Mikor a brácsás végre úgy döntött, hogy befejezettnek tekinti az ebédet, már senki nem volt a menza hodályában, csak az alkalmazottak. A kasszánál ülő öreg bácsi borzasztó hangosan rózsafüzér-imát hallgatott a rádióban. Viki kétségbeesetten próbált figyelni arra, amit Nuno magyarázott.

Már maga az is megkönnyebbülés volt, hogy kiértek a szabadba.
– Nos, akkor én megyek is – mondta Viki.
– Nem kísérsz el a konzervatóriumba? – így Nuno.
– Most?
– Persze, vagy valami más dolgod van?

Nem volt más dolga. Mintha a fiú láthatatlan pókhálóval fonta volna körül, amelyből képtelen szabadulni, azt vette észre, hogy mellette megy az utcán, a konzervatórium felé. Gyötrő éhséget érzett, mintha nem épp akkor jöttek volna ki a menzáról. Az a kis krumpli már csak hideg emlék volt. Egy pékségnél megálltak és Viki vett néhány pici zsemlét. Még melegek voltak. Nuno persze ezekből is kért. Elképesztő, hogy az után a hatalmas ebéd után hogy lehetett még étvágya.

– Milyen szemináriumi dolgozatot írsz? – kérdezte Viki, mikor odaértek a konzervatóriumba és Nuno elkezdte kicsomagolni a brácsáját, amelyet az intézetben hagyott előző nap.
– Tulajdonképpen hárman írjuk, de én tisztázom le. Készítettünk egy felmérést az egyetemen arról, ki milyen zenét szeret hallgatni. Erről szól a dolgozat.
– És kik a többiek?
– Hát Sérgio meg Josué.
– A széparcú kispap.
– Szerinted szép?
Nuno kicsit sértettnek tűnt.
– Férfinek szinte túl szép, kicsit nőies.
– Lehet, sose gondoltam rá.
– És mire jutottatok a felmérés alapján, milyen zenéket hallgatnak a diákok?

Jobb lett volna nem feltenni ezt a kérdést, mert Nuno hosszasan kezdte ecsetelni, hogy a portugál fiatalok mennyire nem ismerik a klasszikus zenét, alig akadt néhány ember, aki egyáltalán megemlítette. Mindenki el van telve a poppal, meg a rock-kal.

Aztán álla alá fogta a brácsát és játszani kezdett. Viki leült egy székre, egyedül voltak egy nagy, napfényes teremben, a szomszédból hegedűszó hallatszott. Most Nuno legalább nem beszélt. Viki kifújhatta magát, gondolhatott végre Sérgióra. Pár nap. Csak pár nap. Mikor is hívta meg először az Alfamára? Van annak már három hete is. Nuno nem játszott rosszul, főleg ahhoz képest, hogy nem gyerekkorában kezdte a zenélést, hanem húsz évesen. De odahaza ezzel a tudással soha nem vették volna fel a konzervatóriumba.

– Ki akarod próbálni te is? – lepte meg hirtelen Vikit.
– A brácsát? Nem tudok brácsázni, és hegedűt is nagyon rég fogtam a kezemben – húzódozott a lány.
– Csak próbáld ki.

Viki a kezébe vette a nehéz, hegedűnél nagyobb hangszert. Betette az álla alá, ügyetlenül, mert valóban évek teltek el, mióta legutóbb játszott. Alig ért végig a karja. Egyértelmű, hogy túl kicsi vagyok a brácsához – gondolta. Megpengette a húrokat.
– Nem elég hosszú a karom – adta vissza Nunónak a hangszert.
– Pedig jól áll a kezedben. Szerezzek egy hegedűt? Itt, a szomszédban egy ismerősöm gyakorol.
– Nem, ne! – állította meg Viki. – Hagyd csak. Tényleg nem tudok már hegedülni. Berozsdásodtam teljesen.

Nuno sajnálkozott.
– Igazán kár. Olyan szívesen meghallgattam volna tőled valamit. És mi a véleményed, jól játszom? De őszintén.
Viki habozott.
– Ahhoz képest, hogy ennyire kevés ideje kezdted, nagyon ügyes vagy. Nálunk, ha valaki művészi szintre akar eljutni, négy-öt évesen kezdi. Szerintem ilyen nincs is, hogy húsz évesen gondolja meg magát valaki.
– Értem, persze.
– De hogy jutott egyáltalán eszedbe?
– Nem tudom, egyszerűen ki akartam próbálni. Aztán megtetszett.
– És mi a célod vele?
– Igazából szeretnék hivatásos lenni. Zenekarban játszani. Ha nem jön be a dolog, még mindig ott a szociológia.
– A zenekart én is szerettem. Persze csak ifjúsági zenekar volt, de nagyon élveztem.

Nuno letette a brácsát és odalépett Vikihez.
– Tudod, még soha nem találkoztam ilyen lánnyal, mint te.
– Milyennel?
– Ilyen okossal. Aki ért a klasszikus zenéhez, az irodalomhoz, és ilyen szép.
Viki hátrált egy kicsit.
– Biztos van egy jó pár ilyen lány itt is.
– Ugyan, el lehet őket felejteni. Van barátod? Úgy értem, odahaza? Jársz valakivel?
Viki kísértésbe esett, hogy hazudjon. Nem akart még egy bonyodalmat. Nuno nem tetszett neki és kész. Unatkozott mellette. Ugyanakkor Sérgiótól nem remélhetett semmit. És az önbecsülésének szüksége volt némi munícióra.
– Most épp nem.
– És el tudnád képzelni ... Hogy én?
– Nem tudom – sütötte le a szemét Viki. Szórakozottan felemelte a brácsa mellé tett vonót.
– Gondold meg, jó? Meggondolod?

Viki bólintott, de nem nézett a fiúra. Próbált magában felfedezni valami vonzódást, de minden néma csönd volt benne. Csak akkor sajdult meg, ha Sérgio jutott eszébe. Milyen kár. Ez a srác biztos komolyan gondolná. Van egy csomó közös témájuk. És mégis képtelen.

Nuno félénken kivette a kezéből a vonót. Végigsimított a haján, az arcán. Úgy tűnik, ezt valahol tanítják. Hogy a lány hajánál kell kezdeni. Viki lehajtott fejjel várt, vajon meri-e folytatni a fiú. Jön-e az áll felemelése, az arc megfordítása, az egyre közelebb húzódó száj. De Nuno nem volt olyan gyakorlott, mint António.
– Gyere, sietnünk kell, Josuéval találkozom – mondta Nuno és elpakolta a brácsát.

Nem messze a konzervatóriumtól egy dugig teli, füstös, hosszúkás kávéházba tértek be. Josué az egyik, bejárat melletti asztalnál ült, egy csésze mellett, amelyből nyilván rég elfogyott már a gyűszűnyi kávé. Könyv volt nyitva előtte, azt olvasgatta.
– Elnézést a késésért – mondta köszönés helyett Nuno. – Elhoztam Vitóriát is, délután már láttad az egyetemen.
– Persze, emlékszem rá.

Viki érdeklődéssel nézte a fiút, halvány, kissé hajlott alakját, egyenes szálú, barna haját, finoman rajzolt száját, sötétbarna szemét. Aztán felpillantott, jön-e felszolgáló. Több meggyötört arcú pincér is tülekedett a vendégek között, de az ajtóig valahogy egy se jutott el. Viki hiába nyújtózkodott.

Nuno és Josué papírokat cseréltek.
– Honnan is jöttél? – kérdezte Josué.
– Magyarországról – felelt Viki oda se nézve –. Itt nem lehet rendelni?
Josué elmosolyodott.
– Nem egyszerű. Na, én megyek is – állt fel rögtön –, még be kell ugranom a plébániára.
– A plébániára? – érdeklődött Viki – Segítesz valamiben a plébánosnak?
– Nem, a nővérem apáca Luxemburgban, de most hazajött pár napra és ott lakik a plébánosnál. Aki egyébként a nagybátyánk.
– Nagyon katolikus família lehet.
– Van pár családtagom a klérusban. De tizenkét testvér között csak egy apáca.
– Tizenketten vagytok testvérek? Azt a mindenit!
– Na, megyek is, nem zavarok tovább! Jó szórakozást, de csak mértékkel, gyermekeim! – tette hozzá paposan és keresztet rajzolt a levegőbe, aztán elnevette magát.

Még fél órát ültek Nunóval a kávézóban, de Vikinek nem sikerült rendelnie. Álmosan és fáradtan vonszolta magát haza, Nuno a kapuig kísérte és elkérte a telefonszámát. Mafalda akkor ért haza, mikor Nuno a telefonszám birtokában odahajolt Vikihez és két puszit nyomott az arcára. Mafalda sokatmondóan mosolygott. Aznap este nagyon kedves volt Vikihez.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.22. 06:55:55

A haj simítást nem tanítják. Ha vissza gondolok én is szeretem így kezdeni. Ösztönös. És lehetőséget ad a lánynak, hogy sértés nélkül utasítsa vissza a közeledést.
Kurkászás ősi reflexe?

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: