Visszament a lármás, füstös diszkóba. Most, hogy már nem volt semmilyen konkrét célja az ottlétének, felszabadult. A kellemetlenség is másnapra halasztódott. Tudta, hogy kellemetlen lesz, efelől nem voltak kétségei, de legalább nem egy vadidegennel.

António már olyan volt számára, mint valami régi ismerős. Noha eddig szinte kizárólag kínos élmények fűződtek hozzá, kivéve az első találkozásukat, és a parkban azt a frenetikus csókolózást, amit elrontott a motel. De alapvetően bízott benne. Nem lesz semmi baj. Persze az lehet, hogy megint beüt az impotencia. Noha António állítja, hogy épp ő fogja belőle kigyógyítani. Viki tulajdonképpen úgy gondolta, hogy még az sem lenne annyira kínos, neki már nem. Legfeljebb a férfinak.

Leült a fapadok egyikére, onnan pásztázta a táncolókat, meglátja-e Raquelt és Gonçalót. De nem sokáig maradhatott egyedül, többen is odajöttek, táncolni hívták, próbálták itallal kínálni. Nem fogadott el semmit, mert tartott tőle, hogy valamit belekevernek az italába, amitől elkábul és magatehetetlen lesz, hallott már hasonló esetekről.

Végre feltűnt Raquel és Gonçalo, a legnagyobb egyetértésben, mint akik már nagyon összemelegedtek. A fiú átfogta a lány derekát, dűlöngéltek mind a ketten. Volt velük még egy srác, közepes termetű, sötét hajú, nagyon eleven fekete szemű és mosolygós, akinek a nadrágja és inge arról tanúskodott, hogy a tunabeli egyenruha darabjaitól nem sikerült egészen megszabadulnia.

– Hadd mutassam be a barátomat, Carlost – mondta Gonçalo. – Ez itt Vitória, Budapestről. Ugye, Budapestről jöttél?
– Igen. Nagyon örülök, Carlos.
– Szia, hiszen sokszor láttalak már az egyetemen.
– Én is láttalak már, úgy rémlik.
– Nem Nunóval és Sérgióval szoktál beszélgetni? Egy évvel alattam járnak szociológián.
– Igen, őket ismerem. Szóval te is szociológusnak készülsz.
– Még nem biztos, lehet, hogy a zenénél maradok.

– Milyen hangszeren játszol?
– Gitározom, hagyományoson és portugál gitáron, meg zongorázom, ha nagyon kell. Zenéket is írok. Biztos kérdezték már tőled, ismered a Mão Morta (Halott Kéz) együttes Budapest című számát?
– Nem, még senki nem kérdezte. Van ilyen együttes?
– Van hát. Mindig szerettem volna tudni egy odavalósi véleményét erről a számról. Várjál csak, megkérdezem a lemezlovast, hogy megvan-e neki.
– Ismered a lemezmovast?
– Persze, a haverom. Várjatok, mindjárt visszajövök.
– Na, mit szólsz? – nevetett Gonçalo, ez aztán nem sokat totojázik!
– Érdekes fiú.
– Tetszik? – kérdezte Raquel célzatosan.
– Azt még nem tudom ...
– Hohó, csak nem untál rá Sérgióra? – gonoszkodott Gonçalo, akinek az ital nyilván megoldotta a nyelvét. – Vagy inkább Sérgio unt rád?

Raquel oldalbabökte a partnerét.
– Ne légy már ilyen bunkó!
– Ó, bocsánat, elnézést, nem szóltam semmit – hebegett a fiú és a szája elé kapta a kezét, de rögtön utána elkezdett vihogni.
Viki ahelyett, hogy felháborodott volna, ugyancsak nevetett. Amolyan kétségbeesett módon, de nevetett.

– Mindjárt beteszi a számot – újságolta Carlos vidáman. – Min nevettek?
– Ó, csak valami szamárságon – válaszolta Gonçalo –, éljenek a megunt szeretők! – és fenékig ürítette a poharát, amelyben már úgyse maradt sok ital.
– Valamiről lemaradtam, úgy látom ... – mosolygott félszegen Carlos.
– Barátom, drága barátom – így Gonçalo –, hoznál nekünk még egy fordulót? Én már nem bírok elvánszorogni a bárpultig. Írasd föl az én számlámra, jó? Itt a papír.
– Rendben. Mit kértek?
– Én egy sört – mondta Raquel.
– Én még egy viszkit – vihogott Gonçalo –, csak aztán legyen benne jó sok jég, mert mindjárt meggyulladok.
– És te, Vitória?
– Én már eleget ittam. Ha hozol egy colát, megköszönöm.
– Akkor egy sör, egy viszki meg egy cola jéggel. Mindjárt jövök.

– Egy kincs ez a fiú! – hevegte Gonçalo. – És megsúgom, Vitória, hogy épp facér. Szerintem vesd ki rá a hálódat! Nagyon, de nagyon rendes gyerek ez. Jó zenész, ha ez számít valamit, haha. Bár lehet, hogy neked a zenészek nem tetszenek.
– Hagyd már abba! – bökte megint oldalba Raquel.
– Még egyszer, bocsánat, drága Vitória, de hát a pletyka gyorsan terjed, tudod... És ma nem bírom befogni a számat. Csúnya fiú, csúnya, csúnya – ismételgette és folyamatosan ütögette a száját.

Az éppen játszott dal véget ért és a lemezlovas hangját lehetett hallani:
– Egy barátom megkért, hogy a körünkben jelen lévő magyar lány kedvéért tegyem fel a következő számot. Remélem, ő is olyan döglesztően szép, mint azok a csajok, akikről a dalban szó van. Következzék tehát a Mão Morta Budapest című száma!
Viki legszívesebben elsüllyedt volna, szerencsére csak Raquel meg Gonçalo tudta, hogy róla van szó, illetve a főbűnös, Carlos, aki még mindig valahol a bárpultnál tolongott.

Visz engem egy ócska trabi
kocsmából kocsmába el
egész éjjel tombolok én,
a rock sose szünetel.

Jöjjön még egy füves cigi,
még egy vodkát hajtok fel,
Pest is, Buda is az enyém,
a rock sose szünetel.

Ahány éj van Budapesten,
annyi éjjel rock & roll.

Pincék városszerte teli,
bandák nyomják ezerrel,
így kergetnek őrületbe,
a rock sose szünetel.

A nőktől meg kell dögleni,
mini cuccuk megperzsel,
a tébolynak nincsen vége,
a rock sose szünetel.

Ahány pince Budapesten,
annyi pince rock & roll.

A szám alatt visszatért Carlos, kezében a három pohárral, nagy művészet volt az őrjöngő tömegen átvergődnie magát, de fennhangon énekelte közben a szöveget. Viki is csak az ő magyarázatai alapján értette meg a dalt, különben épp csak a refrént tudta felfogni.

– Na, és tényleg ilyen Budapest? – kérdezte Carlos, miután nagy nehezen felmondta a szöveget, ami azért nem volt könnyű, mert közben egészen más számot játszottak már, és az is elég hangosan ment. – Ezt 91-ben írta Adolfo Luxúria Canibal, a banda vezetője.

– Hogy hívják?
– Luxúria Canibal.
– Jó kis művésznév.
– Az Adolfo-ról akarja elterelni a figyelmet.
– Ja, értem.
– Ilyen Budapest szerinted is?
– Nekem biztos nem ilyen. Sose jártam egy pincekocsmában sem, bár tudom, hogy léteznek.
– Hogyhogy egyben se jártál?
– Otthonülő típus vagyok.
– De a lányokról szóló versszak nyilván igaz – villant Carlos szeme.
– Úgy találod?
– Ha belőled indulok ki ...
– Kedves tőled.
– Csak vigyázz ezzel a kis boszorkánnyal, barátom – szólt közbe Gonçalo –, nem szereti a zenészeket. Úgy hallottam – és megint vihogott egyet, pedig Raquel jól belerúgott a sípcsontjába.

Carlos kérdőn nézett Vikire, aki csak legyintett.
– Kicsit már be van rúgva – mondta Viki.
– Azt vettem észre. Szerinted még megáll a lábán?
– Fogalmam sincs, én még nem láttam ilyen állapotban.
– Ha kicsit józanabb lenne, javasolnám, hogy menjünk el egy nyugisabb helyre, egy bárba és igyunk meg még valamit, de neki inkább nem ajánlgatom.

Viki nem válaszolt, csak nézett a fiúra. Olyan hangulatban volt, amikor minden mindegy. Nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki ez a Carlos, érdekesnek tűnt, de egy kicsit túlságosan élénknek, olyannak, aki nem tud öt percig sem egy helyben ülni. Persze lehet, hogy csak fel van spannolva.

– Szerinted a barátnőd itt akar maradni? – kérdezte egy idő után a fiú.
– Úgy nézem, jól érzi magát.
Raquel megint a táncparketten lejtett, Gonçalo pedig üveges szemmel bámulta.
– Rábízhatjuk Gonçalót?
– Micsoda?

Carlos közelebb húzódott.
– Az az igazság, hogy veled szeretnék nyugisabb helyre menni. Ahogy mondtam, egy bárba. Ahol lehet beszélgetni.
– És a többieket lerázni?
– Nem épp lerázni, de szerintem nekik is jobb lenne, ha kettesben maradnának.
– Nem tudom, Raquel ezt akarja-e.
– Megkérdeznéd tőle?
– Majd, ha visszajön.

Carloson látszott, hogy ő most azonnal szeretné, de Viki nem hagyta magát siettetni. Még azt se tudta, hogy van-e kedve kettesben maradni vele. Ha nem lett volna a holnapi találkozó Antónióval ... De nem, akkor is rossz választás egy srác, aki minden ismerősét ismeri és csak növelné amúgy is megtépázott hírét az egyetemen.
Mikor Raquel visszajött és letelepedett Viki mellé, Viki odahajolt hozzá:

– Ez a Carlos le akar lépni velem.
– Komolyan? És te?
– Nem tudom. Szerinted?
– Elég helyesnek tűnik.
– Téged nem zavarna, ha itt hagynálak ezzel a részeggel?

Raquel nevetett.
– Nem olyan részeg, mint amilyennek mutatja magát. Inkább el van keseredve. Nyugodtan itt hagyhatsz vele.
– Komolyan?
– Persze. Hisz ezért jöttünk, nem?

Viki felnézett a plafonra. Aztán sóhajtott.
– Rendben. Bár tudom, hogy Gonçalo végképp kikiált kurvának.
– Ugyan már!
– Látod, hogy most is miket mond rólam.
– Te tudod, Viki. De ha belegondolsz, hogy úgyis elmész két hónap múlva és otthon senki nem fog tudni semmiről, valójában nincs sok vesztenivalód.
– Hát te? Hogy állsz Gonçalóhoz?
– Ó, nekem eszem ágában sincs lefeküdni vele. Majd hazaviszem taxival, aztán ennyi. Csak előbb táncolok még néhány kört.
– Akkor mi megyünk! – mondta Viki fennhangon, hogy Gonçalo is hallja. De az csak üveges tekintettel nézett maga elé, majd lecsuklott a feje az asztalra.
– Menjetek csak! – integetett Raquel. – Hagyjátok őt rám, én elintézem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.