2009.09.15. 11:16
Nyolcadik fejezet: Informatika kezdőknek
Egy hét is beletelt, mire magához tért. Az egyetemre be se tette a lábát. Mafalda próbálta faggatni, Amália nem törődött vele. Persze nem mondott nekik semmit. Senkinek nem mondott semmit. Próbálta elfelejteni, de folyton az járt a fejében, hol rontotta el. Miért nem sikerült úgy az egész kaland, ahogy bárki másnak sikerült volna? Vajon teljesen alkalmatlan a szerelmi együttlétre?
Egy különösen szép márciusi napon végre elhatározta, hogy bemegy az egyetemre és új életet kezd. Végre megérkezett a tanszékvezető levele, és ezt pozitív jelnek vette. Végül is nem azért van itt, hogy elveszítse a szüzességét, hanem, hogy szakdolgozatot írjon.
Bement a bölcsészkarra, mert Ribeiro tanár úrnak lett volna órája. De a kapuba érve színes szalagokat látott, amelyek jelképesen megakadályozták a bejutást. Mindenütt a GREVE (sztrájk) szó volt kitéve. A titkárságot és a tanári szobákat ki tudja, honnan szerzett igazi láncokkal zárták le.
A bárban azért nyüzsögtek és füstölögtek a diákok, aláírásokat gyűjtöttek. Nem tudta, miért sztrájkolnak, a tandíj ellen, vagy a 120 perces előadások miatt, de nem is nagyon érdekelte. A bár működött, kávézni lehetett. Leült egy szabad asztalhoz a tejeskávéjával meg egy szendviccsel és kinyitotta a jegyzetfüzetét.
Észrevett egy színes cetlit az asztalon, azt gondolta, a sztrájkkal kapcsolatos, de megakadt a szeme az informatika szón. Felhívás volt számítógépes tanfolyamra, amely a jövő héten indult, heti háromszor két órában. Végre. Végre valami, ami struktúrát adhat a napjainak és közelebb viheti a könyvtári kutakodás lehetőségéhez!
Ahogy bekapta a szendvicset és felhörpintette a kávét, kezében a cetlivel megkereste a számítógépes termet, amelyről addig nem is tudott. Ugyanis nem a főépületben volt, hanem egy kisebb és sokkal régebbi, a XX. század elején épült villában. Annak is a pincéjében vagy alagsorában, szűk lépcső vezetett le oda. Apró terem volt, tele padokkal és a padokon képernyőkkel. Alig lehetett benne megmozdulni.
Egy festett szőke nő ült a padokkal szembeni széken, előtte is képernyő, kezében füstölgő cigaretta, úgy gépelt boszorkányos sebességgel. A billentyűzet mellett egy félig teli hamutálca illetve egy megbontott Coca-Colás doboz. A teremben két-három diák ült, dolgába merülve. Halk zene szólt.
– Jó napot.
– Szia – válaszolta a nő és szippantott a cigarettából.
– Alícia Morais-t keresem.
– Én vagyok, tessék.
A nő a kiejtése alapján brazil kellett hogy legyen.
– Szeretnék beíratkozni a jövő héten induló tanfolyamra, ha még van hely.
– Persze, van hely. Mi a neved?
– Viki elővette az útlevelét, hogy a nő helyesen le tudja írni a nevét.
– Külföldi vagy? De jó! Én is. Hogy tetszik Portugália?
– Eddig keveset láttam belőle.
– Szerintem borzasztó.
Viki a három lehajtott fej felé nézett, amelyek nyilván portugál nyakakon ültek, de egyik se rezzent.
– Tényleg? Miért?
– Az emberek olyan nárcisztikusak itt.
– Ez még nem jutott eszembe.
– Pedig azok. Nagyon nagyra tartják magukat. Mint a volt férjem.
– Ő is portugál?
– Az hát, azért vagyok most itt.
– Miért nem megy vissza Brazíliába?
– Nem tudok. Nincs elég pénzem. Nem találnék munkát.
– És másutt?
– Angliába szeretnék menni, de nem kapok vízumot.
– Sajnálom.
A nő mély hangon nevetett és húzott egyet a colás dobozból. Aztán hozzátette:
– Ne higgy a portugál pasiknak.
– Mit ne higgyek el nekik?
– Egyáltalán semmit. Biztos rádszállnak, mert szőke vagy és azt imádják.
– Igen?
– De még hogy! Még nem tapasztaltad?
– Többé-kevésbé.
– Összehordanak mindent, de csak egyet akarnak. Főleg egy külfölditől. Szerintük a külföldi nők kurvák.
Viki összerázkódott. Mintha ez a nő a fejében olvasna.
– Valóban? – tettette az ártatlant.
– Tényleg ezt gondolják. Te honnan is jöttél?
– Magyarországról.
– Juj!!!
– Az baj?
– Hát, nem éppen jó. Ismered Cicciolinát?
– Hallottam róla.
– Na, a portugál pasik nem csak hallottak róla, hanem látták az összes filmjét.
– Az összeset?
– Kedvenc pornósztárjuk.
– És ez mennyiben árthat nekem?
– A szórakozóhelyek tele vannak magyar sztriptíztáncosnőkkel. És kurvákkal.
– Annyira?
– A pasik meg meghallják a szókapcsolatot, hogy magyar lány és mindjárt a kurvákra gondolnak.
– Csak nem?
– De bizony, hidd el nekem, ez így megy náluk.
Viki nem tudott mit lépni, ez a Alícia nagyon határozott véleménnyel rendelkezett az ügyben. Talán ez némi magyarázattal szolgál António viselkedésére.
– Na, de ne keseredj el, Vitória, vannak azért kivételek – kegyelmezett meg a brazil nő.
– Ez megnyugtató – mosolyodott el Viki.
– Itt van például Nuno, látod, az a kedves szőke fiatalember – és egy, a sarokban ülő, vállig érő hajú fiúra mutatott, aki inkább szőkésbarna volt, de déli népek számára ez már szőkének számított – Ugye, Nuno, te igazán rendes pasi vagy!
– Az hát, Alícia – mosolygott a nevezett.
– Ki nem mozdul innen álló nap. Folyton számítógépezik.
– Szemináriumi dogát írok – kommentálta Nuno.
– Meg passziánszozik – kuncogott Alícia.
– Nem tudom, ezt honnan veszed.
– Tudom, amit tudok ...
Nuno megvonta a vállát, Alícia meg nevetett.
– Tényleg rendes pasi – súgta oda Vikinek.
– Megjegyzem.
– Na, és mennyit tudsz a számítógépekről?
– Épp semmit.
– Akkor jó helyen jársz. Én majd mindent megtanítok neked, amit tudnod kell.
– Az jó lesz.
– Adok egy csekket, ezt fizesd be. Aztán gyere vissza, rendben? Akkor tudlak hivatalosan is felvenni a listára, ha befizetted.
– Rendben.
– Na, Nuno, mehetünk végre? – hallatszott most egy ismerős hang a bejárat felől.
Viki szíve hatalmasat dobbant. Nem fordult meg, mereven nézte a csekket, amit Alícia gyűrötten a kezébe nyomott. Rajta volt az összeg, egy elég jelentős összeg, de Viki nem látta.
– Még nem fejeztem be, hiányzik egy bekezdés – felelte Nuno.
– Szia, Alícia – fordult Sérgio a brazil nőhöz. Viki végre felemelte a fejét.
– Szia, Sérgio – mondta halkan.
– Vitória! Nahát!
Sérgio mosolya olyan széles volt, mintha valóban örülne. Vagy tényleg örült?
– Mit mondtam? – csikorgott Alícia félig Vikinek címezve a megjegyzést –. Majd pont Sérgio nem ismer minden lányt a bölcsészkaron.
Erre Nuno is felnézett a gépelésből.
– Tudod, hogy kerestelek, Vitória? – mondta még mindig mosolyogva Sérgio.
Viki legszívesebben felpofozta volna. A hazug. Még hogy keresett.
– Tényleg? – kérdezte ártatlanul. – És hol?
– Hát itt, az egyetemen. Mostanában nem jársz erre?
Viki rossz lelkiismerettel gondolt a folyópartra. És a motelre.
– Inkább otthon tanultam – hazudta. – De épp most készülök beíratkozni informatika tanfolyamra Alíciához.
– Na, akkor legalább tudni fogom, hol talállak meg! Nem felejtettem ám el az alfamai tervünket. Ha van még kedved eljönni ...
Viki szívesen mondta volna, hogy menjen a pokolba az alfamai szövegével, de csak azt érezte, hogy egészen elgyengül a térde.
Nuno közben nagy nehezen kikászálódott a sarokból.
– Szervusz, Nuno vagyok.
Viki kezet nyújtott. A fiúnak portugáloknál szokatlan módon kék szeme volt. Hullámos haja rendetlenül omlott a vállára.
– Nincs kedved eljönni velünk ebédelni? –kérdezte.
– Igen, gyere el! – erősködött Sérgio is.
– Rendben – mosolygott Viki, de nem Sérgióra, hanem Nunóra, bár az egyáltalán nem tetszett neki. A világos bőr és haj sose mozgatta meg a fantáziáját, arról nem is beszélve, hogy a torzonborz frizurát nem tartotta férfiasnak, ebben nagyon konzervatív volt az ízlése. A menzától is kirázta a hideg, de képtelen volt nemet mondani arra a lehetőségre, hogy egy levegőt szívhat Sérgióval, akinek a hangja, a szeme, a mosolya kábító hatást gyakorolt rá. Bár az António-kudarc elbátortalanította, olybá tűnt, hogy Sérgióval akár még működhetne is. Ha valakivel, talán vele. Lehet, hogy még jobb is, ha nincsenek kettesben és nem kell annyira kiszolgáltatnia magát ennek a vonzerőnek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.22. 05:52:51
Egyszerűen tetszik az írásod.