2009.09.30. 10:59
Tizenharmadik fejezet: Régi ismerősök (1)
A recepciós Maurício összehúzott szemmel nézte a Juli nénibe karoló Sérgiót. Formamosolya az arcára merevedett. Mikor Viki a néni helyett elkérte a kulcsot, kimért udvariassággal adta át.
Miután bekísérték Juli nénit a tágas, kellemes szobába, elbúcsúztak és beszálltak a liftbe. Csendesen ereszkedtek le a földszintre.
– Üljünk le itt, a hallban – javasolta Sérgio.
Viki gépiesen engedelmeskedett. Sérgio a lány mellé telepedett, de elég decens távolságban.
– Nézd, talán kicsit túlzásba vittem szombaton a dolgokat – kezdte a fiú.
– Rossz a lelkiismereted?
– Mondhatjuk. Megbántottalak?
– Mit gondolsz?
– Gondolom, igen. És sajnálom.
– Nem semmi. Először előadod ezt a Don Juan tanításai szöveget, aztán elnézést kérsz? Ráadásul teljesen véletlenül találkoztunk. Ha nem rohanunk beléd, akkor meddig vártál volna?
– Ma estig. Mindenképp felhívtalak volna.
– Miért, seggbe rúgott az aktuális hódításod?
– Látom, kezdesz beletanulni a mi szép portugál szlengünkbe ...
Viki kurtán felnevetett.
– Vitória, Vitória, nem áll jól neked, ha ilyen durván beszélsz. Ez nem te vagy.
– Ugyan, Sérgio, mit tudsz te rólam? Az égvilágon semmit.
– Azt tudom, hogy ennél sokkal finomabb hangszer vagy. Mondjuk nem basszusgitár, hanem hegedű.
– Hangszer. Tipikus férfilogika. A nő hangszer, és ti vagytok a zenészek.
– Látom, sikerült kihoznom belőled a feministát. Jó úton haladunk.
– Mégis mifelé?
– Mondjuk a holnap délután felé.
– Mi van holnap délután?
– Mi ketten. Nálam.
Viki visszatartotta a lélegzetét. Holnap? Már holnap?
– Hogy lehetsz ennyire biztos benne?
Sérgio felállt.
– Vitória, itt a címem. Háromkor várlak. Légy pontos.
– Várj, én nem ...
– Holnap.
És elment.
Viki még percekig ült a hotel halljában. Gyűrögette a cetlit Sérgio címével. A recepciós Maurício merev arccal figyelte. Mikor egy kollégája beállt a pult mögé, puha léptekkel odasétált a lányhoz.
– Segíthetek valamiben, kisasszony?
Viki összerezzent.
– Nem, semmi gond, köszönöm. Zavarok itt?
– Ugyan, kisasszony, dehogy zavar. Csak olyan szomorúnak látszott. Tehetek önért valamit?
– Nagyon kedves. De azt hiszem, nem.
– Tíz perc múlva végzek. Nagyon tolakodónak tartana, ha meghívnám egy italra? Persze nem itt, a hotelben, biztosan megérti, hogy itt nem lehet ...
Viki figyelmesebben nézte meg a fiút. Ez az arc, amely egész nap kötelességszerűen mosolygott, most feszült volt és várakozó. Milyen fiatal. Lehet, hogy még nincs húsz éves sem.
– Hány éves vagy?
A fiú nyelt egyet.
– Húsz múltam, kisasszony.
– Ne kisasszonyozz, ha letegezlek –mosolyodott el Viki. – Meghívtál egy italra, akkor tegeződjünk.
– Hát elfogadja?
Viki bólintott.
– Vitória vagyok. Odaát várlak, a szemközti kávézóban.
A tíz percből húsz lett, mert Mauríciót feltartotta a főnöke. De Vikinek fel se tűnt, hogy telik az idő, a kávézóból ki lehetett látni a forgalmas utcára, a járókelőket bámulta, anélkül, hogy akár egyet is igazán megnézett volna.
Holnap háromkor. Hány óra van még addig? Most délután hat. Huszonegy óra. Ennyi ideje van, hogy eldöntse, elmegy-e vagy sem. Nem kellene elmennie. Ha ott lehetne mégis, mikor Sérgio megérti, hogy hiába várja, ott lehetne láthatatlanul, valóban nem is ment volna el. Talán. De a kísértés túlságosan erős volt. Tudta, hogy el fog menni. Mindegy, hogy mi történik addig, mit mond ez a fiatal gyerek. Csak azért egyezett be, hogy iszik vele valamit, mert az a huszonegy órát nem akarta egyedül tölteni. Se Juli nénivel meg István bácsival, bár meghívták vacsorázni. Nem, erre a huszonegy órára sokkal jobb társaság egy rajongó gyerek, akivel ő lehet fölényes.
Kellett ez a biztonságérzet. Maurício nem tud róla semmit, a kalandot Antónióval, az unalmat Nunóval, a gyötrelmet Sérgio miatt, és nem is fogja megtudni. Majd ő beszélteti. Maurício a gyógyszer mindarra, amit magába zárt.
A fiú illedelmesen állt meg az asztal mellett.
– Itt vagyok. Ne haragudjon, Vitória, a késésért.
Viki felnézett, mint aki révületből ébred.
– Milyen késésért? Észre sem vettem.
– Szeretne itt maradni? Csak, mert nem igazán tanácsos a hotel közvetlen közelében beszélgetnünk, noha ön valójában nem vendég, de majdnem ...
– Értem, persze, a szabály az szabály. Menjünk, ahová te akarod. Légy szívess, tegezz, mert ez így nagyon hülyén hangzik.
– Attól tartok, akkor a hotelben is tegezném, mikor hivatalosan fordul hozzám, és azt nem szabad. Hadd magázzam továbbra is.
Viki bólintott.
– Akkor én is magázni foglak. Magázni fogom ... – és nevetett.
Elindultak az utcán felfelé, amerre Maurício akart. Vikinek teljesen mindegy volt. Egy pohár ital jól fog esni, akár kettő is. Persze csak mértékkel, nem lehet másnapos. Holnap szépnek kell lennie, mert végre, végre. Talán rászánja magát. Mennyi idő az a huszonegy óra! Miért nem lehet azonnal? Most azonnal? De nem. Jobb várni rá. Sokkal jobb. Még nincs felkészülve. Lehet, hogy huszonegy óra múlva sem lesz. Húsz és fél óra múlva, helyesbített.
Betértek egy félhomályos bárba. Halk zene, bordó fotelek. Még üres volt. Persze, túl korán van. A portugálok csak tíz után kezdenek szállingózni az ilyen helyekre. Hétköznap meg főleg nem tolonganak. Mauríciót ismerték, kézfogások, hátbaveregetések, hogy vagy, és te, ki ez a csinos hölgy, megelégedtek a keresztnévvel. Általában mindig elég volt a keresztnév. Ki jegyezne meg egy két, három vagy négytagú vezetéknevet?
– Mit hozhatok?
– Én egy Bayleist kérek.
– Jéggel?
– Igen, úgy jó lesz.
– Én egy viszkit jéggel. Köszönöm.
– Nagyon komoly ital – mosolygott a lány. –Tényleg szoktál viszkit inni? – már megint megfeledkezett róla, hogy magáznia kellene. Valahogy nem tűnt természetesnek.
– Nem – vallotta be őszintén a fiú.
– Akkor most miért azt kértél?
– Gondoltam, kipróbálom. Mikor ebben a bárban pincérkedtem, sokszor kellett viszkit felszolgálnom.
– Szóval itt pincérkedtél. Ezért ismernek.
– Igen, ők a volt kollégáim.
– Mesélj magadról, Maurício! Most ugye gyakornok vagy a hotelben? Szereted csinálni?
– Ó, igen, nagyon szeretem. A családom is vendéglátós. Persze – mosolyodott el – csak kicsiben. Anyámnak kávézója van a falunkban.
– Itt, Lisszabon környékén?
– Nem, fent északon. Minhóban.
– Értem. És te úgy döntöttél, hogy komolyabban fogod csinálni ezt a szakmát?
– Anyám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak. Apám már meghalt.
– És testvéreid vannak?
– Egy húgom. Besegít anyunak a kávézóban. Nincs túl nagy forgalom, persze, de megélnek belőle. Meg én is küldök haza egy kis pénzt a keresetemből.
Viki elszégyellte magát. Ez a fiú nem engedheti meg magának, hogy ilyen drága helyen lássa őt vendégül. De nem sértheti meg azzal, hogy kifizeti, amit fogyasztanak. Nyilvánvaló, hogy az etikettel igencsak tisztában van, hisz ez a szakmája. Nem egy Nuno. Na mindegy, legfeljebb nem kér második adag Bayleist.
A fiú tovább mesélt a családjáról, az otthoni életéről, ódzkodott attól, hogy a hotelre, ahol a mindennapjait töltötte, megjegyzéseket tegyen. Jó kis agymosásban volt része az iskolában. Beleplántálták, hogy vendégeknek nem szabad az intézményre panaszkodni. Viki udvariasan hallgatta, de csak fél füllel figyelt oda. Néha, hogy a fiú tovább beszéljen, kérdéseket tett fel, és bólogatott. Mosolygott. Maurício kísérletet sem tett a közeledésre. Merev volt, félénk, tisztelettudó. Egészen más, mint reggel, mikor még mert nyíltan és sokáig a lány szemébe nézni.
Viki, annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem akart tőle semmit, úgy érezte, ki kell próbálnia a hatalmát.
– Maurício, mondd csak, miért hívtál meg?
A fiú elpirult.
– Mert szomorúnak tűnt. Mert ...
– Mert?
– Az a férfi, aki bejött önökkel. Az megbántotta. Láttam, hogy sértegeti.
– És ez miért érdekelt téged?
– Nem tudom, szerettem volna megvédeni magát.
– Gondolod, hogy védelemre szorulok?
– Tolakodónak tart?
– Nem, nem tartalak tolakodónak. De az, hogy látsz egy ismeretlen lányt, aki szerinted szomorú, még nem ok arra, hogy meghívd egy italra. Ez nincs benne a recepciós kötelességeiben.
– Valóban nincs – felelte komolyan Maurício. – Nem gondoltam, hogy elfogadja a meghívást.
– Hát csak udvariasságból hívtál meg? Nem kellett volna elfogadnom?
– Jaj, nem ezt akartam mondani, Vitória kisasszony, dehogy is! Csak nem mertem remélni. Nem gondoltam, hogy egyáltalán ...
– Hogy eljövök veled.
– Nem gondoltam.
– De most, hogy mégis eljöttem, mik a terveid?
– Szeretném, ha jól érezné magát.
– Tetszem neked?
Viki visszatartotta a lélegzetét. Mi van, ha erre a fiú azt mondja, hogy nem?
– Nagyon.
Maurício lesütötte a szemét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Csuri / Bariildi 2009.09.30. 11:54:47
Az tetszik, ahogy érzékelteted a két pasi iránti attitűdjét Vikinek: mást váltanak ki belőle.
Persze az is tipikus, hogy ha ő tetszik valakinek, akkor az a személy már sokkal kevésbé érdekli....
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.30. 17:39:38
Bodli 2009.10.08. 10:44:19
Bodli 2009.10.08. 10:48:23
Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.10.08. 15:52:32
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.23. 13:10:23
"Pontosan. Ilyen hülye ez a csaj, Vagy ez általános? " Nem hülye a csaj. Szüksége volt erre a kontrasztra. A srác meg jókor volt jó helyen.