2009.09.16. 07:00
Kilencedik fejezet: A brácsás színre lép (1)
A menzára vezető úton többször is megakasztotta őket valaki. Először Sérgio elegyedett beszédbe egy lánnyal, kicsit félrevonulva: egy szót se lehetett hallani a társalgásukból, de a lány szinte mindvégig hallgatott, míg Sérgio arckifejezése és testbeszéde is azt sugallta, hogy győzködi valamiről.
Mivel Nuno eközben folyamatosan szóval tartotta Vikit, nem nézhette őket túlságosan feltűnően, szórakozottan válaszolgatott a fiú kérdéseire, aki különösen zenei ízlése iránt tudakozódott, mint kiderült, ő maga is zenész, brácsázik. Minden jel szerint gyönyörét lelte abban, hogy Viki értett valamit a hegedüléshez.
– El kell jönnöd a konzervatóriumba –, szeretném, ha meghallgatnád, hogyan játszom. Tudod, csak két éve tanulok, de nem tudok többé enélkül élni, és ebben a városban alig valaki tudja ezt értékelni. A magyar zenészek nagyon híresek világszerte, mekkora szerencséd van, hogy egy olyan országban születtél, ahol olyan zeneszerzők éltek, mint Kodály meg Bartók! És olyan kicsi korodban kezdtél hegedülni? Hogy irigyellek! Nem mondod, hogy abbahagytad? De hát hogy hagyhattad abba? Biztos tehetséges vagy, nem lehetsz ilyen kishitű!
Sérgio csak nem tudott elszakadni a lánytól, akinek a haja és a ruhája egyaránt éjfekete volt, mintha semmilyen más színt nem tűrne meg magán. Szép lány volt, de kicsit semmitmondó, üres arcú, elmélázó, legalább is Viki féltékenységében ezt látta bele.
– Ki ez a lány? – kérdezte Nunótól.
– Fogalmam sincs – vonta meg az a vállát és folytatta monológját a klasszikus zenéről.
Sérgio végre elbúcsúzott a lánytól, odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, hogy az arcán vagy a száján-e, az nem derült ki, mert a lány elhúzta a fejét. A fiú mosolyogva jött vissza, mintha egyáltalán nem érintené a visszautasítás. Megint megindultak a kijárat felé, de akkor Nuno szólított meg valakit, egy magas, nagyon vékony és finom arcú fiút, aki szinte túl szépnek tűnt.
– Hatkor a szokott helyen, ott át tudom adni a papírokat.
A fiú bólintott, rácsapott Nuno vállára, odaköszönt Sérgiónak is, végigmérte Vikit és alig észrevehetően bólintott.
– Ki ez? – kérdezte Viki.
– Josué, az évfolyamtársunk.
– Van benne valami papos – állapította meg a lány.
– Nem csoda, kisfiú korától papnak készült. Még mindig szeret ájtatoskodni – mondta Sérgio nevetve.
Nagy nehezen elvergődtek hát a menzára, Sérgio kedves volt és egyszerű, ha nem akadt más nő a közelében és csak egyre koncentrált, pezsdítő volt a társasága. Nuno viszont unalmasan, vontatottan beszélt, újra és újra visszatért a klasszikus zenéhez. Hiába volt önmagában értelmes, amit mondott, nem tudta lekötni Vikit, talán a hanghordozása, a hangszíne tette érdektelenné, álmosítóvá.
Ennek ellenére Viki nagyon is élvezte, hogy két fiú próbálja szórakoztatni, és igyekezett nem mutatni, mennyire nagy különbséget tesz közöttük. A menzán csak krumplit kért magában, mert megint valami tengeri herkenytű volt, és az ilyeneket továbbra sem tudta értékelni. Főtt krumpli és paradicsom. Igazi, facsart narancslé.
Sérgio is keveset evett, mivel Vikinél mindössze pár centivel volt magasabb, férfiben igen kicsinek számított, noha portugálok között nem feltűnően, a lánynak úgy tűnt, figyel arra, mit eszik, talán súlyproblémái voltak valamikor. Nuno viszont két adagot tett a saját tálcájára és olyan komótosan fogott hozzá, hogy beláthatatlan volt, mikor fog végezni.
Sérgio Vikivel szemben ült, és mosolygott, de visszafogottan, mint aki nincs egészen ott. Talán a feketébe öltözött lány járt a fejében. Irodalomról beszéltek, ki mit szeret olvasni, Sérgio Bocage-t ajánlotta, Nuno ezen érthetetlen módon nevetgélt, és azt javasolta Vikinek, hogy inkább Fernardo Pessoát olvasson. De Pessoát Viki épp eleget olvasott már, Bocage-t viszont nem ismerte, hírből is alig.
– Szívesen kölcsönadom a szonettjeit – így Sérgio.
– Majd kiveszem a könyvtárból, ha végre sikerül beíratkoznom.
– Hogyhogy, eddig nem sikerült?
– Csak ma kaptam meg egy levelet, amely alapján kiállítják a diákigazolványom, amely elengedhetetlen a könyvtári beíratkozáshoz.
A két fiú nevetett.
– Tipikus.
– Én szívesen beviszlek a könyvtárba – ajánlotta Nuno.
– Az öregek nem engednek ...
– Dehogynem, csak egy sört kell fizetni nekik – így Sérgio.
– Ugyan már, felesleges! – bosszankodott Nuno.
– Nuno mindig lyukat beszél a hasukba, így megspórolja a sört. Most is csak egy adag kajáért fizetett, de kettőt eszik, látod? – csúfolódott Sérgio.
– Nem kellene a hülye öreg szivarokat rászoktatnotok arra, hogy csak pénzért teljesítsék a kötelességüket.
– Nem mi szoktattuk rá őket. Már így örököltük a korábbi generációktól.
– Hát akkor le kellene szoktatni őket.
– Ugyan már, nem olyan vészes. Szegény öregek, nincs más szórakozásuk.
– Ez azt jelenti, hogy nem fogok bejutni a könyvtárba, ha nem fizetek nekik sört? – hitetlenkedett Viki.
– Ugyan már, diákigazolvánnyal simán bejutsz. Legfeljebb nem engedik, hogy kölcsönözz. De mi ebben is tudunk segíteni.
A beszélgetésnek ezen a pontján se Viki, se Sérgio előtt nem volt már étel, sőt, italuk sem maradt, Nuno viszont még mindig tetemes mennyiség előtt ült. Sérgio felállt és elkérte Viki tálcáját is, hogy visszavigye a konyhára. Viki nem tudta, mit tegyen. Ha most nem egyszerre mennek el, akkor döntenie kell, kivel tart, ha egyáltalán lesz választási lehetősége.
– Ne haragudjatok, nekem mennem kell – jelentette be Sérgio –, ti csak maradjatok nyugodtan. Vitória, nem felejtem el Alfamát, a napokban hívlak, rendben?
És már ott se volt. A hatalmas menza neonfényei hirtelen bántóan élesen világítottak. A terem kezdett kiűrülni és Nuno még mindig evett. Még mindig komótosan megrágott minden falatot, Bartókról beszélt, unalmasan.
Viki megpróbált felállni, arra hivatkozni, hogy dolga van, de Nuno állandóan visszahúzta. Nem fizikailag, a szavaival. A lassúságával. Valójában Viki félt is hazamenni a Sérgióval töltött egy óra után. Megint odaülni a telefon mellé é összerezzenni, ha Amáliát hívják. Nuno mellett legalább telt az idő. A hosszú várakozás ideje, amelynek a végén talán tényleg ott lesz egy telefonhívás.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
csapajev 2009.09.16. 17:57:42
Én azt szeretném, ha ez a köcsög Nunyó csinálna valami igazi hitványságot, aztán még valami szemét intrikát is, és Viki komoly bajba kerülne, de csak hogy mi féltsük, viszont Sergio segítene rajta, de úgy, hogy feláldozna valamit, pl. a buszbérletét, az ebédjét vagy a fehér lovát, vagy direkt elkapná a szifiliszt (úgyis gyógyít6ó), és ezzel kihúzná Vikit a csávából, közben arra is rájönne, hogy a Nuno milyen aljas, de nem leplezné le, mert lovagias, a Nuno viszont ezt újabb gonoszsággal hálálná meg, és ekkor még mindig 1általán nem lehetne tudni, hogy mi lesz a vége.
Csuri / Bariildi 2009.09.16. 22:23:20
Hát te aztán eszméletlen vagy!
Itt kuncogtam hangosan a fonalbonyolításon, amit felvázoltál :))))
Különösen az a rész érdekelne (kifejtve, Carmesina stílusban), amelyben Sergio elkapja a szifiliszt, amivel kihúzná Vittoriát a csávából. De komolyan, erre befizetek!
Jó, ha akarjátok, és ez könnyít a szifiliszelkapási nehézségeken, áldozza fel a buszbérletét is közben, nem bánom :))
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.17. 14:26:47
tiboru · http://blogrepublik.eu 2009.09.17. 23:50:16
Előrebocsátva, hogy nem olvastam elejétől fogva, tisztelettel azt javaslom, hogy Sérgio helyett Nuno kapja el a kórságot, elvégre valaki, aki evés közben Bartókról bír beszélni, ráadásul sajnálja a sört az öregektől, jobbat nem érdemel.
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.18. 13:55:40
tiboru · http://blogrepublik.eu 2009.09.21. 12:21:27
Bartók szegről-végről földim, ezért megengedtem magamnak egy kis csipkelődést vele szemben :-)
A szifkó meg napjainkban nem nagy durranás állítólag, csak a sajtója rossz: egy intenzív antibiotikum-kúra és volt-nincs (?).