Amint António kitette a lábát, Viki felkelt és villámgyorsan készülődni kezdett. Addig a pillanatig halasztgatta a levél megírását, de most úgy érezte, ez a legfontosabb tennivalója. Már maga a gondolat is felizgatta, hogy Carlosnak fog írni. Félt a reakciójától, félt attól, hogy nem fog reagálni, nem tudta, mit is kívánjon magának. Felgyorsult a szívverése, ha a levélpapírra gondolt, amelyre majd rója a sorokat. És bármennyire is szégyellte a történteket, valami perverz gyönyörrel töltötte el, hogy ilyen jellegű szégyenkezést érezhet egyáltalán.

António hirtelen szinte durván ragadta meg a lányt. Viki rémülten hőkölt volna vissza, aztán megérezte, mennyire kívánja a férfi, és, hogy mennyire nem tud uralkodni ezen a kívánságon. Abban a pillanatban szinte irigyelte a hevességéért, mert benne nem volt hasonló vágy. António vadul csókolta, kissé ügyetlenül, harapdálva, energikusan, fájón. Mint aki fel akarja falni. Szinte tépte a lányról a ruhát, sietősen bontotta ki a saját övét és húzta le a nadrágja zippzárját.

Elég volt az is, hogy egyik este megtiltotta a szobájában a bagózást. Azelőtt erre soha nem szánta volna rá magát, hiszen mindig António felségterületén töltötték együtt az időt. És nem volt köztük néven nevezhető, hivatalos kapcsolat. De a Pióca háza más kategóriába esett. És Vikinek az indiainál is nehéz volt kibírnia a szivarszagot, amely teljesen beleette magát a hajába, a ruhájába, a bőrébe, mintha ő maga is szivarozna. Még otthon is valami hasonlótól kelljen undorodnia?

Viki ugyanúgy bejárt az egyetemre azon a héten, mint máskor. Mivel új szállásában semmi vonzót nem talált, igyekezett minél több időt házon kívül tölteni. António, hacsak nem volt éjszakás, nála aludt. Ahogy az első éjjelen, mindig letették a felső matracot a földre, és meg se bírtak mozdulni a szobában.

A férfi hozott egy fekete-fehér tévét, az ördög tudja, honnan szerezte, de a kép általában futott, mint a nyúl ... Elég fárasztó volt a képernyőre nézni, hát inkább csak hallgatták a híreket és a filmeket. Viki ekkorra már elég jól értett angolul a sok feliratos amerikai film megtekintése alapján, a fekete-fehér tévénél már csak a hallására szorítkozhatott.

Conceição óvatosan kopogott be Vikihez.
– Szabad? Ugye nincs itt António?
– Nincs itt, gyere be!

Az arab hercegnő ezúttal egyszerű sötétkék tréningnadrágban és rózsaszín pólóban volt, de ez is olyan elegánsan hatott rajta, mint bármi más.
– Remélem, nem zavartunk tegnap éjjel – mondta Viki.
São nevetett.
– Nem hallottam semmit.
– Nyugodtan szólj, ha kellemetlenkednénk.
– Ne tényleg nem hallottam semmit.
– Akkor jó.

Csak akkor érzékelte, valójában mennyire nyomasztja új szállása, mikor kiléptek a kapun az utcára. Lógott az eső lába. Viki mégis fellélegzett. Nem szerette azt a házat, és ha arra gondolt, hogy sokáig kell majd ott laknia, tompa rossz hangulat lett rajta úrrá.

Úgy döntött, hogy bemerészkedik az egyetemre. Egy hét telt el a botrány óta, mindenkinek bőven volt ideje arra, hogy megnyugodjon. Nagyon szerette volna látni Carlost, de rettegett is ettől a találkozástól. Legvalószínűbb, hogy a fiú még csak szóba sem állna vele.

Így kezdődött Viki első úgynevezett párkapcsolata. Nem volt benne semmi ünnepélyes, semmi nagyszerű.

A kulisszák éppenséggel alig lehettek volna nyomorúságosabbak. Málladozó falú, szinte ablaktalan, apró szoba, ahol hivatalosan nem is tartózkodhatott férfi, egy emeletes vaságy , amelyben nem lehetett együtt aludni. A felső ágyról vették le az egyszemélyes matracot, ráterítettek egy lepedőt, tudván, hogy a földön össze fog mocskolódni ... Már megint nem rendes ágyban aludtak együtt. Az üres lakás után nem sokat javult a helyzet, csak most nem Viki volt ott illegálisan, hanem António.

Viktóriát megdöbbentette, elkábította a vallomás. Ilyet még soha nem mondott neki senki. Nem is számított rá, nem ettől a fértitól, nem ebben a pillanatban. Noha milliószor elképzelte, hogy valamikor majd ilyet hall, egészen más előzményeket gondolt hozzá, más helyszínt, más érzéseket.

António kilenckor újra telefonált, ezúttal a sarki kávézóból. Jöhet-e. Már hallott a Pióca által diktált szabályokról. Viki leosont a lépcsőn, nem látott semmi gyanúsat, hallgatózott, alig lehetett valaki otthon, mert csend honolt.

Kinyitotta az ajtót és beengedte a férfit, aki egy halom ágyneművel a karján állt a járdán. Hozott takarót, lepedőket, párnát, párnahuzatot, mindennek jó illata volt. Vikit meghatotta ez a gondoskodás. Utálta magát, amiért el kell rontania a fikciót, hogy ők együvé tartoznak, de úgy érezte, muszáj tisztázni a dolgokat. Felmentek az emeletre, Viki szobájába. António először látta a házat, kissé ijesztőnek találta és majdhogynem szabadkozott miatta.

Conceição azért lakott ebben a házban, noha a fizetése alapján jobb helyet is bérelhetett volna, mert munka mellett esti egyetemre járt és nagyon kellett neki a pénz. Külkereskedelmet tanult, már csak egy év hiányzott neki a diplomáig.

– Gondolom, te jobb lakásokhoz vagy szokva, de átmenetileg ez is megteszi talán. A főzőlapomat és az edényeimet szívesen megosztom veled, hogy egy hónap vagy nem tudom, mennyi idő miatt ne kelljen egész konyhafelszerelést vásárolnod. Én itt, fent szoktam főzni, a kis folyosónkon, ha téged nem zavar.

Vasárnap csak estefelé mentek vissza a faluba, António ragaszkodott hozzá, hogy elvigye Vikit ebédelni, délután pedig Tomarba, a Templomosok Kolostorába kirándultak. A lány kicsit aggódott a hatalmas Jézuskáért, hátha feltöri valaki miatta az autót, de António kinevette.

Valóban nem is történt semmi baj. Ahányszor visszamentek a kocsihoz, a Jézuska felemelt jobbal fogadta őket, mint régi ismerősöket. Talán a jelenléte akadályozta meg Antóniót egy újabb szexuális közeledésben, talán csak nem akarta feszíteni a húrt, de még csak utalást sem tett arra, hogy le kellene térniük az útról.

– Most pedig következik a Kisjézus-vásárlás – jelentette be António, mikor visszatértek a keresztútról.
– Miféle Kisjézusról van szó?
– Ami azt illeti, egy elég terjedelmes Kisjézusról. Legyen akkora, mint egy igazi gyerek. Ez anyám nagy álma.

– És mit akar vele csinálni?
– Kitenni a nappaliba.
– És ha ott lesz a nappaliban?
– Akkor áldást fog osztani a házban. Talán még Teresa nénit is szólásra bírja. Ha már jobblétre szenderíteni nem akarja ...

Dona Aparecida hétkor keltette Viktóriát, kijelentvén, hogy misére mennek, és nem tűr ellentmondást. Antóniót hagyta aludni, a férfiak úgyis csak a templomtéren lézengenek a mise alatt, és a szegény fiú ki tudja, mióta nem aludt már.

Dona Aparecida megjelenése vetett véget a sugdolózásnak. A vacsoránál nem sok szó esett, leginkább Teresa szörcsögését hallgatták. Viki felajánlotta, hogy elmosogat, de Dona Aparecida nem akarta, hogy láb alatt legyen a konyhában. António pedig még naplemente előtt el akarta vinni arra a félelmetes helyre.

Gyalog indultak neki. Hamar kiértek a faluból, botladoztak a köves talajon, kerülgették a szúrós aljnövényzetet, António ismerte minden fa és bokor nevét, néha felhívta Viki figyelmét egy-egy madárra, pillangóra, a kövekről és a terméketlen talajról beszélt. Végül egy hatalmas, kiégett fenyőhöz értek, amely feketén meredt az ég felé, alatta kisebbfajta szakadék nyílt.

Az asszony nézte, ahogy eszik, ő maga nem is ült le.
– António a legidősebb fiam.
– Igen, mondta, hogy van két fiatalabb testvére.
– Amikor az apja meghalt, el kellett mennie Lisszabonba, hogy eltartson bennünket. Ezért nem tanulhatott, nem válhatott belőle doktor.
– Még mindig válhat belőle, ha szeretné – mondta Viki.

Dona Maria Aparecida ritkán mosolygott, és Viki ezen ritka alkalmak egyikét sem tapasztalhatta meg. Szigorúan, csaknem megvetően mérte végig a külföldi kisasszonyt és intett neki, hogy lépjen be.

– Nem tudom, a fiamnak mi jutott eszébe, hogy ideküldött, kislány – mondta barátságtalanul. – De azt előre megmondom, hogy itt tisztességesen kell ám viselkedni.

Marcost igazán nem lehetett nagy társalgónak nevezni. Rozoga régi Citroënje volt, az úgynevezett „Kacsa”, erre a képzettársításra csak ráerősített a citromsárga szín. Vikinek mindig is tetszettek ezek a kocsik, sokkal inkább, mint a modernebb formájúak. Volt bennük valami esetlen kedvesség.

Marcos maga is elég esetlennek tűnt. Hogy érezhette magát két gyönyörű emberpéldány mellett a munkahelyén? Antónióra valószínűleg kicsit féltékeny lehetett, csodálta és felnézett rá, de igazán nem irigyelte. Nem volt irigy természetű, vagy ha mégis, ügyesen leplezte.

Ezt az alkalmat tekintette Viki felnőtt szexuális élete valódi kezdetének. Ami előtte történt, az operáció volt és kín, a konyhában érezte meg először, hogy valami másról is szól az egész, másról is szólhat. Nem, mintha attól kezdve sose fájt volna a hüvelye: ahányszor Antónióval szexelt, mindig fájt, hol jobban, hol kevésbé. De hozzászokott, és szinte elkönyvelte magában, hogy ez már így lesz, tán örökre …

Viki valahogy előrángatta az előző nap lóhalálában összecsomagolt holmijai közül azt a két ruhadarabot, amely a legkevésbé volt gyűrött, és nekiállt rendet rakni. A szomszéd lakásból átszűrődtek a délelőtti sorozat hangjai, ismerte a színészeket, maga elé tudta képzelni a jeleneteket, még hálás is volt a valószínűleg nyugdíjas szomszédnak, aki így üvölteti a tévéjét, legalább nem csak a saját szánalmas dolgain jár az agya.

A behatolásra ismét misszionárius pózban került sor, Viki becsukta a szemét, és próbált lazítani. Nem volt valami nedves a hüvelye, a gondolatai megint megmérgeztek minden nemi izgalmat, ami a helyzetből fakadhatott volna, a gondolatai, a csalódottsága, és persze António ügyetlensége.

Leállíthatta volna, bármelyik pillanatban ... Mégse tette. Erősen behunyta a szemét, hogy ne lásson semmit a fölé magasodó férfialakból, főként az arcát ne. A fájdalom megint ott lüktetett benne, de már nem volt olyan ijesztő. Mint egy régi ismerős. Hát itt vagy megint, én hívtalak, pedig nem is akarlak. De ha már itt vagy ...

A férfi kiment, hogy elnyomja a cigarettát. Viki bebújt a takaró alá.
António visszajött, csak egy gatya és egy póló volt rajta, lefeküdt Viktória mellé. Nem értek egymáshoz, a lány az oldalán feküdt, háttal a férfinak.

Késő délután volt, mire Estorilba értek, Vikinek nehezebben ment a pakolás, mint gondolta. Volt holmija a konyhában, a fürdőszobában, a nappaliban, sőt, még a szárítókötélen is, kiteregetett ruháit majdnem otthagyta, úgy fordult vissza értük a kapuból. Szerencséjére senkivel nem találkozott. Dona Deolindának hagyott egy kis levelet, de sejtette, hogy Mafalda úgyis a saját verziójához fog ragaszkodni.

Sérgio többször is megpróbált behúzni Carlosnak, de az mindig kitért az ütés elől az utolsó pillanatban.
– Gyere ide, gyere csak ide! – morogta Sérgio – Üss meg még egyszer! Tudom, hogy sose tudtad megbocsátani, hogy Otávia otthagyott miattam! Most meg lekéstél erről, ni! Már mindenkinek előbb megvolt, minthogy te egy ujjal is érinthetted volna.

Másnap reggelre mintha elfújták volna az egész betegséget. Viktória ugyan még óvatosan mozgott, mivel előző nap feküdt és alig evett, nagyon gyengének is érezte magát, de ragaszkodott ahhoz, hogy bemenjen az egyetemre: látni akarta Carlost, látnia kellett Carlost, és meg kellett magyaráznia neki, miért volt képtelen betartani a szavát.

Mikor felébredt, sütött a nap. Fájt a lába az izomláztól, de ezt egészen kellemesnek tartotta. Nagyon éhes volt, de otthon nem talált semmit, így lement a kávézóba, megreggelizett és haza is vitt néhány zsemlét. Kezdte magát ünnepélyes hangulatba ringatni. Ruhákat próbált. Kifestette az arcát. Aztán lemosta a kencéket. Nézte magát a tükörben, kissé sápadt volt, mintha fogyott volna, kevésbé volt kerek az arca, mint néhány hete, de a bőre szinte makulátlan, jót tett a szabad óceáni levegő, amely Lisszabonig jutott a torkolat szélcsatornáján keresztül.