2010.05.18. 08:00
Hatvanharmadik fejezet: Minden borul (3)
Eltelt vagy egy fél óra, Viki még mindig a széken ült. Időközben felszáradtak a könnyei, próbált higgadtan gondolkodni. Lehet, hogy Carlos tényleg szakítani akar? De nem mondott ilyet. Vagy az, hogy már nem akar tőle semmit, így értendő? Nem, ennél világosabb beszédre van szüksége, nem fogja azzal tönkretenni magát, hogy megpróbálja értelmezni ezt a dodonai kijelentést.
Carlos különben is szenvedélyes. És kiismerhetetlen, legalábbis egyelőre. Abban bízhat, hogy nagyon szerelmes. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy másik párocska miatt szakítaniuk kellene. Miért kellett neki beavatkozni a barátnője és Josué szerelmi életébe? Miért nem bírt nyugton maradni? Carlos túlérzékeny ezekre a dolgokra, a hűségre, a becsületre, szinte ijesztően mániákus ebben. Lehet, hogy Viki hosszú távon nem is lesz képes megfelelni az elvárásainak? Ha egyáltalán lesz hosszú táv. Ha bármilyen táv lesz.
Végre felállt a székről, kiment a mosdóba. A folyosón nem találkozott senkivel. Hideg vízzel mosta le az arcát. Nézte magát a tükörben, vörös volt a szeme a sírástól. Semmit sem gyűlölt annyira, mint ezt a bizonytalanságot. Visszament a szobába és lehevert az ágyra. Meg kell várnia Carlost, nem mehet el úgy, hogy ne beszélne vele. Ha egész éjszaka várnia kell rá, akkor várni fog.
A sírástól dideregni kezdett. Az ágy be volt vetve, reggel ő maga vetette be, most alig bírta kiráncigálni a fal mellé és a matrac alá begyűrt ágytakarót, és a felső lepedőt, ismét csöndben szitkozódva a portugál szokásokon, hogy ezek miért nem találták még fel a paplant és a paplanhuzatot ... Ruhástul bebújt az ágynemű alá, a blúza kissé felgyűrődött, visszahúzta a derekára. Nem akart elaludni, ébren szerette volna várni Carlost, akinek hamarosan vissza kell jönnie, hiszen másnap is vizsgázik. Vagy mégsem? Lehet, hogy másnap nincs vizsgája, de akkor is vissza kell jönnie. Hová mehetett egyáltalán? Neki a vakvilágnak? Vagy vissza a tévészobába, ahol még mindig zajongtak a focirajongó hímek?
Viki szeméből szivárogtak a könnyek. Összegörnyedt a takaró alatt. Vacogott. A Presser-dal jutott eszébe, Ringasd el magad, ringasd el magad ... Hogy ezt itt háromezer kilométeres körzetben senki nem értené meg. Mit keres itt egyáltalán? Mi köze van ehhez a Carloshoz, a hülye portugál szokásokhoz, az átkozott ágyneműhöz, mi köze ehhez a városhoz? Haza kell mennie. Olyan egyszerű lenne hazamenni. Csak a repülőteret kell felhívnia, egy héten belül megszökhetne innen. Aztán eszébe jutott, hogy még albérlete sincs. Megkérni a nagyit, hogy ott lakhasson nála ... Már megint rászorulni valakire. És előről kezdeni mindent. Nincs pénze, nincs munkahelye, nincsenek barátai. Kati Olaszországban. Felégetett maga mögött szinte minden hidat. Bognár sincs többé. Nem, mintha Bognár bármiben is segített volna rajta, ha még él.
Sötét volt. A fejét és bedugta a takaró alá, úgy vacogott tovább. Carlos sehol. Carlos biztosan csak azt várja, hogy elmenjen. Hogy megszabadítsa a szobáját gyűlöletes jelenlététől. De nem akart elmenni. Nem így. Nem most. Nem ezután a jelenet után. Szégyellte, hogy még ott van, mégsem mozdult. Aztán valamikor elnyomta az álom.
1 komment
Címkék: szakítás sírás hazamenetel
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
