Diogo délután telefonált. Akkorra már ott libegtek a mosott ruhák a napon, és Vikinek volt ideje ismét bőgni egy sort, bőgött, aztán hidegvizes borogatást tett a szemére. Majd ismét bőgött. Enni nem evett egész nap. Nem volt otthon semmi, a bevásárláshoz meg nem érzett erőt magában. Ahhoz, hogy lemenjen a kávézóba és bekapjon egy szendvicset, még kevésbé. Pedig szívesen felfalt volna egy tábla csokoládét, ha egy jótét lélek a kezébe nyomja.

– Ne haragudj a zavarásért – kezdte Diogo –, tudom, milyen túlbuzgó olykor Otávia. Ha nem akarod, hogy én vigyelek be a céghez, mondd csak meg nyugodtan.

Otávia körül a dolgok mindig felgyorsultak. Viki még fel sem ért az emeletre, mikor újra csörgött a telefon, pedig meg volt róla győződve, hogy majd órák telnek el a cég hívásáig. Sőt, azon se csodálkozott volna, ha közben találnak valaki mást a fordítói munkára. Nem volt valami nagy szerencséje fontosabb megrendelésekkel azelőtt sem. Se a munkával, se a férfiakkal. De azért ő a pesszimista.

Egy titkárnő telefonált neki, berendelte másnap reggel tízre a vállalat székhelyére, kijelentve, hogy a taxit fizetik, csak kérjen számlát. Kissé bonyolult lett volna tömegközlekedve odajutni. Viki lázasan jegyzetelte a tudnivalókat, aztán azon kezdett gondolkodni, hogy mi az ördögöt fog felvenni másnap. Egy bemutatkozó beszélgetésre! Alig volt tiszta ruhája.

Sónia nem volt otthon. Micsoda áldás. Legalább az ő gúnyolódását nem kell eltűrnie. São-ra nem volt kíváncsi. Most nem. Tulajdonképpen senkire nem volt kíváncsi. Fel akart mászni a lőréshez és feküdni ott, a darab kék ég társaságában. Hátha egy kicsit besüt a nap. Csak teljen az idő.

Képtelennek érezte magát arra, hogy bármi mást csináljon, például valóban felhívja a repteret. Ahhoz le kéne menni a kávézóba, esetleg találkozni Sóniával, vagy valaki mással. Nem, inkább holnap. Órája se volt aznap, szerencsére. Egyáltalán semmi konkrét dolga. Akár egész nap a szobában maradhatott és bőghetett, ha úgy tartotta kedve. De ha tovább bőg, akkor még jobban bedagad a szeme. Az nem lenne jó.

Végigaludta az éjszakát. Hajnalban ébredt fel, a nap besütött az erkélyajtón. Érezte, hogy a szeme bedagadt az esti sírástól. A ruhája siralmas állapotban volt. Felült az ágyban, körülnézett. Semmi jelét nem látta, hogy Carlos a szobában járt volna. Tehát nem jött vissza. Egész éjjel kimaradt. De hol az ördögben járhatott?

Eltelt vagy egy fél óra, Viki még mindig a széken ült. Időközben felszáradtak a könnyei, próbált higgadtan gondolkodni. Lehet, hogy Carlos tényleg szakítani akar? De nem mondott ilyet. Vagy az, hogy már nem akar tőle semmit, így értendő? Nem, ennél világosabb beszédre van szüksége, nem fogja azzal tönkretenni magát, hogy megpróbálja értelmezni ezt a dodonai kijelentést.

– Ki az? – kérdezte Carlos szilárd hangon.
– Mário.

Carlos felállt és kinyitotta az ajtót.

– Tessék.
– Nem akarok zavarni, csak azt szeretném tudni, hogy São, a kedvesem itt van-e nálatok.
Carlos és Mário Vikire nézett, aki a szoba közepén állt, mint egy iskoláslány, csálén begombolt blúzzal.
– Nincs – felelte Viki.
– A kedvesed? – kérdezte Mário.

A portugálok megnyerték a meccset, ami általános üvöltözésbe és ivászatba torkollott. Carlos azonban mindjárt a játék lefújása után visszatért Vikihez, aki egyedül üldögélt az erkélyen. A kezében ott volt az üveg, de nem ivott belőle, csak élvezte a hűvösségét.

– Most boldog vagy? – kérdezte Carlostól, mikor az hátulról átölelte.
– Boldog akkor leszek, ha megnyerjük az EB-t. Ez csak egy kis lépés volt. Ráadásul 3-2-re győzni nem akkora hőstett. Nem, nem vagyok boldog. Sőt, elégedetlen vagyok a csapattal. Többet vártam tőlük.
– De győztetek. Nem ez a lényeg?

Odalent mozgolódás támadt. A fiúk felálltak, nyújtózkodtak, néhányan elindultak kifelé.

– Vége a meccsnek? – kérdezte Viki, mert teljesen elvesztette az időérzékét.
– Nem, csak az első félidőnek.
– Vajon Carlos feljön a szünetben?
– Az meglehet.
– Nem gond, mi azért folytassuk a borozást.

A bort szerencsére nem lovasították még meg. Az ebédhez már kinyitották, úgyhogy most csak ki kellett venni. A hűtőből szokás szerint meghatározhatatlan, kellemetlen szagegyüttes áradt, a különböző etnikumok (a folyosón más afrikai, egy Zöldfoki-szigeteki is volt) és tájak szülöttei abban az egy frizsiderben összpontosították ízléseiket, amelyet túlságosan nagy elánnal nem igyekezett senki tisztán tartani. Viki mindig nagy levegőt vett, mielőtt kinyitotta ezt a hűtőt, nehogy öklendezzen.

São a következő héten állított be a kollégiumba. A lányok nem voltak tudatában annak, hogy aznap este a válogatott játszik, pedig ez alapvetően felforgatta a terveiket. Carlos talán mondta Vikinek, de a lány tökéletesen elfelejtette.

Pedig a portugál válogatott meccsei olyan nemzeti lelkesedést váltottak ki a városban és konkrétan a kollégium hímnemű közösségében, hogy azt a portugál zászló mindenhová való kiaggatásával és mérhetetlen mennyiségű Super Bock vagy Sagres márkájú sör elfogyasztásával kellett kiegészíteni.

Viki másnap meglátogatta São-t: el kellett hoznia a maradék holmiját, nagyon érdekelte, mi nem működött Josuéval, de Antónióról is szerette volna tudni az újdonságokat. Hátha újra feltűnt Lisszabonban. Valahogy vissza kellett volna juttatnia neki a holmijait is.

Sónia csúfondáros mosollyal fogadta, mikor felment az elsőre.

– Hogyhogy téged még nem utasítottak ki?
– Nem tudom, engem is meglep. Homokszem került a fogaskerékbe.
– Ami késik, nem múlik.
– Sónia, leállítanád magad? – szólt be São a másodikról. – Vitóriát tolmácsnak szerette volna az idegenrendészet, csak, hogy tudd. Nincs semmi félnivalója.
– Én mondtam, hogy beszéljen velük, de hanyatt-homlok elmenekült.

Viki csak legyintett.

A spanyolországi látogatást kicsit elhalasztották, nem volt értelme rohanni. Szombaton elkísérték São-t és Josuét moziba, ahogy megbeszélték, de vacsorázni nem mentek velük. Viki utána egy ideig nem találkozott a barátnőjével, Josuétól meg nem merte megkérdezni, hogy alakult a randevú, de az arckifejezéséből ítélve nem ment minden a lehető legjobb módon.

Mikor visszamentek Carlos szobájába, Viki egy pillanatra megállt az ajtóban. Ezentúl itt fog lakni. Ezen a maximum nyolc négyzetméteren. Amelynek minden pontját meg kell osztania valakivel. Nem valakivel: a szerelmével. Se saját ágy, se saját íróasztal, Carlos talán néha megengedi, hogy odaüljön az íróasztalához, de az attól továbbra is csak az ő íróasztala lesz.
– Mire gondolsz, kislány?
– Arra, hogy egyre kisebb helyen kell meghúznom magam, és most már saját ágyam sincs. Azt hiszem, legközelebb barlangban fogok lakni.

Carlos nevetett.

A kollégiumba érve Josué felsegítette a bőröndöt Carlos szobájába. Carlos még nem volt otthon, de a szobáját valóban nyitva hagyta.
– Biztonságos ez? Nem fogják ellopni a cuccaimat? – kérdezte Viki.
– Nem tudom, általában nem lopnak errefelé. Tőled már loptak?

Vikinek csak az utcán jutott eszébe, hogy nincs pénze taxira, és jobb lenne, ha Carlos segítene neki a bőrönd cipelésében. Annyira megijedt az idegenrendészettől, hogy nem gondolta át rendesen, mit csinál. Bement a kávézóba, letette a cuccokat egy asztalhoz, és odalépett a telefonkészülékhez. Szerencsére működött. Tárcsázta a kollégium számát. Átverekedte magát Carlosék folyosójáig, de ott nem vette fel senki. Megint ügyesen hülye helyzetbe manőverezte magát. Lehet, hogy Carlos lement a bárba, de az is lehet, hogy a könyvtárban tanul. Mivel nyolc előtt nem számít rá, bárhol lehet.

Az indiai ezúttal nem volt jelen a németórán, ezért Viki egy kicsit felszabadultabban magyarázott a lányának. A kislány viszont ugyanolyan unottnak és érdektelennek látszott, mint mindig. Viki alig várta, hogy leteljen a kiszabott idő. Lehet, hogy a nyelvtanítás helyett inkább a turisták eligazításával kéne foglalkoznia napi nyolc órában? Meg se kérdezte, hogy mennyit lehet azzal keresni. De az éjszakai műszakok ... Mit szólna hozzá Carlos? És ahhoz, hogy pont oda menjen dolgozni, ahol korábban António húzta az igát?

Szegény Lúcia, egy teljesen szétszórt és következetlen tanárral találta magát szemben. Viki abban a pillanatban gondolta ki, mit csináljanak, semmit nem tervezett el előre. Boldog volt és szerette volna mindenkire ráönteni a boldogságát, aki csak szembejött. Az óra után összefutott Sérgióval, aki meghívta ebédelni, persze ki-ki alapon, a menzára. Úgy beszélgettek, mint régi, bizalmas barátok, könnyeden, kellemesen, humorosan. Persze Carlosról, és az előző estéről. Viki messze nem mesélt el mindent, de épp eleget ahhoz, hogy Sérgio meggyőződjék róla, igaza volt: Carlos tényleg szinte feleségének tartja a lányt.

São megvárta. Josuéval beszélgetett a főbejáratnál, alig észrevehetően mozgatta a csípőjét és néha végigsimított a haján, azon a gyönyörű, fényes fekete haján. Vikinek egyértelmű volt, hogy São kelleti magát, az arca úgy ragyogott, mintha valami nagy boldogság érte volna. És a kedvese itt lakik, ugyanebben a kollégiumban! Ebből még könnyen baj lehet.

Josué kitett magáért, mindent az asztalra pakolt, amije csak volt a hűtőben vagy a konyhaszekrényben. Carlos is hozzátette a magáét, úgyhogy valósággal dúskálhattak a finomságokban. Persze csak amolyan diákpénztárcához és férfiízléshez képest értendő finomságokban, melyek között a három napos, előrecsomagolt zsemle és a gyanús külsejű, dzsemmaradványokkal tarkított vaj vitték a prímet. De a lányok nem zavartatták magukat, főleg, mert az egész étkezés alatt nem azt nézték, hogy mit esznek, hanem, hogy kivel.

– Igen! – mondta Carlos kissé rekedten.
– Carlos, Viki barátnője van itt a ruhával. Bemehetünk?
– Egy pillanat, csak felöltözöm.

A fiú egyszerűen kinyitott egy alsó fiókot, felrángatott magára egy rövidgatyát. Ez volt a felöltözés. Viki újra csomóra kötötte a fürdőköpeny övét.

Viki beosont a szobába, hogy megkeresse Carlos karóráját. Az óra ott hevert az íróasztalon, de megállt. Aztán felfedezett egy vekkert az egyik falipolcon. Nyolc. És tizenegykor órája van Lúciával az egyetem könyvtárában. Nem hogy nem készült az órára, de a németkönyve is otthon volt. Igazán elhozathatta volna azt is São-val. És mi van, ha São nincs otthon? Vagy annyira fáradt, hogy a pokolba kívánja a hülye barátnőjét, aki egy éjszakai műszak után még ugráltatni akarja? De nincs más választása. Carlos mindig ilyen helyzeteket teremt. Mindig ruhahiányban szenved, ha elmegy vele valahová.

Leült a műanyag székre és találomra kinyitotta a könyvet. Meglepte, mennyire egyszerű megérteni az angol szöveget. Persze azért is, mert ismerte a cselekményt, de Jane Austen nyelvezete valóban világos és áttekinthető volt. Darcy leánykérése. Az a felfokozott lelkiállapot, a konfliktus Elisa Bennett családjának megvetése, és a lány iránti imádata között. Sértő leánykérés. Milyen más volt az a világ! Mikor az ilyen, magasrangú hölgyeket el kellett venni feleségül ahhoz, hogy a közelükbe kerülhessen az ember (kivételt csak a legkisebb lány jelentett, de aztán őt is muszáj volt elvenni).

Viki ébredt először. Valami különös, lebegő érzéssel, pedig be volt szorítva a hűvös fal mellé. Carlos meztelen teste az övéhez tapadt, éppen csak elfértek az ágyon, mint két kifli. A lány nagy nehezen kimászott a fal mellől. Körülnézett, mit vehetne fel, hogy kimenjen a mosdóba.

A portás szokás szerint nem volt sehol, de ha ott lett volna, akkor se történik semmi. Noha a kollégiumi szabályok szerint a fiúk és a lányok más-más épületszárnyban laktak, tizennyolc évesnél idősebb emberek végül is azt csinálnak, amihez kedvük van.  Carlos javasolta, hogy menjenek lifttel. Viki ki sem merte nyitni a köpenyt, szorongatta a bugyiját, azon gondolkodott, hogy most azonnal ki kellene mosni azt is, meg a ruhát is ... Carlos nadrágján szinte nem is látszott a folt.

– Eszméletlen volt. Bár rohadt kemény ez a márvány. Sajog tőle a seggem.
- Jaj, te szegény …
- Jaj, én szegény.
- Nagyon hülyék vagyunk.
- Azok hát. De nekem tetszik, hogy ilyenek vagyunk.
- Nekem is. Szerinted nem vett észre senki minket?