Mikor az óra végén Viki odaadta az indexét Szalainak, Bognár jutott eszébe. És hirtelen nagy szomorúságot érzett. Megkedvelte a tanárt, úgy érezte, még barátok is lehetnének, de valószínűleg úgyse fognak már találkozni, csak futólag. Jó volt vele beszélgetni, flörtölni, akár csak a közelében lenni, és most ennek is vége, ez az utolsó óra. Kezdődik a vizsgaidőszak, amely korábban is mindig letargiába süllyesztette. Kinézett a belső udvarra nyíló, piszkos ablakon, és semmi biztatót nem látott odakint. A karácsony ... Az egyetlen, akivel karácsonyozott az utóbbi időben, sőt, igazából az egyetlen, akivel valaha ünnepelni tudott, a nagyi volt.

- Viktória, megengedi, hogy adjak magának egy tanácsot? - kérdezte a férfi, mikor visszaadta az indexét.

A lány felriadt a gondolataiból.
 
- Persze.
- Próbáljon meg lélekben elszakadni a portugál barátjától. Ne reméljen tőle többet, mint amennyit kaphat. 
- Igyekszem én ... De nehéz. 
- Mert? Annyira szerelmes belé?

Viki mélyen elpirult. 

- Nem is tudom. Néha úgy érzem, igen. De inkább szeretet ez, mint szerelem. Nehéz meghatározni.
- Túl sokat gondolkodik rajta. Mint mindenen. Folyton csak gondolkodik. 
- És ezt pont a tanár úr rója fel nekem? 
- Pont én. Mert vannak az életnek olyan területei, amelyek nem racionálisan működnek. Nem kell mindig mindent elemezni, hagyja, hogy történjenek magával a dolgok. Például elmehetne táncolni valakivel.

Már megint ez a téma!

- Most igazán nem lenne kedvem táncolni.
- A nagymamája miatt?
- Nem is tudom. Olyan csend van bennem vele kapcsolatban.
- Hogy érti, hogy csend van?
- Legfeljebb csak magamat sajnálom egy kicsit, nem őt.
- Őt már nem is kell sajnálni. Ha ennyire idős ember távozik, akkor nem olyan éles a fájdalom. Bármennyire is szerettük. Ne rója ezt fel önmagának. Semmit se kötelező éreznie. Ne legyen lelkiismeret-furdalása, jó?

Könnyedén megérintette a lányt, végigsimított a kezén. Baráti mozdulat volt, de Vikire egészen másképp hatott.

- Jó - felelte rekedten.

A tanár összepakolta a könyveit, és kitessékelte Vikit a folyosóra. A lány végképp nem tudta, hogy az előbbi mozdulatban volt-e valami hátsó szándék, vagy csak ő ennyire perverz, hogy egy ilyen simogatásra másképp reagál, mint kéne. Mint kéne ... Mintha lenne adekvát testi reakció egy érintésre. A teste reagál, ahogy akar.

- Hiányozni fognak ezek az órák - ismerte be Szalai.
- Nekem is. 
- Emlékszik, mit ígértem az első alkalommal?
- Most nem rémlik. 
- Erőltesse meg egy kicsit a memóriáját.

Viki persze emlékezett, de nem akarta megfogalmazni. Ha Szalai vissza akar térni erre a témára, ne vele mondassa ki. 

- El tudom képzelni, mire gondol.
- Szóval emlékszik. 
- Megfogadott valamit.
- Pontosan. És ez a fogadalom ma járt le.

Vikinek felgyorsult a szívverése. Azt hitte, a tanár már megfeledkezett az egészről. Hiába flörtöltek egész idő alatt könnyedén, úgy tűnt, hogy semmi egyéb, semmi komolyabb nem történhet köztük.

- Vagyis?

A lány összerezzent, mikor valaki nagy lendülettel elsietett a háta mögött, és odaköszönt Szalainak, az pedig mosolyogva viszonozta az üdvözlést. 

- Ha akarja - folytatta halkan -, mától új alapokra helyezzük az ismeretségünket. Szigorúan az egyetem falain kívül. 

Viki alig észrevehetően bólintott. A tanár pedig elmosolyodott. 

- Ezt beleegyezésnek vegyem?
- Nem is tudom ...
- Dehogynem tudja. Hamarosan jelentkezem, kislány. Vigyázzon magára. 

Péter épp jókor hívta. Mintha ráérzett volna, hogy szüksége van egy barátra, akivel megbeszélheti, ami hirtelen rászakadt. Vagy két órán át szorították a kagylót, Viki beszélt és beszélt, a nagyiról, az anyjáról, a lakásról, hogy mennyire nem tudja most, mit gondoljon önmagáról, és hogyan intézze az ügyeit. Péter nagyon megértően, türelmesen hallgatta, és nem csak együttérzően hümmögött. Két óra elteltével felajánlotta, hogy találkozzanak, nem akarja erőltetni, hogy Viki felmenjen hozzá, sietett leszögezni, csak mégis könnyebb lenne személyesen, meg a füle se fájdulna meg, és végre kimehetne WC-re. Viki nem állta meg nevetés nélkül, de a találkozás ötletét elvetette. Nem volt kedve se kimozdulni, se vendéget fogadni.

Másnap reggel Szalai tanár úrral volt órája, és kivételesen egy szót se beszéltek szakmáról. Vikit meglepte, mennyire gyakorlatias tanácsokkal tud szolgálni az az ember, aki egyébként a legkevésbé sem prózai dolgokkal foglalkozik az órákon: mivel azonban nem olyan rég maga is önkormányzati lakást vásárolt a feleségével, mégpedig azt követően, hogy kifizette a feleség rokonait, akiknek ugyancsak elővásárlási joguk lett volna, rendkívül részletes információk álltak a rendelkezésére. Felajánlotta Vikinek a segítségét, bármiben is elakadna, de hozzátette: nem hiszi, hogy a dolog hivatalos részével lennének problémák. A szülők meggyőzése azonban nem lesz feltétlen egyszerű, ha ők továbbra is abból indulnak ki, hogy a nagyi lakásához nekik van joguk, bár törvény szerint nem ez a helyzet.

- Nagyon finoman kell ezt felvetni, Viktória, ne vesszen velük össze még jobban. Lehet, hogy maguktól is rájönnek, valójában kit illet a lakás, bár valószínűleg feltételezik majd, hogy magának nincs pénze a megvásárlására. Még azt se zárnám ki, hogy felajánlják a vételárat - kölcsönbe vagy örökbe.

Viki a fejét csóválta.

- Kizártnak tartom még a kölcsönt is, de hogy megajándékozzanak ennyi pénzzel, az teljesen lehetetlen.
- Egyetlen lányukat ne ajándékozhatnák meg? Ha jól sejtem, nem éppen szegény emberekről beszélünk.
- Egyáltalán nem szegények, de az nem fér bele az életfelfogásukba, hogy ilyen ajándékokat adjanak. Különben nem is volna jó, ha ezt tennék, mert utána úgyis azt hallgathatnám, hogy ők vették nekem a lakást.
- Nem tudok kiigazodni rajtuk.
- Én sem, de ennyire ismerem őket. Csodára nem számítok.
- Akkor szerencsés, hogy a portugál barátja ennyire nagylelkű volt magához. Igencsak kedvelheti, ha kölcsönadta a pénzt.
- Nagyon kedvel. Csak nem eléggé - tette hozzá Viki egy szomorú félmosollyal.

Viki megkönnyebbült, mikor elhagyhatta a kórházat. Az anyját beteghez hívták, így nem volt annyira feltűnő, hogy a lány képtelen viszonozni a váratlan közeledést. Pedig a nagyi halála akár közelebb is hozhatná őket egymáshoz. De Viki nem érzett magában sem kedvet, sem erőt ahhoz, hogy higgyen ebben a lehetőségben. Szinte már nem is érdekelte. Annyira megszokta, hogy nem számíthat a szüleire, és nem is kell számolnia velük - legfeljebb elvétve, ha kénytelenségből felveszik egymással a kapcsolatot -, hogy nélkülük rendezte be az életét, és úgy érezte, nem is akar ezen változtatni. Nem, nem megy ez ilyen könnyen, mint az amerikai filmekben.

Az viszont bántotta, hogy mennyire nem érez szomorúságot a nagyi halála miatt. Hidegszívűnek, kegyetlennek érezte magát. Hiszen régebben igazán szerette, ragaszkodott hozzá, persze, sok csalódást is okozott, de mégiscsak többet kellene számítania mindannak a jónak, ami kettejükkel az évek során történt. Miért nem képes még csak sírni sem? Az anyja, akit hidegnek és számítónak tartott, sír. Ő pedig képtelen rá.

Jó lett volna mindezt megbeszélni Diogóval, de nem lehetett. Nem hívhatta fel, sosem hívta még fel. Mindig a férfi jelentkezett, ez valami kimondatlan szabály volt köztük, és Viki úgy érezte, muszáj betartania, mint ahogy azt a kimondott szabályt is, hogy se Otávia, se Carlos, se senki más a családjukból nem tudhat a kapcsolatukról. Ennyit megőrzött az otthoni mentalitásból: szabálykövető volt a végtelenségig, mindig el is hitte, hogy ez a célravezető, illetve szinte fel sem merült benne, hogy másképp is csinálhatná. Mindig attól félt, hogy ha vét egy fontos szabály ellen, összedől a világ: ebben az esetben Diogo végképp megharagszik rá. Persze, a telefon még nem lenne akkora bűn, de egy árulkodó mondat Carlosnak ... Az megbocsájthatatlan volna.

A lánynak csak később jutott eszébe, hogy a nagymama halálával a lakás sorsa is egyszerűsödött: nem kell a hozzájárulását kérnie ahhoz, hogy megvegye az önkormányzattól. Diogo állta a szavát, és elhozta a pénzt, Prágában oda is adta Vikinek, aki egész vonatúton a testére erősítve viselte a bankjegyeket, és rettegett, hogy kirabolják. A kórházból hazamenet így az volt az első dolga, hogy fogta a pénzt, és bement a bankba. Amint kiderült, külön valutaszámlát kellett emiatt nyitnia, forintra átváltani még nem akarta az összeget, hátha jobb árfolyamon válthatja majd. Át kellett gondolnia az egészet, hogyan kezdjen hozzá, és egyáltalán mikor. A szüleivel kénytelen lesz közölni, hogy mostantól őt illeti a lakás és meg akarja venni, de egyelőre még kulcsa sem volt hozzá. Igaz, a nagyi halála után el kell telnie valamennyi időnek ahhoz, hogy egyáltalán ildomos legyen ezt felhozni. Majd, majd.

Kedves Olvasók,

a szokásos: egyéb elfoglaltságok miatt nem jutott időm a következő posztra, ezért majd pénteken jelenik meg. Elnézést.

Carmesina

Nem lesz ez így jó - gondolta a hazaúton, mert érezte, hogy nagyon kínos jeleneten van túl, és valóban nem akarta megsérteni Pétert, de egyszerűen nem volt kedve vele menni. Ha mégis enged, az az ő perspektívájában mindkettejük számára rosszabb lett volna, bár a férfiak észjárását ismerve lehet, hogy Péter egyértelmű sikernek könyvelte volna el azt a tényt, hogy sikerül ágyba vinnie Vikit, még ha ennyire ímmel-ámmal is. Mégiscsak jobb így, bár addig nem fog megnyugodni, amíg nem tapasztalja, hogy Péter nem neheztel rá. Mert azt még mindig nagyon nehezen viselte.

Másnap reggel felkerekedett, hogy meglátogassa a nagymamát a kórházban. Nem sok jóra számított, bár azt tudta, hogy a szülei mindent megtesznek a kis öregasszonyért, és senkinek nem lehet jobb dolga egy egészségügyi intézményben, mint a főorvos rokonainak, de ha a nagyin emberi erő nem segíthet már, akkor legfeljebb a haldoklását könnyíthetik meg, legalább a fájdalmait enyhíthetik, ha egyáltalán magánál van.

Mivel nem tudta pontosan, hol fekszik a nagymama, és úgyis beszélnie kellett az anyjával, egyenesen a nővérszobába ment, mert ott szokták tudni, merre jár a doktornő. Ha szükséges, még rá is telefonálnak, de Vikinek nem volt sürgős, sőt, nagyon is szorongott ettől a találkozástól, nem is reggelizett előtte, mert attól tartott, rosszul lesz az ételtől. Valami miatt úgy sejtette, hogy az anyja majd őt hibáztatja, amiért nem lakott együtt a nagyival, ahogy eredetileg szerették volna, és pont akkor utazott el, mikor a baleset történt. Noha tudta, hogy az effajta vádaskodás mennyire alaptalan volna, hiszen ilyen baleset akkor is előfordulhatott volna, ha ő lakik vele, sőt, még kevésbé lett volna képes gondoskodni róla, mint az erdélyi asszonyok, az anyja észjárása alapján korántsem volt elképzelhetetlen, hogy ezzel jön majd.

A nővérszobában csak egy fiatal lány üldögélt, éppen kávézott, és nem tudta megmondani, hogy hol a főorvos asszony, de megígérte, hogy mindjárt utána néz. Viki kiment a folyosóra, hátha meglátja az anyját. Aztán leült a folyosón egy padra, és elbámészkodott, figyelte a jövés-menést, eszébe jutott a szülei régi kívánsága: szerintük neki is ebben a miliőben kellett volna élnie, de Viki képtelen volt rászánni magát, annyira idegenkedett a szakmától. Mintha nem is az ő gyerekük lenne.

- Későn jöttél, kislányom - hallotta az anyja hangját.

Meglepte ez a tónus, egészen másra számított.

- Mi történt?

Az asszony megjelenése most minden volt, csak nem tökéletes. Látszott rajta, hogy egész éjjel virrasztott, és sírt is. Sírt!

- Elment. Úgy fél 5 körül.

Viki nem fogta fel azonnal, mit jelent ez a kifejezés: elment. Miért így mondja? Sose hallotta tőle, hogy így beszél valakinek a haláláról. Általában szókimondó volt, kegyetlenül szókimondó. De most mégis a saját anyjáról van szó.

- Mellette voltál?
- Gyere, ülj vissza a padra.

Egymás mellé ültek. Nem szorosan egymás mellé, mint más lányok az anyjukkal, ehhez Viki sose volt hozzászokva. Ahogy az sem jutott eszébe, hogy most vigasztalóan átölelje az anyját, vagy legalább megfogja a kezét. Egyszerűen nem tudta, hogy mit várnak tőle, ezért bénultan ült és csak bámulta a saját cipőjét. A nagyi meghalt. Egyáltalán nem jutott el a tudatáig, mit jelent ez. Nem érzett szomorúságot, csak furcsa idegenséget.

Mikor az anyja megérintette, összerezzent. A doktornő megfogta a lánya kezét.

- Mellette voltam. De nem tért magához. A baleset után már egyáltalán nem volt tudatánál. Azt hiszem, nem is szenvedett.
- Ez jó. Hogy nem szenvedett - reagált esetlenül Viki.
- Úgy sajnálom, hogy nem búcsúztam el tőle - sóhajtotta a doktornő. - Előző nap meg akartam látogatni, de közbejött egy sürgős eset. Ráadásul a telefonban elég kemény voltam hozzá. Nem is tudom már, miért. Néha úgy idegesített.

Erre Viki azt mondhatta volna, hogy a doktornőt mindig minden idegesíti, akár okkal, akár ok nélkül, de nem szólt egy szót sem. Lehet, hogy ilyenkor azt kellene mondani: á, biztos tudta, hogy szereted, csak sok a munkád, és feszült vagy. De ezt sem mondta. Képtelen volt közhelyet mondani ebben a helyzetben, bármennyire is ez lett volna a legokosabb.

- Olyan szomorú ez. Hogy így kellett meghalnia. Ilyen ostoba módon. Bár lehet, hogy jobb így.

Vikit váratlanul érte, hogy az anyja elsírta magát. Ott, a kórház folyosóján. Ahol őt mindenki keménynek és kérlelhetetlennek ismeri. Ő pedig, a lánya, nem tudta, mihez kezdjen.

Egy felé vitt az útjuk, Viki arra számított, hogy Péter majd leszáll a saját lakásánál, ő meg tovább megy a villamossal. De Péter másképp tervezte: mikor már majdnem az ő megállójában voltak, megfogta Viki csuklóját:

- Gyere fel, kérlek - mondta rekedten. 

Vikinek nem volt kedve, és az sem tetszett neki, hogy másodperceken belül döntenie kéne, hiszen vagy leszáll, és az beleegyezésnek tűnik, vagy továbbmegy, és elkerülhetetlen lesz a félreértés. Péter megharagudna, neki pedig nem lenne módja magyarázkodni.

Végül leszállt, de nem indult el a lakás felé, lecövekelt a megállóban, és várta, hogy elinduljon a villamos.

- Nem akarok felmenni. Csak azért szálltam le, hogy rendesen elbúcsúzzunk.
- Viki, csak egy fél órára.
- Minek, Péter? Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ...

Nem tette hozzá, hogy ennyire sok férfi kipróbálása ilyen rövid időn belül kicsit furcsa neki, mert nem emiatt tiltakozott. Egyszerűen egyedül akart lenni, hogy gondolkozhasson mindazon, ami Prágában történt, és persze a nagyi állapotán is, bár úgy érezte, este már nem lesz lelkiereje felhívni az anyját. Holnap az lesz az első dolga, hogy megpróbálja utolérni a kórházban, de aznap este már nem.

- Légy szíves, gyere fel. Szeretném.

Viki elnézett a fiú feje mellett és dacosan fújt egyet.

- Ne erőltesd, kérlek.
- Legalább gyere el a sarokig, nem akarok itt ácsorogni a megállóban.

Elment vele a sarokig. Péter a falhoz szorította, és vadul csókolni kezdte, ügyetlenül igyekezett a kabátja alá nyúlni, hogy megérinthesse a testét. Vikit meglepte ez a hevesség, egyáltalán nem számított rá, és hirtelen azt sem tudta, mit csináljon. Bénultan tűrte a fiú támadását, aztán lagymatagon megpróbálta hárítani.

- Gyere fel - hallotta Péter suttogását. - Nagyon kívánlak.
- Kérlek, értsd meg, hogy ma nincs kedvem.
- Szóval alaposan kiszórakoztad magad Prágában, és már nem vagy rám vevő.
- Péter, ne. Ne induljunk el ezen az úton.
- Akkor induljunk a másik úton, hozzám. Nem tartalak fel sokáig.

Viki kissé keserű nevetéssel díjazta ezt az ígéretet. Péter is nevetett, de inkább csak kínjában. Aztán megint megcsókolta. Viki pedig még mindig nem viszonozta a csókját.

- Hadd menjek haza - mondta végül.

Ha Péter még ekkor is erősködik, engedett volna neki, a békesség kedvéért, mert nem akarta, hogy összevesszenek. De a fiú feladta a küzdelmet. Eleresztette Vikit, felvette a földről az egyik kesztyűjét, amely a dulakodásban kiesett a lány zsebéből, és a kezébe nyomta.

- Akkor menjél.

A lány nem érzett különösebb bánatot vagy fájdalmat, bár ettől volt némi bűntudata. A nagymama rég nem olyan már, mint azelőtt, amikor igazán kötődött hozzá. Mostanra idegené vált, egyre jobban hasonlított a többi olyan öregemberhez, aki már nem is személyiségnek, hanem az öregség mementójának tűnik. Mintha azt üzennék mindenkinek: egyszer te is így fogsz tönkremenni. A nagyi szemmel látható leépülése bosszantotta és elszomorította Vikit, de már feladta a küzdelmet. Már a baleset előtt jóval feladta. És most az is átfutott rajta, hogy felelős a történtekért, noha ezt nyilván senki sem tudná rábizonyítani. De őt mégis zavarta: nem mondhatta volna, hogy tiszta a lelkiismerete.

- Tudom, hogy a rossz hír hozóját sose szeretik, de ezt most kénytelen voltam megtenni. Remélem, nem haragszol.
- Ugyan, hogy haragudnék? Nagyon hálás vagyok érte.
- Akkor is kijöttem volna eléd, ha nem történik baleset. Ugye, elhiszed?

Viki kicsit elnézett Péter arca mellett, valami távoli pontra szegezte a tekintetét, és le sem bírta venni onnan, úgy érezte, pihentetnie kell a szemét.

- Nem vártam, hogy kijöjj elém. De persze, elhiszem.
- Csak nem tulajdonítasz neki jelentőséget, ha jól értem.
- Hogyan?

Viki épp azon gondolkodott, hogy kénytelen lesz felhívni az anyját, és ehhez mennyire nincs kedve.

- Mindegy, tudom, hogy most más dolgod van.
- Fel kell hívnom a doktornőt.
- Melyiket?
- Anyámat. És semmi, de semmi kedvem hozzá. Tudod, hogy szakadt meg a kapcsolatunk.
- Mesélted.
- De a nagyi miatt muszáj vele beszélnem.
- Persze, nem ártana.

Mikor elindultak a belváros felé, Péter megkérdezte, milyen volt Prágában. Viki nem válaszolt, csak elmosolyodott.

- Ennyire jól sikerült? Szerelmesebb vagy ebbe a pasiba, mint valaha, ugye?
- Nem ilyen egyszerű ez. És egyébként sem hinnéd el, ha elmondanám.
- Miért ne hinném el?
- Mert abszurd. Nem is tudom. Olyan különös az egész.
- De nem akarod elmondani?
- Nem, azt hiszem, jobb, ha nem mondok semmit.

Vikit valóban meghatotta, hogy Péter ilyen figyelmes vele, főleg, mert a fiú abban a tudatban jött ki elé, hogy Prágában a kis portugáljával örömködött ... Hát még ha a másik kis portugált is tudná! Meglehet, hogy az már a nagyon szabadelvű és türelmes Péternek is túl sok lenne. Vagy nem. Mindenesetre Viki úgy döntött, hogy nem mesél semmit, főleg Carlosról nem, felesleges volna. Eddig legalább Diogónak elmondhatott mindent, és félig-meddig Péternek is, noha nem olyan mélységekben, mert annyira nem állt közel hozzá érzelmileg, és nem akarta túlságosan nyilvánvalóvá tenni Diogo iránti szerelmét. De ez a Carlos-epizód most hirtelen lehetetlenné tette számára az őszinteséget. 

- Viki, mondanom kell valamit - állította meg Péter a lányt, mikor a főbejárat elé értek. - De nem itt. Szerintem üljünk be valahová.

Mit akarhat mondani? Csak nem azért jött ki külön, hogy most közölje: tulajdonképpen szakítani akar? Ha egyáltalán együtt voltak eddig, mert ez sem teljesen nyilvánvaló. Talált valakit időközben, és hűséges lesz. Na, tessék. Nem, Viki ennek nem örült volna. A prágai kaland után most a teljes üresség? 

De nem kérdezett semmit, csak bólintott. Kerestek egy kávézót, és mikor végre levették a kabátjukat, leültek és rendeltek is egy-egy forró teát, Péter végre belekezdett a mondanivalójába.

- A nagyidról van szó. Életveszélyes állapotban fekszik a kórházban. 

Viki mindenre számított, csak erre nem. 

- Mi történt?
- Valahogy kijutott a lakásból, azt hiszem, az egyik erdélyi nő nem zárta be jól az ajtót. Előzőleg felmosták a lépcsőházat, ő meg elcsúszott lépcsőn lefelé. Beverte a fejét. Nem tudjuk, mennyi ideig fekhetett ott, mire rátaláltak. 
- Ki találta meg?
- Kedvenc vöröshajú szomszédasszonyunk. 
- Mikor történt ez?
- Aznap, hogy elutaztál. 

Viki sóhajtott. 

- Tudod, hol fekszik? 
- Igen, nem volt nehéz kinyomozni. 
- És honnan veszed, hogy életveszélyes állapotban van?
- Szintén a szomszédasszonytól. 
- A szüleimet is ő értesítette?
- Nyilván. Gondoltam, a szüleid úgyis szólnak majd neked, de jobb, ha nem tőlük tudod. 
- Nem is tudják a telefonszámom. Úgyhogy nem lenne egyszerű számukra, hogy megkeressenek. Most viszont biztos mindent megtesznek, ami orvosilag csak lehetséges. Úgy értem, akár az összeköttetéseiket használva. Bár nem tudom, mi lehetséges egyáltalán.
- Attól tartok, nem sok remény van rá, hogy felépüljön. Sajnálom, Viki.

A magány nem hirtelen szakadt rá, hanem fokozatosan, ahogy Prágától távolodott. És egyszerre mind a két férfi hiányát érezte. Először csak magában mosolyogva bosszankodott, hogy miért koncentrálja az élet, a sors, a balszerencséje néhány napba azt, amit mondjuk két hónapra elosztva kellene. És az izgalmakkal, fordulatokkal, erotikával fűszerezett órák után miért jön mindig a magány és a szürkeség. Bár ez mégsem volt teljesen helytálló, hiszen odahaza sem volt magányos, legalább is nem annyira, mint a portugál útja előtt. De ezt a három napos prágai kiruccanás egyfajta csúcspontnak tűnt, amelyről csak lefelé vezet út egy ideig. És ez az érzés nem volt kellemes.

Mindegy, az még rosszabb, hogy vizsgaidőszak következik, és még Szalai tanár úrral se fog találkozni többet, vagyis hivatalos úton nem. Ami könnyen azt jelentheti, hogy másképp sem. Rögtön meg is rótta magát, amiért ennyire gyorsan rátér gondolatban egy férfira, miután kettőt is maga mögött hagyott, de mit tehetne? Érezte, hogy kell valami cél, valami remény, amibe kapaszkodhat, és Péter egyedül nem elég ahhoz, hogy elterelje a gondolatait Diogo esküvői előkészületeiről, vagy Carlosról, akivel akár össze is jöhetett volna ismét, ha nem pont így találkoznak. De nem, Carlos úgyse viselné el a vetélytársat maga mellett, tehát az epizód epizód marad.

Ettől függetlenül Viki nem eresztette olyan könnyen a fantáziát, mi volna, ha mégiscsak megpróbálná Carlossal. Miért kell mindig választani? Egyrészt persze szerette volna Diogótól megkapni mindazt, amit egy kapcsolattól, egy férfitól egyáltalán várhatott az életben, másrészt valóban izgatta, hogy sokmindent kipróbáljon még. Hol ez a vágy volt benne erősebb, hol a másik. Diogónak ebben is igaza lehet, mint annyi minden másban.

Mikor leszállt Pesten a vonatról, egyszerűen rosszul esett neki a tudat, hogy nem várja senki. Nem is tudta senki, hogy mikor érkezik, és különben is ... Sose kérte, hogy várják. Elnézte, ahogy az utasok üdvözlik a rokonaikat. Megpróbált minél hamarabb átfurakodni közöttük, mert csak akadályozták a haladásban. Észre se vette Pétert, akinek úgy kellett utána rohannia, hogy elkapja a kezét.

- Viki, hahó, már nem is köszönsz?
- Mit keresel te itt? Vársz valakire? Egyébként szia.
- Igen, vártam valakire, és késett is a vonata fél órát.
- Pedig elég hideg van. Na, és hol az a valaki?
- Szerinted mégis hol?
- Csak nem elém jöttél ki?
- Nahát, ráhibáztál.
- De hát honnan tudtad?
- Szerinted hány vonat van naponta Prágából? Mondtad, melyik nap jössz, gondoltam, megleplek.
- Ez ... tényleg nagyon aranyos tőled. Nem számítottam rá.

Reggelig beszélgettek, szeretkeztek, és újra beszélgettek. Diogónak csak délben volt tárgyalása, valahogy meggyőzte a partnereit, hogy hagyjanak neki békét, oldják meg egyedül, amit meg kell oldani. Roppant meggyőző tudott lenni, ha akart, ez volt az egyik legnagyobb erénye. 

Viki nem tudott már mélyen elaludni, de nem is akart, szerette volna kiélvezni, hogy együtt van a férfival, még ha szendereg is, legalább tudatában legyen annak, hogy egy ágyban fekszenek, és bármikor hozzáérhet. Az Otáviával kapcsolatos kérdések azonban nem hagyták nyugodni. Legalább az életben egyszer meg kell kérdeznie Diogótól, miért nem őt választja. Hiszen mindenben annyira megértik egymást, talán jobban, mint Otáviával, akkor miért ragaszkodik annyira a másik lányhoz? De nem tudta, hogyan kezdhetne hozzá, hogyan tehetné fel ezeket a kérdéseket anélkül, hogy Diogo megharagudna rá. Nem, nem is ettől félt, inkább attól, hogy csalódást okoz. Mert Diogo azt várja tőle, hogy így fogadja el a helyzetet, ahogy van, panaszkodás és bonyolítás nélkül, lássa be magától, hogy neki ennyi jut és nem több.  

A délutánt külön töltötték, de este kettesben vacsoráztak: ez volt a búcsúvacsora. Nem az utolsó, csak egy a sok búcsú közt ... Legalább is Diogo így mondta. 

- Ne légy szomorú, Vick, nem vész el semmi. Főleg én nem. 
- Ki tudja, mikor látlak újra.
- Talán hamarabb, mint gondolnád.
- Vagy később.
- Az is lehet, de ne így állj hozzá. Örülj annak, hogy most együtt vagyunk, és ne a jövőn töprengj.
- Neked könnyű. Könnyű ezt mondanod, mikor hazamész, és ott vár Otávia, akit nemsokára elveszel. A te életed rendben van, nemsokára családot alapítasz, én meg nem tudom, mi lesz velem. 
- Te is alapíthatsz családot, de ne siesd el, van még időd bőven. Élvezd ki a szabadságodat.
- Otávia annyi idős, mint én. Neki miért nem ezt mondod? 
- Ő nem kér ebből a szabadságból. Neki más kell.
- És honnan veszed, hogy nekem ez a fajta szabadság kell? Tán nekem is csak annyi kéne, mint Otáviának.
- Férjhez akarsz menni?

Viki elpirult.

- Nem pont erre gondoltam. Vagyis a megfelelő emberhez hozzámennék. 
- A megfelelő emberhez? 

"Mit értetlenkedik? Azt akarja, hogy egyenesen megmondjam neki?" - bosszankodott Viki. 

- Nem hiszed, hogy megtenném?
- De, elhiszem, csak nem biztos, hogy olyan jó ötlet volna. Te sokkal nyughatatlanabb nő vagy annál, hogy már most elkötelezd magad. Mondtam már neked néhányszor, sokmindent kell még megtapasztalnod.
- Neked meg sürgős a nősülés?
- Sürgős? Nem mondanám. Csak időszerű. Még szeretném látni, hogy a gyerekeim felnőnek. 
- Ha máskor ismerkedtünk volna meg, ha nem lettél volna már elkötelezett ...
- Akkor? 
- Akkor el tudtad volna képzelni ... Velem?

Diogo sóhajtott, mint akinek nem akaródzik válaszolni. Viki már bánta, hogy megkérdezte. Nem, nyilván nem tudná elképzelni, nem vagyok az esete, csak szórakozni akart, minek kell nekem ezt olyan pontosan tudnom, hogy soha nem tudná elképzelni, hogy elvegyen? Ha úgyis lehetetlen, hiszen lehetetlen, akkor minek ezt feszegetni?

- Nem tudom, Vick. Komolyan nem tudom. 
- Sose gondolkodtál ezen?
- Nem. Nekem te egészen más vagy, nem feleségjelölt. Bár nem látok semmi olyat, ami ellened szólna, kivéve tán, hogy nem hiszem: hűséges tudnál maradni. Ez egy szeretőben nem zavaró, de a feleségemtől azt várom, hogy csak én legyek az életében. Ne is mondd, tudom, hogy önző és igazságtalan elvárás, de ez van. 
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem tudnék hűséges lenni. 
- Lehet, hogy most úgy gondolod, képes lennél rá. De benned van a hajlam a kalandozásra, és én nem szeretném, ha a feleségem azért lenne hűséges, mert erőszakot tesz magán a kedvemért.

Viki megrázta a fejét. Megint közel volt a síráshoz. Nincs ennek semmi értelme. Diogo soha nem hinné el, hogy neki elég lenne egyedül ő, és ha most csapong egyik férfitől a másikig, az azért van, mert ő rábeszélte, illetve, mert nem maradt más választása. Mivel az nem megoldás, hogy kéthavonta egyszer szeretkezzék talán, vagy annyiszor sem, valahogy csak meg kell oldania ezt a kérdést, és másképp eddig nem sikerült. De képes lenne beérni egy emberrel, ha az az ember éppen ő lenne.

"Inkább most teszek erőszakot magamon" - gondolta aztán, de nem mondta ki, a beszélgetés megint valami másra terelődött. 

Hajnalban riadt fel, és hirtelen nem tudta, hol van. Azt hitte, az albérletben, a saját ágyában - már amennyire az az ágy a sajátja. Csak lassan tért vissza a jelenbe. Prága, Diogo hotelszobája, a délutáni elképesztő szeretkezés Carlossal. Ahogy felidézte, ismét elöntötte a vágy, még sürgetőbben, mint közvetlenül azután, hogy eljött a fiútól. Diogo ott feküdt mellette, hátat fordítva aludt. Szóval nem keltette fel. Talán nem is volt kedve hozzá, mert ő maga is túlságosan elfáradt, talán annyira későn ért vissza, hogy már csak az alvásra tudott gondolni.

Viki kiment a fürdőszobába. Ruhástul aludt el, most megkereste a hálóingét, fogat is mosott, mert este az is elmaradt. Szerencsére nem sminkelte ki magát előző reggel, így nem is kellett lemosnia magáról semmilyen festéket. Ébressze fel Diogót? Nem, nem meri megtenni, biztos túlságosan elfáradt, ha nem keltette fel, akkor nem akart már szeretkezni. Van ilyen, lehet, hogy Diogo nem is igényli olyan gyakran. Végül is ezt nem tudhatja. Mégis olyan jó lenne. Reggel megint rohanás lesz, aztán már csak egyetlen éjszaka, és ki tudja, mikor találkoznak legközelebb, ha egyáltalán. Hogy fogja bánni, ha most nem kelti fel a férfit. De őrület, miért kívánja most ennyire, hiszen délután bőven volt része minden jóban. Miért lett ettől még nagyobb kedve az egészhez, ahelyett, hogy lenyugodott volna?

Bement a szobába, leguggolt Diogo mellé. Nézte, ahogy alszik. Felkeltse, ne keltse? Ha majd reggel elmeséli neki, hogy hajnali négykor itt guggolt mellette, nedvesen és vágyakozva, de nem merte megérinteni, a férfi majd nevet és bosszankodik talán egy kicsit. Talán még szeretkeznek is egy sietőset. De reggel csak sietőset lehet, ez a baj, Vikinek meg egészen más járt az eszében. Kinyújtotta a kezét, de nem érintette meg. 

És mi lenne, ha itt simogatná magát, előtte, hátha felébred? Ha nem ébred fel, akkor majd elmeséli neki utólag, mit művelt. Ha felébred, és van kedve, beszállhat a játékba. De Viki arra nem volt képes, hogy közben figyelje, vajon Diogo kinyitja-e a szemét. Hátrált egy kicsit, aztán leült a szőnyegre. Becsukta a szemét. Erővel visszafojtatta a sóhajait, mert valójában nem akarta, hogy Diogo felébredjen. Noha mindvégig azt képzelte, hogy a férfi nyitott szemmel nézi, sőt, már azóta ébren van, hogy kikelt mellőle az ágyból, megfogadta magának, hogy nem bizonyosodik meg a valóságról, amíg el nem élvez. Egészen elmerült a gyönyör közeledésében és távolodásában, közben Carlost érezte magában, részletesen felidézte, milyen volt az az orgazmus, és ettől szinte észrevétlenül ezúttal is elélvezett, mégpedig kissé hangosan. Már nem akarta visszafojtani a nyögést, ami kiszakadt belőle.

- Gyönyörű vagy - hallotta Diogo hangját. 

Összerezzent, mint akit rajtakaptak. De hiszen ő akarta, hogy rajtakapják. Még szerencse, hogy a férfi nem lát a fejébe.

- Sose ébredtem meg ilyen izgató látványra. 
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek.
- Bolond vagy, te lány. Gyere ide. Tudod, mit kell tenned, ugye?
- Sejtem - mosolygott Viki. - Bár nem vagyok benne biztos. 
- Ülj bele. De előbb vedd le a hálóingedet. Látni akarlak. 

Viki lassan ereszkedett alá, miközben Diogo a kezébe fogta a két mellét. 

- Maradj így. Ne mozdulj. Csak élvezd.

Nézték egymás arcát a félhomályban. Viki fájdalmasan ráébredt, hogy akármit is művelt vele Carlos, akármennyire is élvezte a szexet vele, ezt a férfit szereti. Keserédes érzés volt. Majdnem elsírta magát tőle, pedig tudta, hogy abban a pillanatban boldognak kellene lennie. De már előre azért sírt, amit akkor fog érezni, ha ezt a pillanatot felidézi. 

 

Majdnem egyszerre érkeztek a recepcióra, Diogo éppen a kulcsot kérte, mikor Viki befutott. A lánynak egész út alatt a Carlossal átélt két szeretkezés járt az eszében, és ahányszor felidézett egy-egy különösen izgató mozzanatot, fizikailag is reagált az emlékre. Ismerte már ezt az érzést, mikor az utórengések legalább olyan fontosak voltak, mint maga a főesemény ... De ezúttal nem merülhetett el az emlékeiben, nem hagyhatta, hogy Diogo bármit is megsejtsen az egészből. Szerencsére a férfi még a saját napjának hatása alatt állt, és ahogy észrevette Vikit, szinte azonnal mesélni kezdett a tárgyalások menetéről. Egyébként azt is közölte, hogy este kénytelen lesz az üzletfelekkel vacsorázni, de ha Vikinek kedve van, elviszi őt is. Nem munkáról lesz szó, és biztosan értékelni fogják, ha egy szép nő is van a társaságban.

Viki nemet intett. Akkor inkább kipiheni magát egyedül, a hotelszobában. Majd eszik valami könnyűt, egy szendvicset vagy egy salátát, aztán lefekszik, és tévézik. Diogo meglepődött egy kicsit, bár nem csinált ügyet az egészből, mosolygott, megértő volt, persze, Viki egész nap gyalogolt, műemlékeket nézett, biztos alaposan elfáradt. Ő se szívesen megy ezekkel a fafejekkel vacsorázni, de mivel az előző estét elbliccelte, muszáj. Nagy kár, mert sokkal szívesebben szeretkezne.

A lány kicsit megremegett ezt hallván. Mi lesz, ha Diogo megérzi rajta, hogy csak nemrég kelt ki egy másik férfi ágyából? De nem, ez képtelenség, nyilván nem érezheti. Ezért is zuhanyozott le, nehogy gyanút foghasson. Vagy ez a megérzés sokkal zsigeribb, és még csak különösebben jó szaglás se kell hozzá?

- Jót tett neked a városnézés, úgy látom - simogatta meg a lány arcát a férfi. - Nagyon csinos vagy ma este. Tényleg kár, hogy el kell mennem. De örülnék, ha ébren találnálak, ha megjövök.
- Ha elaludnék, kelts fel nyugodtan.
- Biztos vagy benne, hogy nem fogsz haragudni?
- Biztos nem vagyok benne, de valószínűnek tartom, hogy inkább örülök majd, nem haragszom. Talán addig alszom egy kicsit. Hogy jobban bírjam teljesíteni a parancsaidat.
- Tetszett a parancsteljesítéses játék?
- Nagyon.

Vikinek már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, vajon Otáviát is odaállítaná-e a falhoz leendő férje, de inkább hallgatott. Sejtette a választ.

Kedves Olvasóim,

egyéb elfoglaltságok miatt nem volt érkezésem megírni a következő részt, péntekre pótolom. Elnézést.

Carmesina

Kopogtak. Mindketten összerezzentek, pedig már egy ideje ernyedten feküdtek egymással összefonódva, nem is nagyon szóltak.

- Carlos, odabent vagy? Beengedsz?

Carlos kiugrott az ágyból, és elkezdte magára kapkodni a ruháit. Viki kissé lustábban kelt fel.

- Le kellene zuhanyoznom - mondta.
- Rendben - felelte Carlos -, de kénytelen leszek beengedni a srácokat.
- Nem tudnak várni tíz percet?

- Carlos! Mi a fenét művelsz odabent?

Sustorgás hallatszott, meg elfojtott röhögés.

- Kaptok húsz percet, addig bedobunk egy sört a lenti bárban - hangzott végül a testületi döntés.
- Köszi, fiúk! - kiáltotta Carlos a társainak. Az elfojtott röhögés lassan távolodott. A fiúk hangosan trappoltak le a lépcsőn.

Viki gyorsan bemenekült a fürdőszobába, húsz per múlva a szállodán kívül kell lennie. Szokatlanul gyorsan csutakolta le magát, a hotel nem túl illatos tusfürdőjét használva, aztán találomra megfogott egy törölközőt, és szárazra dörzsölte magát.

Carlos felöltözve ácsorgott az ablak mellett.

- Megengeded, hogy elkísérjelek a buszpályaudvarig?

Viki majdnem megkérdezte, miféle buszpályaudvarig, annyira nem az járt az agyában, mit hordott össze Carlosnak korábban.

- Nem, kérlek, ne kísérj el - felelte. - Búcsúzzunk el itt.
- Nem értelek, Vick.
- Nem kell, hogy megértsd. Gyönyörű délután volt, köszönöm. De nem tudom, miért nyújtsuk még tovább a búcsút.

Carlos az ajkát harapdálta.

- Nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy valamit titkolsz előlem. Azért nem akarod, hogy elkísérjelek, mert ... Talán egy pasival jöttél Prágába? A barátoddal? Miért nem mondtad, ha így van?

Viki megijedt, de esze ágában se volt bármit is bevallani.

- Egyedül jöttem Prágába. A barátom Pesten maradt. Most pedig mennem kell. A haverjaid mindjárt visszajönnek. Nem akarom, hogy a szemüket meresztgessék.
- Várj még.

Carlos még egyszer magához vonta, és csókolni kezdte, először az ajkát, aztán a nyakát, az arcát, a fülét ... Viki érezte, hogy megint újjáéled benne a vágy, de tudta, hogy nem szabad engednie neki. Muszáj itt elvágnia a fonalat. Hosszú és gyengéd csókolózás után eltolta magától a fiút, és elfordította a kulcsot a zárban.

- Jó utat, Carlos.
- Neked is. Jó utat majd hazafelé, Vick.

Már a lépcsőn járt, mikor Carlos utánaszólt.

- Remélem, eljössz az esküvőre.
 

Az első gondolata az volt, hogy ez lehetetlen. Ilyen még sose történt. Most azonnal meg kell mondania Carlosnak, hogy ez mennyire különleges, mennyire elképesztő. De mégse mondta. Épp, hogy megtalálta azt, aki képes őt csiklóizgatás nélkül kielégíteni, amit elképzelni nem tudott korábban, kénytelen máris lemondani róla. Erről a fajta gyönyörről. Nem Carlos mint ember jelent meg az agyában, hanem az a test, amely ezt a csodát képes volt kicsiholni belőle. Persze nem csak a test volt felelős érte, talán maga az a tény is, hogy nem érzett elvárást, ha nem élvez el, akkor se történik semmi. Olyan mértékben fel volt ajzva, hogy néhány másodperc csiklóizgatás után úgyis elérte volna az orgazmust. De most ez.

Carlos némi fáziskéséssel élvezett el, de nem sok hiányzott hozzá, hogy egyszerre sikerüljön nekik. Nem bontakoztak ki az ölelésből, még zárásként lassan csókolóztak egy kicsit. Megint nem szóltak. Vikinek ugyan kedve lett volna megkérdezni, hogy ugye, milyen jó volt? De nem tette, ostobán hangzott volna, vagy ő annak érezte volna. Pedig nem bánta volna, ha Carlos valami lelkesedésfélét mutat, így utólag is.

- Még mindig nem gondoltad meg magad? - kérdezte a fiú néhány perc múlva, miután Viki elhelyezkedett az oldalán, fejét a mellkasára téve.

A lány csak mormogott valamit, mint aki majdnem elalszik. Igen, legszívesebben elaludt volna, hogy ne kelljen döntenie. Diogo elvileg megértené, ha Carlost választaná, ezt pontosan tudta, de ebben a speciális helyzetben, mégis csak egyet tehetett: vissza kellett mennie a hotelbe.

- Szóval, nem, ha jól értem.
- Ne haragudj. Szerintem jobb így. Lehet, hogy ez a szeretkezés is hiba volt.
- Ha az volt, életem egyik legélvezetesebb hibája. Nem bánom, akár hiba volt, akár nem.
- Én sem bánom, nehogy félreértsd. De nincs semmiféle jövőnk együtt.
- Nincs, mert te nem akarod.
- Háromezer kilométerre élünk egymástól.
- Ez az egyetlen oka? Mert ez leküzdhető. Azt hittem, szerelmes vagy a pasidba. De nagyon könnyen eljöttél velem. Annyira talán mégsem vagy szerelmes.
- Vagy egy ribanc vagyok. Ahogy már korábban is gondoltad.
- Vagy az.
- Látod, neked meg egy tisztességes lány kell.
- Nem feleségül kértelek, Vick.
- Szóval, szeretőnek megfelelnék, feleségnek meg nem?
- Volt, hogy úgy gondoltam, feleségnek is megfelelsz.

Viki felemelkedett, hogy Carlos szemébe nézhessen.

- Átsuhant ilyesmi az agyadon? 
- Nem csak átsuhant. Komolyan terveztem, hogy megkérem a kezed.
- Ez megtisztelő. Tényleg. De azt hiszem, nem lettem volna jó feleséged.
- Hozzámjöttél volna? Ha nem veszünk össze?
- Nem tudom. Most már nem tudom elképzelni, mi lett volna, ha ... De most úgy sejtem, nem lennék alkalmas a házasságra. Nem tudnék hűséget fogadni senkinek.
- Tehát mégse vagy szerelmes abba a pasiba.
- Annyira nem, hogy kizárólag őt lássam. Egyébként tudja is, hogy nem számíthat a hűségemre. Nem titokban csinálom.
- Hogy bírja elviselni?
- Én is elviselem tőle.
- Kicsit irigyellek emiatt. De nekem ez nem megy.
- Megértelek. Nem könnyű. És talán én se kezdtem volna így viselkedni, más körülmények között. Most már nehéz lenne kilépni belőle. De lehet, hogy egy nap mégis megteszem. Ha találkozom valakivel ...

Elharapta a mondatot. Diogóért hajlandó lett volna lemondani mindenki másról. De éppen Diogóért nem volt érdemes.

Amíg meg nem szólalnak, nem dől el semmi. Viki várt. Jó volt ott feküdni, bár minden racionális meggyőződése ellenére úgy érezte, hogy megcsalta Diogót. Ha Carlos nem mesél a gyerek-ügyről, talán nem is jut el vele eddig. Bár ki tudja ... Ugyanakkor a csalódottsága, a féltékenysége olaj volt a tűzre. Mégsem képes ő ezt az egész házasság-dolgot olyan könnyedén venni. És Carlos? Még mindig nem szabadulhatott attól a gondolattól, hogy Carlos mindent tud, de nem akarja őt kellemetlen helyzetbe hozni. 

- Szeretném, ha itt maradnál éjszakára.

Viki először meg se hallotta, mit mond a fiú, annyira elmerült a saját gondolataiban.

- Hogyan?
- Ha ittmaradnál velem. Vagyis nem itt, kivehetnénk egy szobát valahol. Mondd meg a barátnődnek, hogy összefutottál a volt pasiddal, és nosztalgiáznál egy kicsit. Biztos megérti. 

Viki egy pillanatra valóban elképzelte, hogy elmondja a nemlétező barátnőnek. Ha valóban egy barátnőjéhez jött volna Prágába, valószínűleg megteszi. De így nem volt lehetséges. "Istenem, hogy miért pont ugyanarra az éjszakára van két pasim? Máskor meg semmi."

- Nem lehet, Carlos. Nem tehetem ezt vele.
- Mindketten tudjuk, hogy csak nem akarod. Nyugodtan megtehetnéd. Az előbb annyira jó volt, annyira egyek voltunk. Más vagy, érettebb, asszonyosabb, elképesztő. Nagyon tetszel. 

Viki megborzongott ezekre a szavakra. De jó ilyeneket hallani. Lehet, hogy nem egészen igaz, de mégis. 

- Én is nagyon élveztem. Te is változtál. A javadra. Jót tesz olykor, ha az ember kipróbál ezt-azt.
- Nos? Nincs egy kis esély se arra, hogy velem maradj? Gondold meg, ez az egyetlen éjszaka ... Mennyit szeretkezhetnénk! Én nem bírnék aludni. 

Hogy nyomatékot adjon a szavainak, megint csókolózni kezdett Vikivel, és a lányban hirtelen, teljesen váratlan intenzitással újraéledt a vágy. Most rámenősebb volt, mint Carlos, szinte felfalta. Nagyon kívánta, de egyre késleltette, hogy a fiú belé tudjon hatolni, mert azt szerette volna, ha már majdnem szétrobban a puncija, mikor végre beengedi magába. Mégiscsak van még valami köztük, ha már nem, a szex. De más is van, biztosan, különben Viki nem tudná ennyire kívánni.

Élvezte, hogy uralkodhat Carloson, hogy a farkában ül, és ő irányít, hogy lassít, és gyorsít, amikor kedve tartja. Felemelkedett, hátravetette a fejét, megrázta a haját, és tudta, hogy most gyönyörű. 

Aztán a maga számára is teljesen váratlan természetességgel, erőlködés nélkül, sőt, anélkül, hogy akár gondolt volna rá, hogy ez bekövetkezhet, elélvezett. 

Carlosék szállása a központban volt. Nem messze a sétáló utcától, ahol a forralt bort vették. Viki pedig hagyta magát. Megmondta, hogy hatra vissza kell mennie a buszpályaudvarra, de addig ráér, és nem tiltakozott az ellen, hogy Carlos a szállásra vigye. Ott volt előttük a délután. Mindketten tudták, mit fognak tenni, és tán mindketten tisztában voltak azzal is, hogy jobb volna, ha nem tennék meg. Közös jövő sehol, még csak az ismétlés lehetősége sem, a háromezer kilométer holnaptól ismét ott lesz köztük. De nem beszéltek erről. Bele akartak feledkezni egymás testébe.

Háromcsillagos szálloda, négyágyas szoba, persze Carlos tuna-társai nem tartózkodtak a szálláson, de Viki felvetette, hogy mi lesz, ha megérkeznek. Mert bármikor eszükbe juthat visszajönni. A fiú megvonta a vállát.

- Akkor majd észreveszik, hogy be van zárva az ajtó. Túlélik. Aki élt már kollégiumban, tudja, hogy működik ez. Ne törődj vele. Ne törődj semmivel.

Sietősen kapkodták le egymásról a ruhát. Viki nem is értette, alig néhány óra telt el azóta, hogy jót szeretkezett Diogóval, most mitől kívánja annyira megint? Belejátszik ebbe az egészbe az is, hogy perverznek érzi a helyzetet? Hogy most megcsalja Diogót, akit nem lehet megcsalni, hiszen soha nem is tartott igényt hűségre, de ezt az aktust nem vallhatja be neki? Tehát valahol mégiscsak megcsalja? Ugyanakkor Carlost is becsapja, noha a fiú semmit nem várhat tőle, ő semmit nem ígért neki? De Diogóról soha nem szerezhet tudomást ...

"Csak a testem tud őszinte lenni" - gondolta Viki, miközben a melltartó is lekerült róla. A szobát meglepően jól fűtötték, nem borzongtak meztelenül sem. Carlos szinte lelökte Vikit az egyik egyszemélyes ágyra, amely valószínűleg az övé lehetett, de nem vette le az alsóját, inkább Viki bugyiját húzta le, és szétfeszítette a lány lábait.

- Hadd szívjam be az illatát.

Viki csodálkozott rajta, hogy Carlos ebben a pillanatban ezzel, a korábban nem sok sikert aratott dologgal próbálkozik, pedig neki csak egyetlen vágya volt: jó mélyen magába fogadni. De erre még várnia kellett. Nocsak, ő is változtatott a technikáján?

- Imádom az illatodat, Vick.

A lány érezte a fiú leheletét a csiklóján, aztán a nyelvét is, igen, valamennyit változott a technikája, az ujjait is használta, ezzel kifejezetten jobb hatást ért el. Hát lehet ilyenkor nem arra a lányra gondolni, aki megtanította rá, hogyan csinálja jobban? És lehet nem hálásnak lenni neki? Ami Otáviánál elég volt, az Vikinél nem - és a jelek szerint az új barátnőnél sem. Carlos pedig hajlandó volt tanulni. Csak Viki nem merte volna akkoriban mondani, mit szeretne. Hisz tulajdonképp nem is tudta, mit szeretne. Vagyis hála Diogónak ... Már megint Diogóra kell gondolnia. És hálával!

Talán Carlost is meglepte, mikor Viki úgy helyezkedett, hogy a fiú folytathassa, amit elkezdett, de ő is hozzáférhessen a farkához. Sose volt a szájában, és sose gondolta, hogy egyszer még alkalma lesz rá. Mennyire más, mint a másik kettőé. Mégis mennyire élvezetes kényeztetni ezt is. Tehát tudnak ők másképp is szeretkezni, mint azelőtt. És pont annak köszönhetően, amit időközben tanultak.

- Csodálatosan csinálod - nyögte Carlos. - Nem fogom bírni.

De Viki nem akarta, hogy a szájába élvezzen, ezt eddig csak Diogónak engedte meg, és valami miatt nem szerette volna, ha így alakul ez az egyetlen találkozás Carlos és közte. Nem, neki nem akarta úgy alávetni magát.

- Gyere, szeretnélek magamban érezni végre - suttogta, és Carlos engedelmeskedett. Misszionárius pózban hatolt belé, a lábait a nyakába tette, hogy minél mélyebbre sikerüljön jutnia. Viki régi ismerősként fogadta az érzést, nagyon jólesett neki, de nem sikongatott úgy, mint mikor Diogóval szeretkezett, az ingerek máshol keletkeztek, emiatt ő is kevésbé volt hangos. Aztán Carlos elélvezett. Szótlanul feküdtek egymásba fonódva az egyszemélyes ágyon.

Így menjen vissza este a hotelbe, ezzel az új sejtéssel? Előző nap mennyire egyszerűnek tűnt minden, és mennyire boldog tudott lenni csak attól, hogy megint a férfival lehet. Mindegy, mi következik, mindegy, mikor látja legközelebb, de valamikor biztosan. Bár nem tudta, honnan veszi ezt a bizonyosságot. "Mi mást teszek, mint kiszolgálom egy önző szoknyavadász igényeit, aki kéthavonta, háromhavonta egyszer magához rendel? És közben tesz rá, mi van velem?" - gondolta. De nem adhatta át magát ennek a hirtelen jött keserűségnek, amely majdnem azt eredményezte, hogy elsírja magát. Nem, ezt most le kell nyelni.

Javasolta, hogy induljanak tovább, nézzenek meg valamit, neki mindegy, mondjuk a katedrálist, csak menjenek. Egy ideig nem is szóltak egymáshoz, Viki a gondolataiba merült, szinte megfeledkezett Carlosról. Előfordult vele az ilyesmi, ha valami erősen foglalkoztatta, teljesen ki tudta zárni a külvilágot, épp, hogy gépiesen megállt, ha meg kellett állni, és nem ment át a piroson, bár már olyan is előfordult vele, hogy majdnem elütötte a villamos, annyira nem figyelt oda. Ha ilyenkor szóltak hozzá, nem hallotta azonnal. Sőt, ha észlelte is, hogy beszél valaki, erőnek erejével kellett arra kényszerítenie magát, hogy meg is értse, amit mondanak neki.

- Vick! Vick, minden rendben?

Carlos végigsimított a vállán. Ettől rezzent össze. A fiúra nézett, intett, hogy persze, semmi gond. Nem bírt megszólalni, annyira összeszorult a torka. A séta semmit nem javított a lelkiállapotán.

- Vick, mi a baj? Megbántottalak valamivel? Ne haragudj, ha olyasmit mondtam, ami kellemetlen volt. Légy szíves, mondd meg, mi bajod.
- Semmi bajom. Tényleg. Valami kaparja a torkomat.
- Te a sírás szélén állsz, remegnek az ajkaid.
- Ugyan már, Carlos, semmi okom sírni.

Nagy levegőt vett, hátha attól megkönnyebbül. Valóban alig bírta visszanyelni a könnyeit. Könnyen fakadt sírva, és nem volt hozzászokva, hogy kénytelen legyen tartani magát.

- Jó, értem, nem akarod elmondani. Valamivel megbántottalak a tudtomon kívül, és nem akarod elmondani. De legalább ne tégy úgy, mintha csak képzelődnék.
- Nem bántottál meg. Te semmivel nem bántottál meg.
- Úgy örültem, hogy összefutottunk, de neked nem tesz jót a jelenlétem. És bármilyen nehezemre is esik elbúcsúzni, annyira nem vagyok önző, hogy rád kényszerítsem a társaságomat.
- Basszus, ne beszélj hülyeségeket.

Viki visszanyerte a hangját, ettől, hogy Carlos nagylelkűen felajánlotta távozását, képes volt leválni a keserű gondolatfüzérről, amely fojtogatta.

- Menjünk, és nézzük meg a templomot, mielőtt kitörik a nyakam, mert olyan közel építettek hozzá mindent, hogy kívülről rendesen rálátni se lehet.

Carlos elmosolyodott. A katedrálisban nem szóltak egymáshoz, külön-külön sétáltak végig rajta, ki-ki a maga tempójában. Carlos keresztet vetett belépéskor, mintegy automatikusan, és Viki is megtette ugyanezt. Bár meggyőződés nélkül. Most valahogy jólesett.

Mikor kijöttek, kissé tanácstalanul elindultak valamerre, lefelé. Nem akarózott egyiküknek sem útikönyvet böngészni. Csak élvezték a téli Prágát, és mikor feltűnt egy forralt bort áruló bódé, Carlos meghívta Vikit. Jól fog esni az ital, mindketten átfáztak egy kissé. Viki hárított, nem igazán szereti a forralt bort, de majd egy kicsit kér Carlos poharából, az neki bőven elég lesz. Persze, ha nem bánja, hogy egy pohárból kell inniuk.

- Én azt se bánnám, ha csókolóznánk, úgyhogy a közös pohárhasználat végképp nem tud zavarni.
- Jókat bírtunk csókolózni.
- Jókat, bizony. Azóta se csókolóztam olyan finomat senkivel.

Viki erre nem mondott semmit, csak mosolygott. Neki nem lehetett panasza se Diogo, se Péter csókolózási tudományára.

- Nagyon tiltakoznál, ha kipróbálnám, hogy még mindig olyan finoman csinálod-e? - kérdezte Carlos két korty között, mint aki csak úgy, félvállról veti oda ezt az ötletet.
- Gondolod, hogy közben megváltoztam?
- Honnan tudjam? Csak tapasztalati úton győződhetek meg róla.

Letette a poharat a bódé melletti faasztalkára, és megfogta Viki kezét. Határozottan magához húzta.

- Emlékszel, mikor a Kristályparkban nem csókoltalak meg? 
- De rég volt. Persze, hogy emlékszem.
- Sokszor visszaidéztem azt a pillanatot. Mit csinálnék másképp, ha megint ott lennék.
- És mit csináltál volna másképp?
- Talán ezt ...

Viki tudta, hogy mi következik, és képtelen volt ellenállni. Nincs kihez hűségesnek vagy lojálisnak lenni, nincs senki, akit ezzel megcsalna, hiszen szabad. Nyugodtan csókolózhat a volt pasijával Prága közepén. Először csak passzívan tűrte, hogy Carlos nyelve behatoljon a szájába, aztán megmozdult benne valami. Visszacsókolt. Finom volt, igen, most már emlékezett rá, jó volt megint érezni ezt az ízt. És jó volt a fiú nyakának illata. Viki meglepődve tapasztalta, hogy hiányzott neki ez az illat. 

- Kicsit irigylem őket - szólalt meg Carlos ismét. - Úgy tűnik, tényleg egymáshoz valók. Otáviának nem kell ezzel se küszködnie. Diogo meg mindent megkap, amit csak akar.

Ahogy ezt mondta, Vikinek megint összeszorult a gyomra. Ez mindent tud, vagy, ha nem is tudja, de gyanítja, és elég egy rossz mozdulat, egy apró utalás, egy pillantás, máris bizonyosságot szerez. Borzasztó volt egyszerre rettegni ettől és titokban reménykedni benne, remélni, hogy ha semmi más, ez a tudás még megakadályozhatja, hogy Otávia és Diogo összeházasodjanak. De vajon mi erősebb Carlosban? A diszkréció, vagy a barátság, amelyet Otávia iránt érez? És, ha az érdekei felől közelítünk? Mi áll érdekében inkább? Hogy Diogo összeházasodjon a lánnyal, vagy hogy nem?

Viki úgy ült ott, mint aki meg van bűvölve: egyrészt menekült volna, nehogy hibázzon, másrészt tejesen felajzotta a játék, a kockázat, ugyanakkor az is ott motoszkált benne, hogy szeretne részleteket megtudni erről a házassági tervről, olyan részleteket, amelyeket Diogo nyilván nem akar megosztani vele, mert joggal tart attól, hogy ez bántaná őt ... És valóban, meglehet, hogy bántaná, de akkor miért kívánja mégis tudni?

- Te is meg szoktad kapni, amit akarsz - jelentette ki Viki Carlos előző megállapítására visszautalva.
- Átmenetileg talán. De aztán elveszítem.
- Legalább átmenetileg a tiéd lehet ... Talán, ha nem akarnád annyira, könnyebb volna megőrizned - csúszott ki Viki a száján.

Carlos vágott egy grimaszt.

- Ne haragudj - sietett Viki bocsánatot kérni -, nem akartalak kioktatni.
- Igazad van. Nem szeretek vele szembesülni, de így van. Ha valamit nagyon szeretnék, az kicsúszik a kezemből. Diogo meg semmit nem szeretne olyan nagyon. Ezért tapadnak rá a nők.

Többes számban? Miféle nők? Lehet, hogy Carlos rá gondol, de még az sem kizárt, hogy tud más nőkről is, ki tudja, Diogónak van-e szeretője odahaza. És Carlos erről honnan tudna? Vagy csak sejti? Vaktában lövöldöz? Vagy csak ennyire irigy a férfira, akinek látszólag több sikere van, mint neki?

Viki nem akart egy szót sem hallani más nőkről. Olyan egyszerű volt mostanáig Diogóval, talán, mert tudta, hogy Otávia még szűz, tehát igazából nem szeretkeznek. Persze, ez is öncsalás volt, hiszen pontosan tudta, hogy nem az aktus számít, és neki az is szeretkezés, ha nincs behatolás, de védekező mechanizmusként azért működött ez a tudat. Carlos mondata azonban eszébe juttatta, hogy Diogo valakivel biztosan  szeretkezik, minden önmegtartóztatás nélkül is, mégpedig az igazi szeretőjével, aki rendszeresen látja, és aki az élete része. Hiszen ő nem az. Ő sose lehet az. Ő csak egy epizód, amilyen ezer másik is volt. Ez a gondolat most még jobban megviselte, mint az előző, mikor Carlos a születendő gyerekekről beszélt.

- Valóban nem vagyok törékeny. Nem engedhetem meg magamnak, soha nem is engedhettem meg. Otthon ezt kiirtották belőlem.
- De mégis sebezhető vagy. Azt hittem, az vagy.
- Persze, nagyon is. De elég gyorsan talpra állok. És megyek tovább. Megtanultam, hogy túl sokáig rágódni valamin egyszerűen luxus. Főleg, ha közben nem csinálunk semmit. Mert a rágódás azért bennem marad, persze. De ettől még tovább tudok lépni.

Carlos abbahagyta a terítő képzeletbeli összefirkálását. Megvárta, míg Viki egyenest ránéz. És átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezét. Mint aki ezzel is hangsúlyozni akarja, hogy fontos, amit mond.

- Én máig nem tudom megérteni, miért rontottuk el. Sokat rágódom ezen. Még most is.
- Nincs mindenre végleges magyarázat.

Viki tudta, hogy kissé átlátszó ez a kibúvó, de nem volt kedve megbeszélni, miért romlott el az a szerelemnek látszó kaland, ami egy ideig összefűzte őket. Akkoriban sokat gondolkodott rajta, de Diogo személyisége aztán szinte súlytalanná tette az egész történetet. Most úgy tekintett rá vissza, mint egy szép, de kissé gyerekes szerelemre, amely talán nem is volt igazán szerelem, mert nem egymás alapos ismeretén alapult. Vajon, ha Diogo nem tűnik fel a színen, visszatért volna Carloshoz? És egészen másképp alakul az élete?

A fiú még mindig nem engedte el a kezét.

- Most már nincs tétje, Vick. De szeretném tudni. Miért ábrándultál ki olyan hamar belőlem? Miért nem adtál még egy esélyt, mikor elmentem Portóba? Nem tudom megérteni azóta sem. Az a sejtésem, hogy te találtál akkor valakit, nem valami futó kalandot, ahogy állítottad, hanem valakit, aki tényleg fontossá vált. De ezt is megmondhattad volna. Miért nem tetted? Miért aláztál meg feleslegesen?

Veszélyes vizekre evezünk - hasított Vikibe, és kezdte bánni, hogy elfogadta Carlos meghívását. Igen, valóban joga lenne tudni, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy, de ez nem egyedül az ő titka, és nem mondhatja el neki. Ha viszont nagyon hárít, akkor Carlos előbb-utóbb rájön, hogy fedez valakit, és elég kézenfekvő, hogy kit fedezhet. Gyorsan ki kellett találni valami meggyőző sztorit, amely nem jár nagyon messze az igazságtól, de a gyanút egészen eltereli Diogóról.

- Igazad van - felelte Viki.- Volt ott valaki. De nem beszélhettem róla, titoktartást kért. Mert nős. Nem is mondhatom meg, kicsoda. Ne haragudj, akkor úgy éreztem, hogy teljesen belehabarodtam. De nem akartam még ezzel is fájdalmat okozni. 

Carlos elengedte a kezét.

- És Diogo tudott róla?

Viki gyomra összerándult. Mi van, ha Carlos mégiscsak tud Diogóról, mindvégig rá gyanakodott, és most ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból? Mi van, ha Otáviával is megbeszélte? Kellett nekik összefutniuk ...

- A titoktartás mindenkire vonatkozott - tért ki Viki a konkrét válasz elől.

Egy ideig csend volt. Viki leizzadt, azon imádkozott, hogy Carlos ne említse többé a férfi nevét. Jaj, de könnyű lenne kirakni a puzzle-t, főleg, ha a fiú tudja Otáviától, hogy Diogo Prágában van. Miért is ne tudhatná? Ha rendszeresen beszélnek, akár meg is említhette neki. Jé, Diogo pont akkor lesz Prágában, amikor te.

- Tudtad, hogy összeházasodnak? - kérdezte Carlos.
- Kik?
- Hát Diogo és Otávia.
- Ja, hogy ők ... Jé, azt hittem, Otávia még nem szeretné, túl fiatal hozzá, nem?
- Én is azt hittem, de Diogónak valamiért sürgős.
- Miért lenne neki sürgős?
- Gyerekeket akar.

Noha Diogo említett ilyet korábban, soha nem tűnt úgy, hogy sürgős lenne a számára. Miért bántotta ez most Vikit? Mert titokban fájt, hogy nem tőle akarja azokat a gyerekeket? Pedig akarhatná. És pontosan tudja, hogy akarhatná. Nem, mintha Viki most azonnal anya szeretne lenni, sőt, eddig nem is igazán gondolt rá, hogy legyenek gyerekei, a saját anyja eléggé elvette a kedvét ettől a témától ... De most, hogy Carlos kimondta, mégiscsak fájt. De bolond egy nő vagyok - gondolta.

Kedves Olvasóim,

elnézéseteket kérem, de most valaki másnak a regényével kell foglalkoznom sürgősséggel, így nem tudom szállítani a megszokott folytatásokat. Olvassátok a szexcsaták legújabb posztját bánatotokban!

Carmesina

Carlos köröket rajzolt a terítőre. Nem nézett Viki szemébe egy ideig, aztán vállat vonva így szólt.

- Van valakim alibiből. Vagyis, mert szükségem van rá, hogy szeressenek. És arra, hogy szeretkezzem. Kicsit rossz a lelkiismeretem miatta, mert én nem szeretem a lányt. Vagyis nem úgy, ahogy megérdemelné. Úgy érzem, kihasználom. De mégis csinálom. Félszívvel, érted, csak annyira, amennyire nekem jó. Utálatos, nem?

Viki nem szólt. Ez alig különbözött attól, amit ő művelt Péterrel. De persze letagadta, most már nem mondhatja Carlosnak, hogy jaj, de megérti. Nyilván elítélni vagy megróni se fogja.

- Nem utálatos. Nem tudom. Sokszor csinálunk olyasmit, ami nem teljesen tisztességes.
- Én azelőtt nem csináltam. Vagyis nem érzékeltem. Lehet, hogy csak téves az énképem. Nem tudom. De most egy erkölcsi hulla vagyok.
- Ne túlozz. Miért lennél erkölcsi hulla? Nem ártasz senkinek. Ha a lánynak így is jó ... Ha nem akarja többé, szakít veled. Abban biztos vagyok, hogy szerelmet nem vallottál neki, mert nem  a stílusod.
- Tényleg nem vallottam szerelmet, de ő mégis úgy veszi, mintha megtettem volna. Olyan energikus, olyan ... Nem is tudom, magával sodor, én meg hagyom. Attól tartok, egyszer csak nem lesz visszaút, úgy beleteker a hálójába. Néha úgy érzem, ő az áldozat, néha meg úgy, hogy csak játszik velem. Bonyolult helyzet. 

Viki megint nem szólt egy ideig. Carlos tovább rajzolta a köröket a terítőre. A lány érezte, hogy előbb-utóbb beszélniük kéne a közös múltjukról is, de túl ingoványos a talaj. Valahol mélyen azt remélte, hogy Carlos még mindig belé szerelmes, mert ez imponált volna neki, pedig nem akart tőle semmit. Nem akarhatott, hiszen ott volt Diogo, este vele találkozik, és az éjjelt vele tölti. Értelmetlen lenne bármibe is belekezdeni Carlossal, bár más helyzetben, más időpontban, és mindenféle elköteleződés nélkül szívesen ágyba bújt volna vele. Miért is ne. De pont ezen a napon és pont Prágában ezt nem tehette meg.

Meghozták az ételt, Carlos kicsit magához tért különös, önmarcangoló hangulatából. Enni kezdtek, a fiú Vikit a cseh barátnője felől kérdezte, aki ugyebár nem is létezett. Viki emlékezett egy cseh lányra egy nyári táborból, és őt írta le, kitalált hozzá családot, meg valami lehetetlen nevű, Prága környéki falvat is, nehogy Carlosnak eszébe jusson hazakísérni.

- És mikor találkozol vele?
- Hatkor.
- Van kedved addig velem agyoncsapni az időt? Mit terveztél, mit akarsz megnézni? Megnézhetjük együtt.
- Miért akarsz velem tartani, Carlos? - kérdezte a lány.
- Mert mindig is szerettem veled lenni, azért. És túl kevés idő jutott nekünk. Tudom, hogy az én hibámból, vagyis nagyrészt az enyémből.
- Azért ne vedd magadra az egészet, én is hibáztam.
- Azt hiszem, elég sokminden megváltozott bennem. Nem vagyok már olyan szigorú az ítéleteimben. Éppen ezért gondolom, hogy főleg én hibáztam.
- Magaddal is lehetnél megengedőbb.
- Tudom, de már így is épp elég megengedő vagyok. Ha akkor nem viselkedem olyan hülyén ... Sokszor eszembe jut. És nagyon keserű íze van.
- Carlos, lehet, hogy jobb ez így. Biztos nem vagyunk egymáshoz valók, és a földrajzi távolság túlságosan bonyolulttá tette volna a kapcsolatunkat.
- Te nagyon könnyen túltetted magad rajta. Pedig akkor szerelmesnek tűntél. Nem értem, hogy bírtad magad ennyire könnyen túltenni rajta. És már mást szeretsz. Mást feltételeztem rólad, mikor megismertelek. És mikor Sérgiót piszkáltam, hogy hagyjon békén. Azt hittem, törékeny vagy. Pedig nem.

Carlos röviden elköszönt az ismerőseitől, még azt se mondta meg nekik, mikor keveredik majd vissza a szállásra. Odatalál majd valamikor, a repülőt nem fogja lekésni. Viki kicsit megijedt ettől, csak nem azt tervezi Carlos, hogy vele tölti az éjszakát? Akár csak beszélgetéssel is? Ő mindössze egy-két óra együttlétre gondolt, semmiképp nem többre. De nem szólt semmit, majd elbúcsúzik, ha úgy érzi.

Hirtelen nem is tudta, minek ment bele a kávézásba. Illetve a közös ebédbe, mert fél óra bolyongás után megegyeztek abban, hogy úgyis közel az ebédidő, akkor már inkább beülnek egy étterembe. Séta közben Prágát figyelték, és elsősorban a látnivalókról beszélgettek, nem a közös múltról vagy arról, hogy mi történt velük azóta, mióta nem látták egymást. Mikor azonban végre találtak egy kedvükre való kis éttermet, és leültek, Carlos személyesebb dolgok felé terelte a beszélgetést. Viki visszafogottan mesélt, és rajtakapta magát, hogy akkor is féligazságokat mond, amikor tulajdonképpen bevallhatná a valóságot is. Úgy indult neki, hogy hazudnia kell, és ez átitatta az egész beszélgetést.

Arra a kérdésre, hogy van-e valakije, például, azt felelte, hogy persze, és úgy állította be az egészet, mintha Péter komoly kapcsolat lenne. Tulajdonképpen a Diogo iránti érzelmeiről beszélt Carlosnak, csak Péter személyéhez kötötten. A különös az volt, hogy szinte el is képzelte, milyen lenne, ha megtalálta volna a tökéletes szeretőt. Vajon miért kellett ez neki? Miért akarta elhitetni Carlossal, hogy vele minden a legnagyobb rendben, csak egy kicsit túlhajszolja magát a munkával meg a tanulással? Talán azért adta így elő, mert Diogótól azt hallotta, hogy Carlosnak van valakije? És nem akart alulmaradni? Nem akarta beismerni a vereségét, ha már összemérik a sorsukat. Győztesként akart ott állni, magabiztos, felnőtt nőként, aki pontosan tudja, mit mikor miért csinál. Pedig fogalma sem volt róla.

- Na és neked? Van valakid? - kérdezte Viki, de inkább csak udvariasságból, hiszen tudta a választ.

Néhány pillanatig haboztak mindketten. Úgy is tehetnének, mintha nem látták volna egymást, akkor nem kell beszélgetniük. Viki már mozdult, hogy folytassa útját, mikor a fiú hangja megállította.

- Ha csak látomás vagy, akkor kérlek, ne menj tovább.

Ezen mosolyognia kellett.

- És, ha nem vagyok látomás? Akkor továbbmehetek?
- Te döntöd el. A látomásnak én parancsolok, de a valódi nő felett nincs hatalmam.
- És mit tennél a látomással?
- Beszélgetnék vele. Meghívnám egy kávéra.
- Hát a barátaid? Nem rád várnak?
- Ugyan, megvannak ők nélkülem.
- Ezek szerint meghívsz egy kávéra?
- Ha úgy döntesz, hogy csak fantáziakép vagy ... De akkor az a veszély is fenyeget, hogy nem állok meg a kávénál.

Viki felnevetett. Tetszett neki ez a párbeszéd. Annyira régen látta Carlost, és annyi mindent megélt azóta, hogy ismét képes volt elfogulatlanul nézni rá. Nem maradt benne semmi ellenérzés, most már szinte örült, hogy összefutottak. A találkozás, a beszélgetés veszélye meg egyenesen tetszett neki, felvillanyozta. Mert nyilvánvaló volt, hogy Diogót nem vallhatja be Carlosnak. Rögtönöznie kell, és valami nagyon hihetőt. Különben baj lehet belőle. Bár, ha őszinte akart lenni, szinte fájt, annyira szerette volna elszólni magát. Ha Otávia megtudná, hogy ő is a vőlegénye mekkorát szeretkeztek előző este! Ha úgy tudná meg, hogy ő, Viki ebben nem hibás! Mert Carlos egyszerűen csak rájönne! És persze nem bírná visszanyelni, elmondaná Otáviának. Mindez egy pillanat alatt futott át az agyán. Tudta, hogy nem szabad veszélybe sodornia Diogo házasságát, de ha valaki megkérdezte volna, mit kíván legjobban, akkor azt feleli, hogy Otávia eltűnését a színről. Ítélje el érte, aki akarja, a tények ellen nincs mit tenni.

- Hogy kerülsz ide egyébként? - kérdezte a fiútól, mielőtt az firtatta volna, mit keres ő Prágában.
- A tunával jöttem. Egyetemi zenekarok fesztiválja van.
- És meddig maradtok?
- Holnap reggel utazunk vissza. Eddig nem is volt időnk várost nézni.
- Tetszik?
- Nagyon. Szívesen eltöltenék itt pár napot. És te? Mit csinálsz itt? Dolgozol?
- Nem igazán. Egy barátnőm hívott meg.
- Na, és most hol van? Hagyja, hogy egyedül bóklásszál?
- Dolga van, majd délután találkozunk megint.
- Meddig maradsz?
- Holnapután reggelig.

Néhány pillanatig nem szóltak semmit. Viki egyik lábáról a másikra állt, és elnézett Carlos válla fölött. Bárcsak ne kéne további részleteket kitalálnia a nemlétező barátnőről.

- Tudod, az előbb ... Tényleg azt hittem, hogy csak látomás vagy.
- Annyira sápadtnak találsz?
- Ezerszer előfordult velem, hogy úgy tűnt, a te arcodat látom. Vagy a te járásodat. Persze tudtam, hogy nem lehetséges, mégis ott kísértettél az agyamban. Azt hittem, megint csak fantáziálok.
- Ezúttal nem.
- Akkor beülsz velem egy kávéra? Gondolom, átfáztál.
- Egy kicsit. Igen, üljünk be valahová.

A Károly-hídon andalgott lassan, mint akinek az égvilágon semmi dolga nincs, ahogy nem is volt, és ez kicsit szomorúvá tette, ahogy a magányos séta is, de csak egy kicsit, csak annyira, hogy még élvezze a szomorúságot, ne süppedjen bele egészen. Este látja Diogót, ez számít csak, megint beszélgetnek majd, nevetnek és szeretkeznek, valószínűleg ezúttal hagyományosabb, összebújós formában, ami ugyancsak nagyon hiányzott már Vikinek, Péterrel nem működött ez a verzió, de időközben rájött, hogy nem is akarja, vele nem. Ahhoz mást kellene éreznie iránta, amit sose fog érezni. Hogy miért pont egy olyan férfi iránt kell ennyire összetetten és mélyen rajongania, aki számára elérhetetlen, és nem csupán a jövendő felesége miatt, azt nem értette, csupán kissé leverten konstatálta.

Szívesen megkérdezte volna Diogótól, vajon lett volna-e esélyük nekik, kettejüknek valami állandó kapcsolatra, ha nem úgy találkoznak, ahogy, ha Diogónak épp nincs komoly barátnője, vagy nincs abban a fázisban, hogy nősülni akarjon. De nem merte feltenni a kérdést, egyrészt, mert tolakodónak tartotta, másrészt, mert félt a nemleges választól. Egyáltalán nem biztos, hogy Diogo vonzalma olyan természetű, mint az övé. A vonzalom tagadhatatlan tény volt, mind szexuális, mind érzelmi szempontból, de korántsem jelentette azt, hogy a férfiban valaha is felmerült volna, hogy Vikivel jó lenne együtt élni. Lehet, hogy neki a lány pont arra kellett, amit művelt vele, ennyi elég is volt belőle, ennyit élvezett igazán. És nem lenne köztük több akkor sem, ha történetesen facér.

Annyira elgondolkodott ezen a kérdésen, hogy szinte nem is látta, ami a közvetlen közelében történik. Megállt egy szobornál, maga sem tudta, miért, és hosszan bámulta a folyót, csak percek múlva tudatosult benne, hogy portugál beszédet hall, ami Prágában talán nem annyira szokványos, hogy ne figyeljen fel rá az ember. Nyolc-tíz fiatal sétálgatott a hídnak azon a részén, nem lehetett megállapítani, hogy merről merre tartanak, mert épp egymás és a város fényképezésével voltak elfoglalva. Nevetgéltek, kicsit flörtöltek egymással, kicsit hangosabbak voltak a kelleténél, de ez senkit nem zavart abban a pillanatban. Viki úgy érezte, jó lenne beszélgetni velük, de nem szokott vadidegenekkel szóba elegyedni, ezért nem tett egy lépést sem feléjük. Hallgatta a viccelődéseiket, néha elmosolyodott, egy kicsit később pedig úgy döntött, hogy már eleget ácsorgott, továbbmegy.

Ahogy elhaladt a csoport mellett, megnézte őket magának. Körülbelül egyidősek lehettek vele, az egyik fiúnak elkapta a tekintetét, érezte, hogy el is pirul egy kicsit, mert a srác mélyen a szemébe nézett. Jó érzés volt, bár semmi különös, jelentéktelen epizód. Aztán továbbment, és titokban elmosolyodott, bár ebben a mosolyba némi sajnálat is vegyült. Mi lett volna, ha ... Ezek az elszalasztott lehetőségek.

Épp elhagyta a csoportot, amikor csatlakozott hozzájuk még valaki, aki pont abból az irányból jött, amerre Viki tartott. Most már csak kaján kíváncsiságból is úgy döntött, megpróbál szemkontaktust létrehozni ezzel az újonnan érkezett fiúval.

"Milyen jóképű" - gondolta az első pillanatban, mielőtt még felismerte volna. Rögtön utána megborzongott. "Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el. Hogy pont itt, és pont most, ezt valami jelnek tekintsem? Vagy egyszerű véletlen?"