Az első havi ösztöndíjjal a számláján betért az egyetem jegyzetboltjába. Addig is, amíg képtelen a könyvárat használni, vesz néhány könyvet a kutatásaihoz. Nyugodt, kellemes kis sziget volt ez a jegyzetbolt az egyetemen, nem csak portugál, hanem spanyol, angol és német könyveket is árultak. Meg szép füzeteket, tollakat, hajtogatós színes papírokat, képeslapokat, vagyis mindazt, amit Ápisz névvel szokott illetni.

Hosszasan keresgélt, lábujjhegyre állt, lehajolt, guggolt, levett egy-egy könyvet a polcról, habozott, az árat sokallta. A portugál Artúr-regényből, a Demanda do Santo Graal-ból, vagyis a Szent Grál kereséséről akart szakdolgozatot írni, erre kapta az ösztöndíjat, hát először is a szöveget magát kellett megszereznie, de sehol sem találta, végül meg is kérdezte az eladótól, egy szemüveges, magas férfitől, aki felvilágosította, hogy a kötetet évek óta nem adták ki, csak a könyvtárban találhatja meg, de szemelvények vannak belőle. Hát akkor jöjjenek a szemelvények, az is több, mint a semmi. És egy jegyzetfüzet, mert annak nem tudott ellenállni, az új élet jeleként mindig új füzetet vett, és persze új tollat. Vásárolt két képeslapot is, egyet a nagyanyjának, egyet pedig Katinak, aztán letelepedett a gyéren látogatott bárban és megírta a két lapot.

Mikor a diákok ismét kiözönlöttek az órákról, ellepték a folyosókat és a bárt, megindult a füstölés, a rendelések kiabálása, a kávégépek fülsüketítő zaja, Viki hiába nézett körbe-körbe, egyetlen ismerőst sem fedezett fel, az asztalhoz, ahol ült, azért odakéredzkedett egy társaság, három lány, nem lehetett visszautasítani őket, hiszen alig volt ülőhely a bárban.

Először oda se figyelt arra, mit beszélnek, elveszett az általános alapzajban, és különben sem érdekelte, folyton a tömeget figyelte, belenézett minden arcba, Sérgiót kutatva a fiúk között, néha mintha felfedezte volna, de ha az illető megfordult, kiderült, hogy még csak nem is hasonlít. Aztán valahogy mégis kezdte felfogni, miről sustorognak a lányok.

– De a szeme láttára.
– Nem igaz!
– Mondom, hogy így volt.
– Ez azért már túlzás.
– Nem volt más választása. Egy caloirának engedelmeskednie kell. (Viki a caloira szót akkor még nem értette.)
– Szóval meg kellett csókolnia a barátja szeme láttára azt a barmot?
– Tudod, hogy megy ez. Hol a vécéből itatják meg, hol az utcán sétáltatják őket „Szamár vagyok” felirattal, hol meg ez.
– Én akkor se tettem volna meg.
– Téged talán nem aláztak meg caloira korodban?
– De nem így. Az más, hogy négykézláb mászol, meg lenyalod a cipőjéről a port.
– Annyira azért nem más.
– De várjál, még nincs vége! Akkor odajött az ő saját barátnője, az is felsőbb éves, és jól szájon vágta.
– Miii? A caloirák előtt?
– Mit nem adtam volna érte, ha ott lehetek!
– Különben meg is érdemli.
– Néha igazat adok a praxe-ellenzőknek.
– A hagyomány az hagyomány, Alice, csak, mert van néhány barom, aki túlzásba viszi ...
– Tudom, de mégis. Nem lehetne ezt egy kicsit civilizáltabban csinálni?
– Nézd, ilyen barom azért kevés van. Szerencsére.

Viki kezdte sejteni, miről lehet szó. A caloiro, caloira biztos gólya és a praxe a beavatás.
Ő otthonról ezt nem ismerte, nem volt gólyatáborban, se gólyabálon, főleg beavatási szertartáson nem esett át. Szerencsére. Hogy ezt itt ennyire komolyan veszik és vadul csinálják, az új volt számára.

– Vitória, szervusz! – hallotta hátulról, ahogy megfordult, Gonçalo állt mögötte.
– Szervusz.
– Nem láttad Mafaldát?
– Reggel óta nem. Bankban voltam, meg a jegyzetboltban.
– Értem. És nem jössz ebédelni?
– Hol szoktatok ebédelni?
– A rektori hivatalban.
– És az hol van?
– Pár megálló busszal. Ha van kedved, menjünk, megmutatom. A fél egyetem oda jár. Persze, ha van elég ideje két előadás között.
– Szívesen megyek.
– Lehet, hogy ott megtaláljuk Mafaldát és a többieket?
– Többieket?
– Majd meglátod, akikkel együtt szoktunk enni.

Viki nagyon szerette volna megkérdezni, hogy Sérgio is ebbe a társaságba tartozik-e, de nem merte, valami különös szeméremérzet visszatartotta. Elindultak a buszmegálló felé.
Amíg várakoztak, Viki rákérdezett a beavatási szertartás-ügyre.
– Igen, a praxe kicsit problémás – mondta Gonçalo.
– Kötelező?
– Nem, kötelezőnek nem kötelező, de kevesen mernek kimaradni belőle.
– Miért, mi van, ha valaki kimarad?
– Hát, nyomást gyakorolnak rá.
– Megfenyegetik?
– Változó. Általában azzal érvelnek, hogy nem tud beilleszkedni, ha nem vesz részt a praxe-ban. Ez a praxis szóból jön egyébként.
– Nem tud beilleszkedni mibe?
– Az egyetemi életbe.
– Nem nagyon értem.
– Nálatok ilyen nincs?
– Van valami gólyatábor, de senki nem kényszeríti rá az embert, én nem is voltam, sőt, a legtöbb ismerősöm se.
– Itt az a rendszer, hogy az első évben a gólyákat folyamatosan avatják. Ha októberben jöttél volna, sokkal több ilyet láttál volna, mert főleg az első félévben csinálják a nyílt utcán. Vonulgatnak egyforma pólókban „hülye vagyok”, „rúgj belém” felirattal, szamárfülekkel, mindenféle agyament dalokat énekelnek, amelyek arról szólnak, hogy milyen ostobák, rondák és undorítóak ők.
– Képesek önként ilyeneket csinálni?
– Az idősebb diákok fekete egyenruhájukban kísérgetik őket, azok találják ki a feladatokat, a dalokat. Nagyon komolyan veszik, mint a katonaságnál.
– Te is részt vettél ebben?
– Mitagadás, igen. Nem mertem kimaradni.
– És van, aki kimarad?
– Kevesen. Én nem is emlékszem senkire így hirtelen.
– Akkor neked is van fekete egyenruhád?
– Persze, különben nem zenélhetnék a tunában. Azt már tudod, mi az a tuna?
– Mafalda mesélte.
– Igen, van női tuna is, de az igazi, az eredeti a fiú-tuna. Gitározom és énekelek.
– Kíváncsi vagyok, milyen zenék ezek.
– Ó, előbb-utóbb meglátod, sokat szerepelünk. Még külföldön is. Főleg Spanyolországban, mert ott is vannak tunák.
– És praxis.
– Gondolom, igen, bár sose kérdeztem meg a spanyoloktól.

Ekkor érkezett meg a busz, az örök tömeggel és a hátrafelé nyomulással, ami Vikinek egyre ostobább szokásnak tűnt. Mint a praxe ... De mennyi ostoba szokásuk van a magyaroknak, amely neki fel sem tűnik? Annyi biztos, hogy a fiúk sokkal helyesebbek itt ...

– Sziasztok – ugrott fel valaki az utolsó pillanatban a buszra. Sérgio. Vikinek hatalmasat dobbant a szíve és érezte, hogy mélyen elpirul. A tömegben ez szerencsére senkinek nem tűnt fel.
– Szia.
– A szép kis magyar lány ... – kezdte mindjárt az udvarlást Sérgio. – Ebédelni mentek?
– Igen – így Gonçalo.
– És te? – kérdezte Viki.
– Nekem most nincs időm, el kell intéznem valamit.
– Képzelem, mit – jegyezte meg epésen Gonçalo.
Vikinek kiszáradt a szája. Gonçalo nyilván arra utalt, hogy Sérgiónak megint találkája van valakivel.

– Nem azt, amire gondolsz – nevetett Sérgio. – Sajna nekem is akad másféle dolgom. Apám bízott meg valamivel. Tudod, Vitória, apám autószerelő. Alkatrészt kell neki vennem.
– Te is értesz az autókhoz?
– Nem igazán. Épp csak egy kicsit. De nem tudnék megélni belőle. A kocsimat is ő javítja meg, ha van valami baja. Gonçalo, meghívtad már a kis Vitóriát az Alfamára?
Gonçalo nem válaszolt, csak morgott valamit.
– Persze, hogy nem, mi? Hát akkor rám marad, hogy megmutassam neki. Egy kis fado-est? Nos, Vitória?
– Nem is tudom – hebegte Viki –, nagyon kellemetlen volt, hogy épp Gonçalo előtt kell ezt megbeszélniük, akinek könnyen eljárhat a szája, és ha Mafalda megtudja, vagy Amália ... De túlságosan boldog volt az ajánlattól, és úgy döntött, hogy nem törődik semmivel.
– Szívesen. Köszönöm a meghívást.
– Akkor ezt megbeszéltük. Majd hívlak, jó? Persze, tudom a számot! Itt kell leszállnom, sziasztok!
És már ott sem volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.