Sérgio hirtelen átfogta a derekát és magához húzta. Egy csendesebb mellékutcában voltak, fehérre meszelt házak között. Olyan váratlanul jött ez a fellángolás, hogy Viktória szinte megijedt.

– Mi történt? Juli néni gerjesztett be ennyire?
A fiú nevetett.
– Nem, te gerjesztesz be, ezzel a szép kis száddal. És imádom, hogy mindig szoknyában jársz.
– Miért?
– Nem vetted még észre, hogy a portugál lányok állandóan nadrágot viselnek? Tudod, miért? Mert félnek szoknyát húzni. Félnek, hogy a férfiak benéznek vagy benyúlnak alá.

És szavai alátámasztásaként Sérgio végighúzta a kezét a lány combján, egy kicsit megemelve a ruhát. Viki elvette onnan a kezét, de hagyta magát sokáig csókolni. Emberek jöttek-mentek, Viki valahol a tudata felszínén érzékelte is a mozgást, de épp csak, mint a lázas beteg, aki néha felriad kábultságából. Aztán továbbmentek, Sérgio most átkarolta, olykor séta közben is megcsókolta az arcát, az állát, a nyakát.
– Van itt egy teaház, ott nyugodtan lehetünk.

A teaház különlegessége volt, hogy süppedős fotelek várták a vendégeket. A félhomályban, ahogy a napsütésből beléptek, hirtelen nem is láttak szinte semmit. Sérgio egy félreeső boxba vezette a lányt és míg a pincérre vártak, az asztal alatt simogatta a combját. Viki próbálta eltolni a kezét, nem mintha nem lett volna ínyére a dolog, de nyilvános hely az nyilvános hely.

Rendeltek, a simogatások folytatódtak, a lány vörös arccal próbált ellenállni, folyton azt kémlelve, hogy észreveszi-e valaki ezt a néma harcot, amelyet néha suttogó rendreutasítások tarkítottak. Miután megjöttek az italok – teaházhoz nem illőn rendeltek üdítőt, Viki tudta, hogy a bor egy ilyen verőfényes napon a tengerparti levegővel keveredve túlságosan elálmosítaná –, Sérgio már nem csak az asztal alatt próbálkozott, átölelte a lányt, csókolta, simogatta, mintha a saját nappalijában lenne.

Viktória egy idő után már nem is tudott ellenállni, csak néha nyitotta ki a szemét és érzékelte homályosan, hogy más vendégek is vannak, hogy a pincérek morognak valamit, de nem akart tudni az egészről. Ha itt senki nem ismeri, nem kell szégyenkeznie. Persze azért szégyenkezett.

– Elnézést – állt meg az asztaluk előtt egy pincér. Nem az, aki kiszolgálta őket, egy ünnepélyesebb viselkedésű másik. Nagyon szigorú ábrázattal állt ott és várta, hogy kibontakozzanak egymás karjaiból. Viktória már majdnem feküdt a süppedős fotelben. Most felült és kihúzta magát.
– Kérem önöket, hagyják el a helyiséget – jelentette ki a pincér. – Ez a viselkedés tűrhetetlen.
Sérgio felállt.
– Szánalmas farizeusok – mondta. Letett ezer escudót az asztalra. – Ennyi elég lesz? Az erkölcsi kártérítésre is?

Viki röviden felkacagott, aztán a kezébe temette az arcát.
– Gyere – súgta oda Sérgio a lánynak –, kiűztek a paradicsomból. A barmok.
De ő is nevetett, a teaházból kiérve nevetve eredtek futásnak a kis utcákon át.
Visszamentek a kocsihoz.
– Micsoda disznóság volt ez, Sérgio? Mondtam, hogy ne tapogass a teaházban! Biztos máskor is kidobtak már onnan.
– Nem – csóválta a fejét a fiú, miközben beindította a motort –, onnan még nem.
– De máshonnan már igen.
– Egy pár helyről. Nem gondolod, hogy izgalmasabb így csókolózni? Ha valaki meg akarja tiltani?
– Akkor sem kellett volna ilyen helyzetbe hoznod!
– Ugyan már, te is élvezted.
Viki megvonta a vállát. Végül is fantáziált már ilyesmivel, sőt, nagyobb veszéllyel. De a fantázia mégiscsak más.
– Most pedig, kisasszony, kimegyünk a tengerpartra. És ott folytatjuk, amit elkezdtünk.

Viki kiszállt a kocsiból. A kékség mindenünnen szikrázott, az ég és a tenger színe alig különbözött egymástól. Gyér fövenyi növényzet, melyet folyamatosan cibál a szél, szürke sziklák, némi homok. Viktória életében először volt ilyen közel a tengerhez.

Nem is szólt semmit. Leült egy hatalmas, többé-kevésbé kényelmes sziklára és nézte a tengert. A szél cibálta a haját. A nap elvakította.
Sérgio bent maradt a kocsiban. De mikor látta, hogy Viki nem mozdul a szikláról, kiszállt.
– Itt akarsz ülni egész délután?
– Ó, ez neked biztos valami megszokott látvány és érzés, de számomra az első alkalom.
Sérgio megállt mellette.
– Sokminden történik veled először.
– Úgy látszik.
– Nem fázol?
– A nap elég erősen süt.
– De át fogsz fázni. Hozok neked egy takarót.
– Tényleg? Kedves tőled.

Sérgio valóban előjött egy takaróval, amely még csak nem is volt szúrós.
– Ideülök melléd, terítsük magunkra a takarót!

Ott ültek percekig, az intenzív napsütésben és szélben. Nem szóltak egymáshoz. Nem is mozdultak. Összebújtak, mint a gyerekek.

Később visszamentek a kocsihoz. A parkolóban más autók is álltak, de azokból senki nem szállt ki. Csak ültek odabent az emberek, némelyek egyedül, mások párosával. Voltak, akik csókolóztak, voltak, akik csak rezzenéstelen arccal, becsukott szemmel élvezték a napot, mintha a társuk ott se lenne.

– Milyen furcsa, hogy nem szállnak ki a kocsiból – mondta Viktória.
– Tudják, hogy kellemetlenül fúj a szél.
– Akkor is furcsa. Úgy üldögélnek ott, mint valami földönkívüliek repülő csészealjaikban. Mintha mérgező lenne odakint a levegő.
– Lehet, hogy idegen szemmel így tűnik. Sose gondoltam rá.
– Mert neked az a természetes. Egyáltalán mit lehet csinálni ekkora tömegben?
– Elég sokmindent, csak a ruhát nem szabad levenni.
– Járnak erre rendőrök?
– Előfordul. De te is szereted a veszélyt, nem?
– Nem annyira, mint te, az a sejtésem.
– Majd megkedveled.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.