Január közepéig Viki tanult és ügyeket intézett. Rengeteget vizsgázott, az utolsó, a még egy erőfeszítés nevében, hogy ne hagyjon semmit a következő vizsgaidőpontra, vagy az egy évvel későbbi félévre. El sem tudta képzelni, mi lesz, ha visszatér Portugáliából, hogy a tanszékek még ugyanott lesznek-e, a tanárok kicserélődnek-e.

Bár csak fél évre ment, úgy érezte, hogy lassanként egyre messzebb távolodik az egésztől, a poros folyosóktól, a komor ábrázatoktól, a huzatos, dohányfüstös büfétől, ahol csak műanyagpohárból lehetett kávét vagy üdítőt inni. Odabent minden átmeneti volt, a rendszerváltás óta készülődött a nagy költözés, ezért már semmit nem hoztak rendbe, ami egyszer tönkrement, sőt, lassan már a takarításról is leszoktak.

A karácsony számára szinte észrevétlen maradt, csak nagyanyjánál járt 24-én délután, a nagyi vattapamacsokkal és tavalyi szaloncukrokkal díszített néhány fenyőágat és a szokásos rántotthúst készítette piros krumplival. A Vörösmarty utcához közel lakott, egy szobakonyhás, sötét lakásban, egy évtizede egyedül.

Mivel Viki már két éve nem beszélt senki mással a családból, a nagymama legnagyobb bánatára, aki váltig mondogatta, hogy addig nem tud meghalni, amíg ki nem békül velük, a karácsonyi vacsora után szépen hazaballagott az üres lakásba (Kati persze otthon volt már a szüleinél) és bekapcsolta a kábeltévét. Még szenteste elkezdte jegyzetelni a következő vizsga anyagát.

Január közepére letette az összes vizsgáját és elintézte a halasztását. Beszerzett egy címlistát a lehetséges lisszaboni albérletekről, de a mellékelt szobaárak megijesztették, ráadásul mind bizonyos asszonyságok nevei mellett szerepeltek, akik valószínűleg főbérlőként funkcionáltak és helyben laktak. Viki úgy döntött, hogy először ifjúsági szállásra megy és majd Lisszabonban, az egyetemen próbál szobát keresni.

Kifizette a repülőjegye felét, amitől szinte minden tartalék pénze elfogyott, januárban a magántanítványok is el-elmaradtak, úgyhogy csak az iskolai fizetésében bízhatott. Kati közben szerzett egy lakótársat februártól, ez is elintéződött. Viki a holmija nagy részét a hónap végén átköltöztette a nagymama pincéjébe, hiszen az albérletben semmit nem hagyhatott.

Fel kellett mondania az iskolában is, ami nem volt könnyű, kisebb botrányt csapott Irénke néni, az igazgató, aki még kisiskolás korából ismerte Vikit és a szocializmusban is megbízható úttörőnek tartotta, mindig vele hegedültetett november 7-én és április 4-én, kitüntette évről évre az iskola plaketjével kíváló tanulmányi eredményeiért és úttörőtáborba küldte Zánkára, ahol abban az évben történetesen Mátyás király udvarát játszották, és Viki zenész lehetett egy ad hoc verbuvált társaságban, még Mátyás esküvőjén is bazseválhattak.

Irénke néni régi pártmunkásként meg tudta őrizni iskolaigazgatói posztját az új rendszerben is, Viki ennek köszönhette a félállást régi iskolájában és a biztos megélhetést. De most cserben kellett hagynia Irénke nénit, aki ezt szerfelett rossznéven vette.

Behívatta az igazgatói irodába, apró termetével, amelynek tetején hatalmas dauerolt és melírozott, lakkal vastagon ellátott hajkorona éktelenkedett (ezért is hívták a diákok zseboroszlánnak az idők kezdete óta) felkapaszkodott a magasra állított „főnöki székbe” és onnan kezdett dörögni, testéhez képest meglepően mély és átható hangon hálátlanságról, a mai fiatalság felelőtlenségéről, bezzeg az én időmben, bezzeg amikor még nem volt ez a sok lehetőség és örültünk, ha volt egy váltás cipőnk, meg hasonlók, bár Viki a nagy részére oda sem figyelt, inkább meredten nézte a gigantikus méretű anyajegyet Irénke néni szája fölött, amelyet olyan régen természetesnek vett, de amelyet most mégis mellbevágóan csúnyának és visszataszítónak talált.

Mintha egy unalomig ismert szót ismételt volna annyiszor, hogy az elveszítse minden jelentését, az az anyajegy is idegen és fenyegető lett, szinte kivált a sminkkel betemetett arcból és önállóan ugrált. Viki nem tudta, hogy hányjon-e vagy röhögőgörcsöt kapjon, inkább nem szólt semmit, hogy minél hamarabb véget érjen a fejmosás.

– Hallod, Viktória, legalább tudsz hozni valakit magad helyett? – kiabálta Irénke néni – Pont félévkor kell eltűnnöd, amikor még idő sincs arra, hogy helyettest keressek!

– Körbenézek az egyetemen, hátha van valaki – bólogatott Viki –, persze, hogy szerzek helyettest!

A vizsgaidőszak közepén, amikor mindenki elásta magát a jegyzetei között, helyettest! Ráadásul németre, amikor ő maga nem ismert egyetlen német szakost sem!

Elzarándokolt a régi pártiskolába, ahol a német tanszék kapott helyet, kitett egy csomó kézzel írt hírdetést, felhívott néhány embert, akikről úgy tudta, hogy valaha tanultak németül, de január 20-án még mindig nem jelentkezett senki.

Aztán jött egy telefon, félénk kislányhang, ugye még nem töltötték be az állást, nekem nagyon kellene, így meg úgy, Viki örült is, meg sajnálta is szegény lányt, aki nem látszott igazán alkalmasnak a kezelhetetlen kamaszok megfékezésére, de másnap bekopogott Irénke nénihez a jóhírrel, aki nemtörődöm módon odavetette neki:

– Nehogy azt hidd, kisasszony, hogy rád vártam egész idő alatt, már megvan az utódod, egy kedves barátnőm unokája, perfekt német, és ha tudni akarod, többet fog keresni, mint te, mert neked nincs diplomád, ő meg már végzett.

Viki nem azért szerette volna beverni azt a ragyához hasonló anyajegyet, mert a perfekt német többet fog keresni, hanem, mert vissza kellett hívnia a szegény jelentkezőt, aki ebben az állásban reménykedett.

Na, ennyi volt Irénke néni, a jövőben nem kérek belőle – gondolta undorodva és tulajdonképpen maga is csodálkozott, hogy bírta eddig ezt az ocsmány főnököt. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, milyen sok kompromisszumot kíván az élet az ember lányától.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.