2009.09.22. 07:30
Tizedik fejezet: Az első randevú (2)
Bármilyen lassan ment, szinte bukdácsolt a magassarkú cipőben, amelyhez nem volt hozzászokva, tíz perccel hét előtt odaért a kolostor bejáratához. Nem volt valami nagy mozgás, a turisták már elmentek, a koncertre érkezők meg nem kezdtek még szállingózni.
Viki átkozta magát, amiért nem hozott olvasnivalót. Amiért túl korán elindult. Fel-alá járkált, nyugtatgatta magát, a szája szélét rágta. A magassarkú cipő kopogott az aszfalton. Úgy érezte, túl rövid a ruha, fázik benne. A férfiak, akik arra jártak, megbámulták. Összehúzta magán tavaszi kabátját.
Lassan teltek a percek. Eljött a hét óra, Sérgio sehol. Késik. Hát, persze. Miért nem tudja soha megtanulni, hogy a pasik késnek? Miért nem tud megtanulni ő maga késni? Piros karóráján a mutatók csak nem akartak gyorsabban haladni. Egyre nagyobb távolságra merészkedett a főbejárattól. Kezdtek szállingózni az emberek. Viki tulajdonképpen azt sem tudta, hánykor kezdődik a koncert. Biztos fél nyolckor. Nem merte senkitől megkérdezni. Szeretett volna leülni, de nem volt hová. Sötétedett.
Sérgio még mindig sehol. Hét óra húsz. A közönség nagy része már bent volt a kolostorban. Többen csoportokba verődve ácsorogtak, aztán megjött, akire vártak és ugyancsak bementek. A kapuban jegyszedő állt, akinél vásárolni is lehetett még jegyet. Viki azt sem tudta, Sérgio megvette-e előre a jegyeket, vagy ott akarja beszerezni. Fél nyolc. A jegyszedő fiatalember kérdőn nézett rá. Viki megrázta a fejét. A fiú odaszólt neki:
– Ha megjön, akire vár, jöjjenek be csöndesen. Nem zárom be a kaput.
Viktória bólintott, megköszönte. Folytatta magányos sétáját. Ismét eltelt tíz perc. Hallotta, ahogy az orgonista végigfuttatja az ujjait a billentyűkön. Égett az arca a szégyentől. Vajon melyik barátnője vagy ismerőse lenne hajlandó ennyit várni egy pasira? Rég haza kellett volna mennie. A pokolba Sérgióval és a meghívásaival! A pokolba ezzel a hülye koncerttel!
De mégse ment haza, mégse hagyta ott magányos őrhelyét. Húsz lépés ide, húsz lépés oda. Fájt a lába kegyetlenül. Utálta a magassarkút. Miért nem jött inkább lapossarkúban? Sérgio úgyis alacsony, hülyén mutat, ha ő magasabbnak hat mellette.
Aztán zihálást hallott a háta mögött. Ijedten megfordult. Nuno állt ott, teljesen átizzadva, csapzott hajjal, egy ronda bőrkabátban, kezében a brácsa tokja.
– Bocsáss meg, bocsáss meg, nem járt a villamos, kisiklott, gyalog jöttem az út nagy részén ... Elkezdődött már?
– Hát te vagy az? – nyögte Viki.
– Miért, ki lenne? – így Nuno. Idegesen törölte meg a homlokát. Csuronvíz volt. Az izzadságszag teljesen áthatotta a ruháját.
– Azt hittem ... Mindegy, azt hittem, valaki más vagy. Rosszul értettem a nevedet a telefonban.
– Mégis, mit értettél?
– Mindegy, hagyjuk.
Viki most sajnálta Nunót, sajnálta, mert az első pillanatban bizonyára nagyon csalódott arcot vágott neki, nem csak a tévedés, hanem az izzadságszag miatt is.
– Menjünk be inkább, nyitvahagyták nekünk a kaput.
Nuno lihegett, elindultak a kapu felé.
– És a brácsa?
– Zenekari próbánk volt.
Viki benyomta a kaput, ott állt a fiatalember.
– Két jegyet kérünk – mondta Nuno. A lány várta, hogy fizessen, de Nuno értetlenkedve nézett rá.
– Nincs nálam annyi – súgta. A lány legszívesebben pofonvágta volna, de csak elővette a pénztárcáját és leszámolta az összeget a jegyszedő fiú kezébe.
Ahogy elindultak a templom utolsó sora felé, Nuno odahajolt Vikihez:
– Nagyon csinos vagy ma.
Később nem tudta volna megmondani, jó volt-e a koncert, vagy sem. Ültek egymás mellett a templomban, nem szóltak semmit, hallgatták Bachot, bámultak fölfelé, a kupolába. Vikinek eszébe jutott a Mátyás templomi randevú a hülye műszakis fiúval, aki nem szerette a bölcsészeket. Ez egy kicsit felderítette. Azért a helyzet ennél mégiscsak jobb.
A koncert után mindketten zavarban voltak. Nuno csak ácsorgott, lóbálta a brácsát, megkérdezte, szomjas-e Viki, de nem javasolta, hogy menjenek el valamit inni. Valószínűleg annyira sóher, hogy képtelen rávenni magát egy ilyen meghívásra. De vajon mire gyűjt?
– Ugye, nem haragszol – mondta végül, mikor hazaértek az udvarházhoz –, de sietnem kell. A barátom, akinél alszom, nem szereti, ha felébresztem. Már így is késésben vagyok.
– Persze, menj csak – vont vállat Viki.
– Azért tetszett a koncert?
– Persze, szép volt.
– Máskor is van kedved eljönni? Ha adódik valami érdekes?
– Majd meglátjuk.
– Nagyon sajnálom, hogy annyit késtem.
– Nem tehetsz róla.
– Hát akkor, jó éjszakát. Aludj jól!
– Te is!
Nuno akkor mégiscsak rászánta magát és a száját Vikiére tapasztotta. De csak ennyi volt, a nyelve illedelmesen a helyén maradt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
