2010.12.21. 08:00
Hetvenkilencedik fejezet: Itt és most (1)
Péter nem próbálkozott többet, amíg Viki nála lakott, noha azt nem rejtette véka alá, hogy a lány továbbra is tetszik neki, de inkább csak játékos formában nyilvánította ezt ki, és sokszor olyan öniróniával, amely arra engedett következtetni, hogy nem igazán reménykedik a sikerben. Vagy mégis, de nem meri bevallani? Viki úgy érezte, hogy Péter nem lehet barátnál több, bár hízelgett neki az érdeklődése, alig várta, hogy elköltözhessen, és végre elengedhesse egy kicsit magát.
Jelentkezett a cégnél, és valóban megkapta az állást. Nem lehetett tudni, hogy mennyire köszönhető ez Diogónak, de Vikit nem is foglalkoztatta a dolog: tudta, hogy bizonyítania kell itthon is, és kész volt rá, hogy ezt megtegye. Három hónap próbaidőre vették fel, félállásba, és amennyit kereshetett, az bőven elég volt a megélhetéséhez, tehát többé-kevésbé biztonságban érezhette magát. Nagyobb biztonságban, mint mikor a gimnáziumban tanított. Feltéve, persze, ha minden jól megy, és maradhat.
Egy kicsit bízott abban, hogy Diogo lesz majd a főnöke, de nem merte remélni, és persze tisztában volt azzal, hogy nagyon felemás helyzetbe kerülne így. Az igazgatónő szerint egyelőre nem született döntés ebben az ügyben, és lehet, hogy még hónapokig húzódik. Az sem teljesen biztos, hogy ez a portugál főnök Budapesten tartózkodik majd főleg, a cég Prágában is meg akarja vetni a lábát, ott is pályáztak, és még nem lehet tudni, hol lesz a közép-európai központ, ha egyáltalán lesz ilyen.
Viki tehát egyelőre csak arra rendezkedhetett be, hogy Diogóra nem számíthat biztosan, és legjobb lenne továbblépni. Hiszen még akkor sem számíthatna igazán a férfira, ha az rendszeresen járna Budapestre. El kell szakadnia tőle érzelmileg. Felismerni nem volt nehéz ezt az igazságot, az elszakadás módjára azonban nem igazán volt használható ötlete. Ha valaki igazán felkeltené az érdeklődését, akkor lehetne esélye, de Péter, az egyetlen jelentkező, nem tűnt ilyennek.
Mikor végre beköltözhetett az albérletbe, Péternél hagyta a nagyi lakásához tartozó postaládakulcsot, azzal, hogy jelezze, ha valami fontos küldemény érkezne, akkor majd benéz hozzá. A fiú természetesen megígérte, hogy gondoskodik a levelekről. És szeretné, ha Viki továbbra is járna a filmklubba. Ha van ideje. Ez kissé kétséges volt, de a lány megígérte, hogy megpróbál ott lenni legközelebb is.
Az egyetemen felíratkozott az órákra, a latin szak bejárati ajtaja melletti faliújságon is ki voltak függesztve azok a papírfecnik, amelyeken szakszemináriumokra illetve úgynevezett speckolokra (speciális kollégiumokra) lehetett jelentkezni, noha ezen a szakon nem kellett attól tartani, hogy túljelentkezés lesz egy-egy szemináriumon, az egész évfolyam alig állt tizenvalahány emberből. Szerencsére senki nem szorult arra, hogy az egyetem előtt éjszakázzék, ha egy érdekes tanárnál akar gyakorlati órákra járni, mint angol vagy német szakon.
Viki végignézte a speckolok listáját, mindig is ezek voltak a legizgalmasabb órák, ha az ember jól választott. Korábban Bognár összes létező speckoljára járt, még akkor is, ha maga a téma nem hozta lázba, biztos volt benne, hogy Bognár majd kellőképpen fellelkesíti. Ezúttal nehezen választott, de mivel volt egy vallástörténeti témájú tárgy is, számára ismeretlen tanár vezetésével, végül felírta a nevét. Elsőként, ugyanis senki más nem jelentkezett még. Lehet, hogy nagy melléfogás lesz, de Bognár emléke miatt úgy döntött, hogy megkockáztatja.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
