Carlos. Vajon miért telefonál épp most, ha eddig nem adott életjelet magáról?

- Zavarlak?
- Nem dehogy. Csak megleptél.
- Hiába próbáltalak elérni otthon, nem vetted fel.
- Tényleg? Lehet. Tudod, kevés időt töltök otthon.

Vikinek eszébe jutott, hogy mialatt Márton ott volt nála, többször is csengett a telefon, de persze nem vette fel. Lehet, hogy Carlos próbálkozott éppen?

- Minden rendben veled, Vick? Nem válaszoltál a levelemre.
- Milyen leveledre? Nem kaptam semmit.
- Akkor azért ... Lehet, hogy rosszul címeztem? Na, mindegy, örülök, hogy nem azért hallgattál, mert nem akarsz szóba állni velem.
- Nem ... Semmit nem kaptam. Miről írtál?

Carlos hallgatott pár másodpercig.

- Ott vagy még? - kérdezte Viki.
- Amit írtam ... Azt így telefonon nem fogom tudni elmondani. Mindegy, nem számít.

A lány nem erőltette, ha nem akarja elmondani, vagy nem tudja, annak biztos megvan az oka. Vannak dolgok, amelyeket telefonon képtelenség elmondani.

- Hiányzol, Vick. Nem tudom kiverni a fejemből, ami Prágában történt.

Vajon gyanút fogott? Ha ennyit gondolkozik rajta, lehet, hogy rájön, miért is volt ott ő tulajdonképpen.

- Érdekesen alakult az a nap - mondta Viki, csak, hogy mondjon valamit, mert igazából fogalma se volt, miként reagáljon. Ő akkor lezárta magában azt a kalandot, annyira messzinek tűnt, már alig jutott eszébe, mintha csak álmodta volna. Véletlen találkozás, véletlen gyengeség.

- Érdekesen ...
- Lehet, hogy nem ez a szó illik rá.
- Nem megy ki a fejemből. Hogy miért rohantál el végül.
- Hiszen mondtam.
- Tudom, hogy mondtad, de nem is tudom, nem hagy nyugodni a dolog.
- Carlos, ne haragudj, de a munkahelyemen vagyok. Tényleg nem beszélhetek hosszan.

- Persze, igazad van. Mikor hívhatlak otthon?
- Várj csak, most jut eszembe, hogy közben elköltöztem. A nagymamám meghalt, és örököltem a lakását.
- Nagyon sajnálom, a nagymamád miatt. Erről nem tudtam ... Akkor tényleg rossz számot hívhattam.
- Köszönöm, a nagyi ... Szegény elesett, mikor Prágában voltam. És abból már nem épült fel. De ezt majd máskor elmesélem. A számom elvileg megvan már neked, mert mikor hazajöttem Portugáliából, megadtam, ha jól emlékszem.
- Ja, igen, én is azt hiszem, hogy még megvan. És mikor alkalmas?
- Estefelé, akár tíz felé is hívhatsz.

Este magyar idő szerint pontban tízkor csöngött a telefon.

Carlos ezúttal elég hamar a tárgyra tért, mintha sietett volna, lehet, hogy várta a barátnője a kollégiumi szobában, amelyet Viki olyan élénken maga elé tudott képzelni, hogy szinte hallotta a Josué oldaláról átszűrődő zenét ...

- Tulajdonképpen azt akarom kérdezni, hogy eljössz-e az esküvőre.

Napokig nem látta Pétert. Rohangált az egyetem, az iroda és a lakása között, de egyszer sem futottak össze. Nem is bánta, fogalma se volt, mit mondjon neki az után a jelenet után. Bocsánatot kérni teljesen ostoba viselkedésnek tűnt volna, de azt se tudta elképzelni, hogy úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi. Szerencsére épp elég dolga volt, szinte nem maradt ideje tépelődni sem.

Márton két napig nem jelentkezett, ami szokatlan volt tőle, aztán Viki összefutott vele az egyetemen, a folyosón. Nem volt senki a közelben rajtuk kívül, mégsem mentek egymáshoz tizenöt centinél közelebb. Márton elnézést kért a hallgatásáért, arra hivatkozott, hogy odahaza betegek a gyerekek, és ez eléggé megviseli az idegeit. Pedig Viki nem tett szemrehányást a hallgatása miatt, furcsa módon szinte fel se tűnt neki. Márton tovább beszélt az otthoni eseményekről, aztán azzal búcsúztak el, hogy Márton nemsokára hívni fogja.

Viki pár percet késett az irodából, kicsit tartott a főnöke reakciójától, de az még nem is járt bent aznap, így nyugodtan neki tudott ülni a feladatának. Alapvetően szerette csinálni, bár néha azért unalmasnak találta, a levelezés, fordítások nagy része rutinból ment, másolgatta a már meglévő szövegeket, olykor csak a számokat, egyéb adatokat kellett kicserélnie, és az volt a legnagyobb veszély, hogy véletlen nem változtat meg valamit, annyira egy kaptafára készültek a szövegek. Ha árajánlatokról volt szó, azokat mindig átnézette még valakivel, mert a számokkal már Portugáliában meggyűlt a baja.

Összerezzent, mikor megszólalt az asztalán a telefon, annyira belemerült abba, amit éppen csinált. Szinte bosszankodott, hogy megzavarják. Mikor a titkárnő megmondta, hogy ki keresi, először meg se értette a nevet. Aztán azt gondolta, hogy csak véletlen egyezés.

Pedig ő maga volt az, Carlos.

Tudta, hogy ez nem mehet tovább, előre tudta, de hiába próbált óvintézkedéseket tenni, és most megint egyedül maradt, legalább is így érezte, pedig még semmi nem volt biztos. Tény viszont, hogy az egyetlen ember, aki mindig mindenben mellette állt az utóbbi időben, és nem csak erkölcsi támogatást nyújtott a távolból, hanem konkrétat, ha kellett, cipekedett, ha kellett, szállást adott, ha kellett, kölcsönkért egy autót, ez az ember most haragudott rá. Ez az ember, ez a fiú, akit ő nem tud szeretni. Nem tud úgy szeretni, ahogy valóban megérdemelné, mert  szerelem nem érdem szerint ébred fel valaki iránt, bármennyire is remélték a régiek, hogy így van.

Annak ellenére hibásnak érezte magát, hogy valójában nem volt hibás: persze, elhatározhatná, hogy eztán jókislány lesz, és egyszerre csak egy férfival folytat erotikus kapcsolatot, de mégis, melyik lenne, ki lehetne az? Senki nem alkalmas erre a szerepre a négy ember közül, aki konkrétan szóba jöhetne.  (Vajon miért számítja ide még mindig azt a kettőt, akitől egy fél földrész választja el?) Lehet, hogy teljesen tiszta lappal kéne indulnia?

Képtelen lenne rá. Főleg most, hogy megérkezett az esküvői meghívó. Nem hitte volna, hogy Otávia tényleg meg fogja hívni, ezek szerint nem gyanakszik egyáltalán? Vagy abban bízik, hogy úgysem lesz pénze elutazni Portugáliába csak az esküvő miatt? Valóban nem állt igazán jól anyagilag, de annyit azért félre tudott tenni, hogy elmenjen, és úgy érezte, muszáj ott lennie, látnia kell, hogy Diogo összeköti az életét ezzel a nővel, talán akkor kigyógyul belőle, és nem marad meg benne a remény, hogy valaha ... Van úgy, hogy az ember végig se meri gondolni, amit kíván, mert már kívánni is megbocsájthatatlan bűnnek tűnik. Vagy csak mérhetetlen ostobaságnak?

Persze Diogo úgy sem lesz Otáviáé, ha a lány papucsférjet kreál belőle. Az otthoni papucs visszavedlik hódítóvá, amint kiteszi a lábát a házból. Ahogy Márton se bír kibújni a bőréből. Nem is próbál kibújni, így kerek az ő világa, így érzi benne jól magát. Amíg minden játékos játssza a maga szerepét, addig ez nagyszerűen működik.

De Viki miért olyan magányos mégis?

Nem jutott sok idő beszélgetésre, Márton rohant is tovább. Viki elfelejtette említeni neki, hogy milyen ajánlatot kapott a szomszéd asszonytól, pedig szerette volna kikérni a tanácsát. Nem baj, majd legközelebb.

Ült az íróasztala előtt, és gondolkodott. Lehet, hogy ez a lakáseladás nem is annyira rossz ötlet. Megszabadulhatna attól az érzéstől, hogy ellenőrzik. Ha olyan házba költözik, ahol nincs gang, és a lakók nem ismerik több generáció óta a családját, szabadabban lélegezhet. Úgy képzelte, a szülei mindaddig rajta fogják tartani a szemüket, amíg a régi házban marad, ráadásul még Péter is túl közel van, túl közel ahhoz, hogy Viki jóérzéssel hívjon fel magához bárkit is, akár most Mártont, akár a jövőben mást.

Az is sokat nyomott a latban, hogy a lakás annyira lepusztultnak nézett ki. Ha másikat venne, akkor feltétlenül egy jó állapotút választana, lehetőleg viszonylag új építésűt, még ha a város széléről kell is bejárnia. De persze nagyon valószínű, hogy arra nem lenne elég az a pénz, amit a lakásért kaphat. Meg se kérdezte a szomszéd nőtől, mennyit ajánlanának. Ha nagyon motiváltak, lehet, hogy többet is hajlandóak fizetni, mint amennyit a lakás valójában ér. Csak ügyesen kell majd viselkednie, ha valóban úgy dönt, hogy el akarja adni. Nem szabad, hogy lássák rajta, mennyire szívesen költözne máshová.

Később, vacsoraidőben Péter kopogott be. Csak úgy, hogy jelezze, megjött. Mivel bejelentette, hogy két napra elutazik, úgy érezte, jobb, ha szól, hogy megérkezett. Viki behívta enni, igaz, nem készített semmi különöset, de egy szelet vajaskenyérrel azért meg tudta kínálni. Csak arra nem számított, hogy Péter ki akarja majd használni az alkalmat, és mikor a fiú szokásos, rámenős módján fogdosni kezdte, majd a falnak szorította, Viki hevesen tiltakozott. Nem, ugyanaznap két különböző férfivel szeretkezni azért mégiscsak túlzás. Nem akarja, nem vágyik rá, miért nem tudja Péter felfogni, hogy a nem az ezúttal tényleg nem? Ahhoz nem volt mersze, hogy elárulja a tiltakozása valódi okát. Az meg szánalmasan hatott volna, ha fejfájásra hivatkozik, mint egy unatkozó, megcsömörlött feleség, aki folyamatosan kibúvókat keres.

Egyszerűen kijelentette, hogy nincs semmi kedve. A fiú nem hagyta magát eltántorítani.

- Ugyan már, hiszen érzem, hogy be vagy indulva. Nedves vagy, miért hülyítesz, hogy nincs kedved?

Nem erőszakosan mondta ezt, inkább játékos hangon, mint aki tudja, hogy a lány csak húzni akarja az időt, de a végén beadja majd a derekát. Mint más alkalmakkor is.

- Kérlek, Péter. Nem akarom. Sajnálom, de most nem.

A fiú odalépett az ágyhoz, végighúzta a kezét a lepedőn. Aztán a kezébe vett egy párnát és beleszagolt. Fintorogva dobta vissza az ágyra.

- Mondhattad volna. Így már nekem sincs kedvem.

Viki nem tudott mit válaszolni. Mentegetőzzön? De semmi olyat nem tett, ami miatt szégyenkeznie kéne, sose ígért Péternek hűséget, sem olyan ostoba dolgot, hogy a saját lakásában nem fogad majd más férfit rajta kívül. Egyébként vele még sose szeretkezett a nagyitól rámaradt lakásban, sőt, mióta beköltözött, Péternél se járt még ilyen célból.

- Nem tudom, miért, de azt hittem, a faszinak van kéglije az ilyesmire. Tényleg hülye vagyok.
- Sajnálom, ha ez ennyire zavar.
- Á, dehogy zavar. Miért zavarna?

Hangszíne azonban nyilvánvalóvá tette, hogy épp az ellenkezőjét gondolja annak, amit mond.

Viki továbbra se tudta, miképp terelhetné a beszélgetést más irányba. Vagy most mindenképp veszekedniük kell? De miről lehet ebben a helyzetben veszekedni?

- Na, megyek - jelentette ki végül Péter. - Reméltem, hogy legalább az estém klassz lesz. De nem sikerült. Ez van.

A lány nem tartóztatta. Utána azonban nagyon üresnek és vigasztalannak érezte a lakást. Gyorsan bekapcsolta a tévét, hogy más témára terelje a gondolatait. De bántotta Péter sértődöttsége. Egyértelműen bántotta.

Márton legalább húsz percet késett. Viki az ablakból figyelte, jön-e már, mert onnan rálátott arra az utcarészre, ahol a tanárnak valószínűleg le kellett parkolnia. De be kellett mennie a szobába, mikor csöngött a telefon, és így elmulasztotta az autó érkezésének pillanatait, nem is látta kiszállni a tanárt, csak azt vette észre, hogy már ott áll a kocsija. Vagyis Mártonnak perceken belül meg kell érkeznie. Ebben az időben még nem volt kaputelefon, az utcai kapu folyton nyitva állt, és a folyosót se zárta rács. 

Ránézett a frissen vetett ágyra, és újra megállapította magában, hogy siralmasan néz ki az egész, legszívesebben kidobná, és újat venne, de arra sose lesz pénze. Megesküdött volna rá, hogy az egész lakás enyhe doh-szagot áraszt, de remélte, hogy ez Mártont nem fogja igazán zavarni. 

Aztán a férfi megérkezett, mindjárt belenyúlt egy szögbe, amelyet a nagyi vert még valaha a bejárati ajtó félfájába: nem volt súlyos sérülés, még csak nem is vérzett, de a tanár sziszegett egy kicsit, és kinevette magát az ügyetlensége miatt. Viki megkínálta egy kávéval, amelyet a férfi készségesen elfogadott, ücsörögtek egy kicsit a szobában a szedett-vedett bútorok között, annál a kis, szétnyitható konyhaasztalnál, amelyet Viki a konyhából hozott be, mert inkább a szobában evett, mint odakint. Az asztal elég ócska volt, de megfelelt a célnak, és a tiszta terítő ápolta és eltakarta a bútordarab legfőbb hiányosságait. 

Belemelegedtek a beszélgetésbe, aztán Márton észbe kapott, hogy alig van ideje, és sokkal élvezetesebb tevékenységet is végezhetnének, attól kezdve pedig nem volt megállás. Minden meglehetősen gyorsan, de mégis valami tökéletesen eltalált ritmusban következett egymás után, noha a simogatási fázis nem nyúlt hosszúra, ez egyáltalán nem zavarta a lányt. Ezúttal határozottan érezte, ahogy a férfi beléhatol, és egy pillanatra elállt a lélegzete. Jó volt. Nagyon jó.

Az idő nagy részében csukva tartotta a szemét, csak néha nyitotta ki, olykor elkapta a másik tekintetét, de észrevette, hogy ő se nyitott szemmel szeretkezik, bár azt is érzékelte, hogy a férfi gyönyörködik benne, meg abban a látványban, amely a lány elől rejtve maradt: ahogy a női és a férfi nemi szerv egymásba illeszkedik, és egymást ösztökélve mozog. Valójában irigyelte Mártont, hogy láthatja ezt a mozgást, mert őt is nagyon érdekelte volna, hogy milyen - nem az izgatta, hogy általában milyen egy közösülés kívülről vagy a túloldalról  nézve, hanem kifejezetten az, hogy ő és ez a férfi milyen lehet. 

Simogatni kezdte magát, és ezt a képet próbálta maga elé vetíteni, miközben apró gesztusokkal arra kérte Mártont, hogy csak nagyon aprókat mozogjon. A férfi engedelmeskedett, és szinte áhítatosan várt. Várta, hogy Viki megtalálja az orgazmushoz vezető utat. A lányt kicsit zavarta a tény, hogy most várnak rá. És ettől elillant az a felfokozott állapot, amelybe a fantáziakép miatt került. Még próbálta egy kis ideig, aztán jelezte Mártonnak, hogy folytathatja, a saját ritmusában. Így is jó volt, de az elélvezéshez szükséges ihlet valahogy eltűnt. Nem baj, gondolta magában, majd legközelebb. 

Mártonnak nem merte mondani, mi aggasztja, de húzta-halasztotta azt a bizonyos alkalmat, amikor végre ismét ágyban kísérletezhetnek egymással. Nem csak Péter miatt volt ideges, és amiatt, amit a vöröshajú szomszédasszony a szüleinek mesélhet (annak ellenére, hogy a lakás már az övé volt, pontosan tudta, hogy a szüleit ez nem fogja visszatartani a rendreutasítástól), hanem amiatt is, hogy vajon milyen hatással lesz kettejükre, ha az autó meghittségét elhagyják. És negyedik nyugtalanító tényezőként ott volt az emlék, Diogo emléke. Húzódott attól, hogy ugyanabban a lakásban, ahol Diogót fogadta, egy másik férfivel is szeretkezzék, pedig ez előbb-utóbb be kellett, hogy következzék. Pontosan tudta, mennyire nem kellene ezzel foglalkozni, mégis foglalkozott vele.

Csak nehogy összefussanak Péterrel, ha Márton feljön, csak nehogy meglássa a vöröshajú, vagy valamelyik öregasszony, akinek életében egyéb öröme alig van, mint hogy megfigyelje a közvetlen környezetét, főleg, ha tényleg van miről pletykálni, csak nehogy ez, csak nehogy az! A közvetlen szomszédaitól nem tartott, egyik oldalon egy kisgyerekes család élt, a másikon pedig rejtélyes ázsiai népség. Talán koreaiak, de nem volt benne biztos. Olykor látta, hogy feltűnően csinos fiatal lányok jönnek fel a lépcsőn, máskor meglett urak csöngettek be az ajtón. A lakás bérlője (ekkor még a tulajdonosa biztosan nem lehetett) egy már idősebb, de még mindig nagyon dekoratív ázsiai nő volt, aki törte a magyart. Viki gyanította, hogy mi folyik a szomszédban, de meglepő módon soha egy nyikkanást se hallott.

Végre nagy nehezen megegyeztek Mártonnal egy időpontban, amikor mindketten ráértek napközben (Viki így lemaradt pár egyetemi óráról), és Péter se volt otthon (ezt persze a lány nem említette a tanárnak). Viki  nem tudott ellenállni a gangon hívogató márciusi napfénynek, amely különösen a lakás viszonylagos homályából nézve tűnt csábítónak. Kinyitotta az ajtót, és kiült egy sámlira olvasni,  hogy élvezze a meleget, amíg Márton meg nem érkezik.  Ekkor szólította meg a kisgyerekes szomszédasszony. Hamar a tárgyra tért: a lakás érdekelné őket, mert jön a második gyerek, és túl kicsi a hely. Jó pénzt fizetnének, ha Viki el akarná adni. Összenyitnák a két leválasztott lakást, úgy lehetne egy tisztességes nagyságú otthonuk.

Még alig lett az övé, és máris jelentkezik egy vevő? Viki nem is tudta, hogyan reagáljon. Itt szeretne lakni vagy sem? Kötődik-e a lakáshoz vagy sem? Vajon a szülei rossz néven vennék, ha eladná? És egyébként is, túl sok visszaélésről hallott adásvételek ügyében. Nem, inkább nem akar most ezzel foglalkozni. Udvariasan mosolyogva bólogatott, és megígérte, hogy gondolkodik a kérdésen.

A szülők betartották a szavukat. Persze minden értékeset elvitettek, és minden értéktelen dolgot, évek hosszú során át felgyülemlett szemetet otthagytak.  A lényeg Viki számára azonban az volt, hogy végre, március elején beköltözhetett a nagyi régi lakásába, Pétertől két ajtónyira. Ha lett volna pénze vagy bármi kézügyessége, azzal kezdte volna, hogy minden kiszortíroz, szinte teljesen kiüríti a lakást, és kifesti az egészet. De erre nem kerülhetett sor. A Diogótól kapott pénzből egy fillért sem akart más célra fordítani, mint az ingatlan megvételére, amint időt tudott szakítani rá, el is kezdte intézni. Nem volt nagyon bonyolult, egyszer kijött egy nő, hogy felmérje a lakás állapotát, és Viki csak később vette észre, hogy a 70-es évekből származó bérleti szerződéshez képest, amelynek megsárgult lapjait megtalálta a nagymama iratai között, az adásvételin két négyzetméterrel kevesebbet tüntettek fel. Valamikor tévedtek, de hogy mikor, azt nem lehetett tudni. A lakás felújítandónak, vagyis meglehetősen rossz állapotúnak számított, ezért az értékbecslő igen alacsony piaci árat állapított meg, és végül annak is csak az 5%-át kellett kifizetni.

Viki napokig pakolt és takarított, de kezdettől fogva látta, hogy ettől a lakás még nem lesz olyan, amilyennek szeretné. Az se sokat segített volna, ha kifesti, mert az előző, úgy tíz évvel korábbi festék is lepattogzott sok helyütt. Teljesen le kellett volna verni a vakolatot, mondta Péter, az rengeteg munka. A csempék is repedezettek voltak, de a legrosszabb állapotban a konyhát találta Viki. Sajnálta, hogy képtelen bármit tenni a helyzet ellen, talán évekig kell spórolnia annak érdekében, hogy felújíthassa a lakást. 

Mikor végre úgy-ahogy megszabadult a legelképesztőbb limlomoktól (sokkal kevesebbet dobott ki közülük, mint kellett volna, de képtelen volt olyasmitől megválni, ami még jó lehet valamire, még akkor is, ha tudatában volt annak, hogy nem lesz jó az semmire, csak foglalja a helyet), Péter segítségével vett egy román gyártmányú, használt, de még jó állapotban lévő íróasztalt, illetve egy kis könyvespolcot. A fiú kölcsönkérte az anyja kocsiját, úgy hozták haza a szerzeményeket az Ecseriről. 

Vikinek rengeteg könyve maradt a szüleinél, mikor elköltözött, szinte az egész, gyerek- és ifjúkorában létrehozott könyvtára. Mivel nem volt állandó lakása, még csak nem is gondolhatott rá, hogy elhozza őket. Most azonban erre is sor kerülhetett. Megint csak Péterrel ment el a könyveiért, egy olyan délelőttön, mikor a szülei nem voltak otthon: a bejárónő segítségével sikerült összecsomagolniuk a köteteket. 

Ekkor látta viszont először a régi szobáját. Nem hagyták érintetlenül, persze, az anyjának alakítottak ki dolgozószobát benne. Nem vágyott ide vissza, de a könyveknek nagyon örült, mintha ajándékba kapta volna őket.

Péter annyira sokat segített, hogy mikor végre szóba került, hogy Márton feljönne a lakásba, Vikit rossz érzés fogta el. Hiszen éppen a fiú filmestjén ismerkedett meg a tanárral. Amíg Péternek nem kellett látnia Mártont, addig nem volt különösebb probléma, hogy mindkettejükkel találkozik, de így attól tartott, hogy Péter meg fog sértődni. Tán csak az a tudat zavarta, hogy a szomszédok számára nyilvánvaló lesz, mennyire erkölcstelen ő, és ezt szóvá is teszik majd. Érdekes módon az eszébe se jutott, hogy Péter is felvihet más lányokat magához, és az ennek alapján neki is rosszul eshet. Jobban aggódott Péter büszkeségéért, mint a sajátjáért. Vagy csak ennyire nem kötődött a fiúhoz? 

Kedveseim,

tegnap önhibámon kívül nem sikerült nethez jutnom, úgy döntöttem, szeptember elejéig nem erőltetem a kedd-csütörtökös időbeosztást, mert a körülmények nem teszik lehetővé, hogy betartsam, és nektek is bosszantó mindig szolgálati közleményekkel szembesülnötök. Úgyhogy rendszertelen leszek, amikor sikerül, akkor teszek fel új részt. 

Jó nyaralást, és ennyi elég  a szolgálati közleményekből.

Carmesina

Végül Viki javaslatára ültek át hátulra, mert már nagyon szerette volna kényelmesebb testhelyzetben élvezni a simogatást, és - bár magának is alig merte beismerni - felébredt benne a vágy, hogy megnyíljon, nem csak lelki értelemben, bár a beszéd is jólesett. Mártont különleges képességekkel áldotta meg az Isten, vagy a sors, vagy nevezzünk akármi másnak: nagyon tudott figyelni és nagyon okos megjegyzéseket tett, de főleg, az első benyomásokat meghazudtoló módon képes volt teljesen levetkőzni a felületes és nyomulós nőcsábász mivoltát, és ettől emberibbnek, esendőbbnek, de vonzóbbnak is tűnt. Nem tartott attól, hogy érzelmesnek vagy gyengének látszik, ha bizonyos dolgokat kimond, úgy tűnt, ezen egyszerűen túltette már magát, ahogy nem túl előnyös külsején is, elfogadta magát olyannak, amilyen volt, és sugárzott belőle  a magabiztos, nyugalmas derű, Viki pedig úgy érezte, hogy ezt valóban el szeretné tanulni tőle.

Hátraültek hát, vagyis csak Márton ült, Viki egyszercsak azon vette észre magát, hogy a férfi ölében fekszik, bár ezt korántsem volt egyszerű úgy megoldani, hogy a lábának is elég hely maradjon, nem tudta kinyújtani, ahogy szerette volna, de némi fészkelődés és nevetgélés után csukott szemmel élvezni kezdte, ahogy Márton finoman simogatta tovább, ehhez végtelen türelme volt, mintha képtelen lenne megunni, az éltetné, hogy simogat. Már nem beszélgettek, egészen másra koncentráltak, a lány egyre kevésbé érzékelte a valóságot maga körül, és egyre melegebbnek találta a ruháit, pedig az autó nem volt túlfűtve.

A simogató kéz most már nagyjából egy pontra koncentrált, a harisnyán és a bugyin át ugyan nem találhatta el a csiklót, de éppen az volt izgalmas az egészben, hogy nincs közvetlen bőrkontaktus közöttük, és a vágy, hogy Márton kezét végre igazán érezze a punciján, egyre jobban eluralkodott Vikin. Mégsem vetkőzött neki, inkább elképzelte, milyen érzés lenne, ha a férfi ujjai becsúsznának a hüvelyébe, miközben a csiklóját is simogatja, centiről centire képzelte el, először csak az ujjait, aztán a múltkor szinte meg sem tapasztalt férfiasságát, amely mindeddig rejtve maradt a szeme elől, csak halvány elképzelése volt róla, és azzal biztatta magát, hogy nemsokára felül és felfedezi magának végre, milyen is valójában.

Aztán a gondolat, hogy a szájába veheti, annyira felizgatta, hogy szinte váratlanul elérte az orgazmust, de a kisülés nem volt nagy, szinte alig érzékelte, csak a szívdobogásáról tudta biztosan, hogy elélvezett, Márton tovább ingerelte, a lány pedig érezte, hogy most olyan állapotban van, hogy muszáj másodszor is elélveznie, és ez igazán intenzív lesz. Vagy egy perc telt el ebben a felfokozott állapotban, mikor Viki megragadta a férfi kezét és erősen a puncijára szorította, hogy ott tartsa, ne mozdítsa el, csak tartsa erősen. Felsikoltott, mikor elment, ahogy előre gondolta, nagyon erős orgazmusa volt, és elképesztő szapora szívdobogása.

Ismét elnézést kérek, de a holnapi posztra nem maradt időm, viszont ma két éves a Portugál szeretők testvérblogja, a Szexcsaták, és pont mától lehet szavazni rá a Goldenblog-versenyen, infók itt. Valamikor a napokban van ennek a blognak is a második születésnapja ... Bizony, ez már nem kis idő egy folytatásos regény életében sem.

Mindenesetre addig, amíg itt nincs frissülés, frissüljetek fel a blogszavazáson! Szép napot mindenkinek!

Carmesina/Glória és még sokan mások

Viki azt várta volna, hogy Márton finoman érezteti vele: meggyőződése szerint az ágyban nem igazán illenek össze, de ettől még nagyszerű barátok maradhatnak, valóban nem is nagyon számított másra, nem kívánt mást, csak ennyit: szerette volna, ha ez a kissé kínos tapasztalat nem árnyékolja be az eddigi kapcsolatukat, bármilyen nevet is adna neki a férfi. Márton azonban teljes meggyőződéssel állította, hogy nagyon kellemesen érezte magát, és reméli, hogy nemsokára, tán már a jövő héten viszontláthatja a lányt. Erre csak egy mosoly volt a válasz, és Viki direkt nem kérdezte meg, hogy milyen körülmények között kerülne sor egy találkozóra. Mert ez a szándéknyilatkozat nem szólt másról, mint annyiról, hogy Márton továbbra is szereti Vikivel tölteni az időt, de hogyan?

Nem sokat gondolt a nap folyamán az egészre, és igencsak meglepte, mikor másnap délelőtt Márton telefonált, ugyanúgy, mint azelőtt, nem szexről beszéltek, hanem azokról a kérdésekről, amelyeket Márton Viki szüleivel kapcsolatban tett fel, miközben finoman simogatta a lány hátát. A férfi megígérte, hogy gondolkodik Viki problémáin, hogyan dolgozhatná fel azokat a sérelmeket, amelyeket eddig csak kikerülni akart, megspórolva a szembenézést, a konfrontációt. A lány nem vette komolyan Márton szavait, ugyan már, van épp elég egyéb dolga, amivel elfoglalja az agyát, nem az ő gyerekkorát fogja megoldani - egyrészt nagyképű dolognak tűnt egy kicsit, ahogy erre a feladatra vállalkozott, másrészt olyan szövegnek, amellyel az ágybeli ügyetlenkedést próbálta kompenzálni.

De a beszélgetéseik folytatódtak, Márton nem tágított, ugyanakkor nem is erőszakoskodott, egyszerűen kihívásnak érezte, hogy segítsen Vikinek, mert véleménye szerint egészen más nővé válhatna, mint amilyen most, magabiztosabbá és céltudatosabbá, de legfőképp könnyedebbé. Viki végül rákérdezett, hogy Márton mit élvezett egyáltalán szexuálisan az együttlétükből. Mire azt a választ kapta, hogy a szex egyelőre csapnivaló, de annyira szeret Vikivel lenni, hogy szívesen találkozik vele a jövőben - ha Viki is akarja, persze.

A lány pedig mégiscsak akarta, bár nem tudta meghatározni, hogy mit vár ettől, de beleegyezett egy következő találkába. Ezúttal nem sikerül lakást szerezniük, és Viki albérlő társai is otthon voltak, de Márton annyira erősködött, hogy aznap, és nem később, hogy a lány belement. Szokatlanul szép idő volt februárhoz képest, szinte tavaszias, és a férfi fűtött autóval érkezett a megbeszélt helyre, aztán kocsikázni kezdtek, először úgy tűnt céltalanul, kifelé a városból, Viki nem is volt biztos benne, hogy Márton szeretne tőle bármit, talán maradnak a beszélgetésnél, hiszen ez megy nekik legjobban. De aztán az alapján, hogy mennyire elhagyatott helyen parkoltak le, a lánynak sem maradtak kétségei. Vagyis ezúttal a hátsó ülés kap szerepet?

Természetesen Diogo jutott eszébe, egyszer vele is elment így kocsikázni, akkor nagyon élvezte, különleges erotikus élményként élt az emlékezetében, de Mártonról el sem tudta képzelni, hogy hasonló hatással lehetne rá. És egy autóban nincs menekvés, nincs hová visszavonulót fújni. Márton nem javasolta azonnal, hogy üljenek hátra, halkan járatta a motort, szólt a rádió, és beszélgettek, ott folytatták, ahol múltkor abbahagyták, és olyan simogatósan is. Viki nem aggódott a járókelők miatt, mert nem járt arra senki, egyébként is gyorsan besötétedett, és még mindig csak beszélgettek.

Kedves Olvasóim,

sajnos nem tudom tartani a szokásos rendet, mert a mobil internet és a családom szeszélyei összeesküdnek ellenem. Igyekszem a héten még egy posztot feltenni, de nem ígérek pontos dátumot.

Sorry.

Carmesina

Viki nem igazán tudta, mit mondhatna a történtek után, főleg azt nem merte volna bevallani, hogy tulajdonképpen nem tudja, mi történt, hiszen tudnia kellett volna ... Csakis az ő hibája lehet, ha ennyire nem ismeri a saját testét, de képtelen volt meghatározni, vagy legalább eltalálni, hogy miről lehet szó, inkább szótlanul feküdt, és várta, hogy majd a férfi mond valamit. Márton kiment a fürdőszobába, aztán beszólt az ajtóból, hogy kinyitja az ablakot a nappaliban és rágyújt, Viki meg takarózzon be jól. A lány állig betakarózva feküdt, nem volt rosszkedvű, még csalódott se igazán, csak kissé tanácstalan.

Kicsit később felvette a bugyiját, magára kapta a kardigánját és kiment a mosdóba. Úgy döntött, hogy lezuhanyozik. Mikor előjött a fürdőből, hogy visszamenjen a többi holmijáért a hálóba, látta, hogy Márton teljesen felöltözve cigizik a nappaliban, még mindig nyitva volt az ablak. Viki is felöltözött, aztán csatlakozott a férfihez, kicsit sajnálta, hogy nem dohányos, mert az valamennyire megkönnyítette volna a helyzetet. Márton rámosolygott, elnyomta a cigit, becsukta az ablakot.

- Sajnos mennünk kell. Nemsokára be kell érnem az egyetemre.
- És az ágynemű? Nem kellene lehúzni az ágyneműt legalább?
- Jaj, dehogy. Emiatt ne aggódj, drága.
- Tényleg egy barátod lakása ez?

Márton csak mosolygott.

- Ahogy vesszük. Mindenesetre ne foglalkozz rendrakással, ha készen vagy, indulhatunk?

Viki bólintott. Márton rásegítette a kabátját, átfogta a derekát, és megcsókolta. A kópés mosolya semmit sem veszített magabiztosságából, és a csókja is meggyőzőnek tűnt. Bár ki tudja ... Kudarcnak érzi ezt a szeretkezést, vagyis az egész randevút, vagy miként áll hozzá? Vikinek fogalma sem volt, hogy a férfi mit gondolhat.

Mikor kimentek a lakásból, Márton csak behúzta az ajtót, a kulcsot minden bizonnyal valahol az előszobában hagyta. Viki úgy hitte, hogy biztos pénzt is hagyott valahol, talán a nappaliban, egy megbeszélt helyen, de olyan diszkréten intézte, hogy ő nem vett észre belőle semmit. A liftben lefelé a tanszéki ügyeiről kezdett mesélni, a szokásos, jókedvű hangnemben, humorosan, kedvesen, mintha semmi nem változott volna kettejük között. Lehet, hogy tényleg semmi nem változott? Akkor sincs semmi, ha ez volt az egyetlen alkalom, hogy szeretkeztek, meg akkor sincs különösebb változás, ha úgy döntenek, hogy máskor is megpróbálják, egyszerűen Márton nem volt hajlandó drámát csinálni abból, hogy túl hamar élvezett el, esetleg még az erekciója se volt elég hosszan tartó egy rendes behatoláshoz, képletesen vagy valóban megvonta a vállát és ment tovább, mintha a kudarc nem is lenne kudarc. Viki irigyelte ezt a lazaságot, bár nem volt benne biztos, hogy a férfi tényleg ennyire könnyedén veszi, vagy csak a látszat kedvéért tesz úgy, mintha. A testtartása, a hanghordozása semmilyen belső feszültségről nem árulkodott, így a lány hajlott arra, hogy elhiggye neki, tényleg nem bántja, hogy ez a randevú így sikerült.

Márton aztán beszéltette Vikit is, és még mindig simogatta, fáradhatatlanul, mint akit egyáltalán nem zavar, hogy ennél több nem történik, nem próbált közeledni, még csak úgy sem, hogy a lány hátulról érezhesse az erekcióját, lehet, hogy nem is volt neki, semmi ilyesmi nem történt, valóban csak feküdtek az ágyban és beszélgettek, mintha már túl lennének a szeretkezésen, és nem előtte.

Viki belemelegedett a beszélgetésbe, csak néha futott át az agyán, hogy közben telik a drága idő, nem áll rendelkezésükre az egész nap, nem is tudja, pontosan hány órája van a tanárnak,és mit fog gondolni róla, ha ezt játssza tovább, ha nem mutat némi kezdeményezést, csak önző módon hagyja magát kényeztetni. De Mártont látszólag cseppet sem zavarta a helyzet, még talán szórakozott is magában azon, hogy Viki mennyire nehezen nyílik meg, kihívásnak tekintette tán, de az is érezhető volt, hogy nagyon élvezi magát a társalgást. Persze ahhoz, hogy szívélyesen elcseverésszenek, teljesen felesleges volt ágyba feküdni, meg kölcsönkérni egy lakást, ha a lakás valóban Márton egy barátjáé volt, mert nem igazán látszott rajta, ha laknak benne. Talán egy külön erre a célra fenntartott lakás volt? Viki nem kérdezte meg.

Azon kapta magát, hogy a szüleiről beszél, és a gyerekkoráról, olyasmiket mond el a férfinek, amiket még Diogo sem tudott, Péter sem, sőt, talán Katinak se mesélte soha, noha más-más okból hallgatta el előlük. Nem is igazán gondolt rá, hogy bárkinek el fogja mondani valaha. Apró részletek voltak, szinte jelentéktelenek, de Márton nagyon érzékenyen és megértéssel reagált rájuk. Miért volt képes minderről úgy beszélni, hogy még csak nem is látja a férfi arcát? Vagy talán épp azért tudott beszélni, mert nem kellett a szemébe néznie?

Hirtelen megváltoztatta a testhelyzetét, hasrafeküdt és Márton felé fordult. Szokatlanul közel volt hozzá az arca, nem találta egy kicsit se szépnek, de valahogy mégis szeretetreméltónak tűnt.

- Nagyon jó veled beszélgetni - mondta. 
- Én is élvezem.

Viki csak mosolygott. Márton megcsókolta. Aztán feltérdelt, és levette a melltartóját. Végigsimított a hátán. Ez a simogatás más volt, mint az eddigiek, a lány beleborzongott. Csókolgatni kezdte a hátát, a nyakát, de minden sietség nélkül. Vikinek hirtelen igen nagy kedve lett a szeretkezéshez, de ezt csak néhány, óvatos csípőmozdulattal jelezte. Fészkelődött egy kicsit, és várta, hogy Márton lehúzza róla a bugyit. Hiszen most ennek kellett következnie.

- Gyere, fordulj meg.

Tehát a klasszikus misszionárius póz. Viki engedelmeskedett, becsukta a szemét, várta a fejleményeket, nem mert vagy nem tudott kezdeményezni, ez most meghaladta a képességeit. Aztán mégse az történt, amit várt, vagyis képtelen volt meghatározni, hogy pontosan mi történt. Nem érzett szinte semmit, csak valami nyomást egész röviden, de azt nem, hogy a férfi beléhatolt volna. De nem sokkal később Márton felsóhajtott és mellé feküdt. Viki nem merte megkérdezni, hogy elélvezett-e. Várt. Egy ideig csönd volt, a lány kuncogott magában, befelé. Nem Mártonon, hanem önmagán. Vajon lehetséges az, hogy egy nő ne tudja, beléhatoltak-e vagy sem? Vagy ez teljességgel lehetetlen?

De nem nyugodott meg, továbbra is úgy érezte, hogy semmi keresnivalója azon a helyen. Körbejárta a lakást, benézett a konyhába, a fürdőszobába, a nappaliba, mint aki húzza az időt. Valóban húzta az időt, bár tudta, hogy nincs sok értelme, egyszerűen csak nem érzett magában erőt ahhoz, hogy másképp viselkedjék. Márton egyelőre hagyta. Kinyitotta a háló ajtaját, bement, aztán megjelent megint, két kezét nyújtotta Vikinek.

- Nem akarod megnézni a hálót is? Esküszöm, nincs benne semmi ijesztő.
- Nem feltételeztem ilyesmit.
- Na, gyere, kislány. Beszélgessünk egy kicsit.
- Az ágyban?
- Nem ismerek kellemesebb helyet az ágynál. Tökéletesen alkalmas a beszélgetésre.
- Rendben.

Viki leült az ágy szélére, levette a cipőjét, aztán lefeküdt. Kicsit felhúzta magát, hogy ne lógjon le a lába. Márton akkurátusan vetkőzni kezdett. A lány behunyta a szemét, nem tetszett neki, hogy a férfi máris megszabadul a ruháitól.

- Azt hittem, csak beszélgetünk.
- Persze. De csak nem gondoltad, hogy ruhástul fekszünk be az ágyba?

Viki megmakacsolta magát. Tudta, hogy ezzel csöppet se könnyíti meg a férfi helyzetét, de nem bánta.

- Én inkább maradok így.
- Rendben, semmi kényszer.

A férfi fekete alsónadrágban kászálódott be az ágyba, komótosan betakarózott. Két paplan volt egymás mellett, így nem kellett egy alá beférkőzniük. Viki kuncogni kezdett, ez így tényleg nevetséges, és az egészért csak magát okolhatja. Igazán becsülte Márton angyali türelmét, még mosolygott is a lány szűziesen ostoba magatartásán. De mit tegyen, mit tehetne, hogy oldja önmagában a feszültséget?

Elfészkelődött a takaró alatt, és Márton felé fordult.

- Látom, jókedved van legalább.
- Ne haragudj, de olyan furcsa ez az egész.
- Pontosan mi? Hogy egy férfival fekszel egy ágyban? Azt hittem, nem ez az első alkalom.
- Nem, nem az első alkalom. Persze, hogy nem. Csak ... Nem is tudom.
- Hunyd be a szemed, és hagyd, hogy simogassalak. Ne gondolj semmire. Persze könnyebb lenne, ha ez a sok gönc nem lenne köztünk. Hm?
- Rendben, akkor leveszem.
- Na, ez már sokkal jobban hangzik.
 
Viki felült az ágyban, és gyorsan megszabadult a ruháitól, csak a melltartóját és a bugyiját tartotta magán. Hátat fordított Mártonnak, mert legjobban azt élvezte, ha a hátát, a nyakát simogatták. Meg így könnyebb is volt, ha nem kell a férfi arcába néznie. Ebben a helyzetben még szoknia kellett az arcát, még idegennek érezte.

Márton megnyugtató hangon kezdett beszélni egy érdekes megfigyeléséről, hogy szokta érezni magát, ha hirtelen felriad, aztán áttért egy réges-régi nyaralás felidézésére, szórakoztatóan ecsetelve csetlés-botlását az akkori barátnőjével, közben finoman járt a keze, simogatta Vikit, néha megkérdezte, hogy jó-e, ahogy csinálja, mire a lány leginkább dünnyögött, mert élvezte.

A lakás közel volt a belvároshoz, a metró vonalán, nem volt nehéz odatalálni, Viki jó korán elindult, hogy időben érkezzen, mint mindig, amikor ismeretlen helyre ment. Eszébe jutott az első alkalom Sérgióéknál. Nem is volt olyan régen, hogy ott téblábolt a házuk előtt, és azóta se sikerült megtanulnia, hogy egy nőnek késnie illik. Megnézte magának a házat, de nem mert becsöngetni még, nem tudhatta, ott van-e Márton, vagy még valaki más, esetleg a lakás tulajdonosa? Ott ácsorogni sem volt túl bölcs dolog, így sétálni kezdett a túloldalon. Kegyetlenül fázott, ronda idő volt, fújt a szél, és hirtelen megátkozta magát azért, hogy egyáltalán eljött, legszívesebben sarkon fordult volna és elindul hazafelé, de legalább is beül egy kávézóba. Mit keres itt, minek jött ide, miért van erre szüksége?

De nem akarta megbántani Mártont, magyarázat nélkül eltűnni, nem, ezt nem tehette meg. Behúzódott egy szélvédettebb ficakba, és onnan figyelte a ház kapuját. Mint egy összeesküvő, gondolta magában, csak tudnám, mire esküdtem össze. Aztán valaki megérintette a vállát, és maga felé fordította. Nem ijedt meg, csak összerezzent egy kicsit.

- Nagyon fázol, szegénykém? Gyere, menjünk fel gyorsan, állítólag jól be van fűtve odafent.

A kapu tárva-nyitva állt, Márton előreengedte. Nem sokkal később egy idősebb asszony tűnt fel vödörrel a kezében, odaállt melléjük, a liftet várva. Nem szóltak semmit, de Viki nagyon kényelmetlenül érezte magát. Mind a hárman bepréselődtek a liftbe, Viki lopva az asszonyra nézett, vajon milyen arcot vág, vajon sejti-e, mi a helyzet, milyen viszonyban vannak ők egymással, és mire készülnek, de honnan sejthette volna, ostobaság volt erre gondolni, az asszony számára nyilván teljesen közömbös, mit fognak csinálni. Ugyanazon az emeleten szállt ki, mint ők, mintha biccentett volna, de lehet, hogy Viki rosszul látta. Márton a legközelebbi ajtóhoz lépett, lehajolt, és a lábtörlő alól elővett egy kulcsot.

- Ezt nem hiszem, tényleg van, aki ott tartja a kulcsát?
- Régimódi emberek ... Gyere.

A lakás valóban be volt fűtve, érződött a gázkonvektor szaga. Mint a nagyinál, olyan volt ez a szag. Ettől Viki otthonosabban érezte magát.

- Kié ez a lakás? - kérdezte, miközben Márton lesegítette a kabátját.
- Egy barátomé.
- És most hol van a barátod?
- Ne aggódj, nem fog hazajönni, amíg itt vagyunk.

Viki habozott, hogy levegye-e a cipőjét, Márton intett, hogy nem kell.

- Kicsit ideges vagy - állapította meg. - Ne tarts semmitől, csak az fog történni, amit te is akarsz.
- Igen, ilyesmit hallottam már valahol - mosolyodott el Viki.
- És, hazudott neked, aki ezt mondta?
- Nem.
- Örömmel hallom. Ez a mostani valaki sem hazudik.
- Tudom.
- Akkor megnyugodhatsz.
- Rendben.

Mikor Viki jelest kapott a filozófia vizsgán, kedve lett volna felhívni Mártont, de persze nem tehette. Még akkor se tehette volna meg, ha megvan az otthoni telefonszáma, de nem volt meg, természetesen. A kapcsolattartás igen egyoldalúan működött. Márton jelentkezett, amikor tudott, Viki pedig várt. Legfeljebb a másik egyetem tanszékén próbálhatta volna felhívni, azt kikereshette volna a telefonkönyvből, de úgy érezte, felesleges, hiszen úgyse telefonálna, mi lehetne olyan sürgős?

Érdekes módon ez addig a pillanatig, hogy diadalmasan kilépett a filozófia vizsgáról, szinte eszébe se jutott ez a telefon-probléma. Jó lett volna megosztani Mártonnal a siker érzését azon melegében, de majd elmondja, ha úgyis beszélnek. A férfi annyira rendszeresen hívta, hogy még csak arra se maradt módja, hogy vágyakozzék a telefonjára. 

Igaz, Márton bejelentette, hogy egy hétre síelni mennek, úgyhogy eltűnik, nem fog jelentkezni, de amint hazaér és bemegy a tanszékre, megpróbálja keresni. Viki jobbnak látta felvázolni, mikor érheti el egyáltalán, mert ez nem volt egyszerű. Ha elkezdődnek az órák, napközben szinte soha nincs az albérletben, márpedig Márton este nem tudja hívni, csak kivételes esetben. Így megadta az iroda számát is, de persze munkaidőben, a többiek füle hallatára mégse lehet olyan jókat beszélgetni. 

Úgyis épp eleget beszélgettek már, mondta válaszképp a férfi, itt az ideje, hogy valami mást is csináljanak. Amint megjön a síelésből. 

Betartotta az ígéretét, hamar bejelentkezett. Viki nem sokkal előbb Diogóval, majd Péterrel beszélt, úgy érezte, hogy megint valamiféle hullámhegyen ül, a férfiak érdeklődése egy időben keletkezik, mintha valami különös feromont bocsátana ki magából, melyet még 3000 kilométerrel arrébb is érezni lehet. Előzőleg egyikükkel se találkozott személyesen, mégis egy napon hívták, két óra leforgása alatt.

Viki, mint mindig, udvariasan érdeklődött a partnere - ez esetben Márton - hogyléte felől, meghallgatta a síeléssel kapcsolatos rövidke beszámolót, amelyben néhány nevettető fordulat is akadt (Mártonnál ez nem maradhatott el), és várta, hogy a férfi rátérjen a lényegre: vajon mikor találkoznak. A férfinak másnap volt ideje, délelőtt. Nem csak ideje volt, hanem rendelkezésre álló lakást is szerzett, Vikinek csak igent kellett mondania. Ő pedig nem habozott egy pillanatig sem, legalábbis addig, amíg a beszélgetés tartott, teljesen természetesnek érezte, hogy Márton szeretőjévé váljon. Csak akkor hasított belé, hogy mennyire nem biztos a dolgában, mikor letette a kagylót.

Noha már tapasztalta, hogy a férfi közelsége mennyire egyértelmű hatást gyakorol rá, azt is tudta, hogy minden alkalommal újra és újra fel kell oldódnia, el kell hitetnie magával, hogy képes túllépni azon a pár zavaró körülményen, amely a behódolás ellen szól. Mindeddig azonban nem jutottak el a szexig, és ez mégiscsak döntő lépés lesz, ha valóban meglépik. Ha már elmegy arra a lakásra, akkor viszont nem mondhat nemet, egyszerűen annyira udvariatlan és ostoba dolog lenne. De ha mégse lesz kedve, ha megijed, ha rájön az utolsó pillanatban, hogy egy nős férfi szeretőjévé válni helytelen és Diogo után vagy mellett erre van a legkevesebb szüksége?

Majd csak lesz valahogy - gondolta aztán -, ha nemet mondok, az sem tragédia, de valójában én se nagyon hiszem, hogy ezt tenném.

Miután az urna bekerült a falba, a márványlapot rácsavarozták az üregre, és a pap elment, néhány percig még lehajtott fejjel álltak a szűk folyosón. Ahhoz, hogy más temetőlátogatók el tudjanak haladni mellettük, igencsak félre kellett húzódniuk. Viki tájékozódási pontot keresett, hogy majd vissza tudjon találni a "sírhoz", de a márványlapok egyformáknak tűntek. Nem volt semmi támpont, semmi egyéni az egészben.

A szomszédasszony mozdult meg elsőnek, halkan részvétet nyilvánított, de csak a szüleinek, Viki mellett elhaladva pusztán valami érthetetlent motyogott, aztán elsietett. A lány félszegen állt a szüleivel átellenes oldalon, kezében a virág, amelyet nem tudott hová tenni. Mikor elindult, hogy elhelyezhesse a krizantémot, az apja egy kézmozdulattal megállította.

- Beszélnünk kell. Üljünk be a kocsiba, ott legalább meleg van.
- Csak leteszem ezt a virágot.
- Rendben, mi előre megyünk anyáddal.

Viki idegesen indult neki, attól félt, hogy nem talál vázát, vagy nem találja meg a visszautat, rossz kijáraton lép ki a templomból. De aztán kiderült, hogy csak egy kijárat létezik. A szülei halkan beszélgettek, mikor csatlakozott hozzájuk. Az apja csak intett a fejével, és ő fél méterrel lemaradva követte őket a parkoló felé. Hideg volt, előző nap havazott is, csikorgott a friss hó a talpuk alatt, az ég reménytelenül szürkének tűnt.

Fogalma se volt, milyen autója van az apjának, meglepte az elegáns, sötétkék Mercedes. Legutóbb még Volkswagennel járt: az, hogy ne német kocsija legyen, szóba sem kerülhetett nála. Viki automatikusan a hátsó ülésre ült, ahogy gyerekkorában mindig. Milyen furcsa beszélgetés lesz ez, legfeljebb a visszapillantó tükörben láthatják egymás arcát. De lehet, hogy nem is akarnak a szemébe nézni. Mindenesetre hármuk múltat idéző elhelyezkedése a hatalmi pozíciókat is kijelölte. Az apja kezében a kormány. Először azt gondolta, ott maradnak a parkolóban, de az apja beindította a motort. Szóval kocsikáznak egyet. Mint valami gengszterfilmben.

- Mondod te, vagy én mondjam? - kérdezte az anyja.
- Mondd csak te, végül is a te örökségedről van szó.
- Nos, Viktória - kezdte az anyja, fél testtel hátrafelé fordulva -, apáddal úgy döntöttünk, hogy bizalmat szavazunk neked, mindazok ellenére, amit eddig műveltél, és megkapod a nagyi lakását. Úgy hallom, az önkormányzat eladásra kínálja, gondolkodtunk, hogy megvegyük nagyanyádnak, de ő nem akarta, azt mondta, neki jó úgy, ahogy van. Te be vagy jelentve, ha össze tudod szedni rá a pénzt, akár meg is veheted. Bár nem hiszem, hogy ennyit spóroltál volna, nem így ismerlek.

Viki hallgatott. Valójában most nagyon megkönnyítették az életét, noha egyáltalán nem kellett volna a beleegyezésük, hogy a lakás az övé lehessen, hiszen immár ő volt az egyetlen bérlő, így elővásárlási joggal rendelkezett. De a szüleinek fontos volt, hogy úgy tűnjön, mintha ők adnák neki a lakást, persze anélkül, hogy a megvásárlásában segítenének.

- Idefigyelsz, vagy már megint máson jár az eszed?
- Figyelek.
- Ami a lakásban van, néhány értékesebb bútor, a vitrin, a benne lévő dolgok a hagyaték részét képezik. Lesz hagyatéki tárgyalás, de puszta formalitás, hiszen én vagyok az egyetlen örökös. Ha gondolod, eljössz a hagyatékira, de adhatsz meghatalmazást is nekem. A dolgokat a jövő héten elhozzuk a lakásból, átnézem anyám holmijait, ami a ruháiból még használható, odaadom valakinek, a háztartási eszközök maradhatnak, a tévéje, rádiója  is, úgyis ősrégi, ezeket megtarthatod. Megbeszéljük, mikor kapod meg a kulcsokat, attól fogva a te felelősséged, mi történik a lakással. Önálló életet kezdhetsz. Remélem, meg tudod becsülni a lehetőséget, gondolj csak bele, mekkora előnnyel indulsz azokhoz képest, akiknek nem hullik egy lakás az ölükbe huszonöt éves korukban - anélkül, hogy két szalmaszálat keresztbe tettek volna.
- Igen.
- Nos, akkor mindent megbeszéltünk. A lakás papírjai szerintem ott vannak valahol az egyik fiókban, bár néhány iratot én őriztem, mert nagyanyád már nem volt teljesen beszámítható.

- Hol tegyelek ki? - kérdezte az apja.
- Itt, a villamosmegállónál jó lesz - felelte Viki.
- Rendben. Akkor jövő héten hallasz rólunk. És ne feledd, egy önálló lakás nagy lehetőség, de nagy felelősség is. Viselkedj ennek megfelelően.

Viki nagyot sóhajtott, mikor végre kiszállt a kocsiból.

Két nappal a temetés előtt értesítették a szülei. Táviratot küldtek, az anyja még akkor elkérte az albérlet címét, mikor a kórházban beszélgettek: azóta nem vették fel a kapcsolatot egymással. Lehet, hogy Viki szülei azt várták, hogy majd a lányuk keresi őket, de az is lehet, hogy már nem vártak semmit. A táviratban csak az időpont és az urnatemető címe állt, illetve az, hogy Viki ne szóljon a szomszédoknak. Vajon még a vöröshajú kémnő se kapott meghívást a temetésre? Ezt nem tudta elképzelni. De nem csodálkozott rajta, hogy az anyja ilyesmit is belefoglal egy táviratba: sose örült a nagyi házbeli barátságainak, miért akarta volna, hogy az ismerősök ott legyenek a temetésén?

Péternek persze elmondta, hogy mikor lesz a szertartás, és a fiú felajánlotta, hogy elkíséri. Nem csak a nagymama miatt, akit annak ellenére alig ismert, hogy olyan közel laktak egymáshoz, de hát egy fiatal srác nem barátkozik általában idősebb asszonyokkal, még lakógyűléseken se. Azért akart elmenni, hogy Viki ne legyen annyira egyedül. De a lány hárított, úgy gondolta, csak kellemetlen megjegyzéseket aratna, ha Péterrel együtt jelenne meg. Pedig maga a tény, hogy van kísérője, egyfajta győzelemként lenne értelmezhető, hiszen gyakorta hangzott el, hogy soha nem fog férfit szerezni magának. Amikor viszont szerzett, legalább is látták, hogy valakit felvisz, akkor az volt a baj. Nem, nem akarta felhasználni Pétert semmilyen értelemben a szüleivel vívott játszmákban.

Egy nagyon szerény csokrot vitt a szertartásra, amelyre egy új templom úgynevezett urnatemető részében került sor. Még szerencse, hogy nem csináltatott koszorút, mert még a virágot se volt hová elhelyezni: az urna olyan magasra került, hogy csak létrával lehetett elérni, és mindössze egy szál virág fért be a márványlapra erősített fémvázába. Több helyütt ki volt írva, hogy a hozzátartozók ne torlaszolják el a szűk folyosókat koszorúkkal, és amit nem tudnak az urnára tenni, azt egy központi helyen, a kápolna díszeként helyezzék el. Ha mindenki egyszerre akarta volna meglátogatni a halottait, borzalmas tülekedés keletkezett volna, de ez úgyis rég kiment a divatból, és egy ilyen urnatemetőben a sírgondozás műfaja is elveszítette az értelmét. Kissé labirintus-szerű volt az egész hely, és a lány úgy érezte, hogy nem fogja újra megtalálni az urnát, nincsenek támpontok, egyszerűen csak egy fehér lap a sok közül, valahol két és fél méter magasságban.

A szertartáson csak Viki és a szülei vettek részt, meg a vörös hajú szomszédasszony: ő volt az egyetlen idegen, akinek a jelenlétét az anyja jóváhagyta. A házaspár csak biccentett a szomszédasszonynak, nem elegyedtek beszélgetésbe, amíg a papra vártak, és Viki se ment oda hozzájuk, ugyanúgy az első sorban telepedett le, de jópár székkel arrébb. Az apját vette szemügyre, akit már évek óta nem látott. Magas, tagbaszakadt férfi volt az apja, mostanra teljesen ősz hajjal és rövidre nyírt szakállal. A pillantása metszően hideg tudott lenni, de Viki emlékezett még rá, hogy tudott szeretettel és melegen is nézni, valamikor azelőtt. Mi előtt pontosan? Azt ő se tudta volna megmondani. Most idegennek érezte, mikor legutóbb látta, még nem volt ősz, sőt, szakállas se, és úgy tíz kilóval könnyebb is lehetett, de a magassága miatt a plusz súly nem állt neki rosszul. Sőt, még több tekintélyt kölcsönzött neki. 

Attól fogva Márton szinte naponta felhívta. Csakúgy, mint Péter. De Márton hétvégén sose kereste, amit Viki nem is bánt, mert olyankor legtöbbször átment Péterhez. Amíg tartott a vizsgaidőszak, nem látta viszont a tanárt: Márton a másik egyetemhez volt kötve, Budapesten kívül, és a felesége pontosan ismerte az időbeosztását, vagy legalább is Vikinek így magyarázta a férfi, lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy nem.

A lány nem bánta, hogy várnia kell, neki sem volt sietős, és jólesett arra gondolnia, hogy ha a vizsgákat befejezi, és újra elkezdődik a tanítás, nem csak a szorgalmi időszak örömei várnak rá. Egészen gyorsan hozzászokott, hogy Márton ennyire odafigyel rá, már-már azzal kecsegtette magát, hogy a férfi belészeretett, de aztán elhessegette ezt a gondolatot, nem, ez ostobaság, csak nagyon tetszik neki, és még nem kapta meg. Majd az lesz a vízválasztó, ha lefekszik vele. Utána fogja megtudni, mennyire őszinte ez a lelkesedés.

Már nem voltak kétségei afelől, hogy ki akarja próbálni a férfit, jól csókolt, nagyon is jól, felizgatta az érintéseivel, és Viki úgy gondolta, hogy nem az ő tiszte a tanár házasságával foglalkozni. Biztos nem ő az első, akivel ez a férfi meg fogja csalni a feleségét, ez teljesen nyilvánvaló volt. Mint ahogy az is, hogy ő maga sokkal inkább saját magát élvezi ebben a kapcsolatban, mint a férfit: a hatást élvezte elsősorban, amelyet a jelek szerint gyakorolni tudott erre a nála idősebb, tapasztaltabb, és nagyon intelligens emberre. Valamennyire persze emlékeztetett ez a helyzet a Diogo iránti vonzalmára, de az annyira zsigeri volt, és olyan gyorsan megadta magát neki, hogy most egyértelműen úgy érzékelte, mintha ő irányíthatná az eseményeket. Vagy legalábbis sokkal kevésbé lenne kiszolgáltatott. Mert a férfi jobban vonzódott hozzá, mint amennyire ő odavolt érte.

Péternek nem mondott semmit, főleg azért nem, mert éppen rajta keresztül ismerte meg a tanárt. És talán azért sem, mert esze ágában sem volt azt hallgatni, hogy Szalai mekkora nőcsábász, és ő mennyire ostoba, ha azt hiszi, hogy behálózhatja, vagy, hogy a férfi majd pont vele tesz kivételt, pont ő lesz az, akibe beleszeret. Sejtette, hogy Péter azóta megtudott egyet s mást Mártonról, és nem habozna megosztani ezeket az információkat Vikivel. De a lány nem akarta tudni, nem akart egyetlen pletykát sem hallani.

- Sejtettem, hogy jól csókolsz - mondta Márton, és a hüvelykujjával végigsimított Viki ajkain.
- Miért, elképzelted valaha?

Most tényleg nem esett nehezére a tegezés.

- Naná, hogy elképzeltem. Sokat jártál a fejemben.
- Miket képzeltél még?
- A kis kíváncsi. Tényleg szeretnéd tudni, hogy miket műveltem veled fantáziálás közben?
- Persze, hogy szeretném tudni.
- Jól van, majd egyszer elmesélem. Majd, ha már túlvagyunk az első szeretkezésen. Addig nem.
- Rendben.

Viki csak utólag kapott észbe, hogy már bele is egyezett ebbe az első szeretkezésbe. Pedig még mindig nem volt benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Vagy csak az időt akarta húzni? Vagy önmagát győzködni arról, hogy nem lehet annyira könnyen meghódítani?

- Gyere, mutasd meg, hol tartasz a filozófiádban, hátha könnyíthetek egy kicsit a sorsodon.
- Megint átvedlesz tanár bácsivá? - szemtelenkedett Viki.
- Szerintem most több hasznomat veszed, ha a tanár bácsid vagyok, mint ha még csókolózunk húsz percet.
- Ezt komolyan mondod?
- Szeretnék neked segíteni, ez olyan hihetetlen?
- Nem, dehogy ... Csak másra számítottam.

Márton jóízűen felnevetett.

- Nem foglak lerohanni ebben az albérletben, mikor összesen egy óránk van. Bármikor beállíthat valaki, ezt én is tudom. Majd megszervezzük, hogy zavartalanul együtt lehessünk, mikor mindketten ráérünk.

Viki bólintott. Megkönnyebbült, de kicsit csalódott is volt, hogy Márton ennyire képes uralkodni magán. Vagy valójában nem is kell annyira uralkodnia magán? Csókolózás közben persze érzékelte az erekcióját, és ez őt is meglehetősen felizgatta.

Valóban elővették a filozófia anyagot, Márton belenézett Viki jegyzeteibe, kérdezgetett tőle egy-két dolgot, aztán rámutatott a legproblémásabb fejezet lényegi pontjaira. Mikor felállt, hogy elköszönjön, Viki úgy érezte, hogy sokkal többet megértett az egészből, mint a hivatalos filozófiatanár által tartott összes eddigi órán együttvéve.

- Ha te tanítanád ezt is, biztos nem buknék meg.
- Így sem fogsz megbukni. Sokkal okosabb vagy annál, minthogy megbukj. Meg csinosabb is.
- Ugyan, mit számít az.
- Jaj, de kis naiv vagy. Persze, hogy számít. Egy férfi tanárnál?
- Jó, valamennyire, de ha nem tudok semmit, akkor mégis megbuktatnak.
- Persze, ha semmit nem tudnál, akkor igen. De nálad nem ez a helyzet. Szóval, a megfelelő szexi, de azért decens öltözet és a szép mosoly javíthat az osztályzaton. Maglódi tanár úrnál mindenképp. Csak kihívó ne légy, mert azt nem bírja. Bár te úgyse vagy kihívó.
- Tőled is azért kaptam ötöst, mert szexinek találtál?
- Ó, persze. Egy csúnya lánynak nem adtam volna 3-asnál jobbat.

Nevettek. És még csókolóztak egyet, Márton keze egyre érzékenyebb területekre tévedt, és a lány egyre izgatottabbá vált. Mikor szétváltak, akkorát sóhajtott, hogy a férfi önkéntelenül is elmosolyodott.

- Nekem se könnyebb abbahagyni, mint neked. Gondolhatod. De most tényleg mennem kell. Már rég elkéstem. 

Viki bólintott, újra megcsókolták egymást.

- Hívlak, amint tudlak. Most viszont rohanok. Ne haragudj.

Mikor a lány ismét egyedül maradt, odament az egész alakos tükörhöz, és belemosolygott. Az arca teljesen kipirult, hasonlóképp, mint mikor Diogóval szeretkezett, most is sokkal szebbnek érezte magát, mint általában. Arra gondolt, hogy Márton miket fantáziálhatott vele, és, hogy milyen hatással lesz majd rá, ha részletesen is elmondja. Ő maga nem képzelődött vele sokat, ha olykor fel is bukkant a fejében, inkább homályos érzések, mint konkrét fantáziák formájában. Mostantól biztosan másképp lesz.

Néhány pillanatra becsukta a szemét, és befelé figyelt. Aztán érezte, hogy a tanár eltávolodik. Leült az asztalhoz. Tehát most tényleg teázni fognak. Egymással szemben ültek, érintés nélkül. Viki kicsit megégette a nyelvét izgalmában, szitkozódott egyet, érdekes módon portugálul, mert azt kevésbé érezte erősnek: egészen rászokott az utóbbi időben. 

- Egy kicsit ideges vagy, úgy látom. 

Szóval ragaszkodik a tegezéshez. Viki próbálgatta magában, Márton, te hülye. De nem hangzott sehogy, illetve ostobán hangzott. Nem fogja tudni lehülyézni. Lehet azzal szeretkezni, akit az ember még lehülyézni se mer? 

- Nyomasztanak a vizsgák. Nem tudok koncentrálni, állandóan elalszom a könyv fölött.
- Kávé?
- Már az se segít. Amikor elkezdek unni valamit, az katasztrofális.
- Olyan unalmas az anyag szerinted?

Miért is beszélnek itt az egyetemről meg a vizsgákról?

- Amit most tanulok, az nagyon untat. 
- Hm?
- Görög filozófia.
- Hogy untathat a filozófia?
- Nem tudom, de borzasztóan érdektelennek találom. Szőrszálhasogatás, szócséplés ... Nem tud izgatni egy kicsit sem.

Alighogy kimondta, rájött, hogy ezt a magas labdát Márton biztosan le fogja csapni.

- Te viszont nagyon izgató vagy. 
- Tényleg? - kérdezett vissza feleslegesen.
- Ez a ruha ... És imádom, ha egy nő kicsit kócos és nincs kifestve. 
- Nem nagyon szoktam festeni magam.
- Nincs is rá szükséged, felesleges lenne elrontani a bőrödet mindenféle kencékkel. Főleg ennyi idősen ... Nagyon szép a bőröd. 
- Köszönöm.
- És hogy tudsz pirulni!
- Mert zavarba hoz ...
- Hozol.
- Nem megy, nem tudom tegezni.
- Én pedig utálom a csendőrpertut. Akkor mi legyen, Viktória? Magázódva fogunk szeretkezni? 

A lány mély levegőt vett, túl merésznek tűnt ez a kimondott szó. És nagyon izgatónak is. Márton átnyúlt az asztalon, és simogatni kezdte Viki kézfejét. 

- Persze, ha nagyon ellenedre van a gondolat ... Isten ments, hogy úgy érezzed, ráderőltetek valamit. 
- A tegezést vagy ...

Nem merte kimondani. Az beleegyezés lett volna, és elrontotta volna a játékot. 

- Semmit nem akarok ráderőltetni. Még a tegezést sem. Váltsak vissza magázásba, Vadászy kisasszony? 

Megcsókolta a lány kezét. Viki nem válaszolt semmit. A férfi szemébe nézett, és önkéntelenül elmosolyodott. Most már nem látta csúnyának. Sőt, mintha egészen jóképű lenne ebben a pillanatban. Vajon hogy csinálja? Talán a mosolya. Pedig nem szépek a fogai, ez akár el is ronthatná az összehatást. A szája viszont szép, és van valami nagyon vonzó a mosolyában. 

Viki felállt, mint akinek halaszthatatlan háziasszonyi feladata van, de Márton nem engedte el a kezét. Magához vonta, és könnyedén megcsókolta. Cigaretta, meg valami mentolos cukorka íze. Viki először nem viszonozta a csókot, csak hagyta magát, de közben folyamatosan azt próbálta mérlegelni, hogy mennyire okos dolog belemenni ebbe a viszonyba. Vagyis mennyire ostoba dolog. Neki ez biztosan nem sok örömet hoz majd, akkor miért megy bele mégis? Most kellene leállni, és elküldeni Mártont, most, mikor még nem késő. De azon kapta magát, hogy visszacsókolja. 

Zavarban voltak mind a ketten egy kicsit, pedig Viki nem gondolta Mártonról, hogy bármi is zavarba hozná. De ez az általa létrehozott helyzet mégiscsak kibillentette a híres magabiztosságából. 

- Ne haragudjon, Viktória, hogy így magára török. Tudom, hogy udvariatlanság. Nincs is semmi mentségem. Nyugodtan elküldhetett volna melegebb éghajlatra.
- Én kérek elnézést a rendetlenség miatt. Nem számítottam látogatóra.

A férfi körülnézett.

- Hányan laknak itt együtt?
- Hárman. A többiek vidékiek és hazamentek.
- Szóval, egyedül van.
- Igen.

Pár pillanatra beállt köztük a csend. Valamit mondani kellene. Márton zavarba ejtő módon simogatta végig a szemével Vikit, talán le is vetkőztette lélekben. 

- Nagyon jól áll magának ez a ruha. 
- Megkínálhatom egy teával?
- Köszönöm, szívesen elfogadom.

Úgy beszélünk egymással, mint valami nyelvlecke szereplői - gondolta Viki bosszankodva. Alig mert a férfi szemébe nézni. Távolinak látta, és - ahogy jobban belegondolt -, csúnyának is. Igen, csúnyának. Főleg, ha eszébe jutott, hogy ez a férfi mire készül vele kapcsolatban. Úgy érezte, képtelen akár még csókolózni is vele. De hogyan visszakozhatna? 

Miközben arra várt, hogy felforrjon a víz, rámutatott arra a nyilvánvaló tényre, hogy vizsgaidőszak van és sokat kell tanulnia. Aztán eszébe ötlött, hogy ezt Márton úgy értelmezheti, mintha  meg akarna tőle szabadulni. Pedig annak ellenére nem volt ilyen szándéka, hogy a szeretkezés gondolatát próbálta kizárni az agyából. 

- Kellemes helynek tűnik ez az albérlet. És hogy áll a nagyi lakásának az ügye? Beszélt már a szüleivel?

Viki megrázta a fejét.

- Majd a temetés után. Ráér. Én nem akarom sürgetni.
- Tart a szülei reakciójától.
- Azt hiszem, bármilyen megnyilvánulásuktól tartok. Még  a pozitívaktól is.
- Sajnálom, hogy ennyire elmérgesedett a viszonyuk. 
- Megszoktam már. Ha nem vagyok kénytelen kommunikálni velük, szinte eszembe se jutnak.
- Ezt elképzelni sem tudom. Hogy a lányaimnak eszébe se jussak, mikor annyi idősek lesznek, mint maga.
- A tanár úr lányai nyilvánvalóan másképp éreznek majd.
- Erősen remélem.
- Nekem nincsenek kétségeim. 
- Viktória, most már semmi szükség rá, hogy tanár úrnak szólítson. Akár tegeződhetnénk is. Szerintem logikusabb lenne.

- Kész a tea. Cukor? Citromom nincs, csak citrompótlóm.
- Akkor egy kis cukrot kérek bele.  
- Nem tudom, hozzá tudok-e szokni a tegeződéshez.
- Ó, ebben egészen biztos vagyok.

Márton végre könnyedén megérintette az arcát. Viki szinte átmenet nélkül gyengült el és vált izgatottá egyszerre. 

Mint általában, ezúttal is a legváratlanabb pillanatban csengett a telefon. Viki az albérletben szendergett, valójában tanulnia kellett volna, de ebéd után annyira elálmosodott, hogy a füzetére borulva aludt, vagy éppen az ébrenlét és az álom határán egyensúlyozott, de egyre inkább az utóbbi javára dőlt volna el a küzdelem, ha nincs a telefoncsörgés. Első gondolata, mint mindig, Diogo volt. Aztán Péter.

De ezúttal nem talált: a tanár baritonja hangzott fel kissé eltorzított, de nagyon jellegzetes formában a vonal túloldaláról. Most épp ráérne, ha Vikinek van kedve találkozni. Tudja, hogy vizsgaidőszak van, és a lány biztos tanul, de nem maradna sokáig úgyse. Nem maradna? Hol? Esetleg az albérletben?

Viki beharapta az ajkát. A házinéni nem szerette a férfi látogatókat, de a házinéni épp nem volt az épületben. A lakótársak sem. Viki tudta, hogy kockáztat egy kicsit, ha beengedi Mártont, de a rizikó nem volt túl nagy. Az viszont nem esett jól neki, hogy nem teázni vagy kávézni hívja a férfi, hanem rögtön a lakására akar feljönni. Ez csak egyet jelenthet. És azt Viki még nem akarta. Maga se tudta volna pontosan megmondani, hogy miért, hiszen kávéztak és ebédeltek ők eleget együtt korábban, beszélgetni is bőven volt alkalmuk. Akkor miért nem természetes mégsem, hogy Márton bejelentkezik, és le akar vele feküdni?

Megijedt erre a gondolatra, az volt az igazság. De rövid hezitálás után mégis beadta a derekát. Nem kötelező szeretkezniük akkor sem, ha a férfi ott lesz a lakásban. Bár valami hallgatólagos megegyezés érvényes az ilyen esetekre, vagyis a férfi talán elvárja, hogy ez megtörténhessen, de vannak ők olyan viszonyban, hogy visszautasíthatja, ha mégsem érzi úgy, hogy akarja.

Márton nagyon közelről telefonálhatott, mert öt perc múlva ott állt a küszöbön. Vikinek nem volt ideje rendbe hozni magát, de legalább aznap reggel mosott hajat és mielőtt a tanár csöngetett, felvette a kedvenc fekete ruháját, amely eddig mindig sikert aratott.

Viki nem lepődött volna meg egy hirtelen csókon és azt követő lerohanáson, de Márton nem tett semmi ilyet, mintha nem is azért jött volna, hogy gyorsan szeretkezzen egyet. Lehet, hogy nem is azért jött, csak beszélgetni?

Megint vizsgaidőszak volt. Ugyanúgy, mint egy éve, mikor Viki megkapta az értesítést az ösztöndíjról. Még csak egy éve. Vagy már? Rengeteg időnek tűnt, szinte minden megváltozott az életében, kivéve a vizsgaidőszak kellemetlen hangulatát. Bár ez sem volt teljesen igaz: a munka is lefoglalta, és Péter is gyakorta jelentkezett telefonon. Kati megint felbukkant, jött, látott és meglehetősen leforrázva távozott, mert Viki még mindig nem bocsátotta meg neki a kispappal kapcsolatos botrányt. Noha valószínűleg akkor se lett volna köztük semmi, ha Kati nem viselkedik annyira ostobán, Viki számára könnyebb volt mindenért a volt barátnőjét hibáztatni. Kati egyébiránt továbbra is csak átmenetinek tekintette a mosolyszünetet.

Jó lett volna nem várni Szalai tanár úr vagyis Márton hívását, ugyanis nem jelentkezett. Viki még csak meg se lepődött, illetve mégis: valahogy úgy volt vele, hogy sejtette, hogy majd így lesz, de titkon mégis remélte, hogy téved. Nem tévedett, Márton eltűnt. Ha nincs meg Péter, és nem tart ki minden húzódozás és rosszkedv ellenére, Viki nagyon magányosnak érezte volna magát. A temetést januárra tették, a karácsonyigen sivárnak ígérkezett, Viki kicsit tartott tőle, hogy a szülei valami különös pálfordulás vagy megvilágosodás jegyében meghívják ünnepelni, kibékülnek, de ez, legnagyobb megkönnyebbülésére, nem történt meg. Nem lett volna képes se kibékülni, se együtt karácsonyozni. A nagyi kis fenyőgallyai a fehér vattadarabokkal ... Az elmaradhatatlan rántott hús. A szegényes, szívhez szóló ajándékok. Soha többé nem lesz hasonló.

Péternek nem számított a karácsony. Nem volt keresztény, nem volt vallásos, egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni az ünnepről, és ragaszkodott hozzá, hogy ugyanolyan hétköznapi teendőket végezzen december 24-én este, mint máskor. Vikinek ez kapóra jött, Péternél töltötte az estét. Persze ennek meglett a maga természetes következménye is, a szokott módon vadul szeretkeztek egyszer, aztán még egyszer, aztán filmet néztek, éjjeli fél háromkor főztek, és kicsit le is részegedtek. Viki úgy érezte, élete legbékésebb és legkellemesebb karácsonyát tölti, és igazán hálás volt a fiúnak. A teste kezdte elfelejteni vagy legalábbis elaltatni Diogo és Carlos emlékét, nem bántotta annyira, hogy Péternek más a stílusa, és nem is érez iránta barátságnál többet. Barátnak a lehető legjobb volt. És ez bizony nem kevés. Tudta, hogy meg kell becsülnie.