2009.10.19. 08:45
Tizenkilencedik fejezet: Egy kávé ára (1)
Nem beszéltek meg semmit. És Viki nem kérdezett rá a következő alkalomra. Átfutott az agyán, hogy a fiú azon a héten csak azért szentelt neki ennyi időt, mert másik, harmadik vagy ki tudja hányadik aktuális kalandja a nagyhéten nem ér rá, nincs Lisszabonban. Mondjuk, vidéki. Teljesen kézenfekvő magyarázat.
Volt benne most már valami keménység, valami üvegszerű távolságtartás, amin maga is csodálkozott. Mintha a tenger közelsége bűvölte volna meg, kicsinek és jelentéktelennek látta ezt az egész kalandot. Felesleges szenvelgésnek. Belefáradt a sóvárgásba, talán azért is, mert tele volt a nemrég élvezett gyönyör teljességével. Egyelőre elég volt ennyi.
Lehet, hogy ez másnapra megváltozik, de abban a pillanatban úgy érezte, béke veszi körül. Örült, hogy jót fog aludni, hogy másnap kiadósan megreggelizik és kiül majd a kertbe olvasni. Még a mosásra váró ruhák majdani teregetésének is örült. Hazaérve kisöpörte a szobáját és gondosan letörölgette a port az éjjeliszekrényről. Tiszta, hűvös ágynemű.
Milyen fáradtnak érezte magát! És milyen kellemes volt ez az ernyedtség! Mennyire nem gyengeség, inkább újonnan felfedezett erő. Mint amilyet gyerekként érzett, mikor hazavitt egy jó jegyet, és tudta, hogy csinos az úttörőegyenruhájában. Azt gondolta, hogy a világ rendben van, mert ő olyan okos és jókislány, mert mindent úgy csinál, ahogy elvárják tőle.
Persze ez volt a legnagyobb gyengesége. Az örökös megfelelni-vágyás. Mindenkinek a kedvére tenni. Őrsvezetőként hinni a tizenkét parancsban és a nagy októberi forradalomban. Ugyanakkor hittanon rajongani Szűz Máriáért és csüngni a kövér, félszeg atya szavain, aki a Kis Hercegből olvas fel jutalmul az elsőáldozásra készülőknek. Odahaza színlelni, hogy imádja a biológiát, mert a szülei orvosnak szánják.
Ugyanezt csinálta most is: játszotta Dona Deolinda előtt a jó családból való úrikislányt, ahogy csak tudta, készen arra, hogy húsvét vasárnap a hagyományos házszentelésen, amely olyan ceremónia volt, mint odahaza Vízkeresztkor a háromkirályok áldása, megcsókolja a keresztet. Sérgiónak meg előadta a problémamentes szeretőt, akinek ki lehet nyilatkoztatni mindenfélét, aki tud a pillanatnak élni (mert az nagy dolog, nem gondolni a jövővel, de még a másnappal sem, csak élvezni, ami van), és megérti, hogy egy férfi nem elégedhet meg egyetlen nővel.
Húsvét hétfőn ismét kirajzottak a diákok. A portugálok nem tartanak kétnapos vallási ünnepeket, mint a magyarok meg a németek, viszont nagy katolikusok lévén többet is megülnek egy évben. Különös volt arra gondolni, hogy otthon részegek támolyognak és büdös kölnik émelyítenek.
Viki sosem szerette a húsvét hétfőt, rettegett attól, hogy meglocsolják, mert egyszer, tizenkét éves korában minden előzmény nélkül becsöngetett az illuminált állapotban lévő szomszéd két rosszcsont fiával, akiktől megmagyarázhatatlan módon irtózott és erőnek erejével meglocsolta a tréningruhában, koszos hajjal otthon rejtőzködő Viktóriát, aki éppen egy világfájdalmas korszakában volt. Természetesen semmiféle piros tojással nem készült, valami aprót kapart össze, hogy az elviselhetetlen szomszédok markába szórja. A szülei nem voltak otthon, külföldi konferenciára mentek és a lelkére kötötték, hogy ne nyisson ajtót idegennek, de a szomszéd csak félig volt idegen és Viki teljesen elfelejtette, hogy a húsvét hétfő miről szól. Soha azelőtt nem jutott eszébe senkinek, hogy meglocsolja, úgy érezte, a világon nem is létezik olyan fiú, aki pont hozzá térne be, és majdnem igaza is volt, de csak majdnem. Ez a kellemetlen jelenet a részeg férfival és a két fiúval, akik valósággal szidalmazták, mert kevesellték az alamizsnát, és nem értették, hogy ő semmiféle locsolásra nem számított, sőt, viszolyog tőle, annyira émelyítette, hogy azontúl mindig néma csendben töltötte a húsvét hétfőket, ha a szülei nem voltak otthon – hadd higgye csak mindenki, hogy ő is elutazott.
Most megkönnyebbülés volt tudni, hogy Lisszabonban senki nem ismeri a locsolkodást. A számítógépteremben tízkor indult az élet, Alícia a bárban megvette szokásos cola és chips adagját, elképesztő volt, hogy vasággyal is csak ötven kilós ennyi kalóriabevitel mellett, megitta a kávéját, és elszívta valahányadik reggeli cigijét. Nagyon örült Vikinek, sejthető volt, hogy az ő húsvétja elég magányosra sikeredett, nem volt családja Lisszabonban és a barátok ilyenkor messze elkerülik az embert. Az egyedülélőknek a tanítás újrakezdése valóságos áldás.
Befutott Raquel is, ziláltan és vibrálva, mint mindig és bizalmasan közölte a jelenlévőkkel, hogy megsejtett egy nagy igazságot: ő bizony zsidó. A családja Trás-os-Montesből származik és a nagyhéten António, a kedvese elmagyarázta neki, hogy sok converso, vagyis kikeresztelkedett zsidó oda menekült az inkvizíció elől, és titokban tovább judaizált.
Alícia bólogatott és húzott egyet a colából.
– Ez bizony lehetséges. Brazíliába is menekültek akkoriban, úgy emlékszem.
– És miből gondolod, hogy a te családod is ezek közé tartozik? – kérdezte Viki.
– Vannak furcsa szokásaink. Anyám például váltig állítja, hogy ágyneműt csak pénteken érdemes cserélni. De valami kozmikus okokat emleget. António szerint azonban ez egyértelműen arra utal, hogy a szabbatra készül, noha nem is sejti.
– Ez lehet véletlen is – mondta Viki. – De ha igaz, vajon mit kezdesz vele? Tovább kutakodsz?
– Nem, a kutakodás nem az én műfajom, azt Antónióra hagyom. De megsúgom nektek, most kezdem érteni, miért orrolnak rám Párizsban bizonyos emberek. Biztos már rég megérezték, hogy valami nincs velem rendben.
– Ne hülyéskedj, mi az, hogy nincs veled rendben valami? Ezt komolyan gondolod?
Viki nem akarta elfogadni ezt a fajta észjárást. Raquel megvonta a vállát. De nem tért napirendre a dolog felett, a megtépázott portugál identitás mellé hozzávette a zsidóét és végképp meggyőzte magát arról, hogy a franciák őt sose fogják egyenrangú partnernek tekinteni.
Mindenkinek megvannak a saját szorongásai – gondolta Viki. – Én meg mindig abnormális barátnőket szerzek magamnak.
Sérgiót többször is látta aznap a bárban, de a fiú nem vette észre. Nagy volt a nyüzsgés, főleg körülötte. Általában lányok állták körül, azzal a félszeg vagy pimasz mosollyal, amely a félénkeket illetve a merészeket jellemzi, ha udvarolnak nekik. Sérgiónak mintha mindegyik kellett volna, legalább is mindegyiket be akarta volna vonni bűvkörébe. Örök kompenzáció. Viki a pufók kisfiú fotójára gondolt ott, a nappaliban.
Ahogy nézelődött, váratlanul feltűnt mellette Josué frissen mosott hajjal, talpig feketében, mint egy valódi pap.
– Szia, nem láttad Nunót? – kérdezte.
– Nunót? Nem. Ezer éve nem láttam.
– Érdekes. Azt hittem, gyakran találkoztok.
Viki mosolygott a puhatolózáson.
– Sérgiót viszont láttam többször is, igaz, messziről. Nagyon elfoglaltnak látszik.
– Ő mindig elfoglalt. Nincs kedved kimenni a kertbe? Itt meg lehet fulladni a füsttől.
Kiballagtak a kertbe. Josué hosszú léptekkel haladt, hátratett kézzel.
– Hogy van a nővéred? – kérdezte Viki.
– A nővérem? Melyik?
– Hát az apáca.
– Ja, ő már visszament Luxemburgba. Állandóan kapacitál, hogy én is telepedjek ki.
– És lenne kedved?
– Nem tudom. Más testvéreim is élnek odakint, elég jól megy nekik. De egyelőre el akarom végezni az egyetemet.
– Még otthon laksz te is, mint Nuno és Sérgio?
– Nem, kollégiumban. Elég messze van a falum, északon. Így könnyen kaptam kollégiumi szobát.
– Egyszemélyes szoba?
– Most már igen. Azelőtt négy személyesben laktam, de még így is sokkal több helyem volt, mint odahaza gyerekkoromban. Nem tudod elképzelni, milyen körülmények között éltünk. Mik a szüleid?
Viki kicsit megütközött a kérdésen. Pedig ő is részletekbe menően faggatta Josuét. Nincs joga visszautasítani a válaszadást.
– Orvosok.
Josué füttyentett.
– Nem mondom! Egyébként nem csodálom, látszik rajtad a gyerekszoba.
– Látszik? Miben?
Josué most megállt, szép arcát Viki felé fordította. Lefelé kellett néznie, annyival magasabb volt. Kissé keserűen mosolygott.
– Nehéz megmondani. Egyenes háttal jársz. Csöndesen beszélsz. Nem kellett túlkiabálnod a testvéreidet.
– Te is csöndesen beszélsz, Josué. Ez nem jó érv.
– Engem a szemináriumban edzettek meg így.
– És ha azt mondom, hogy engem meg apácák neveltek?
– Komolyan? De hát a kommunizmusban voltak apácák?
– Egyetlen női rend. És ennek az egyik iskolájába jártam.
– Érdekes. Ezt nem is sejtettem.
– Szóval mégse a gyerekszoba látszik rajtam.
Josué nevetett.
– Az is látszik. Biztos vagyok benne. Te egy jó családból való kisasszony vagy, ahogy mifelénk mondják. Tudod, mekkora úr az orvos egy falu népének a szemében?
– Mint az atyaúristen?
– Közel jár hozzá. Hát még két orvos!
– Még gondolkozol rajta, hogy felszenteltesd magad?
Josué megvonta a vállát.
– Azt hiszem, nem. Nem szeretnék visszamenni. Legalább is, amíg a cölibátus kötelező marad.
Viki kérdően felhúzta a szemöldökét.
– Á, látom már, azt hiszed, engem nem is érdekelnek a nők, ugye?
Josué belepirult ebbe a mondatba. Viki valóban nem hallotta, hogy Josuénak barátnője lenne, pedig biztosan válogathatott volna az anyáskodásra vágyó amazonok között.
– Én nem mondtam ilyet!
Nevettek.
– Josué, ugye te már éltél a Salazar-diktatúrában?
– Persze, 66-ban születtem. De csak arra emlékszem, hogy nagyon szegények voltunk.
– És a 74-es forradalom?
– Észre se vettük. Jó ideig. Egy kis faluban, ahol a nagyobb gyerekeknek nem jut hely odabent és az istállóban alszanak ... Gondolhatod, hogy nem a forradalom volt a lényeg. Maximum attól félhettük, hogy államosítják azt a pár hektár földünket.
– Reális veszély volt?
– Talán. Lehet, hogy nem is bántam volna, ha államosítják, mert utáltam a földet túrni. Különben tíz évesen úgyis beálltam a szemináriumba.
– Már tíz évesen?
– Amilyen hamar anyám elengedett.
1 komment
Címkék: húsvét egyház kommunizmus szegénység locsolkodás gyermekkor gyerekszoba portugál forradalom
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
