2011.10.21. 06:30
Nyolcvankilencedik fejezet: Döntések (5)
Aznap este, hogy másodszor beszélt Renátával, valaki bekopogott a konyhai kisablakon. Viki elmerült a tanulásban, először meg se hallotta. De az illető nem hagyta annyiban. Biztos megint Péter az, és már megint este, mikor nem lehet vele értelmesen beszélni. A lány nem mozdult. Mi lenne, ha úgy tenne, mintha nem volna otthon? Igaz, a villanyfény gyengén kiszűrődött a gangra, de ez lehetett véletlen is. Talán úgy hagyta. Igyekezett egészen csöndben gubbasztani, és várta, hogy a fiú feladja a próbálkozást. Teljesen elment a kedve Pétertől, sőt, szinte haragudott magára, amiért korábban engedményeket tett neki. Kellemetlen volt felidézni a vele töltött éjszakákat, vagy azokat az alkalmakat, amikor az albérletből jött át, hogy elhozza a postáját. Jó lenne elköltözni, megint erre kellett gondolnia.
Kilenc óra múlt. Megint kopogtak.
- Zoltán vagyok, a szomszédból. Itthon van, Viktória?
Ki az a Zoltán? Zoltán, a szomszédból. Csak nem Renáta férje? Biztosan a lakásról akar beszélni.
Viki gyorsan kisietett az ajtóhoz, és kinyitotta, de csak a kisablakot. Egy középmagas, sötét hajú, kissé borostás, egészen jóképű férfi állt ott, udvariasan mosolyogva. Viki persze látta már a házban, de nem tudta, hogy hívják.
- Jó estét. Zavarok? Ne haragudjon, hogy csak így bekopogok.
- Nem zavar, vagyis...
- A feleségem újságolta, hogy szó lehetne róla... Hogy eladná a lakást.
- Ez sokmindentől függ. De gondolkodom rajta.
- Hát, ennek nagyon örülök. Biztosan meg tudunk egyezni. Úgy tudom, már megvette az önkormányzattól.
Vajon honnan volt ilyen jólértesült ez a Zoltán?
- Igen, sikerült megvennem.
- Persze, van az a záradék, hogy öt éven belül nem adhatja el. De ez nem jelent gondot, azt én el tudom intézni.
- Van ilyen záradék? Nem is tudtam.
- Akkor nem olvasta el a szerződést.
- Ez nem tűnt fel.
- Olvassa el. De, mint mondtam, ez nem akadály. Gondolkodott már az áron? Mennyit kérne a lakásért?
- Hát, ezt még nem tudom.
- Értem. Ha gondolja, ajánlhatok ingatlanost, aki tanácsot adhat.
Viki ezt nem tartotta túl jó ötletnek, ezért csak udvariasan mosolygott. A férfi fáradtnak tűnt, valószínűleg nemrég ért haza a munkából, fehér ing volt rajta, és fekete bőrkabát. A lány megborzongott, ahhoz még hideg volt, hogy hosszasan álldogáljon a nyitott ablaknál.
- Nézze, kezdek fázni, biztos maga is fáradt. Beszéljünk pár nap múlva.
- Persze, nem akartam zavarni. De kérem, ígérje meg, ha mástól is ajánlatot kap, elmondja nekem. Nagyon szeretnénk ezt a lakást. Azt hiszem, tudja, hogy miért. Jön a gyerek, nagyobb helyre lesz szükségünk. Imádunk itt lakni, nem akarunk elköltözni, és ez a lakás ideális lenne, hogy összenyissuk a kettőt.
- Rendben, értem.
- A nagymamájával nagyon jóban voltunk. Ne haragudjon, most jut eszembe, hogy még nem is fejeztem ki részvétemet.
Viki nem emlékezett rá, hogy a nagyi szeretettel emlegette volna a szomszédokat, de mit számított ez?
- Köszönöm. Eltelt már egy kis idő.
- Valóban. Akkor megyek is.
- Egyébként mivel foglalkozik? - kérdezte Viki, maga sem tudta, miért.
A férfi kicsit meglepődött.
- Belsőépítész vagyok.
- Hm, az izgalmas lehet.
- Én imádom. Ha eladja nekünk a lakást, és összenyitjuk a kettőt, hát... Fantasztikusra akarom megcsinálni.
- Furcsa érzés lesz, ha mindez eltűnik.
- A mostani lakás?
- Ahogy a nagyanyám idejében volt.
- Persze, biztosan.
A férfin látszott, hogy ez nem hatja meg.
- Na, menjen. Jó éjszakát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
