Mikor Mafalda megérkezett, első kérdése az volt, hogy találkozott-e Viki Nunóval. Viki nem tagadta.
– És, történt valami?
– Rengeteget késett, csuronvíz volt a rohanástól. Nem alakult valami jól az este.
– De mégis, történt valami lényeges?
– Egy kis csók. Jelentéktelen.
– Szóval mégis! Annyira örülök!
– Örülsz? De miért?
– Mert Nuno épp hozzád való.
– Én nem érzem így. Ne tudom, ki való hozzám, de Nuno biztos nem.
– Nem sikerült a találka, rendben. De azért adhatnál neki egy esélyt. Megérdemli.
– Te annyira ismered?
– Nézd, tudod, hogy Sérgio barátja. Egy időben sokat találkoztunk. Sérgio mindig megvárakoztatja az embert, leáll az összes nővel beszélgetni, Nuno meg kedves és megértő.
– És miért nem jöttetek össze?
– Hát, én teljesen bele voltam esve Sérgióba.
– És ő? Nuno?
– Sose próbálkozott volna a barátja nőjével. Meg szerintem nem is tetszettem neki. Csak kedves fiú.
– Nem tartod unalmasnak?
– Unalmasnak? Már miért tartanám? Én mindig jókat beszélgettem vele.
– Engem nagyon fáraszt.
– Furcsa egy lány vagy te, Viki. A pasik bomlanak utánad és te mindegyikben csak a hibát keresed.
– Húha. És miféle pasik bomlanak utánam? Ezt honnan veszed?
– Ugyan már. Láttak egy harmincas krapekkal, nagyban csókolóztatok a parkban.

Viki leült a megdöbbenéstől. Valaki, aki ismeri Mafaldát, látta őket. Ha látta őket csókolózni, akkor még többet is láthatott.
– Azt hiszed, az ilyesmit titokban lehet tartani? – kérdezte Mafalda.
– Látom, hogy nem ...
– Különben nem tudják, ki az illető, de nyilván nem tartottad elég jónak, mert egy szót se szóltál róla.
– Hosszú történet.
– Aztán Nuno. Tessék. Az egyetem egyik legjobb pasija. És neked unalmas.
– Ne haragudj, de tényleg unalmasnak látom. Lehet, hogy bennem van a hiba, elismerem, de erőlködnöm kell, hogy ébren maradjak mellette.
– Azért gondold meg. Sorban állnak nála a lányok. Nem sokáig fog várni rád.

Viki megígérte, hogy meggondolja. Komolyan megígérte. Úgy döntött, ha legközelebbi találkozásukkor Nunót egy kicsit is vonzónak találja, hagyja magát elcsábítani. Sérgióra úgyis keresztet vethet.

Vasárnapról hétfőre virradóan Nunóval álmodott. Kellemes hangulatú, enyhén erotikus álom volt. Mondhatni, illedelmes. Rendben, ha már a tudatalattija is elfogadja ennek a kapcsolatnak a lehetőségét, tehet egy próbát. Bár azt nehezen tudta elképzelni, hogy alakulnak a találkáik, ha Nuno ennyire nem hajlandó pénzt invesztálni az udvarlásba. Akárhogy is, nem akarta ő fizetni a kávéházi számlákat. Ezen az indokon magában is mosolygott, a nemek egyenlősége, amelynek élharcosa, legalább is magyarországi körülmények között, hogy fér össze azzal, hogy a pasi pénztárcáját vizslassa? Mégis tagadhatatlan volt, hogy Nuno sóhersége sokat nyom a latban.

Hétfőn kezdődött az infomatika tanfolyam, amelyhez nagy reményeket fűzött. Végre heti háromszori biztos elfoglaltság, új ismerősök, érdekes tudomány. Mivel szeretett tanulni, egy-egy új tantárgy az életében mindig örömmel töltötte el. Erre az alkalomra ismét füzetet vett, bár aztán kiderült, hogy az informatika nem jegyzetelős dolog, nagyon is gyakorlati. A tanfolyam első részét az MS-DOS operációs rendszer alapjainak megtanulása töltötte ki, amely később teljesen feleslegesnek bizonyult. A feketén ásító képernyőn villogó fehér betűk nem lelkesítették, de elfogadta, hogy először a kellemetlen részen kell átesni, aztán jön a színes szövegszerkesztés.

A tanfolyamra kevesen jártak, fiú összesen egy volt, amin a bölcsészkar számarányait tekintve nem lehetett csodálkozni. Viki hamarosan megbarátkozott egy Raquel nevű francia szakos lánnyal, aki életmódszerűen is franciának számított, portugál emigráns családban nőtt fel Párizsban és nem vált igazán világossá, miért döntött úgy, hogy családja hazájában végzi el az egyetemet. Lisszabonban franciának számított, Párizsban portugálnak, lehet, hogy inkább akart portugálok közt francia lenni, mint fordítva, még ha ezt jelentette is, hogy imádott galljaitól távol kell élnie.

Az imádott gallokról mint emberekről általában azt volt a véleménye, hogy mindenkit lenéznek, főleg a segédmunkásként, portásként és takarítónőként fungáló portugál bevándorlókat, akik épp hogy törik a francia nyelvet, egyébiránt azonban minden, de minden jobb volt odakint, mint idebent. A franciák a világ legcivilizáltabb népe, nyelvük mindennél szebb, történelmük dicsőséges, szokásaik kifinomultak és utánzásra méltók.

Raquel a nap huszonnégy órájában siratta eltűnt párizsi boldogságát, amely akkor létezhetett volna, ha nem egy segédmunkás és egy takarítónő lányaként születik. De így maradt neki a száműzöttek keserű kenyere és a merde meg a conne sűrű emlegetése. Alíciával jól megértették egymást a portugálok szapulásában, Viki pedig csak kapkodta a fejét és próbálta megvédeni a luzitánok megtépázott dicsőségét. Pont ő, aki a luzitánoktól egyelőre szintén nem sok jót kapott. És egyáltalán nem értette a szokásaikat. De volt valami bennük, ha nem is az egyes emberben, a levegőben, a folyóban, az épületekben, az illatokban, a nyelvben, ami végtelenül vonzónak tűnt.

Nuno és barátai gyakorta feltűntek a computerteremben. Még akkor is, ha semmi dolguk nem akadt ott. Olybá tűnt, hogy számukra ez a kis, levegőtlen terem az agora, ahol politikáról, pszichológiáról, vallásról szabadon lehet vitatkozni. Ez ugyanis se az órákon, se a bárban nem igazán volt lehetséges. Nevetve mesélték, hogy a szociológia órák unalmát a fiúk, élen Sérgióval azzal próbálták lazítani, hogy folyamatosan kérdéseket tettek fel a tanároknak, elsősorban arra vonatkozóan, hogy mit jelent ez a dolog (bármilyen dolog) mikro és makro szemszögből. Sérgio egy alkalommal hatalmas botrányt kavart, mert a merda (szar) szót merte használni egy jelentéktelen külsejű, és a tudományokban meglehetősen járatlan, de a tanszékvezetőnél jól „fekvő” tanársegéd csaj óráján, aki ezen felettébb felháborodott, noha a merda nem a teljesítményével és pedagógiai kvalitásaival kapcsolatban hangzott el.

Alícia, aki nem volt igazán tanár, csak úgy félig-meddig, és a fennálló renddel csípőből, csakazértis állandóan szemben állt, mindig szívesen adta elő kissé radikális nézeteit a napi eseményekkel és a globális helyzettel kapcsolatban, miközben püffölte a számítógépet és egymás után szívta a cigarettáit, itta a Coca-colákat. Viki is teljesen odaszokott, a számítógépek társaságában töltötte a tanfolyamon kívüli órákat is, várva, hogy benézzen valamelyik fiú, főleg persze Sérgio, aki ugyancsak gyakori vendég volt. Mint kiderült, Sérgio, Nuno, és Josué, a diszkrét papjelölt egy évfolyamra járt a szociológián és rendre közös szemináriumi dolgozatokat írt. Alícia mindegyiket jól ismerte és szívesen vitatkozott velük. Viki magában a három testőrnek nevezte őket.

Egyébiránt fegyelmezetten teljesítette a fogadalmát, megerőltette magát, hogy lássa Nunóban, amit állítólag annyi más lány lát, az érdekes, helyes fiút. Ha legalább levágatná a haját ... Vagy ne lenne ilyen fehér bőrű ... Egy hétig sűrűn találkoztak, kávézókban ültek úgy, hogy csak Viki kávézott, a menzán viszont úgy, hogy szinte csak Nuno evett.

Nem sokat voltak kettesben, hol Sérgio, hol Josué csapódott hozzájuk. Vikinek nem esett nehezére elképzelni, hogy mutathat reverendában. Érdeklődéssel figyelte, próbálta kipuhatolni a jellemét, szeretett volna valami kettősséget belelátni, küzdelem a hivatástudat és a szerelem között? Ez lehetett a háttérben? Vajon miért hagyta ott a szemináriumot?

Nuno bosszankodva figyelte Viki érdeklődését, nyilván nagyobb veszélyt látva Josuében, mint Sérgióban, aki minden valamirevaló lánynak folyamatosan tette a szépet. Josué olyan volt, mint egy csukott kagyló. Szívélyes, mosolygós, visszahúzódó. Lassanként kiderült, hogy számos testvérével végtelenül szegény földműves családban nőtt fel, és az egyetlen kiugrási lehetőség számára az egyházi pálya volt. Kilenc évvel idősebb nővére, aki még egy durvább korszakban nőtt fel, mint az időközben bekövetkező gazdasági fellendülésnek köszönhetően ösztöndíjat szerző öccse, fogadalmat is tett az egyik apácarendnél, de valójában szinte civil szabadságot élvezett Luxemburgban. Josué még a felszentelése előtt úgy határozott, hogy kipróbálja a diákéletet, aztán eldönti, mit akar tenni. Noha nem látszott rajta, a többieknél öt évvel idősebb volt, a teológiát már korábban elvégezte, de mivel azzal az egyházon kívül nem sokat lehetett volna kezdeni, felvételizett szociológiára is.

A Nunónak ajándékozott egy hét eredménytelenül végződött. Viki nem érzett egy csipetnyi vonzalmat sem, megunta a végtelenül hosszú ebédeket a menzán és a brácsát mint központi témát, kezdett nem ráérni, ha Nuno hívta valahová. Sérgióra viszont epekedő pillantásokat vetett, tőle kért segítséget a könyvtári munkához és olykor elejtette az Alfama szót is, látszólag ártatlanul. Sérgio vette az adást, a tavaszi szünet első napján, mikor se Amália, se Mafalda nem volt már a házban, felhívta a lányt.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr31397962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.22. 14:43:09

Kötelező próba /igéret/ letudva! Na végre jöhet Sérgio. "Bár nem bíznám rá a kutyámat sem." De Viki nagyon kívánja.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.23. 12:52:23

Felénk ez közmondás a megbízhatatlan emberre.
Rákerestem az eredetére.:
( Petőfi egyébként eredetileg nem írta a híres félmondatot, hanem hangoztatta; mégpedig így: "... én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám ")
süti beállítások módosítása