– Vitória! Vick! Micsoda véletlen!
Francia akcentus. Raquel. A vékony, állandóan vibráló emigránslány pár asztallal távolabbról integetett, aztán felugrott és odasietett hozzájuk.

– Micsoda véletlen! Jaj, de örülök! – lelkendezett. – A kedvesemmel vagyok itt.

A homályban Viki nem látta a kedvest, csak egy elmosódott alakot, de azért odabiccentett.

A recepciós Maurício összehúzott szemmel nézte a Juli nénibe karoló Sérgiót. Formamosolya az arcára merevedett. Mikor Viki a néni helyett elkérte a kulcsot, kimért udvariassággal adta át.
Miután bekísérték Juli nénit a tágas, kellemes szobába, elbúcsúztak és beszálltak a liftbe. Csendesen ereszkedtek le a földszintre.
– Üljünk le itt, a hallban – javasolta Sérgio.
Viki gépiesen engedelmeskedett. Sérgio a lány mellé telepedett, de elég decens távolságban.
– Nézd, talán kicsit túlzásba vittem szombaton a dolgokat – kezdte a fiú.
– Rossz a lelkiismereted?
– Mondhatjuk. Megbántottalak?
– Mit gondolsz?
– Gondolom, igen. És sajnálom.
– Nem semmi. Először előadod ezt a Don Juan tanításai szöveget, aztán elnézést kérsz? Ráadásul teljesen véletlenül találkoztunk. Ha nem rohanunk beléd, akkor meddig vártál volna?

Juli néniben Vikit mindig idegesítette, hogy bármiről kezdett neki beszélni, nem mondhatta végig, ugyanis az öreglánynak a saját élete valamely szereplője jutott eszébe mások történet-kezdeményeinek legkisebb foszlányairól is.

Ez ebben az esetben sem volt másképp, így Viki végül is szinte semmit nem mesélt Sérgióról, de most nem is bánta, hogy a nagynéni egocentrikussága megakadályozta a vallomástételben. Juli néni úgyse értette volna, hogy mondhat olyasmit egy férfi, hogy addig nem nyúl a nőhöz, aki tetszik neki, amíg az nem kéri kifejezetten. Bár Viki sejtette, hogy ezt úgy általában senki nem értené.


Feltámolygott a szobájába. A házon mély csönd ült. Hanyatt feküdt az ágyon, nem törődött a kölcsönruhával, a cipőjével. Nézte a plafont. Teljesen üres volt. Nem reménykedett semmiben. Miért nem tudta kimondani, hogy igen, hogy akarja, hogy akarja ... Még így, a csöndben, saját magának, a csupasz falaknak se tudja kimondani?

António legalább csak belevágott, nem filozofált. Igaz, annak se lett jó vége. De valami történt. Most pedig? Reménykedjen a „majd beszélünk”-ben, ami Sérgiónál két hónap múltánt is jelenthet? Annyi ideje nincs már az ösztöndíjból, hogy hónapokat szalasszon el! Bárcsak visszafordíthatná az időt pár órával! Kimondana mindent. Vagy elég lenne, ha ő hajolna oda a fiúhoz és tapasztaná rá az ajkát az ajkára. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni. De megint előjött a darab fa. Pont, ahogy António mondta. Pedig minden volt, csak nem fa.

Viki kétszer is visszakérdezett, valóban Sérgióval beszél-e. A fiú nem tudta mire vélni ezt a különös viselkedést, nevetve bizonygatta, hogy ő az, Sérgio Mendes, és Vitóriát keresi, talán rossz helyen jár? Másnapra beszélték meg a rég esedékes találkát, ugyancsak a Jeromos kolostor bejárata elé, Viki nem akarta, hogy a házbeliek lássák, ki jön érte kocsival. Ki tudja, nem ismerik-e még abból az időből, mikor Mafalda volt a kedvese.

Mikor Mafalda megérkezett, első kérdése az volt, hogy találkozott-e Viki Nunóval. Viki nem tagadta.
– És, történt valami?
– Rengeteget késett, csuronvíz volt a rohanástól. Nem alakult valami jól az este.
– De mégis, történt valami lényeges?
– Egy kis csók. Jelentéktelen.
– Szóval mégis! Annyira örülök!
– Örülsz? De miért?
– Mert Nuno épp hozzád való.
– Én nem érzem így. Ne tudom, ki való hozzám, de Nuno biztos nem.
– Nem sikerült a találka, rendben. De azért adhatnál neki egy esélyt. Megérdemli.

Bármilyen lassan ment, szinte bukdácsolt a magassarkú cipőben, amelyhez nem volt hozzászokva, tíz perccel hét előtt odaért a kolostor bejáratához. Nem volt valami nagy mozgás, a turisták már elmentek, a koncertre érkezők meg nem kezdtek még szállingózni.

Viki átkozta magát, amiért nem hozott olvasnivalót. Amiért túl korán elindult. Fel-alá járkált, nyugtatgatta magát, a szája szélét rágta. A magassarkú cipő kopogott az aszfalton. Úgy érezte, túl rövid a ruha, fázik benne. A férfiak, akik arra jártak, megbámulták. Összehúzta magán tavaszi kabátját.

Viktória belevetette magát a könyvtárazásba, miután a diákigazolvány birtokában végre sikerült beiratkoznia. Míg nem kezdődött el az informatika tanfolyam, Nuno segített neki néhány könyv számítógépben való megkeresésében. Csak ne lett volna olyan körülményes, lassú, álmosító tanár. Minden lépést többször magyarázott el, és olyan felesleges részletességgel, amitől Viki a falra tudott volna mászni. Nagyokat pislogott, hogy ne kelljen ásítania.

Mikor a brácsás végre úgy döntött, hogy befejezettnek tekinti az ebédet, már senki nem volt a menza hodályában, csak az alkalmazottak. A kasszánál ülő öreg bácsi borzasztó hangosan rózsafüzér-imát hallgatott a rádióban. Viki kétségbeesetten próbált figyelni arra, amit Nuno magyarázott.

Már maga az is megkönnyebbülés volt, hogy kiértek a szabadba.
– Nos, akkor én megyek is – mondta Viki.
– Nem kísérsz el a konzervatóriumba? – így Nuno.
– Most?
– Persze, vagy valami más dolgod van?

A menzára vezető úton többször is megakasztotta őket valaki. Először Sérgio elegyedett beszédbe egy lánnyal, kicsit félrevonulva: egy szót se lehetett hallani a társalgásukból, de a lány szinte mindvégig hallgatott, míg Sérgio arckifejezése és testbeszéde is azt sugallta, hogy győzködi valamiről.

Egy hét is beletelt, mire magához tért. Az egyetemre be se tette a lábát. Mafalda próbálta faggatni, Amália nem törődött vele. Persze nem mondott nekik semmit. Senkinek nem mondott semmit. Próbálta elfelejteni, de folyton az járt a fejében, hol rontotta el. Miért nem sikerült úgy az egész kaland, ahogy bárki másnak sikerült volna? Vajon teljesen alkalmatlan a szerelmi együttlétre?

Viki nem tudta, mit mondjon. Tegyen úgy, mintha fel sem ismerné?
– Megismersz? Az ifjúsági szállásról.
– Persze – felelte végre.
António leült. Viki úgy találta, hogy nagyon vonzó égszínkék ingében. Igen, határozottan csinos férfi volt.

Majd hívlak. Viki először azt gondolta, hogy ez a mondat itt mást jelent, mint Pesten. Nem a teljesen bizonytalan jövőre utal, nem arra, hogy te csak várj a telefon mellett, nehogy épp akkor próbáljalak hívni, ha nem vagy otthon ...

Az első hét úgy telt el, hogy ahányszor csörgött a telefon, Viki összerezzent. Sose ő vette fel, mindig Amália, egyrészt, mert a telefon az ő szobájukban volt, másrészt, mert szinte mindig őt keresték. Persze legtöbbször Paulo. Vagy a szülei. Vagy a csoporttársai közül valaki. Vagy egy volt szerelme.

Az első havi ösztöndíjjal a számláján betért az egyetem jegyzetboltjába. Addig is, amíg képtelen a könyvárat használni, vesz néhány könyvet a kutatásaihoz. Nyugodt, kellemes kis sziget volt ez a jegyzetbolt az egyetemen, nem csak portugál, hanem spanyol, angol és német könyveket is árultak. Meg szép füzeteket, tollakat, hajtogatós színes papírokat, képeslapokat, vagyis mindazt, amit Ápisz névvel szokott illetni.

Szerencsésen átköltözött az udvarházba. Az asszonyság a nagy konyhában fogadta, amely akkora volt, mint a Vörösmarty utcai lakás egésze. Régimódi, hatalmas tűzhely terpeszkedett benne, amelyet még fával raktak meg, a hasábok mellette voltak felhalmozva, a kéménynyíláson bátran három nagyhasú Mikulás is átcsusszanhatott volna.

Nagy tölgyfaasztalnál készítették az ételeket, ettek, beszélgettek, éltek. Maga az asszonyság valóban olyan volt, mint Viki gondolta, portugál nőhöz képest magas, megtermett, erős fekete haját kontyban hordta, arany fülbevalói súlyosan csüngtek a füléből, ötven éves lehetett. Hangos volt és sokat nevetett, mindjárt ott marasztalta Vikit egy caldo verdére, a portugálok hagyományos zöld levesére, amely olyan növényből készült, amelyet Viki még sosem látott, vékony csíkokra metélt zöld levélből, néhány karika kolbász is úszott a rendkívül sűrű lében. Hozzá kukoricakenyeret törtek, amely kerek volt és olyan hatalmas, sűrű, hogy egyben 5 kilót nyomott.

Mafalda felvidult Viki döntése miatt, noha tudták, hogy másnap még be kell mutatni az új lányt az asszonyságnak is, azért úgy vették, hogy már a lakótársuk. Amália azonnal elviharzott, hiszen Paulo odakint támasztotta a falat.

Mafalda felvetette Vikinek, hogy menjenek el egy kávézóba, ahová sok barátja jár, szívesen bemutatja nekik, legalább megismer néhány embert az egyetemről. Viki benne volt, úgy érezte, jó így, hogy sodorják az események, eszébe ötlött António meghívása, de addig még épp elég idő volt, és ha mégse, akkor se bánta, miért kellene épp az első férfival randevúznia, akit megismert a buszon?

Fizettek és elindultak, Paulo is velük ment, ami kifejezetten zavarta Vikit, mert Amália folyton a fiú kezét fogta és elég volt egy piros lámpa ahhoz, hogy csókolózni kezdjen vele. Viki nem is tudta, az idegesíti-e jobban, hogy ennyire semmibe veszik, vagy a fiú csúnya arcbőre, és hogy ez Amáliát a nyalás-falásban egyáltalán nem zavarja.

António kitett magáért, a 20-as szoba igazán kellemes volt, és csak két személyes. Viki úgy emlékezett a kis tájékoztató füzetből, hogy a két személyes szobák drágábbak, és ő kifejezetten az olcsóbb fajtában kért elhelyezést, ezért egy kicsit szorongani kezdett, mikor belépett, nem kellene-e visszamenni és felhívni António figyelmét a tévedésre, de valahogy érezte, hogy nincs szó tévedésről. Sőt. Elképzelhető, hogy nagyon is tervszerű döntés ez a férfi részéről. Ha pedig ennyire határozott tervei vannak, akkor jobb az óvatosság.

A repülőn aztán belemerült a krimibe, hogy egy kicsit távol tartsa magát az aggodalmaktól, amelyek ismeretlen helyzetben mindig megbénították, olyankor jót tett, ha kilépett aktuális helyzetéből és valami egész mással kezdett foglalkozni, például egy regénnyel, ami tőle messzi világban és emberek közt játszódott, és amelynek 400 oldala hosszú időre ígért kapaszkodót. Mire a regény végére ér, bizonyosan megoldódik a szállásprobléma ...

Aztán elérkezett az ünnepélyes pillanat, mikor elbúcsúzott Katitól, aki ragaszkodott hozzá, hogy kikísérje a reptérre. Vikinek egy régi bőröndje volt csak (még abban költözött el otthonról évekkel korábban), egy teletömött hátizsákja, meg a kézitáskája, amit mindenhová magával cipelt.

Január 29. volt, és meglepő módon kisütött a nap, mikorra átjutott a check in-en és az útlevélellenőrzésen. Életében először járt reptéren, odakint Kati magyarázta, mit kell csinálnia.

Viki megígértette vele, hogy ír majd neki, de nem nagyon hitt benne, Kati a cselekvő emberek csoportjába tartozott, akik inkább telefonálnak, mint leveleket írogattak, viszont Portugáliába biztos nem fog telefonálni. Ez ugyanakkor megnyugtató is volt. Szinte senki nem fog neki írni, valósággal eltűnik majd egy új életben, amelyet ebben a pillanatban elképzelni is alig tud.

Január közepéig Viki tanult és ügyeket intézett. Rengeteget vizsgázott, az utolsó, a még egy erőfeszítés nevében, hogy ne hagyjon semmit a következő vizsgaidőpontra, vagy az egy évvel későbbi félévre. El sem tudta képzelni, mi lesz, ha visszatér Portugáliából, hogy a tanszékek még ugyanott lesznek-e, a tanárok kicserélődnek-e.

Bár csak fél évre ment, úgy érezte, hogy lassanként egyre messzebb távolodik az egésztől, a poros folyosóktól, a komor ábrázatoktól, a huzatos, dohányfüstös büfétől, ahol csak műanyagpohárból lehetett kávét vagy üdítőt inni. Odabent minden átmeneti volt, a rendszerváltás óta készülődött a nagy költözés, ezért már semmit nem hoztak rendbe, ami egyszer tönkrement, sőt, lassan már a takarításról is leszoktak.

Viki nem kérdezett tőle semmit, csak odavetette, hogy szia. Monika tán nem is válaszolt, annyira le volt sújtva. Megbuktatta őt is? – villant át Viki agyán, aztán belépett a terembe.

Bognár az üveges könyvespolcok előtt ült, a szokott helyén, bal oldalt, nem messze a tanáriba vezető ajtótól. Épp akkor tett be a szájába egy cigarettát és a egy gyufásskatulyával babrált. A terem egyébként hosszúkás volt, az ajtóval szemben két magas ablak, ezekből a Dunára és a Gellérthegyre lehetett látni.

A terem két hosszanti fala tele volt klasszikusoktól roskadozó üveges könyvszekrényekkel, középen meg három sor összetolt asztal, a tanárt és a diákokat két sor asztal választotta el egymástól. Bognár hátradőlt és mosolygott.


Kati annyira belegabalyodott Orlandóba és az éjszakázásba (hogy volt a már nem is fiatal olasz üzletembernek energiája a munkára napközben, rejtély), hogy egyetlen vizsgájára sem tanult, és miután kettőn simán megbuktatták, a többire be se ment. Napközben aludt, délután tévézett vagy hasonszőrű barátnőivel járta a presszókat, és este eltűnt a csodás vagy félelmetes pesti éjszakában, amelyet Viki nem ismert.


A hétvége szürke és fázós volt. Viki kötelességszerűen elment sétálni szombat délután, bár a városra olyan szmog ereszkedett, hogy kérdéses volt, ez mennyire tesz jót az egészségének. Akkoriban még kevés igazi kávéház volt Pesten, az Andrássy úton a Művész, feljebb meg a Lukács, de Vikinek mindkettő túl drágának tűnt szűkös ösztöndíjához és félállásban keresett 9000 forintjához képest. Az egyetem mellett egy gimnáziumban tanított németet heti kilenc órában, és utálta. Képtelen volt fegyelmet tartani, a gyerekeket pedig egyszerűen nem érdekelte a német. Nem érettségi tárgy, nem számít bele a felvételi pontszámokba és különben is a nácik nyelve ... A huszonhárom éves tapasztalatlan tanárnő, aki volt olyan meggondolatlan, hogy miniszoknyában álljon a tizenéves fiúkkal teli osztályok elé, és megengedte, hogy tegezzék, semmi tekintélyre nem tudott szert tenni.

A feje azért fájt továbbra is. Tartogatott ilyen alkalmakra egy üveg bort, és elég rosszul bírta az italt.
Éppen ki akart kászálódni az ágyból, mikor meghallotta a kulcs zörgését a zárban. Nagyon megijedt, mert úgy tudta, hogy Kati, a társbérlője csak vasárnap este jön vissza. Ezen kívül csak a tulajdonosnak volt kulcsa a lakáshoz, de ő soha nem jött előzetes bejelentés nélkül.
– Viki!!! – hallatszott Katalin vidám kurjongatása a konyhából, mert a bejárati ajtó a konyhába vezetett, előszoba nem lévén a lakásban.
– Hogy rámijesztettél, Kati! – sóhajtott fel Viki és végre valóban kimászott az ágyból. Ő a belső, hosszúkás szobában lakozott, Katié volt a nappali, mely átjáróházként szolgált, de a barátnőt ez sosem zavarta.
– Miért jöttél vissza hamarabb?

süti beállítások módosítása