2010.05.02. 08:00
Hatvanegyedik fejezet: És az idegenrendészet? (4)
Mikor visszamentek Carlos szobájába, Viki egy pillanatra megállt az ajtóban. Ezentúl itt fog lakni. Ezen a maximum nyolc négyzetméteren. Amelynek minden pontját meg kell osztania valakivel. Nem valakivel: a szerelmével. Se saját ágy, se saját íróasztal, Carlos talán néha megengedi, hogy odaüljön az íróasztalához, de az attól továbbra is csak az ő íróasztala lesz.
– Mire gondolsz, kislány?
– Arra, hogy egyre kisebb helyen kell meghúznom magam, és most már saját ágyam sincs. Azt hiszem, legközelebb barlangban fogok lakni.
Carlos nevetett.
– Mostantól nekem sincs ágyam. Most már csak ágyunk van. És szobánk. De azért a szekrényünkben kiürítettem neked egy fiókot meg egy polcot. Egyelőre csak ennyit, gondolom, nincs olyan sok holmid.
– Nincs valami sok. Bár több, mint amennyivel Lisszabonba jöttem. Fogast tudsz adni néhányat?
– Persze.
Viki kinyitotta a bőröndöt, amelybe olyan sietve pakolta a ruháit. Fölülre tette a piros virágost, amelyet azon az őrült napon vett Raquellel. Hol lehet most Raquel!
– Ez a ruha volt rajtad, mikor megismerkedtünk.
Carlos az arcához emelte a ruhát, és beszívta az illatát.
– Ennyire jól emlékszel rá? Ne, ne nagyon szagolgasd, mert szerintem ez is dohos lett, mint abban a szobában mindenem.
– Én nem érzem, hogy dohos lenne. A te illatodat érzem rajta.
– Parfümöt?
– Azt is, de nem csak azt. A bőröd illatát.
– Tényleg? És milyen a bőröm illata?
– Nem tudom leírni. De ezer közül is felismerném. Felvennéd ezt a ruhát?
– Most? Pakolni akartunk.
– Kérlek, vedd fel!
– Ez valami szexuális fantázia?
Carlos mosolygott. Megvonta a vállát. Leült az ágyra.
– Nos?
Viki hosszúnadrágot és könnyű nyári blúzt viselt. Kigombolta a blúzát, lehúzta a nadrágját. A piros ruha kicsit gyűrött volt, megpróbálta kisimítani a kezével. Aztán belebújt és lassan bekapcsolta a sok kis gombot. Szótlanul nézték egymást Carlossal.
– Tessék. Meg vagy elégedve? Kicsit gyűrött ...
– Nem számít.
– És most?
– Most beteszek valami zenét.
Felkelt és behelyezett a cédélejátszóba egy lemezt.
– Tudsz rumbázni? – kérdezte.
– Jártam tánciskolába.
– Nagyszerű. Akkor táncoljunk!
A zene kellemesen izgató volt, a spanyol szöveg és a dallamvilág szinte simogatta a bőrüket. Viki sokkal rosszabb táncos volt, mint Carlos, aki még a szűk helyen is ügyesen vezette a partnerét. Azonnal nem sikerült megegyezniük, hogy pontosan milyen lépéseket tegyenek milyen sorrendben, de hamar belejöttek. És Viki is egyre jobban élvezte.
Mindig szerette a társastáncot, noha az apácás tánciskola inkább traumatikus élményt jelentett, mint pozitívat. Akkoriban olyan szégyenlős volt, olyan csúnyán vágták le a haját, olyan esetlennek és bájtalannak érezte magát, hogy senki nem akarta felkérni. Mindig a legbátortalanabb és legkevésbé vonzó fiúk jutottak neki, az izzadó kezűek, a túl magasak, túl alacsonyak vagy túl kövérek, a pattanásosok és sajtszagúak, vagyis azok, akik miatt az ember lányának alaposan elmegy a kedve nem csak a tánctól, hanem a szexuális élettől is.
De a partnereket váltani kellett, ez volt az apácák mániája, rotációs rendszerben, minden új tánc új partnert jelentett, és noha a ki tudja, miképpen kialakult állandó párok ezt a szabályt egyszerűen felrúgták, még a Viki-féle szerencsétlen lányoknak is jutott néha nemesebb vad. És pont a rumbánál. Egy szőke fiú. Pedig Vikinek sose tetszettek a szőkék. De ez más volt, élettel teli, kedves, gyengéd, aki nem nyirkosan, nem izzadva érintette meg, hanem forró, száraz kézzel. Úgy nyúlt hozzá, mint egy igazi nőhöz. Mintha látná az esetlenségen, a rosszul lenyírt hajon, a borzasztó egyenblúzon és fekete nyakkendőn túl azt a szép lányt, akivé néhány év múltán fog változni.
És beforgatta, kiforgatta, Viki érezte a leheletét a nyakán, a haján, egy pillanatra a mellkasához simult, egy gondolat erejéig a farkát súrolta, a következő beforgásnál már mintha keményebb lett volna az a farok, számolta a lépéseket és reménytelen gyönyörérzés töltötte el az egész testét. Ha tudta volna, hogy még hét évig egyetlen férfi sem ér hozzá így, bizonyosan a srác nyakába borul. Erőszakkal megcsókolja. Erősen nekitámasztja a fenekét annak a fiútestben ágaskodó férfiasságnak. De tapasztalatlan és szerencsétlen volt. Az a fél óra, amelyet az isteni gondviselés vagy az apácák feledékenysége akkor juttatott neki, úgy ragyogott a megszégyenítő tánciskolás múlt mélyén, mint a sarkcsillag. És most Carlos. Carlos tud táncolni! És szeret táncolni.
– Nagyon elgondolkodtál – súgta a fülébe a fiú.
– A múltban jártam.
– Kellemes emlékek?
– Leginkább kellemetlenek.
– Éspedig?
– Az a bizonyos tánciskola. Tudod, milyen csúnya voltam akkor?
– Te? Csúnya? Kizárt.
– Ó, nem kizárt, tényleg csúnya voltam. Majd egyszer mutatok fényképeket abból a korszakból. De inkább azt mondd meg, te hol tanultál meg rumbázni!
– Én is tánciskolában. Otávia hurcolt el. Imád táncolni, és kötelezett rá, hogy én is megtanuljak. Hát így.
– Otávia nagyszerűen felkészített – nevetett Viki. – Lassan úgy nézek rá, mint valami tiszteletbeli anyósra. Jaj, ne haragudj, ezzel nem anyád emlékét akartam megbántani.
– Tudom. Ne aggódj, nem sértődtem meg.
A zene lejárt, ők is megálltak.
– Nem akarsz beszélni róla?
– Anyámról? Nem emlékszem rá. Nem tudom, mit mondhatnék.
– Ha nem akarsz beszélni, megértem.
– Nem is arról van szó, hogy ne akarnék beszélni róla. De ő pusztán egy kép. Egy illat. Egy dallamfoszlány. Egy érzés. Még csak igazán elképzelni se tudom, milyen volt, nemhogy felidézni.
– Szomorú.
– Sose fájt igazán. Túl kicsi voltam, mikor meghalt.
– És apád?
– Idegen számomra. Nem is tekintem az apámnak.
– Ne haragudj. Elrontottam a hangulatodat.
– Dehogy rontottad! – Carlos megint beforgatta, mint a rumbánál, a hasára tette a kezét, magához szorította. Lassan elindult a keze lefelé, két gomb között becsúszott, már majdnem elérte a bugyi vonalát, mikor kopogtak.
– A fenébe! – szitkozódott. A keze megállt, de nem engedte el a lányt. – Ki az? – kérdezte hangosan.
– Carlos, egy lány keres telefonon. Otávia.
– Mit akarhat Otávia? – mondta csak úgy, maga elé. – Nem szokott felhívni. – Majd hangosan: – Megyek.
Elengedte Vikit.
– Gyere, hátha veled is akar beszélni. Van egy olyan érzésem, hogy részben miattad telefonál.
Carlos hosszan hallgatta Otáviát, kissé bosszúsan, amiért kicsiségek miatt szakított meg egy annyira ígéretes mozdulatot Viki ágyéka felé, de hát szegény Otávia nem tehetett róla, biztos tartózkodik a telefonálástól, ha sejti. Viktória felült az ebédlőasztalra és lógatta a lábát. Várta a sorát. Végül Otávia valóban iránta érdeklődött, és Carlos átadta a kagylót.
– Szia, csak azért kereslek, mert megadtam a számod az idegenrendészetnek. Ugyanis magyar tolmácsra van szükségük egy ügyben. De visszaszóltak, hogy képtelenség elkapni téged, mindig házon kívül vagy. Megadhatom Carlos számát, hogy ott keressenek inkább?
Viki végtelenül megkönnyebbült és nevetni kezdett.
– Otávia, tudod, hogy halálra rémisztettek ezek a telefonok? Azt hittem, ki akarnak toloncolni. Nincs vízumom. Nem tartom valami jó ötletnek, hogy ilyen helyzetben tolmácsoljak, pont az idegenrendészetnek.
– Ó, ne haragudj! Mekkora hülye vagyok! Ez eszembe sem jutott!
– Kérlek, inkább ne add meg Carlos számát! Mondd azt nekik, hogy hazautaztam. Úgyis ki akarunk menni az országból, hogy legyen rendes pecsétem.
– Ahogy gondolod. És ne haragudj, hogy így rádijesztettem.
Viki letette a telefont, és Carlos nyakába borult.
14 komment
Címkék: költözés tánc tánciskola idegenrendészet
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Osvaldo Cavandoli 2010.05.03. 10:38:13
Megjelenik Viki volt magyar faszija és pont neki kell fordítani az indegenrendészetnél.
Mézes Tenyér 2010.05.03. 20:01:23
Azonfelül:
Brittudósok kifejlesztették egy titkos laboratóriumban az ideális férfi prototípusát: az új modell tud táncolni, szeret is táncolni, emlékszik arra, hogy frissen szerzett barátnője mit viselt megismerkedésük idején, legyen az bármilyen időtartományban, képes 100 különböző illatot megkülönböztetni egyazon emberen, főleg, ha az imádata tárgya, és még számos, régóta várt újítást egyszerre tartalmaz az új fejlesztés, amelynek tömeggyártása egyelőre bizonytalan, egyrészt, nem garantált egy emberöltőn belül a megtérülése, azonfelül a kísérleti alanyok jelentős része szerint hosszútávon dögunalom az alkalmazása.Bocsi:)
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2010.05.03. 20:34:42
gabor4x 2010.05.03. 22:24:27
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2010.05.03. 22:33:31
GiannA 2010.05.04. 10:58:05
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.05.04. 11:00:54
vén betyár 2010.05.04. 11:01:37
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.05.04. 13:17:28
Én már csak ilyen megtévesztő fajta vagyok. De csupa jószándékból ...
vén betyár 2010.05.04. 14:13:05
