2010.11.18. 08:00
Hetvenhetedik fejezet: Menni kéne (4)
Vikit ugyan szórakoztatta ez a párbeszéd, tudta olyan perspektívából nézni, hogy ne érezze megalázónak, másrészről azonban fájt is neki. Carloshoz, de akár Antónióhoz képest is elképesztő volt a kontraszt. Diogo nemhogy féltékenységet nem mutatott, de még kifejezetten biztatta is arra, hogy szerezzen további tapasztalatokat. És azt állította ezzel együtt, hogy szereti. Mind a hárman ezt állították, de a szeretetük jellege nem is különbözhetett volna jobban. Diogóé látszólag önzetlen volt. Vagy az övé volt mind között a leginkább önző? Vajon nem csak menekülni akart Viki szerelme elől, mert nem tudott volna mit kezdeni vele? Vagy ez nem zárta ki, hogy ettől még szeresse, és jót akarjon neki? Ha Otávia számára jónak tartja önmagát, és őt nem biztatja arra, hogy további férfiakkal próbálkozzék, akkor vajon őt nem szereti? Vagy őt birtokos módjára szereti?
- Ha lenne egy lányod, ugyanezt javasolnád neki? - kérdezte hosszabb hallgatás után.
- Egy lányom?
- Igen, képzeld el, hogy van egy lányod, aki tőled kér tanácsot. Azt mondanád neki, hogy feküdjön le minél több pasival?
- Nehéz erre válaszolni. Főleg, ha abból indulok ki, hogy Portugáliában nevelem, és az anyja elég konzervatív.
- Most ettől eltekintve. Jó szívvel tudnád neki ugyanazt javasolni, mint nekem?
- Azt hiszem, igen. Nem akarnám, hogy férjhez menjen az első fiúhoz, aki megtetszik neki. Arra biztatnám, hogy ismerje meg önmagát, és a férfiakat is. Ne siessen el semmit. Mikor az ember tizen- vagy huszonéves, nincs türelme. Hajtják a hormonjai, és persze hajlamos azt gondolni, hogy az, aki éppen tetszik neki, élete egyetlen lehetősége. Hogy olyannal többet nem találkozik. Pedig van idő, bőven. És van férfi is, nő is éppen elég.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy olyan sok van-e, aki megfelel, akivel létrejöhet egyfajta a különleges összhang.
- Ha olyan különleges nem is, azért kellemes még lehet. Hidd el, én mindenkiben találtam valami értékeset, valamit, ami miatt szívesen emlékszem rá vissza.
- Milyen tömegekről beszélünk egyáltalán?
Diogo elképesztően szeretetreméltó volt azzal a kópés, huncut mosolyával. Vikinek nevetnie kellett.
- Biztos akarod tudni? Utána kéne gondolnom. Így hirtelen nem tudom megmondani.
- Lehet, hogy nem is akarom tudni.
- Ugye, ugye. Mindjárt sejtettem.
- Na, és Otávia? Őt is biztatod, hogy még próbáljon ki másokat?
- Őt hiába biztatnám. A fejébe vette, hogy szűz marad az oltárig.
- Lehet, hogy ez nincs is annyira ellenedre.
- Ki tudja, még az is lehet.
- A te szempontodból ez kényelmes.
- Ahogy mondod. Vagy nem is tudom. Ha mindenre nekem kell megtanítanom ...
- Sose fogod beérni vele. Se mással, ugye?
- Nem valószínű. De ezt előre nem tudhatom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vén betyár 2010.11.19. 09:36:42
Bölcs tanács.
Viki épp ezt teszi - ösztönösen.
