2010.11.09. 08:00
Hetvenhetedik fejezet: Menni kéne (1)
Viki kezdett beleszokni az otthoni életbe. Bár azt el sem tudta képzelni, mi lesz, ha a nagyanyja egyszer hazatér. Egyáltalán miben kell majd segítenie neki, és mennyi idő alatt épül majd fel annyira, hogy önellátó legyen. Van, aki sosem épül fel, de a nagyanyja szívós alkat volt. Lehet, hogy ezt a bokatörést is nagyobb baj nélkül átvészeli.
Diogo két hete nem jelentkezett már, és persze Carlos sem telefonált. Viki kezdett belenyugodni, hogy a portugál férfiakat maga mögött hagyta. A cégtől sem keresték, biztos másnak adták a munkát, vagy az előző fordító gondolta meg magát, és mégse utazik el. Ki tudja. A vállalat persze még tartozott a fizetsége nagy részével, de a határidő nem járt még le, Viki ezért nem is aggódott.
A szomszéd fiú, Péter viszont meghívta privát filmklubjába. Viki először félreértette a dolgot, azt hitte, ez valami bélyeggyűjtemény-nézegetés jellegű meghívás, és kissé zavartan reagált, nem volt benne biztos, hogy tetszik neki a szomszéd srác, de hamar kiderült, hogy igazi filmklubról van szó, most éppen Buñuel-alkotásokat lehetett megnézni péntek esténként az egyébként még egyetemista fiatalember lakásán, de később sorra kerülnek más, neves rendezők is. Péter szerint jó a társaság, Viki élvezni fogja, ha eljön. A lány megígérte, úgysem voltak ismerősei, a szomszédba átmenni meg a lehető legkényelmesebb.
Aztán egy nap csengett a telefon, a portugál cégtől keresték Vikit. Megjött a pénze, be kellene mennie érte. A lány rákérdezett az állásra is, de a titkárnő nem tudott semmit mondani, neki egyelőre nem szóltak a döntésről. Másnap kibumlizott az irodához, és újfent megállapította, hogy kicsit messze van, nem lenne kedve minden nap kimenni. Persze nem is feltétlen kellene minden nap megtennie a távolságot.
Ezúttal nem a korábban látott ügyvezető igazgató asszony irodájába vezették, hanem egy másik ajtóhoz. De várnia kellett. Az úr, aki majd átadja a fizetségét, éppen fontos telefont intéz. A lány leült egy székre, és elővette a könyvét. Mindig volt nála olvasnivaló, ezúttal, az ösztöndíjas beszámoló miatt, éppen szakmai jellegű. Véletlenül annyira belemélyedt az egyik fejezetbe, hogy észre sem vette, amikor kinyílt az ajtó.
- Nem is köszön a kisasszony? - hallotta szinte a feje fölött.
Hitetlenkedve nézett fel. Ez nem lehet. Biztos csak érzéki csalódás.
- Diogo?
Majdnem a férfi nyakába ugrott, de nem tehette. Csak állt a könyvvel a kezében, és nem tudta, mit mondjon. Csupa ostobaság jutott az eszébe, főleg olyasmi, aminek Diogo egyáltalán nem örült volna, főleg a kollégái előtt, noha azok elvileg nem tudhattak portugálul. De a hanghordozásból sokminden kiderül.
- Gyere be, Vitória - tárta ki előtte az irodaajtót a férfi. - Kérsz egy kávét?
- Nem, köszönöm.
- Jobb is, az itteni kávé csapnivaló. Nehogy megmondd ezeknek a jóembereknek, de élvezhetetlen.
A férfi nevetve csukta be az ajtót. Kettesben voltak, de a lány nem mert közelebb lépni, csak félszegen állt, és érezte, hogy ég az arca.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam előre - szabadkozott Diogo, adott egy könnyű puszit, és hellyel kínálta Vikit. Elég termetes íróasztal válaszotta el őket egymástól.
- Miért nem tetted?
- Gondoltam, megleplek.
- Hát, ez sikerült.
- És mégis, hogy kerülsz ide?
- Felmerült, hogy én leszek a portugál ügyvezető. Egyelőre azonban nem döntöttem. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom.
Viki megremegett. Egyrészt vad reménység töltötte el, ha Diogo Pestre költözne, minden másképp nézne ki, folytathatnák a viszonyukat: akármilyen minőségben is, ő folytatni akarná. Viszont a férfi nem valami lelkes, vagyis nem érez iránta semmit. Ha érezne, kapva kapna az alkalmon, és nem fanyalogna. Ez viszont nagyon rosszul esett a lánynak. Lehet, hogy Diogo egyáltalán nem is mérlegeli a folytatás lehetőségét.
- Otávia mit szól hozzá? - kérdezte kissé elcsukló hangon.
- Még nem mondtam neki.
- Gondolom, nem örülne. Még nem végezte el az egyetemet, ő nem nagyon mozdulhat, te meg sokat lennél távol.
- Lehet, hogy nem örülne. Bár az utóbbi időben úgysem vagyunk olyan sokat együtt.
- Valóban?
- Úgy jött ki a lépés. Mindenesetre nem Otávián fog múlni.
- Hanem kin?
Viki nem mert a férfi szemébe nézni. Túl szép lenne, ha azt hallaná most: rajtad. Dehogy, ezt az egyet biztos nem fogja hallani.
- Inkább min. A feladaton. Az a kérdés, mekkora kihívás ez számomra.
1 komment
Címkék: pénz iroda meglepetés diogo
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
