2010.04.24. 08:00
Hatvanadik fejezet: Hirtelen ötletek (3)
Szegény Lúcia, egy teljesen szétszórt és következetlen tanárral találta magát szemben. Viki abban a pillanatban gondolta ki, mit csináljanak, semmit nem tervezett el előre. Boldog volt és szerette volna mindenkire ráönteni a boldogságát, aki csak szembejött. Az óra után összefutott Sérgióval, aki meghívta ebédelni, persze ki-ki alapon, a menzára. Úgy beszélgettek, mint régi, bizalmas barátok, könnyeden, kellemesen, humorosan. Persze Carlosról, és az előző estéről. Viki messze nem mesélt el mindent, de épp eleget ahhoz, hogy Sérgio meggyőződjék róla, igaza volt: Carlos tényleg szinte feleségének tartja a lányt.
– Remélem, én leszek az esküvői tanúja – mondta mosolyogva.
– Carlosé? Miket beszélsz?
– Miben fogadjunk, hogy maximum három hónapon belül megkéri a kezedet?
Viki kezében megállt a villa. Döbbenten nézett Sérgióra.
– Csak viccelsz, ugye?
– Úgy hangzik? Nem, nem viccelek, ez halál komoly.
– Hogy megkéri a kezemet? De miért? Mi szüksége lenne rá?
– Így akarja majd biztosítani, hogy az övé maradsz és nem hagyod el többé. Ha valaki annyira szerelmes, mint ő és már nem tizennyolc éves, ráadásul monogám, nos, elég logikus lépés, hogy megnősüljön. Nem?
Viktória ízlelgette a szavakat. Nősülés. Esküvő. Férjhezmenetel. Carlos mint az ő férje. Nem, ez csak Sérgio tréfája.
– Hülyéskedsz. Megint bele akarsz húzni a csőbe. Nem akarok ilyen gondolatokkal foglalkozni.
– Hát ne foglalkozz! De ha arra kerül a sor, mondd meg Carlosnak, hogy szeretnék a tanúja lenni. Megígéred?
A lány vállat vont.
– El nem tudom képzelni, mi örömöd lenne benne, de megígérhetem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.