2011.03.29. 08:00
Nyolcvanharmadik fejezet: Egyedül, aztán mégsem (2)
A Károly-hídon andalgott lassan, mint akinek az égvilágon semmi dolga nincs, ahogy nem is volt, és ez kicsit szomorúvá tette, ahogy a magányos séta is, de csak egy kicsit, csak annyira, hogy még élvezze a szomorúságot, ne süppedjen bele egészen. Este látja Diogót, ez számít csak, megint beszélgetnek majd, nevetnek és szeretkeznek, valószínűleg ezúttal hagyományosabb, összebújós formában, ami ugyancsak nagyon hiányzott már Vikinek, Péterrel nem működött ez a verzió, de időközben rájött, hogy nem is akarja, vele nem. Ahhoz mást kellene éreznie iránta, amit sose fog érezni. Hogy miért pont egy olyan férfi iránt kell ennyire összetetten és mélyen rajongania, aki számára elérhetetlen, és nem csupán a jövendő felesége miatt, azt nem értette, csupán kissé leverten konstatálta.
Szívesen megkérdezte volna Diogótól, vajon lett volna-e esélyük nekik, kettejüknek valami állandó kapcsolatra, ha nem úgy találkoznak, ahogy, ha Diogónak épp nincs komoly barátnője, vagy nincs abban a fázisban, hogy nősülni akarjon. De nem merte feltenni a kérdést, egyrészt, mert tolakodónak tartotta, másrészt, mert félt a nemleges választól. Egyáltalán nem biztos, hogy Diogo vonzalma olyan természetű, mint az övé. A vonzalom tagadhatatlan tény volt, mind szexuális, mind érzelmi szempontból, de korántsem jelentette azt, hogy a férfiban valaha is felmerült volna, hogy Vikivel jó lenne együtt élni. Lehet, hogy neki a lány pont arra kellett, amit művelt vele, ennyi elég is volt belőle, ennyit élvezett igazán. És nem lenne köztük több akkor sem, ha történetesen facér.
Annyira elgondolkodott ezen a kérdésen, hogy szinte nem is látta, ami a közvetlen közelében történik. Megállt egy szobornál, maga sem tudta, miért, és hosszan bámulta a folyót, csak percek múlva tudatosult benne, hogy portugál beszédet hall, ami Prágában talán nem annyira szokványos, hogy ne figyeljen fel rá az ember. Nyolc-tíz fiatal sétálgatott a hídnak azon a részén, nem lehetett megállapítani, hogy merről merre tartanak, mert épp egymás és a város fényképezésével voltak elfoglalva. Nevetgéltek, kicsit flörtöltek egymással, kicsit hangosabbak voltak a kelleténél, de ez senkit nem zavart abban a pillanatban. Viki úgy érezte, jó lenne beszélgetni velük, de nem szokott vadidegenekkel szóba elegyedni, ezért nem tett egy lépést sem feléjük. Hallgatta a viccelődéseiket, néha elmosolyodott, egy kicsit később pedig úgy döntött, hogy már eleget ácsorgott, továbbmegy.
Ahogy elhaladt a csoport mellett, megnézte őket magának. Körülbelül egyidősek lehettek vele, az egyik fiúnak elkapta a tekintetét, érezte, hogy el is pirul egy kicsit, mert a srác mélyen a szemébe nézett. Jó érzés volt, bár semmi különös, jelentéktelen epizód. Aztán továbbment, és titokban elmosolyodott, bár ebben a mosolyba némi sajnálat is vegyült. Mi lett volna, ha ... Ezek az elszalasztott lehetőségek.
Épp elhagyta a csoportot, amikor csatlakozott hozzájuk még valaki, aki pont abból az irányból jött, amerre Viki tartott. Most már csak kaján kíváncsiságból is úgy döntött, megpróbál szemkontaktust létrehozni ezzel az újonnan érkezett fiúval.
"Milyen jóképű" - gondolta az első pillanatban, mielőtt még felismerte volna. Rögtön utána megborzongott. "Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el. Hogy pont itt, és pont most, ezt valami jelnek tekintsem? Vagy egyszerű véletlen?"
7 komment
Címkék: károly híd váratlan találkozás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
