2009.08.09. 08:54
Második fejezet: Ösztöndíj rendelésre (1)
A hétvége szürke és fázós volt. Viki kötelességszerűen elment sétálni szombat délután, bár a városra olyan szmog ereszkedett, hogy kérdéses volt, ez mennyire tesz jót az egészségének. Akkoriban még kevés igazi kávéház volt Pesten, az Andrássy úton a Művész, feljebb meg a Lukács, de Vikinek mindkettő túl drágának tűnt szűkös ösztöndíjához és félállásban keresett 9000 forintjához képest. Az egyetem mellett egy gimnáziumban tanított németet heti kilenc órában, és utálta. Képtelen volt fegyelmet tartani, a gyerekeket pedig egyszerűen nem érdekelte a német. Nem érettségi tárgy, nem számít bele a felvételi pontszámokba és különben is a nácik nyelve ... A huszonhárom éves tapasztalatlan tanárnő, aki volt olyan meggondolatlan, hogy miniszoknyában álljon a tizenéves fiúkkal teli osztályok elé, és megengedte, hogy tegezzék, semmi tekintélyre nem tudott szert tenni.
Dobálták a nyálas papírgalacsinokat, a táskáikat a neonlámpákra, szurkálták egymást, beszélgettek, a pad tetején táncoltak. Egy komédiában ezt a közönség nyilván mulatságosnak találta volna, még a meggyötört Viki is alig állhatta meg néha, hogy el ne mosolyodjék, persze csak a tábla felé fordulva. Az úgynevezett pedagógusok (valahogy ezt a szót is utálta) titka az, hogy végtelen komolyan veszik magukat. És Viki nem vette magát komolyan. Alig öt-hat évvel volt idősebb a tanítványainál, nem tartozott a felnőttek, a tekintély világához, és ezt a diákjai szemérmetlenül ki is használták. De az albérletre kellett a pénz, otthonról nem támogatták. Magántanítványokat is vállalt, jóval nagyobb szakmai sikerrel, de azok akkor tűntek fel és el, mikor kedvük tartotta. Tizennyolc éves kora óta el kellett tartania magát és hozzászokott ahhoz, hogy azt is muszáj csinálni, amit az ember lánya rühell.
Vasárnap este rossz lelkiismerettel és hangulatban ült egy Cicero-szöveg fölött. Úgy tervezte, hogy egész éjszaka szótározni fog, mert a hétvégét ellógta. Másnap reggelre szódolgozat volt esedékes, amely ugyan el is maradhatott, de ha nem, akkor katasztrofális eredményekkel kecsegtetett. Aztán rohanás a gimibe, majd az egyetem egy másik épületébe, portugálra. Szerencsére Jancsi, akinek huszonöt évesen gyereke volt, de nem élt együtt vele és az anyjával, már nem járt a csoportba. Dolgoznia kellett, hogy fizethesse a tartásdíjat.
Éppen a Catilina elleni negyedik beszéd harmadik bekezdésénél és egy pocsék, félig kihűlt kávé keserű ízének utálatánál tartott, mikor Kati benyitott a szobájába. Szokása szerint kopogás nélkül. Megint ki volt festve, a szeme egyiptomi fáraónő módjára körbesatírozva feketével, már azt a szánalmasan vékony kabátot is magára vette, amelyről azt állította, hogy bőven melegen tartja a novemberi hidegben.
– Viki, most vettem észre, hogy van itt a zsebemben neked egy levél.
– Levél? Vasárnap?
– Pénteken nem nézted meg a postaládát, gondolom, én meg szombat hajnalban kivettem, begyűrtem a zsebembe és megfeledkeztem róla.
– Na, még szerencse, hogy most előkerült.
– Tessék. Valami hivatalos, az Ösztöndíj Bizottságtól.
Viki gyomra összeszorult. Régen várt erre az értesítésre. Még a tavasszal pályázta meg a TEMPUS ösztöndíjat, ami számára hihetetlen összegű pénzt jelentett volna Portugáliában öt hónapon keresztül. Nem bízott benne, hogy megnyerte, mert soha életében nem nyert még semmit. Fogadást se, sőt, még gyilkos se lehetett a kacsintgatós játékban.
– Majd felbontom – tette a borítékot a szótárfüzet mellé.
– Ne hülyéskedj, miért nem bontod fel most? Hátha jó hír.
– Majd később.
– De én szeretném most tudni, hogy megkaptad-e az ösztöndíjat. Ugye erről van szó? A portugál ösztöndíjról.
Viki torka olyan száraz volt, hogy úgy érezte, nem bír megszólalni, csak bólintott.
– Na jó – vette vissza Kati a borítékot –, nekem erre nincs időm. Orlando már vár, de úgy el nem megyek, hogy ne lássam az eredményt.
Erőszakosan feltépte a borítékot, amely mindjárt két részre szakadt. Magából az A4-es lapból is letépett valamennyit.
De mielőtt széthajtogathatta volna a levelet, Viki kitépte a kezéből.
Mindjárt a megszólítás utáni első szó olvastán felugrott és Kati nyakába ugrott.
Kati némi irigységet érzett Vikivel szemben, életében először.
– Szóval, kereshetek magamnak más lakótársat – mondta, majd hozzátette: – vagy addig elvetetem magam Orlandóval. Ez még jobb ötlet.
Nevetve ment ki, de Viki tudta, hogy véresen komolyan gondolja, és talán, talán még képes is rá.
A vizsgaidőszakig nem is találkozott Gáborral. Valaki említette, hogy Gábor megbetegedett, elég csúnya influenzája van. Vikinek még eszébe jutott, hogy fel kéne hívni, legalább jobbulást kívánni neki és megkérdezni, kellenek-e a jegyzetei, de csak halasztgatta. Aztán kiderült, hogy egyik csoporttársa, Monika már járt is Gábor otthonában (ezt hogy csinálta? Viki számára az a hely tabu volt), és a fiú nagyon is jól el van látva jegyzetekkel meg női hódolattal. Monika Taize-i kereszttel a nyakában, hosszú, fekete ruhákban grasszált az egyetem folyosóin és nagyon elégedettnek látszott. Addig mindenki többé-kevésbé úgy gondolta, hogy apácának készül, ami nem volt ritkaság a latin szakon, de most ez a vélekedés feledésbe merült. Monika nyomult, a maga ájtatos, szemforgatós módján. És talán sikerrel. Viki ezt már csak messziről, mintegy páholyból nézte. Egyszerre minden más színben tűnt fel, az emberek, aki nap mint nap meghatározták az életét, kezdtek mellékszereplőkké válni. Még Bognár tanár úr is veszített valamit a varázsából. A vizsgaidőszak előtti utolsó órán, amikor be kellett írnia a gyakorlati jegyeket az indexbe, olyan másnaposan jelent meg, hogy szánalom volt ránézni. Kijelentette, hogy egy zéhát se javított ki, és az órai teljesítményt fogja osztályozni. Vikinek ötöst adott, mert Viki mindig vitatkozott vele. A többiek szerettek sülthalként tátogni a vitáik alatt, mikor mitológiai személyek viselkedését taglalták. Viki sokkal többet tudott a mitológiáról, mint az átlag, mert a gimnáziumi éveit a rómaiak tanulmányozásával töltötte, gyakorta a természettudományok rovására. És Bognár tanár úr szeretett vele vitatkozni. De azért szánalmas volt, ahogy reszketeg kézzel írta be a jelest és a sok dohányzástól sárga fogaival rámosolygott Vikire. Szegény Bognár – gondolta a lány –, vajon miért itta el az életét? A zsenialitás volt akkora súly rajta, hogy nem bírta másképp elviselni? Vagy ha valaki ennyire jóképű, ennyire okos és szellemes, de nem vezethet római hadseregeket, az író- és a kocsmaasztal között felemészti magát?
4 komment
Címkék: vizsgaidőszak ösztöndíj mitológia
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.21. 05:26:29
Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2013.05.21. 16:57:23
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.21. 18:16:40
Úgy érzem magam mint aki talál egy régi rejtvény újságot és beküldi a megfejtést.
Ha téged nem zavar akkor szívesen megírom a véleményem.