– Igen, itt a közelben van, mehetünk gyalog. Jót fog tenni a séta, bár te nem sokat ettél. Én egy kicsit elnehezültem. A lakás egy rokonomé, aki külföldön van. Sajnos tényleg teljesen üres, mert csak most vette, még nem volt ideje bebútorozni. Kicsit kényelmetlen lesz. Bár ma délelőtt vittem egy matracot, meg ágyneműt. De ha mégis inkább hotelbe mennél ...

– Nem, nem akarok többé hotelbe menni.
– Akkor jó. Gondoltam.
– Van nálad óvszer?
– Persze, készültem.
– És biztos vagy benne, hogy menni fog?
– Egészen biztos.
– Akkor jó. Én megbízom benned.

Zsongott a feje, ahogy bezuhant az ágyba. Minden ott kavargott a hajnali jelenet óta, Sérgio a lánnyal, Raquel a szakításával, az ő megalázó beszélgetése Sérgióval, az őrült délután, aztán a diszkó, António, Gonçalo és Carlos. Iszonyú hosszú nap volt, és Viki csak most érezte, hogy mennyire fáradt, mégis mennyire képtelen pihenni. Egyik könnyű, felületes álomból esett a másikba, hánykolódott, hirtelen kirúgott a lába, úgy érezte süllyed, majd azt álmodta, hogy repül ...

Mikor megszólalt az ébresztő, éppen a legszebb álmából riasztotta fel, mert a repülés mindig is kedvenc foglalatossága volt: szárnyak nélkül, csak könnyű tornamozdulatokkal, többnyire zárt térben. Ez volt a repülés, inkább levitáció. Lecsapta az órát. És visszafeküdt. Hallotta, hogy a lányok a szomszéd szobában kikászálódnak, nyílik az ajtó, Mafalda kicsoszog a papucsában, elindul a lépcsőn lefelé: mindig ő ment le először a fürdőszobába.

Kiléptek a langyos éjszakába és gyalogolni kezdtek a macskaköves utcán felfelé. Carlos Budapestről kérdezősködött, mintha semmilyen téma nem érdekelné jobban. Elmondta, hogy nagyon szeretne egyszer elutazni arra a vidékre, a posztkommunista országok egyikébe, de leginkább Prága és Budapest érdekelné. Ezek igazi zenei városok. Na és persze, ha már a környéken járna, elmenne Bécsbe is, meg Salzburgba. De nem sok esélye van rá, olyan drágák a repülőjegyek.

Viki elmesélte, hogy van egy ismerőse, aki néhány forintból körülutazta fél Európát, ugyanis hamisított egy Inter-Rail jegyet, kedvezményesen kirepült Tunéziába, és onnan jött vonattal vissza egészen Pestig, közben csak kenyeret evett és vizet ivott, kivéve, ha valaki meghívta más kajákra is, nem szállt meg sehol, maximum belógott ifjúsági szállásokra vagy meghívatta magát magánházakhoz, egyébként a vonaton és állomásokon, strandokon húzta meg magát. Úgy ért haza, hogy tíz kilót fogyott egy hónap alatt, mellig ért a szakálla és már merő rongy volt a ruhája, a szagáról nem is beszélve, mert az nyilván leírhatatlan lehetett.

Visszament a lármás, füstös diszkóba. Most, hogy már nem volt semmilyen konkrét célja az ottlétének, felszabadult. A kellemetlenség is másnapra halasztódott. Tudta, hogy kellemetlen lesz, efelől nem voltak kétségei, de legalább nem egy vadidegennel.

António már olyan volt számára, mint valami régi ismerős. Noha eddig szinte kizárólag kínos élmények fűződtek hozzá, kivéve az első találkozásukat, és a parkban azt a frenetikus csókolózást, amit elrontott a motel. De alapvetően bízott benne. Nem lesz semmi baj. Persze az lehet, hogy megint beüt az impotencia. Noha António állítja, hogy épp ő fogja belőle kigyógyítani. Viki tulajdonképpen úgy gondolta, hogy még az sem lenne annyira kínos, neki már nem. Legfeljebb a férfinak.

– Hát te? Mit csinálsz itt egyedül?
– Összefutottam egy ismerősömmel és elment italért.
– Valaki az egyetemről?
– Igen, de azt hiszem, te még nem ismered. Gonçalónak hívják. A tunában játszott.
– És ő szóba jöhet a bepasizás szempontjából?

– Nem, ismerőssel nem akarok bepasizni, az csak tovább bonyolítaná a dolgokat.
– És ha ő rádhajt?
– Nem tudom, szerintem a lakótársnőmbe szerelmes. Mafaldába.
– De Mafalda dobta Sérgio miatt.
– Hát, igen.
– És azóta nem jöttek össze újra.
– Nem, ebben biztos vagyok.
– Hát, elvileg nincs abban semmi rossz, ha lefekszel vele. Senki nem csal meg senkit.
– Raquel, halkabban! Mindjárt visszajön! Különben nem is tetszik.
– Az más. Miért nem ezt mondtad először?

A pincér közölte, hogy csak a helyi bölcsészkar fiútunája. Szóval minden bizonnyal jelen lesz Gonçalo is. Érdekes diszkóbeli tapasztalat – gondolta Viki. Valójában bosszantotta, hogy nem maradhat ülve, azt se tudta, hová álljon, mert szinte mindenütt volt már valaki. Ilyenkor legalább egy darab fal jót tett volna, hogy támaszkodni tudjon – hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát és ahogy végignézett a körülötte iszogató fiúkon, inába szállt a bátorsága. Vajon melyik lesz az?

– Mi a fenének hoznak ide egy tunát? – súgta oda Raquelnek.
– Én se értem, de hát ezek portugálok, mit vársz tőlük?
– És most nincs egy ülőhely sem.

Raquelt még a padon találta, ahol az imént ültek. A lány most már nyugodtabbnak tűnt, hátradőlt és csak nézett maga elé. A kezében csöndesen égett a cigaretta.
– Jobban vagy már? – kérdezte Viki.

Raquel csak megvonta a vállát.
– Én is befejeztem Sérgióval.
– Hát együtt voltatok?
– Nem hivatalosan. Találkozgattunk. Mindig azt mondta, nem alkalmas semmilyen állandó kapcsolatra. Hát ma meguntam. Láttam egy másik csajjal csókolózni.

– Köszönöm, Sérgio.
Viki is felnézett. Hidegnek érezte magát, számítónak.
– Sziasztok.
– Mióta dohányzol? – kérdezte Viki Sérgiótól.
– Nem dohányzom, de mindig van nálam öngyújtó. Just in case. Valami baj van? – biccentett Raquel felé.
Viki a szemével jelezte, hogy jobb nem beszélni róla.

– Menjetek csak – mondta Raquel – szeretnék egyedül maradni.
Viki felállt és elindult az épület felé.

Az informatika óra második részére ért vissza az egyetemre. Alícia kérdőn nézett rá, de Viki egyszerűen elintéznivalókra hivatkozott. Az órán már a szövegszerkesztést gyakorolták, kis színes képeket kellett beilleszteniük dokumentumokba és feliratokat készíteniük hozzá különböző betűtípusokkal.

Vikinek ehhez nem kellett gondolkodnia, automatikusan csinálta. Raquelnek több gondja volt, próbált segítséget kérni tőle, de Viki ezt elég bosszantónak találta és csak némán klikkelt valahová, ha Raquel megakadt.

Körülbelül egy hét múlva reggel Viki előbb ért a bárba, mint egyébként szokott. Sérgio megint nem hívta és nem is találkoztak az esős délután és a különös beszélgetés óta. Újra és újra előről kezdeni!

Viki tudta, hogy valaki erősen dolgozik a háttérben, mégpedig a kapcsolatuk ellen, de fogalma sem volt, ki lehet és miért. Leginkább egy féltékeny barátnőre gondolt, akinek létét Sérgio tagadta, de könnyen lehet, hogy csak azért, mert így kényelmesebb volt számára. Aztán Nunóra. Nuno vonzódott hozzá, és mintha még mindig valami válaszra várt volna, de a kérdést nem merte még egyszer feltenni.

Másnap összefutottak az egyetem egyik folyósóján. Sérgio épp egyedül volt, ritka pillanatai egyikében. Nem mosolygott.

– Ne haragudj, Vitória, hogy tegnap olyan gyorsan letettem – kezdte a magyarázkodást. – Vendégeink voltak. Aztán hiába próbáltalak hívni, pedig direkt emiatt mentem ki az utca végi fülkébe.
– Semmi gond. Amália egész este a barátjával traccsolt.
– Gondoltam, hogy ilyesmiről van szó. Miért hívtál?

Mafalda és Amália csak hétfőn este jöttek meg, hazaival jól megpakolva. Vikinek hányingere lett, ha csak kinyitotta a hűtőt: tele volt mindenféle hurkaszerű készítménnyel.

Nuno újra aktivizálta magát. A nevezetes kávézás után, amelyből persze Sérgio és Josué sem maradhattak ki, Nuno megint koncertre hívta Vikit, ezúttal szimfónikus koncertre, és mivel Josué kijelentette, hogy őt is érdekelné, megegyeztek, hogy együtt mennek el rá. Nunónak nem tetszett Josué beavatkozása, de nem tehetett semmit.

– Ti meg együtt sétálgattok? Jó látni.
Sérgio hangja megint varázslattal töltötte meg a levegőt. Viki megfordult, a fiú két puszit nyomott az arcára.

– Mi újság, öregfiú? – kérdezte Josuétől. Kezet fogtak.
– Minden rendben – így Josué, a szokásos portugál tapintattal, amely nem önti mindjárt a személyes bajait a kérdezőre.
– Jól telt a húsvét?
– A szokásos.
– Összejött a család anyádnál?
– Voltunk elegen.
– Leöltetek legalább egy nagy juhot?
– Nem, juhaink nincsenek, csak nyulaink meg tyúkjaink. De anyám vett bárányhúst és napokig sütött-főzött.
– Szegény asszony!

Nem beszéltek meg semmit. És Viki nem kérdezett rá a következő alkalomra. Átfutott az agyán, hogy a fiú azon a héten csak azért szentelt neki ennyi időt, mert másik, harmadik vagy ki tudja hányadik aktuális kalandja a nagyhéten nem ér rá, nincs Lisszabonban. Mondjuk, vidéki. Teljesen kézenfekvő magyarázat.

Volt benne most már valami keménység, valami üvegszerű távolságtartás, amin maga is csodálkozott. Mintha a tenger közelsége bűvölte volna meg, kicsinek és jelentéktelennek látta ezt az egész kalandot. Felesleges szenvelgésnek. Belefáradt a sóvárgásba, talán azért is, mert tele volt a nemrég élvezett gyönyör teljességével. Egyelőre elég volt ennyi.

Sérgio hirtelen átfogta a derekát és magához húzta. Egy csendesebb mellékutcában voltak, fehérre meszelt házak között. Olyan váratlanul jött ez a fellángolás, hogy Viktória szinte megijedt.

– Mi történt? Juli néni gerjesztett be ennyire?
A fiú nevetett.
– Nem, te gerjesztesz be, ezzel a szép kis száddal. És imádom, hogy mindig szoknyában jársz.
– Miért?
– Nem vetted még észre, hogy a portugál lányok állandóan nadrágot viselnek? Tudod, miért? Mert félnek szoknyát húzni. Félnek, hogy a férfiak benéznek vagy benyúlnak alá.

Cascaisban elég nehezen találtak parkolót, nagypéntek és szünnap lévén nyüzsögtek az emberek. A kis Ford azonban olyan helyre is befért, ahová nagyobb autók nem. Mielőtt kiszálltak volna, Sérgio kinyitotta a biztonsági övét és áthajolt Viktóriához.

– Mióta megláttalak ebben a bordó ruhában, meg akarlak csókolni – mondta, és már nyomult is be a nyelve a lány szájába. Ott volt megint az ismerős boldogság, az elernyedés, a sós mellékíz.
– Mit szólsz? Rendesen megborotválkoztam. Hogy kíméljem a bőrödet!

Nem is értette, hogy lehetett ekkora hatással rá Bognár halála. Végül is mi köze volt neki Bognárhoz? Semmi néven nevezhető joga nincs megsiratni. Talán az fájt ennyire, hogy már nem volt érdemes hazamenni Pestre? Azért ez is túlzás, ott a nagyi, barátok, ismerősök, akikkel ritkábban találkozott, de mégis megvoltak valahol a térképen, bármikor újra felkereshetően. A család – nem, a családra nem akart gondolni. Nem volt nagy különbség aközött, hogy tíz vagy háromezer kilométer választja el tőlük.

Még az is vígasztalónak hatott, hogy Juli néni Lisszabonban van, bár már csak két napig. Húsvétra visszarepülnek István bácsival Zürichbe. Juli néni még győzködte is Vikit, hogy menjen velük, töltse ott a húsvétot, de a lány nem akarta. Bár nem remélhette, hogy Sérgio akár nagyszombaton akár húsvét vasárnap ráérne, sose lehetett tudni.

Viki nem tudta, hogy felháborodjon, könnyesre nevesse-e magát, vagy megsértődjön. A legjobban az tetszett neki, hogy Kati teljes ártatlanságában és jószándékkal disznónak hívja. Az egész terhesség-ügy nem lepte meg, már számított egy ilyen húzásra, de azt gondolta, az olasz nem lesz ilyen könnyű eset, majd győzködni, zsarolni kell.

Kati olyan nyíltan és pofátlan módon volt törtető, szemérmetlen és lelkiismeretlen, hogy Viki úgy nézett rá, mint valami regényhősnőre, aki az összes megvetendő tulajdonságot egyesíti magában. Tiszta Becky Sharp. Bár angol szak ide vagy oda, a Hiúság vásárát se olvasta soha. A regények mindig is fárasztották.

Raquel és Juli néni nagyszerűen szórakoztak, míg Viki Antónióval odafent kínlódott. Mikor visszaértek, teljesen átfagyva, épp süteménymajszolás és portói-iszogatás közben találták őket. António türelmetlen volt, semmi kedvet nem érzett a kedélyeskedéshez, de visszafogta magát. Kiment az étterem elé cigarettázni. Vikit meg a két süteményező befogta tolmácsnak. Mindent el akartak mondani egymásnak rajta keresztül, amit tolmács nélkül nem tudtak. És nagyon jó kedvük volt a portóitól.

Végül Vikinek kellett őket noszogatni, hogy Antónióra való tekintettel, akinek ennyi szószátyár nő nyilván végképp az idegeire megy, főleg úgy, hogy ő nem is ihat, induljanak már vissza Lisszabonba.

Telefon. Este kilenckor. Viki olyan gyorsan ugrott ki az ágyból, hogy elcsúszott a padlón és majdnem kificamította a bokáját. Sziszegve, féllábon ugrált át Amália és Mafalda szobájába. Ha Sérgio az! Csak hallhatná a hangját!

– Vitória? – egy női hang. Francia akcentus.
– Raquel? Szia.
– Figyelj, ráértek a nagynénéddel holnap délután?
– Mit is terveztünk? Azt hiszem, a Szent György várba megyünk.
– Muszáj oda?
– Végül is mindegy, melyik nap megyünk. Lehet csütörtökön is. De miért?
– Antóniónak van egy ötlete. Sintra. Voltál már ott?
Szóval António nem nyugszik. Ha az ő ötlete, akkor Viki miatt találta ki. Hiszen nem tudja, hogy érje el másképp. És találkozni akar vele.
– Nem is tudom, ott hegyet kell mászni. Nem az öreglánynak való terep.
– Na ... A kedvemért! Nagyon szeretném megismerni a nénédet.
– Talán munkát akarsz szerezni általa Svájcban?

A fiú az órájára nézett.
– Ne haragudj, de a nővérem nemsokára hazajön. Nem szereti, ha itt van valaki.
A délutáni nap narancssárga fénybe fonta a nappalit, átvilágított az ablakpárkányon álló növények levelein. Az előbb még csak a két fiatal test létezett, összegyűrt ruhában, kócos hajjal, kipirult arccal.

Nem történt több, mint a délután első felében. Sőt, nem is történés volt köztük, hanem állapot. Félálom, vagy egészen álom, puha és meleg izgalom, amely azonban nem fokozódik, hanem kényelmesen állandó. Ebből a boldog lustaságból riasztotta fel Sérgio a lányt.

Viki engedelmeskedett. Hátrahajtotta a fejét, úgy tűnt, hogy lebeg és legalább negyven fokos láza van. Aztán megérezte a fiú ujjait a lába között, olyan céltudatosan tapogatott a szemérajkak között, hogy már maga az érintés teljesen nedvessé tette a lány ölét. Így még soha senki nem nyúlt hozzá.

A gyönyör állandó és hosszan tartó valósága szinte elviselhetetlennek tűnt. Érezte, hogy valami közeledik, de mintha újra és újra elkanyarodna, visszahúzódna, megfutamodna. Önkéntelenül is megfeszítette magát, de ettől nem lett jobb, kényszerítette izmait az elernyedésre.

– Vitória! Gyere be inkább, ha már itt vagy.
Sérgio farmerben és piros pólóban nyitott ajtót. Szemüveg volt rajta. Még sosem látta szemüvegben. Kicsit alacsonyabbnak is tűnt, mint máskor. Mezítláb állt a hideg kövön: az előszobában ugyanis kőburkolat volt. Megpuszilták egymást.

– Szia. Könnyen idetaláltál?
– Igen, nem volt semmi gond. Te szemüveges vagy?
– Amint látod. Egyébként kontaktlencsét használok. De még nem volt időm betenni.
– Engem nem zavar a szemüveg.
– Engem meg igen. Különben is, ahhoz szoktál, hogy zöld a szemem és az csak a kontaktlencsétől van.
– Ne hülyéskedj már.
– Nem hiszed? Nézd csak meg!

Valahogy ez a nap is eljött. Éjjel az álmok egymást kergették, keveredtek a szereplők, a mondatok, az érzések. De ébredéskor Viki egyenes derékkal ült fel az ágyban. Már csak kilenc óra. Háromszor három. Kibírható.

A szokott kávézójában reggelizett. Jellegtelen kis kávézó volt, csoszogó alkoholista tulajdonossal, és egy pufók, bajuszos lánnyal, akin borzasztóan állt a mindig gyűrött köpeny, amelyet munkaruhaként használt. Viki érdekes módon mégis ragaszkodott hozzájuk, pedig nem illettek a kertváros elegáns hangulatába, és a tisztaság sem volt különösebben jellemző rájuk. A kávézó teraszáról azonban el lehetett látni a folyóig és Vikit ismerték már, nevén szólították, kérdés nélkül hozták a tejeskávét (meia-de-leite) és a sonkás-sajtos croissont.

– Miért tűntél el a múltkor?
– Erről akarsz beszélni?
– Nem gondolod, hogy kéne?
– Nyomd már el azt a bagót. Nem kapok levegőt.
– Rendben, elnyomom. Szóval, miért tűntél el?
– Mégis, mit gondoltál, ott ülök és várok?
– Minden rendbejött volna. Csak magamhoz kellett térnem.
– De én gyűlöltem ott lenni és ...
– És?
– Nagyon bunkón viselkedtél.