta, mit tegyen, maradjon inkább csöndben, hogy Carlos a vezetésre koncentrálhasson, vagy inkább beszéljen valami kellemes témáról, hogy oldja a feszültséget. Úgy döntött, egyelőre inkább hallgat, majd, ha kijutottak Lisszabonból, biztos alkalmasabb lesz a helyzet beszélgetésre.
- Ne haragudj, de nem vagyok valami elsőrangú sofőr - szólalt meg végül Carlos, mikor már elhagyták a repteret. Az induláshoz erősen koncentrálnia kellett, de kettesben haladva viszonylag komfortosan érezte magát.
- Majd belejössz.
- Hát, eddig nem sok alkalmam volt gyakorolni.
- Én nem is tudok vezetni. Úgyhogy kénytelen leszel te megoldani a helyzetet.
- Ha elvergődtem idáig, hazáig is elvergődöm valahogy. Csak le ne rohadjunk az út közepén.
- Annak nem örülnék, olyan hulla vagyok.
- Vicceltem, nem fogunk lerohadni. Remélem.
Viki szinte visszatartotta a lélegzetét, úgy drukkolt, hogy ne történjen semmi az úton. Nem érezte magát biztonságban, és ez kifejezetten zavarta. Igyekezte elhessegetni a gondolatot, de olyasmi motoszkált a fejében, hogy neki az mindig imponált, amilyen lazán a férfiak vezetnek. Sose fogalmazta még meg önmagának, de a fejében az autóvezetés és a férfiasság valamilyen furcsa módon összekapcsolódott. Ha valakit nem látott autót vezetni, akkor persze eszébe se jutott, hogy hiányérzete legyen, de ha már beült egy férfi mellé, aki kormányt tartott a kezében, akkor elvárásai voltak. Talán azért érintette Carlos ügyetlensége ilyen érzékenyen. Nem szerette ügyetlennek látni.
Gyakran álmodott azzal, hogy ő maga vezet, de az mindig katasztrofális volt. Sokszor nem is a vezető ülésről kormányzott, hanem hátulról, és fogalma sem volt, hogy miért. Valójában képtelenség lett volna így vezetni, de álmában ez elég gyakran előfordult. Gyakran szenvedett balesetet is, de soha nem sérült meg komolyan. Vajon ezek az álmok mindössze arról tanúskodtak, hogy képtelen irányítani a saját életét, és csak sodródik?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Mézes Tenyér 2011.12.21. 17:47:23
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2011.12.21. 21:56:32
