Nem is értette, hogy lehetett ekkora hatással rá Bognár halála. Végül is mi köze volt neki Bognárhoz? Semmi néven nevezhető joga nincs megsiratni. Talán az fájt ennyire, hogy már nem volt érdemes hazamenni Pestre? Azért ez is túlzás, ott a nagyi, barátok, ismerősök, akikkel ritkábban találkozott, de mégis megvoltak valahol a térképen, bármikor újra felkereshetően. A család – nem, a családra nem akart gondolni. Nem volt nagy különbség aközött, hogy tíz vagy háromezer kilométer választja el tőlük.

Még az is vígasztalónak hatott, hogy Juli néni Lisszabonban van, bár már csak két napig. Húsvétra visszarepülnek István bácsival Zürichbe. Juli néni még győzködte is Vikit, hogy menjen velük, töltse ott a húsvétot, de a lány nem akarta. Bár nem remélhette, hogy Sérgio akár nagyszombaton akár húsvét vasárnap ráérne, sose lehetett tudni.

A csütörtök eseménytelenül telt, a Szent György várba István bácsi is felment velük (persze a bejáratig taxival vitették magukat, mert nem öregeknek való az a hegymászás sem), így egy kicsit mentesült a folytonos beszélgetés terhe alól. Este még elvitték vacsorázni egy luxus helyre, amelynek az volt a hátulütője, hogy halon, kagylón és csigán kívül szinte nem volt semmi más, de Vikinek azért sikerült csirkét ennie, amin István bácsi csak csóválta a fejét: ez a lány nem tudja, mi a jó. Csirkét egy tengeri herkentyűs étteremben!

A végén István bácsi elég szép összeget nyújtott át Vikinek svájci frankban, köszönve Juli néni kalauzolását, Viki még szégyellte is magát, hogy elfogadja, de azért azt nem tehette meg, hogy visszautasít egy ilyen ajándékot. Gondolnia kellett az ösztöndíj utáni ínséges időkre, amelyek egyelőre teljes bizonytalanság képét mutatták.

De leginkább a másnapra gondolt, a másnap délutánra, amely hirtelen fenyegető közelségbe került. Fenyegető volt, mert az álmodozás helyett a valóság nyomul majd az életébe újra és ki tudja, mi történik odakint, a tengerparton. Sérgio bántó dolgokat is mond, amelyekre lélekben fel kell készülnie.

Bárcsak rácáfolhatna arra a véleményére, hogy bizonytalan magában! Bárcsak öntudatos, ellentmondást nem tűrő nő menne el másnap a Jeromosok elé (úgy egyeztek meg, megint ott találkoznak)! De mi van, ha Sérgiónak egy ilyen nő nem kellene? Ha kifejezetten csak olyanok tetszenek neki, akik félénkek, akikkel szemben fölényes lehet, és akiknek jó tanácsokat osztogathat? És akiket bevezethet az erotika rejtelmeibe? Igen, ez elég valószínű.

Noha Viki bizonyos értelemben nagyon is erős, vagy inkább szívós volt, egyedül állt a világban, eltartotta magát és ez büszkeséggel töltötte el, másrészről tudatában volt annak, mennyire tapasztalatlan és naiv. Lehet, hogy épp ez a sajátos keverék vonzotta Sérgiót. És az egzotikum. Az idegenség.

Bognár halálhíre fölött még nem tért napirendre, de már nyugodt volt, kisírta magát, csütörtökön ezért be volt dagadva a szeme és volt olyan józan, hogy örüljön neki: nem péntekre virradóan bőgött annyit. Péntek délután megint elégedetten nézett tükörbe. A két, szabadban töltött nap után kipirult arccal és rövid, testhez álló, bordó ruhában hagyta el az udvarházat. Juli néni ajándéka volt ez is, és a fehér szandál, meg a sötétkék kardigán. Az első nap vásárolt be neki a legjobb belvárosi üzletekben, olyan felkiáltással, hogy most vagy soha, válasszon, mindegy, mennyibe kerül. Vagyis majdnem mindegy. És Viktória a maga visszafogott módján választott.

– Hú, de tavasziasan jössz! – mondta köszönés helyett Sérgio, szokásos könnyed modorában és kinyitotta a kocsi ajtaját. Csak két teljesen semleges puszit nyomott a lány arcára.
– Tavasziasan?
– Kabátot nem hoztál?
– Kellett volna?
– Hát, a tengerparton mindig nagy a szél. De ne aggódj, majd megoldjuk.
– Úgy látszik, még nem vagyok felkészülve az itteni mikroklímákra.
– Mert? Hol jártál?
– Sintrában.
– Sintra tényleg nem kiszámítható. Illetve biztos,hogy pár fokkal hidegebb van odafent, mint idelent. És kivel voltál?
– Juli nénivel, Raquellel, tudod, akivel együtt járok informatikára, és az ő kedvesével.
– Ez kinek az ötlete volt?
– Raquelé. Vagy a srácé, nem tudom. Raquel szeretne munkát Svájcban, meg akart ismerkedni a nagynénémmel.
– Nem is rossz ötlet! Ez a Raquel élelmes egy lány. A fiúja is odajár a bölcsészkarra?
– Nem, idősebb nálunk, már dolgozik.

A percek teltek és úgy ültek egymás mellett, mint akik csupán szívélyes kapcsolatban vannak. Miért nem csókolta meg Sérgio, mikor beszállt a kocsiba? Három napja alig bírt elszakadni a szájától, és most itt ül, derűsen, józanul, mintha semmi nem történt volna köztük.

Viktória tavaszias magabiztossága, ha volt is, kezdett elpárologni. Megértette, hogy Sérgio és közte semmi nem magátólértetődő, semmi nem biztos. Ők nem szerelmespár, tehát, ha találkoznak, nem csókolják meg egymást. Lehet, hogy később, ha a fiú úgy gondolja, igen. Lehet, hogy búcsúzóul is. De minden egyes találkozás újrakezdés, szinte a nulláról.

– Szomorú vagy? – kérdezte a fiú, néhány perc hallgatás után. A Tejo partján mentek, ragyogó napsütésben. Viktória lehajtotta a fejét.
– Igen, meghalt egy tanárom.
– Egy tanárod? Itteni?
– Nem, pesti. A kedvenc latintanárom volt.
– Sajnálom. Ennyire közel állt hozzád?
– Ő volt a legjobb a tanszéken. Elitta az életét.
– Szóval alkoholista volt. Nem egy szép szórakozás.
– Nem értem, miért tette. Mindene megvolt, szépség, intelligencia, tehetség, egyetemi állás, nők ...
– Nőzött?
– Az a hír járta.
– Nálad is próbálkozott? Volt valami köztetek?
– Nem, dehogy. Soha nem néztem rá úgy. Tiszteltem, tudod? Nehéz elmondani, mit jelentett.
– Nem vonzott, mint férfi? Azt mondod, szép volt.
– Nem, most már nem volt az, csak fiatalon. És vonzott, persze, de inkább az agya, nem a teste. Ha érted, mire gondolok.
– Értem, vagy legalább is érteni vélem. Azt hiszem, ez tipikusan női szempont, a nők tudják ennyire elválasztani a lelket, a szellemet és a testet. Egy férfi inkább az egészet látja.
– Leginkább a testet.
– Talán. De nem mindig. Azért ennél bonyolultabb a dolog. Inkább a viselkedést, a vibrálást, az élethez való hozzáállást. Persze mindezt a testen keresztül.

Egy ideig hallgattak. Vikinek nem volt kedve beszélni erről. Se Bognárról, se a test és a lélek elválasztásáról. Valami sokkal frivolabbról szívesen beszélt volna, de nem mert belevágni.
– És te? Mit csináltál ebben a két napban? – kérdezte aztán Sérgiótól.
A fiú megvonta a vállát.
– Semmi különöset.

Persze. Nem akar róla beszélni. Biztos egy másik lánnyal hentergett a nappali heverőjén. És ha a másik vagy a harmadik megkérdezi, mit csinált kedd délután, akkor is csak megvonja a vállát és azt válaszolja, semmi különöset.
– Mi is a nővéred foglalkozása? Fodrász?
– Kozmetikus.
– És, szereti?
– Nem túlzottan.
– Akkor miért csinálja?
– Nem volt benne elég kitartás, hogy továbbtanuljon. Vagy tehetség. Vagy kedv. Nem tudom. Végül elment kozmetikusnak.
– Mennyi idős is most?
– Huszonöt.
– És jár valakivel?
– Persze, sőt, már el is jegyezték egymást. Csak a lakásra gyűjtenek. Három éve.
– Három éve gyűjtenek?
– Aha, hogy be tudják fizetni az önerőt.
– És mikorra gyűlik össze?
– Azt mondják, jövőre. Akkor végre összeházasodnak és enyém lesz a szoba! Ne tudd meg, hogy fogom élvezni!
– Arra nem gondoltál, hogy te költözz el otthonról?
– Én? Mi a fenének?
– Hogy szabad légy.
– És mégis, mi hasznom lenne belőle? Így is alig van pénzem, pedig néha dolgozom apám műhelyében, persze semmi bonyolultat, de arra ad némi zsebpénzt. Ha viszont elköltöznék, fizethetnék egy lakást, amit idegenekkel kéne megosztanom, ugyanúgy alkalmazkodhatnék másokhoz, szabadidőm nem lenne, az egyetem és a meló között rohangálnék.
– Anyád nem mosna-főzne-takarítana rád és nem lenne időd lányokra.
– Többek között. Képzeld, mit vesztene a társadalom! – mosolyodott el Sérgio.
– Egy nővel nem tudnád beérni? – kérdezte ártatlan képpel.
Sérgio nevetett és megrázta a fejét.
– Miért kéne beérnem eggyel? Mikor annyi van! És olyan sokféle! Nem vagyok monogám természet.
– És Mafalda? Mellette is voltak mások?
– Mit mondtak neked Mafaldáról?
– Hogy együtt jártatok.

Sérgio megint nevetett. Az a szemtelen, casanovás nevetés.
– Nem jártunk együtt. Párszor találkoztunk, csókolóztunk. Ő ezt úgy értelmezte, hogy a kedvesem. És elmondta a drága, minden lében kanál Amáliának meg a búsképű Gonçalónak, az ő különbejáratú Don Quijotéjának. Elég kellemetlen volt, nem szeretek nőket sértegetni, de egyértelműen el kellett magyaráznom neki, hogy még viszonyunk se volt. Ahhoz nálam több kell.

Viktória nyelt és nyelt. Teljesen felesleges bármivel áltatnia magát. Egészen kiszáradt a torka. Nem lehet ilyen hülye! Azért van itt, hogy élvezze ezt a délutánt, hogy gyönyört szerezzen önmagának és a többi nem fontos. Egyszerűen lényegtelen. Most Sérgio vele van, itt van, megfogható távolságban, és vele megy a tengerpartra. Nem mással. Ő nem Mafalda és nem egy harmadik lány. Nem velük kell foglalkoznia, hanem önmagával.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.