2009.08.28. 19:58
Harmadik fejezet: Átmeneti forgalom (3)
A repülőn aztán belemerült a krimibe, hogy egy kicsit távol tartsa magát az aggodalmaktól, amelyek ismeretlen helyzetben mindig megbénították, olyankor jót tett, ha kilépett aktuális helyzetéből és valami egész mással kezdett foglalkozni, például egy regénnyel, ami tőle messzi világban és emberek közt játszódott, és amelynek 400 oldala hosszú időre ígért kapaszkodót. Mire a regény végére ér, bizonyosan megoldódik a szállásprobléma ...
Lisszabonban tavaszi meleg volt és sütött a nap. Hirtelen minden könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnt, ahogy lesétált a gépről levezető lépcsőn. A repülőtér kicsi, mint Ferihegy, nem emlékeztetett semmiben az amszterdami forgatagra. Miközben Viki a bőröndjére várt, elégedetten olvasgatta a falon kirakott reklámplakátok szövegeit, végre belekóstolhatott a mindennapi portugál szövegekbe, amelyeket nem azért írtak, hogy diákok gyakoroljanak rajtuk. Nézegette az embereket, a két grillcsirke annyira a nagyrészt fekete fejek fölé nyúlt, hogy valóságos földönkívülieknek tűntek ebben a környezetben. Emitt egy kis, pocakos férfi szuszogott elegáns öltönyben, mellette még alacsonyabb, barna nadrágos és pulóveres nő, voltak szürke hajú, durva arcú emberek, akik öblös hangon beszélgettek, és hamar megszabadultak kopott bőrkabátjuktól, amint megérezték az otthoni kellemes hőmérsékletet. Viki megtalálta a bőröndjét és a csomagok súlya alatt nyögve kivonszolta magát a váróba, ahol legalább ötven ember várakozott, az érkezők arcát fürkészve, kicsit rosszul esett neki, hogy egy sem érte jött, de aztán elhessegette a gondolatot.
A turistainformációnál felavatta eddig csak iskolai használatra érett portugáltudását, reszketve, de bátran kérve felvilágosítást arról, hogyan juthat az ifjúsági szállásra busszal, a kreol bőrű, sötéthajú fiatal lány, aki a pultnál állt, mindjárt elővett egy kis térképet, azon piros tollal bejelölte az útvonalat és ráírta a térkép tetejére azt is, hányas buszra kell majd felszállnia a központban, ugyanis addig repülőtéri kisbusszal lehetett menni.
A kisbuszban ő volt az egyetlen utas, kellemes arcú, negyvenes sofőr mosolygott rá, felsegítette a bőröndjét, olyan más volt, mint az otthoni sofőrök, hogy Viki önkéntelenül is visszamosolygott és váltott vele néhány szót, a férfi beszédében nyoma volt a vidéknek, ahonnan származott, de Viki hiába kutatott a nyelvészeti emlékei között, nem tudta beazonosítani, melyik régióra jellemzőek ezek a hangok.
A Rossión kellett kiszállnia, a sofőr megint segített, és megmutatta neki, hol várjon a városi járatra, amely majd elviszi az ifjúsági szállásra, megnyugtatta, hogy vehet jegyet a buszon, és figyelmeztette, hogy vigyázzon a holmijára, aztán megint mosolygott és elhajtott, ha már a buszsofőrök is ilyen helyesek tudnak lenni, gondolta Viki, mi lesz itt velem? A megállóban eleinte nem volt senki, Viki leült a fémpadra, de ahogy jöttek az emberek, észrevette, hogy sor keletkezik, nem össze-vissza álldogálnak, mint odahaza, itt libasorban kellett felszállni a buszra, és ha nem az a járat jött, amire az ember várt, akkor persze maga elé engedte a többieket, de nem rendetlenül, hanem csak szép sorjában. Sose látott még ilyen fegyelmezett tömeget. Senki nem tolakodott, nem türelmetlenkedett, mindenkinek a kezében bérlet, vagy jegy, a sofőr szépen ellenőrizte is, úgyhogy a felszállás sokkal tovább tartott, mint Pesten: csak elöl lehetett beszállni és csak középen ki, ami elég körülményesnek hatott és később kiderült, hogy bőrönddel súlyosbítva valóságos pokol. Mikor megjött a busz, amelyre várt, már jó ideje bent állt a sorban, a negyedik vagy ötödik lehetett, de nem mindenki szállt fel előtte, és akik előtt el kellett mennie, nem vették észre, hogy mennyi cipelnivalója van, így a bőrönd bele-beleütközött egy-egy lábba. Reszkető kézzel pénzt előkotorni, felfogni, hogy mennyi a visszajáró, pénzt elrakni, a bőrönddel, a hátizsákkal és a kézitáskával egyensúlyozni és mindeközben szorongani a sok test között, érezni a nyomást hátulról, azok felől, akik fel akartak szállni és nyomban hátrafelé indulni, nehogy a folyosó közepén maradjanak és utána ne tudjanak lekecmeregni – mindez nagyon nyomasztó volt Viki számára, akinek a teste teljesen kifacsarodott, kezét húzta a bőrönd, a hátizsáktól alig fért a tömeg puha masszájába, mintha ő lett volna az egyetlen, aki ezt a masszát megtöri, folyt róla a víz, kinyílt a blúzán két gomb és esélye se volt visszagombolni, próbálta figyelni, hogy hányadik megállónál tartanak, hol járnak éppen, a Pombal körforgalomnál akkorát lendített rajta a busz, hogy majdnem beült egy öreg bácsi ölébe, és ez már annyira szánalmas volt, hogy kitört belőle a röhögés, a könnyek és a röhögés, a bácsi is nevetett, meg egy férfi, akinek a háta szorosan a melléhez tapadt, persze akaratlanul, Viki azt sem tudta, milyen korú lehet, de valahogy nem volt kellemetlen ez a kényszerű tapadás, és a nevetés se, valaki vicces megjegyzést tett, amit ugyan Viki nem értett, de azért nevetett rajta és a következő megállónál enyhült a szorítás, addigra már úgyis elért a középső, leszállóajtóhoz, a férfi, akinek a háta a melléhez szorult, megfordult, jóképű harmincas volt, szép, fehér fogakkal, és megkérdezte tőle, hogy hol kell leszállnia, segíthet-e, mikor Viki megmondta a megálló nevét, többen felemelték a hangjukat, bizonygatva, hogy de azt most hagyták el, a csinos férfi odakiáltott a tömeg feje fölött a sofőrnek, hogy álljon meg, mert egy külföldi hölgy elfelejtett leszállni, és a sofőr néhány másodperc múlva meg is állt, pedig már kigördült a megállóból, az utasok zajongtak, egyfajta elégedett morajlásban és egyetértésben, a jóképű férfi felkapta Viki bőröndjét és letuszkolódott vele a buszról, Viki meg nyomult az általa a masszában vágott vájaton ki, a szabadba. Izzadtan, kipirulva néztek egymásra az útszélen, Viki érzékelte, hogy egy fasorban vannak, két-háromemeletes csinos kis villák között, a blúzához kapott és ügyetlenül megpróbálta begombolni, csak akkor tudatosult benne, hogy milyen mélyen belátni a dekoltázsába, mikor a férfi letette a bőröndöt a földre.
– Köszönöm a segítségét – nyögte ki Viki, miután némileg rendbehozta magát –, innen már elboldogulok.
A férfi ismét felkapta a bőröndöt.
– Jöjjön, elkísérem a kapuig, ugye, az ifjúsági szállásra megy? Itt van, a következő keresztutca.
– Honnan tudja, hogy odamegyek?
Meg sem próbált tiltakozni. Miért is ne vigye a bőröndjét? Igazán csinos férfi, bár egy kicsit idős Viki ízléséhez képest, azt a benyomást keltette, hogy megállapodott, akár családos ember is lehet. A haja és a szeme fekete volt, az inge égszínkék, fekete szövetkabátja nyitva. Karcsú volt, de nem túl magas.
– Magáról messziről látni, hogy külföldi, és itt nincsenek hotelek.
Viki hümmögött, leszegett fejjel ment a férfi mellett. Nehéz volt vele lépést tartani. Mikor a kapuhoz értek, a férfi becsöngetett. Mindjárt berregett az ajtó és elektronikusan ki is nyílt.
– Hogy vagy, Marcos? – köszönt a férfi a recepciósnak. Választ sem várva folytatta: – Hoztam egy csinos vendéget. Majdnem agyomnyomták szegényt a buszon.
A recepciós beleütött kísérője tenyerébe és Antóniónak szólította. Tehát ez az António itt dolgozik. A Marcosnak nevezett idősebb volt, szinte ösztövér, kopaszodó, halvány bőrű. Kissé gyűrött, sárga inget viselt. Mosolygott, legeltette a szemét Vikin, de nem túl tolakodóan. Azt a benyomást keltette, hogy az agyonnyomásban ő is szívesen részt vett volna.
– Marcos, menj csak, igyál egy kávét, én majd felveszem a kisasszony adatait – mondta António és bement a pult mögé. Marcos tett még egy bizonytalan, hárító mozdulatot, de ahogy António ránézett és alig láthatóan biccentett, a másik csak félszegen elmosolyodott és kisántikált az előtérből.
Viki előkotorta a táskájából az útlevelét, és odaadta Antóniónak, aki érdeklődve kezdte lapozgatni. Húha, milyen ország ez? Magyarország? Ja, igen, voltak itt már magyarok, de leginkább nyáron jönnek. Most alig lézeng valaki a szálláson. És melyik ebből a keresztnév? Viktória? Ja, Vitória! Szép név! Egy szép, szőke lánynak. Vadászy (ezt úgy ejtette: vadaszzi), jelent valamit? Á, a vadászathoz van köze? Nagyon érdekes. 1971-ben született, huszonnégy éves, de tizennyolcnak néz ki, hány éjszakát szándékozik itt tölteni, még nem tudja? Ja, szállást keres? Ő, António Almeida szívesen segít ebben, jól ismeri Lisszabont, Viki majd meglátja, sőt, szívesen meghívná estére, csak hát egészen nyolcig itt van szolgálatban, de ha nyolckor találkozhatnának, elvinné egy nagyon kellemes kis helyre, ne tartson semmitől, barátokkal találkoznának, António szeret egy kicsit lazítani munka után, és egy ilyen szép lány, aki csak most érkezett Lisszabonba, tényleg, még nem is járt itt soha, hát akkor mindenképpen el kell jönnie, Viki csak hagyta, hogy rábeszélje, mosolygott, pirult, szeretett volna lezuhanyozni azonnal, közben megint csöngettek, António megnyomott egy gombot, három hátizsákos fiatal lépett be, és ez Viki szabadulását is jelentette, António izzadt tenyerébe nyomott egy kis bilétás kulcsot, megmondta, hogy első emelet 20-as szoba, most még nincs ott senki, és igyekszik nem is küldeni oda senkit, sajnos a bőröndjét nem tudja felsegíteni, mert ezekkel a turistákkal kell foglalkoznia, de este nyolckor várja, jó? Hangja szinte könyörgő volt és Viki életében először hallott férfitől ilyen hangot. Mintha már nem is lenne azonos önmagával, mintha húsz centit nőtt volna és tíz kilóval könnyebb lenne, meg egészen szőke és gondtalan, felkapta a bőröndöt és elindult felfelé a lépcsőn.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.08.28. 22:43:55
többen kérdezték, mikorra várható a folytatás (csak senki nem a közösbe ír, tudnám, miért ...). Nyaralás miatt szakadt félbe a fejezetrészek feltétele, de most már folyamatosan gyarapodni fog a szöveg. Ma feltettem a 3. fejezet végét. Igyekszem rendszeres időközönként jelentkezni, hogy lehessen rám számítani :)
